Berlin–Poznań–Budapest – három megmozdulás összefonódó emlékezete

A Szovjetunió érdekszférájába kerülő kelet-közép-európai régió valamennyi országában kommunista fordulat következett be a második világháború után. A diktatórikus rendszer elleni első nyílt felkelésre a Német Demokratikus Köztársaságban került sor 1953. június 17-én. 2023. június 20-án a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Konrad Adenauer Alapítvány közös nemzetközi konferenciát rendezett Berlin–Poznań–Budapest címen az esemény hetvenedik évfordulójára emlékezve, amelyen az 1953-as kelet-németországi felkelés mellett az 1956-os lengyelországi és magyarországi megmozdulásokat is megvizsgálták.

A Berlin–Poznań–Budapest című konferenciát Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke és Michael Winzer, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi képviseletvezetője nyitotta meg, majd a megjelenteket Julia Gross, Németország magyarországi nagykövete és Panyi Miklós Miniszterelnökséget vezető miniszterhelyettes köszöntötte. A konferencián Hubertus Knabe (német történész, a 17. Juni 1953. Ein deutscher Aufstand című monográfia szerzője) az 1953-as keletnémet felkelésről, Michael Borchard (főosztályvezető, Konrad Adenauer Alapítvány Tudományos Kutatási Szolgálat / Kereszténydemokrata Politikai Archívum) e felkelés nyugatnémet fogadtatásáról és emlékezetéről, Maciej Szymanowski (igazgató, Waclaw Felczak Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet) az 1956-os lengyel (pontosabban poznańi) felkelésről, Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) az 1953-as év magyarországi eseményeiről, Földváryné Kiss Réka (elnök, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) pedig az 1956-os magyar forradalomról beszélt.

Hubertus Knabe előadásában a keletnémet felkelés előzményeként a kommunisták elnyomó hatalomgyakorlását jelölte meg, akik az erőszakos szovjetizálás jegyében el kívánták lehetetleníteni a polgárságot, kisajátították a magántulajdont, tucatjával börtönözték be a lelkészeket, és ezrével bocsátották el az iskolákból a hittanórákon résztvevő diákokat. Sztálin halála után a szovjet pártvezetés a társadalmi feszültségekre is reagálva a szocialista blokk országaiban enyhülési politikát kezdeményezett. Ennek jegyében 1953. június elején Moszkvába rendelték Walter Ulbricht pártfőtitkárt és Otto Grotewohl miniszterelnököt, akik hazatérve megkezdték a kapott utasítások végrehajtását. A lakosság szeretett volna további kedvezményeket kiharcolni, az elégedetlenség élére pedig éppen az a réteg állt, akiket a propaganda szerint a rendszer képviselt: a munkásság. Korábbi normaemelésüket ugyanis nem törölték el, s bérük így összértékben tíz százalékkal csökkent. A tiltakozó építőmunkások június 16-án a Minisztériumok Házához vonultak, s a tiltakozók létszáma több ezer fősre duzzadt, s országszerte megmozdulások kezdődtek, amelyek másnapra, 17-ére nyílt felkelésbe csaptak át. A diktatúra rendkívüli állapotot hirdetett, és mozgósították az NDK-ban állomásozó félmillió szovjet katonát, akik június 18-ra az összes megmozdulást szétverték.

Michael Borchard szerint Nyugat-Németországban a politikai vezetés visszafogottan, a közvélemény viszont szimpátiával fogadta a keletnémet felkelés hírét. Konrad Adenauer kancellár a közhangulatra rezonálva június 23-ai beszédében esküt tett, hogy nem felejtik el a kommunizmus ellen felkelők áldozatát. Az események megítélése azonban fokozatosan átalakult az idő múlásával. Kezdetben tudatosan összekötötték az 1945 előtti náciellenes megmozdulásokkal, amivel azt kívánták hangsúlyozni, hogy a németek elutasítják a totalitárius diktatúrákat, de egyúttal a német nemzet egységének demonstrálására is használták. Ez az utóbbi nézőpont elmúlt az 1960-as évekre, ekkor ugyanis az a megállapítás vált uralkodóvá, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a teljes német népet képviseli. Ezzel kapcsolatban június 17-ét is átértékelték. Már nem a diktatúra harcos elutasítását dicsérték benne, hanem katasztrófába torkolló spontán tüntetésnek nevezték, ahol az életkörülményeik javítását követelő tüntetők nem mérték fel kellőképpen az erőviszonyokat. A két Németország újraegyesülése után a felkelés napja nem lett ünnepnap. Az egykori keletnémet területeken ma is ápolják az emlékét, ám az egykori nyugatnémet területeken egyáltalán nincs a köztudatban.

