Public History az ítélőszék előtt – A Tagadás című filmről

A film egyik kezdő jelenete 1994-ben játszódik, amikor egy döntően egyetemisták számára szervezett rendezvényen (Atlantában) bemutatták Deborah Lipstadt amerikai történésznő akkoriban megjelenő könyvét a holokauszttagadás jelenségéről. Az esemény nem egy hagyományos könyvbemutató forgatókönyve szerint zajlott le: a műben holokauszttagadónak és történelemhamisítónak minősített, leginkább a második világháborús hadtörténeti műveiről ismert David Irving jelen volt a közönség soraiban, és a könyvről való vita során azzal vonta magára a figyelmet, hogy ezer dollárt ajánlott fel bárkinek, aki képes Hitler részéről írásos parancsot felmutatni a zsidóság megsemmisítéséről. Lipstadt meglepődöttségében csak azt ismételgette, hogy nem hajlandó vitázni Irvinggel olyan nyilvánvaló történeti tényekről, mint a holokauszt. A közönségből többek számára ez azonban nem volt meggyőző, a rendezvény után ugyanis az angol szerző munkáinak ingyenes osztogatása nagy sikert aratott a hallgatóság körében. A jelenet számos (nem csak) kortárs történészi dilemmára hívja fel a figyelmet, maga a film pedig a Public History jelenségének értelmezése miatt fontos témát boncolgat. Miként oldja meg a feladatot és mit üzen a nézőközönségnek?

 David Irving (Timothy Spall) felszólal Deborah Lipstadt előadása után a Denial című filmben

 A film értelmezéséhez és értékeléséhez érdemes néhány szót ejteni a híres Irving-per történeti hátteréről és az arról készült írásos feldolgozásokról, hiszen az eltérő szemszögből írott munkák közül a film döntően egy adott műre támaszkodik. Lipstadt és Irving szembenállása 1996-ban kapott új lendületet, amikor utóbbi rágalmazás vádjával beperelte az előbbi könyvét – az Egyesült Államok után Angliában is – megjelentető kiadót (Penguin Books).

Az angol jogi gyakorlat szerint rágalmazás esetén a bizonyítás terhe a védelemre esik, tehát ebben az esetben Lipstadtnak (illetve sokkal inkább ügyvédeinek, a mellette érvelő történészeknek, hiszen a történésznő taktikai okokból végig háttérben maradt, nem tanúskodott) azt kellett bebizonyítania a bíróságon, hogy Irving antiszemita, holokauszttagadó, s ebből kifolyólag szándékosan hamisított, manipulált történeti forrásokat. Az eredmény egy több résztvevő által szürreálisnak, egyenesen kafkainak minősített per lett 2001-ben, amely Irving egyértelmű vereségével és a kiadó, illetve Lipstadt győzelmével végződött. A téma összetettsége miatt nem hívtak össze esküdtszéket, ezért az érvelő feleknek egy történészi képzettséggel nem rendelkező bírót, Charles Gray-t kellett meggyőzniük igazukról, és nem csak arról, hogy az Irving történetírásáról leírt vádak helytállóak, hanem arról is, hogy a holokauszt tudományosan bizonyítható tény, amit az angol szerző ideológiai okokból tagad forrásokkal való szándékos manipulációk, hazugságok útján. A pert óriási figyelem kísérte a médiában, a téma szakértői és vezető történészei (Richard J. Evans, John Keegan, Christopher Browning, Peter Longreich és mások) mondtak véleményt tanúként az ügyben, a nagyszámú hallgatóság pedig rendkívül vegyes összetételű volt. A tárgyalást groteszk módon gyakran holokauszt-túlélők és a szélsőjobboldali mozgalmak tagjai egymás mellett állva követték figyelemmel, de egyszer még olyasvalaki is feltűnt a színen, aki cetliket osztogatott a teremben, amelyek szerint a holokausztot tagadó Irving is a „cionisták ügynöke”, a per pedig megrendezett.


Lipstadt (jobbra) és az őt alakító Rachel Weisz (balra)

A pernek különösen azért volt nagy jelentősége, mert Irving nem csupán egy korlátozott hatású zugíró volt. Jóllehet történészi képzettsége nem volt, széles körben ismerték hadtörténeti munkáit (a Drezda 1945-ös lebombázásáról írott könyve bestseller volt a maga korában, a magyar olvasóközönség pedig az 1956-ról szóló, antiszemitizmusával fura mód a Kádár-rendszer értelmezéséhez közel álló művéről ismerheti), ráadásul néhány neves hadtörténész (pl. John Keegan) kedvezően nyilatkozott a Hitler háborúja című könyvéről. Az összecsapás során felmerülő súlyos kérdéseknek számos historiográfiai és történetelméleti vetülete van. Dönthet-e egy bíró történeti kérdésekben? Be lehet-e egyértelműen bizonyítani egy történeti eseményről, hogy megtörtént? Milyen fogalmakkal írható le Irving történetírása, hol húzódik a határ a történettudomány és a tudománytalanság között? Mit tehet egy történész az ún. Public History (jelen sorok szerzője oda sorolja a holokauszttagadást) jelenségével, vitatkozzon-e vagy sem, és ha igen, milyen fórum alkalmas erre?

Irving és Lipstadt küzdelmét többen feldolgozták, köztük maga Lipstadt, akinek a perről szóló, rendkívül olvasmányos memoárja (2005) 2016-ban ismét megjelent, ezúttal a film forgatókönyvírójának előszavával. David Hare szerint a film a történeti igazság és a tudományos tények mellett érvel egy olyan korszakban, amikor egyre inkább teret nyer a tények figyelmen kívül hagyása és a relativizálás (azaz amikor egyre inkább a „Post-Truth”, „Alternative Facts” stb. korába lépünk). Nem csak az előszó írója fogja fel morális problémaként a pert, Lipstadt könyve ugyanis már-már missziós szenvedéllyel, határozottan kiáll a történettudós erkölcsi felelősségének jelentősége mellett, még ha a szerző a megnyert per ellenére nem is túl bizakodó a jövőre nézve ebben a tekintetben. Irvinggel szemben Lipstadt két ügyvédjét, azaz Anthony Juliust és Richard Ramptont sokkal pozitívabb figuráknak ábrázolja.

A védelem egyik szakértő történésze, aki több száz oldalas jelentésben szedte ízekre Irving történetírását (szándékosan hiányosan vagy hamisan idézett szövegek, egyes német betűk, szavak összekeverése, dátumok direkt felcserélése, események kitalálása stb.), szintén önálló könyvben (Hazudni Hitlerről, 2001) örökítette meg az eseményt, Lipstadttal ellentétben azonban nem a perre, hanem inkább a szakmai érvek részletes előadására koncentrálva, kevésbé személyes hangnemben. Richard J. Evans a posztmodern kritikusaként ismert, a pert megelőzően pedig alapos történetírás-történeti kitekintést nyújtó elméleti munkájában (A történelem védelmében) bizonygatta, hogy tudományos módszerekkel hozzávetőleg mégiscsak lehetséges a múlt objektív megismerése. Lipstadt visszaemlékezése szerint pont ezért választották Evanst: olyan történészre volt szükségük, aki egyszerre jártas historiográfiai és történetelméleti kérdésekben, valamint a második világháborús Németország specialistája. Evans perről szóló könyve talán a legrészletesebb Irving-elemzés (nem csak a holokausztról és Hitlerről való nézeteit vizsgálta meg, hanem a híres Drezda-könyvéről is leszedte a keresztvizet), amely a kortárs publicisztikai és történeti recepcióról is részletes képet nyújt, így pl. megtudhatjuk belőle, hogy Irving könyveit már a per előtt is érték erős történészi kritikák. Egyebek mellett az Irving forráskezelését kipellengérező John Lukács A történelmi Hitler c. könyvének angliai megjelenése azért késett éveket, mert a bírált szerző itt is perrel fenyegette meg a kiadót. Megjegyzendő, hogy Evans újabb nyilatkozatában szintén azért tartja fontosnak a film üzenetét a történeti igazságról, mert tart az „alternatív tények” korszakától, a Trump-féle, „posztmodernen iskolázott” politikusoktól.