Maciej Szymanowski Poznańtól Budapestig. A lengyel tanulságok című előadása egy Magyarországon talán kevésbé ismert eseményről, az 1956. június 28. és 30. közötti poznańi felkelésről szólt. Az itteni tüntetések az 1953-as berliniekhez hasonlóan a normaemeléssel és a fizetés csökkentésével függtek össze: kezdetben a munkások ugyanúgy munkafeltételeik javítását akarták elérni, majd a demonstráció növekedni kezdett, és hamarosan százezer fős tömeggyűléssé vált, ahol már a kormány távozását is elkezdték követelni. A feldühödt emberek fegyvereket zsákmányoltak, és a börtönt is megostromolták, hogy kiszabadítsák a politikai okokból fogvatartottakat. Az eseményeknek a Lengyel Néphadsereg vetett véget mintegy tízezer katona és közel négyszáz tank bevetésével. Szymanowski szerint a lengyeleknek részben sikerült elérnie 1956-ban azt, amiért a magyarok is harcoltak. Véget ért a mezőgazdaság kollektivizálása, visszakapták a saját földhöz való jogot. Tényleges vallásszabadságot nyertek, és gyengült a cenzúra szerepe. Az előadó arra is kitért, hogy a lengyelek erősen szimpatizáltak az 1956. októberi magyarországi felkeléssel, amit jól mutat, hogy október 25. és november 15. között tizenöt repülőgép összesen negyvennégy tonnányi vért, vérplazmát, oltóanyagot, gyógyszert és kötszert juttatott el Varsóból Budapestre. A forradalom leverése után több labdarúgómérkőzés is volt, ahol a magyar 1956-tal szimpatizáló transzparenst feszítettek ki a szurkolók.

Máthé Áron Az 1953-as év Magyarországon című előadásában hasonló kiindulópontot jelölt meg, mint Hubertus Knabe Kelet-Németország esetében. A Sztálin halála után a szocialista blokk országaiban enyhítési politikát kezdeményező szovjet vezetés ugyanis Ulbrichtékhoz hasonlóan a magyar vezetést is Moszkvába rendelte. Az 1953. június 13-án kezdődő háromnapos tanácskozásokon személyes kritikával illették Rákosi Mátyást, felszólították, hogy a miniszterelnöki tisztséget adja át Nagy Imrének, és határozott utasításokat adtak a követendő irányelvekre vonatkozóan. Nagy július 4-én meghirdetett kormányprogramjában ígéretet tett arra, hogy leállítja az erőltetett iparosítást, a nehézipar helyett a könnyű- és az élelmiszeripar fejlesztésére összpontosít, csökkenti az egyéni gazdák terheit, engedélyezi a kilépést a termelőszövetkezetekből, eltörli a kuláklistákat, befejezi a kitelepítés és az internálás gyakorlatát. Az intézkedések ugyan enyhülést ígértek, végrehajtásuk mégis visszás volt, ráadásul Rákosi Mátyás Berija bukása után azonnal fellépett az új szakasz politikája és az enyhítések ellen. Szavainak a kelet-németországi felkelésre hivatkozva adott nyomatékot. 1955 első felében sikerült visszanyernie a szovjetek bizalmát, s ezzel együtt a magyarországi hatalmat.

Földváryné Kiss Réka Az 1956-os magyar forradalom elfeledett jellemzői című előadásában az 1956-os forradalmat a második világháború utáni rendezésre vezette vissza, amelynek során Kelet-Közép-Európa a Szovjetunió érdekszférájába került. Valamennyi ide kerülő országra hasonló sors várt: mindenhol a Szovjetunió társadalmi rendjét kívánták megvalósítani, egyformán drasztikus eszközökkel. Rákosi Mátyás és a magyarországi kommunisták különösen eminensek voltak a szovjetizálás végrehajtásában, ráadásul teljes mértékben negligálták a nemzeti értékeket. 1953-ban, Sztálin halála után kisebb korrekciókkal akarták kezelni a problémákat. Ilyen volt az elitcsere is, de Nagy Imre belebukott a belső hatalmi harcokra, és a korábbi vezető klikk visszatért. A terror mindennapos tapasztalata, a frusztráció és az elnyomottság összessége vezetett 1956-hoz. A spontán, nem tervezetten kitörő forradalom legfontosabb követelései a szovjet csapatok kivonása, a nemzeti függetlenség és a többpárti demokrácia voltak. A forradalom társadalomtörténetével foglalkozó kutatók úgy kalkulálnak, hogy egymillióra tehető azoknak a száma, akik valamilyen formában kapcsolódtak az eseményekhez. A kialakult helyzetre a Szovjetuniónak mindenképpen reagálni kellett, a fegyveres fellépés pedig megpecsételte a forradalom sorsát. A keleti blokkban a társadalmak megtanulták, hogy együtt kell élni a Szovjetunióval. A kommunista vezetők pedig azt a tanulságot vonták le, hogy lázadás lesz, amennyiben nem tesznek bizonyos engedményeket. Ez a megállapítás rányomta a bélyegét a kádári vezetés gyakorlatára, s egészen a bukásig meghatározta a cselekvéseit.

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy mind a berlini, mind a poznańi, mind a budapesti megmozdulások az általános rossz életszínvonalra, a diktatórikus hatalomgyakorlásra és az idegen uralomra voltak visszavezethetőek. Ha nem is bontották le a rendszert, változtatniuk sikerült rajta: ahhoz a fajta hatalomgyakorláshoz, amely Sztálin halála előtt volt jellemző, egyik államban sem mertek visszatérni e mozgalmak leverése után.

Szőts Zoltán Oszkár

Borítókép: Földváryné Kiss Réka megnyitója a Berlin–Poznań–Budapest című konferencián. Kép forrása: NEB-fotó

Ezt olvastad?

Főszerepben az 1945 és 1970 közötti brit–magyar diplomácia

Hogyan fonódik össze a propaganda, a kultúra és a diplomácia két olyan ország kapcsolatában, amelyek a vasfüggöny különböző oldalaira kerültek

X