A fenti szerzőkhöz képest egészen más oldalról és felfogással közelítette meg a kérdést D. D. Guttenplan, aki a posztkolonializmus és a posztmodern hatása alatt dolgozó újságíróként tudósított a perről, a könyv írása közben pedig számos történetíróval élénk kapcsolatot ápolt, de bizalmába fogadta Lipstadton és Evanson kívül még maga Irving is. Utóbbi persze nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg egy interjú során, hogy már ránézésből sejtette: kérdezője zsidó származású. Míg Lipstadt és Evans is kritikus a posztmodernnel szemben és annak relativizáló ismeretelméleti álláspontját valamilyen szinten összefüggésbe hozzák a holokauszttagadás terjedésével, Guttenplan élesen elválasztja a kettőt egymástól. Szerinte egészen más például Michel Foucault felvilágosodásról és modernitásról adott újraértelmezése, mint a nácizmus rehabilitálására törekvő Irving eljárása, hiszen utóbbi egyszerűen történeti tényeket tagad le, ám valamilyen új értelmezéssel egyáltalán nem áll elő a holokauszttal kapcsolatban, ráadásul kifejezetten elméletellenes és nem nyitott az övétől eltérő történeti narratívák irányában. A posztmodern mellett foglalt állást egyébként a védelem részéről a filmben többször szereplő Robert Jan van Pelt Auschwitz-szakértő történész is, Guttenplan a Foucault-s példát is tőle vette. Hogy a posztmodern mennyiben (nem) járul hozzá a holokauszttagadáshoz, annak eldöntése persze nem a filmkritika feladata, de érdemes utalni rá, hogy a résztvevőket élénken foglalkoztatta – és megosztotta – a téma, amikor az „Irving-jelenséget” igyekeztek értelmezni és meghatározni, ki a történész és ki nem. Guttenplan könyve mellesleg azért is elengedhetetlen a per történetének értelmezéséhez, mert ő fektetett a legnagyobb energiát Irving motivációinak, személyiségének megértésébe, továbbá rengeteg „kulisszatitkot” megtudott a vele való beszélgetések alkalmával amellett, hogy az angol szerző nézeteit persze ő is elítélte. Az egyik ilyen, Irving eljárására egyébként jellemző háttér-információ, hogy a Rommel-életrajzában egyszerűen kitalált egy részt arról, milyen lehetett harckocsiban ülni, mert a kiadója egy ilyen témájú fejezettel még jobb esélyekkel tudta eladni a művet.

Az eddig leírtakkal igyekeztem szemléltetni, hogy a film készítőinek a téma bonyolultsága és érzékenysége miatt nem volt könnyű dolguk a per megfilmesítésével. Amikor például Robert Jan van Pelt és Irving részletekbe menő vitákat folytattak a gázkamrák technikai részleteiről, csak nagyon kevesen tudták követni a közönségből, hogy miről van szó, nem is beszélve a helyzet abszurditásáról: Evans felidézett egy kortárs véleményt, amely szerint a per már-már egy történelmi vetélkedőre hasonlított, ahol mondjuk húsz pontot kapott az, aki egy képen kiszúrt egy gázkamrát. A Tagadás című film a fent bemutatott könyvek közül Lipstadt elbeszélésére támaszkodik, ami meghatározza üzenetét és felépítését – jóllehet a résztvevőkkel készített interjúk során David Hare gyorsan tisztába jött azzal, hogy a per résztvevői eltérően emlékeznek az eseményre. Bár a film készítői hangsúlyozzák, hogy a történelmi igazság iránti tisztelgés jegyében mindent úgy jelenítettek meg, ahogy az valójában történt, ez természetesen nem igaz (alapvetően Lipstadt nézőpontjából mesélik el a történteket), annak ellenére, hogy a párbeszédek és a perben elhangzó mondatok tényleg hitelesek. A film számos (még Lipstadt memoárjához képest is) egyszerűsítéssel él, hogy a történet beleférjen a közel 105 perces játékidőbe. Míg Lipstadt memoárja a tárgyalótermi eseményeket állítja középpontba, a tárgyalás a film kb. 50. percénél kezdődik és inkább kisebb jeleneteket kapunk el belőle, valamint Irving néhány állításának cáfolatát láthatjuk. A tárgyalás grandiózus jellegére és nagy visszhangjára az épület előtt tüntető kisebb tömeg és a sajtó állandó jelenléte utal, a közönség reakciója és a légkör azonban túl fegyelmezettnek tűnik. Az a feszültség, ami például az egymást provokáló Evans és Irving néhol nagyon erős személyeskedésbe fulladó vitájában volt, nem jelenik meg, a párbeszédek gördülékenyebbek, a szereplők határozottabbak (Evans a valóságban alig bírt vitapartnere szemébe nézni, annyira visszataszítónak tartotta), így az eseménynek néhol kissé már monoton jelleget kölcsönöznek. A valóság egyébként kaotikusabb volt, hiszen előfordult, hogy alapvető történeti tények ismeretének hiánya miatt rögtönzött „történelemórát” kellett tartani (pl. Irving nem tudta, hol volt Chełmno, a náci tömeggyilkosságok egyik színhelye), vagy németül jól beszélő személyeket (pl. Irvinget, aki jól tudott németül) kellett segítségül hívni egy-egy dokumentum elolvasásához.


Lipstadt és Richard Rampton (Tom Wilkinson) a filmben

A film a tárgyalás során Lipstadt egyik ügyvédjének, Richard Ramptonnak az alakját állítja középpontba: az ő vitakészsége és a holokausztról való tudása nagyon komolynak mutatkozik, verbálisan rendre a vád fölébe kerül. Szilárd, eltökélt, ridegen a feladatra összpontosító és megnyerő figura, akinek oroszlánrésze volt Irving állításainak cáfolatában. Ez a szimpatikus ábrázolás inkább Lipstadt és Evans szemszöge, Guttenplan szerint például irritáló figura volt, aki rendre idegessé és kapkodóvá vált, ha nem került elő időben valamilyen dokumentum a védelem által felhalmozott óriási anyagból. Arra, hogy az alakját igyekeztek a film készítői kissé idealizálni, egy apró módosítás is utal Lipstadt memoárjához képest. Amikor Gray kihirdette az ítéletet, Irving odament kezet nyújtani Ramptonhoz egy mosolygós „Szép volt!” megjegyzéssel (mintha valamilyen baráti sportmérkőzésről lett volna szó kettőjük között), mire az ügyvéd kissé kelletlenül, kommentár nélkül, de elfogadta a kéznyújtását. A filmben viszont figyelemre sem méltatja, és inkább gyorsan otthagyja Irvinget. A Ramptonra való fókuszálás egyébként nagyon elhalványítja a perben kulcsszerepet játszó történész-tanúk jelentőségét, akik közül csak Robert Jan van Pelt tűnik fel hosszabban, illetve Evanst láthatjuk két rövid jelenet erejéig.

Bár Rampton fontos szerepet játszik a Tagadásban, a két főszereplő azonban mégis Irving és Lipstadt: kérdés lehet, az ő személyüket miként ábrázolja a film. Timothy Spall igyekezett beleképzelni magát Irving helyébe, így például nagyon beleérzően alakítja a szomorúságát akkor, amikor egy tüntető által a zakójára dobott tojás foltját szemléli az ítélet kihirdetése napján. A film javára lehet írni, hogy nem démonizálja Irvinget (még ha egyes nézők haragos IMDB-filmkritikái ennek ellenkezőjét sugallják is) hiszen például az infantilis megjegyzéseinek/cselekedeteinek (pl. a híresen precíz Evanst minden kapóra jövő aprósággal, akár egy oldalszám eltévesztésének felhánytorgatásával is megpróbálta felidegesíteni), hazugságainak és a legdurvább kijelentéseinek többségét, a vele való, olykor nagyon fárasztó vitákat kevésbé tálalja. Spall egy kissé merev, fanatikus, a külsejére odafigyelő gentlemant alakít. Irving egyes visszaemlékezők szerint inkább egy lazább, a drámát kedvelő, hatásvadász showman, ma úgy mondanánk, troll volt, aki pl. Auschwitzot egy las vegasi kaszinóhoz, a gázkamrát pedig egy bankautomatához hasonlította. Magáról a karakterről, motivációiról viszont sajnos keveset tudunk meg a filmben, amit más filmkritika is kifogásolt már.


Irving útban a tárgyalásra
(eredeti felvétel)

Természetesen Lipstadt sokkal nagyobb teret nyer a filmvásznon, alakja Irvingéhez képest sokkal kidolgozottabb, ráadásul Rachel Weisz sokat beszélgetett az általa alakított történésznővel, amikor a szerepre készült. A közel mindenkivel összevitatkozó, inkább az érzelmei által vezérelt, „harcos” természete (középpontban az angol jogi csapat és az amerikai történésznő közti, a valóságban is fennálló feszültségek állnak) miatt a karakter kicsit mégis egydimenziós, a film elsősorban ezt az oldalát domborítja ki, tehát maga a történet is egy „csata” megnyeréséről és annak fontosságáról szól. A memoárjában több szó esik motivációiról, a zsidósággal/Izraellel való viszonyáról és – ami szintén fontos egy személyiségről alkotott kép kialakításához – a tárgyalások közötti elmélkedéseiről bizonyos színdarabokról, könyvekről és a per jelentőségéről.

A film morális üzenetét Lipstadt mondja el egy, a per után tartott sajtótájékoztatón: fontos a véleményszabadság (Irving lényegében el akarta őt hallgattatni a perrel, ami végül nem sikerült), de nem minden vélemény egyenlő értékű, hiszen léteznek olyan tények (Elvis halott, létezett rabszolgaság stb.), amelyek igazságtartalma nem vélemény kérdése. Ezt követően Lipstadtot láthatjuk kocogás közben, pátoszos zenével a háttérben, azaz a film győztes befejezéssel végződik, az igazság diadalt aratott a hazugság felett.

Lipstadt a per kimenetelét ünnepli (eredeti felvétel)

A fentebb leírt kritikai megjegyzések ellenére a Tagadás nem rossz film, a témaválasztás és az általa feszegetett kérdések is relevánsan hatnak, a perrel kapcsolatos ténybeli információk egy részét meg lehet belőle ismerni, ráadásul önmagában a fő mondanivalóval (a szándékos történelemhamisítás, az ideológia tudomány fölé való helyezése veszélyes és nem elfogadható egy történetíró számára) is egyet tudok érteni. Irving kidolgozatlansága, a per eseményeinek túlzott összesűrítése, valamint a győztes befejezés miatt azonban a film kikerül néhány kellemetlen kérdést. Nem mutatják az Irving hadtörténetírásáról összességében inkább pozitívan nyilatkozó, a holokausztot tagadó véleményét és Hitlert mentegető felfogását inkább egy zavaró – persze elutasítandó – elemként értékelő John Keegant, aki még a per eredménye után is azt írta (Evans és Lipstadt döbbenetét kiváltva), hogy bár a „polkorrekt” Lipstadtot hamar el fogják felejteni a történészek, a kreatív és nagy tudással bíró Irving később is képes lesz érdekes felvetések megfogalmazására. Guttenplan ezt azzal magyarázza, hogy Keegan második világháborúról szóló munkájában egyébként is minimális szerepet játszik a holokauszt, vagy a német hadsereg által elkövetett atrocitások taglalása, azaz számára itt sem volt döntő jelentőségű, hogy Irving a nácik felmentése és a holokauszt tagadása érdekében hányszor hamisított forrásokat és talált ki történeteket.

Végezetül felvethető, hogy a per mennyiben tekinthető egyfajta „győzelemnek”, hiszen Irving már rögtön a veresége után azt bizonygatta médiaszereplései alkalmával, hogy igazából nem veszített annyira, és természetesen nem fejezi be a holokauszt tagadását sem. Ennek ellenére Irving, bár már korábban is diszkreditálódott a különféle botrányai miatt, a per után végképp komolytalanná vált a szakmában, továbbá saját ideológiai „harcostársai” is többen elfordultak tőle. Kérdéses persze, hogy az internetes információszerzés megnövekedett jelentőségének korában a holokauszttagadó „mozgalomnak” szüksége van-e egyáltalán egy jól ismert, sokat publikáló szerzőre, hiszen a különböző mémek, a közösségi médiában feltűnő rövid bejegyzések, képek nagyságrendekkel több embert képesek elérni és befolyásolni, mint pl. Irving – egyébként igen terjedelmes és könnyen olvasható – könyvei. Éppen ezért újabban a velük való vita sem tudományos fórumokon vagy tárgyalóteremben zajlik, hanem elsősorban az interneten.

Történetelméleti szakmai fórumokon (History and Theory) egyébként az sem eldöntött kérdés, hogy vitázni kell-e, és ha igen, milyen formában (televízió, internet, könyv stb.) a Public History képviselőivel. Evans, Lipstadt, valamint a film is azt üzeni, hogy van értelme és eredménye, a bíróság pedig ideális terep volt erre. Nem Lipstadt kezdeményezte a vita bíróság útján való rendezését, de ha már Irving megvádolta őt, akkor ez egy járható út volt, sőt Evans úgy látja, hogy így még egy hagyományos tudományos polémiánál is jobb lehetőség adódott a téves nézetek cáfolatára. Berel Lang szerint az ideális vitafórum kérdése nem ilyen egyszerű és nem írható elő a történész számára semmilyen bevett recept a holokauszttagadáshoz való viszonyulással kapcsolatban. Lang és Guttenplan sem tartja megfelelőnek a bíróságot (a büntetőjogi szankcionálást pedig Lipstadtól Langig minden történész elutasítja) egy ilyen vitára, tekintve, hogy ezáltal a holokausztnak jogi és morális aspektusból annyira kiemelt jelentőséget tulajdonítanak (hiszen kevés történelmi esemény igazságtartalmának eldöntéséhez kérnek fel bírót), hogy a „zsidóságot”, mint valami egységet elszigetelik és kiemelik a történelemből, ami – teszi hozzá konklúziójában az utóbbi szerző – éppen a szélsőjobboldal malmára hajtja a vizet, amelynek végső soron hasonló a célja. A röviden vázolt vita eldöntése természetesen nem lehet egy filmkritika célja, ehelyett arra próbáltam utalni, hogy a film egy adott álláspont mellett teszi le a voksát a különböző vélemények közül.

Törő László Dávid

Irodalom

Evans, Richard J.: In Defence of History. London, 2000.
Evans, Richard J.: Lying about Hitler. (History, Holocaust and the David Irving Trial) New York, 2001.
Guttenplan, D. D.: The Holocaust on Trial. New York–London, 2001.
Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history. In: Uő: Nép, nemzet, zsidó. Bp. 2013. 173-210.
Harrison, Jonathan – Muehlenkamp, Roberto (et al.): Belzec, Sobibor, Treblinka. (Holocaust Denial and Operation Reinhard) Holocaust Controversies, 2011.
Irving, David: Apokalipszis 1945. (Drezda elpusztítása) Bp. 2005.
Irving, David: Hitler háborúja. Hadiösvény. Bp. 2012.
Lang, Berel: Six Questions on (or about) Holocaust Denial. History and Theory, Vol. 49, No. 2 (May 2010). 157-168.
Lipstadt, Deborah E.: Denial. (Holocaust History on Trial) New York, 2016.
Lipstadt, Deborah E.: Denying the Holocaust. (The Growing Assault on Truth and Memory) New York, 1993.

Ezt olvastad?

Időnként születnek műfajteremtő – vagy műfaj-újrateremtő – filmek, ám még közöttük is ritkaságszámba megy, amikor az anyagi és közönségsiker általános