Szakértelem és szakértői szerep a humán tudományokban – Expertturn konferencia Prágában

Az Expertturn projekt háromnapos prágai konferenciája huszonhárom előadásban tárgyalta a szakértők szerepét a huszadik századi Európában. A Cseh Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetén belül működő Expertturn projekt Kateřina Lišková vezetésével indult, és azt vizsgálja, hogy az emberrel foglalkozó tudományok emberképe, valamint az egészség és a normalitás megkonstruálásának folyamata miként alakult a huszadik század második felében.

A kutatócsoport elsődleges érdeklődése négy egykori szocialista országra – Csehszlovákiára, Lengyelországra, Magyarországra, illetve Kelet-Németországra – irányul, de a május 15. és 18. között, Prágában megrendezett konferencia ennél tágabb látképet adott: hiszen egyrészt az időhatár kiterjedt a huszadik század egészére, másrészt pedig az előadásokban a nyugati államok esettanulmányai mellett képviselte magát a szovjet, a spanyol, a török, illetve a görög nézőpont is. Három-négy előadás alkotott egy blokkot olyan figyelemfelkeltő gyűjtőcímek alatt, mint „Az orvosi szakértelem transznacionális útjai Kelet és Nyugat között”, a „Törvényszéki szakértelem az állam és a közszféra között”, „A bűn patologizálása a pszichiátriában és a pszichológiában” vagy éppen „Élet és halál az államszocializmusban.”

A két keynote előadás egyikét Bogdan C. Iacob, a Nicolae Iorga Történettudományi Intézet munkatársa tartotta, melyben a közép- és délkelet-európai szakértők szerepét elemezte a posztkoloniális terekben. Ezen szakemberek afrikai kiküldetéseit számos ideológiai és történeti hatás formálta. A Balkán országai a második világháborút megelőzően szintén egészségügyi programok célpontjai voltak: a Népszövetség az 1920-as évek közepén a régió országain tesztelte maláriaellenes kampányát, amelyet a Rockefeller Alapítvány közvetítésével aztán Kelet-Ázsiába vittek. Egy másik hagyomány a felülről lefelé történő modernizáció, amely döntően a legelmaradottabb néprétegként kezelt parasztságra irányult. Végül, egy harmadik hatás a marxi-lenini társadalomfejlődési elmélet. A román szakemberek hazai gyakorlóterepe Dobrudzsa, ahol korábban több járvány is pusztított. A kollektivizálás befejezésének és a sikeres maláriakezelési programnak az egyidejűségét komoly propagandaeszközként használták, azt állítva, hogy a szocialista viszonyok jobb egészségügyi állapotot kínálnak állampolgáraiknak.

A posztkolonialista térbe tehát döntően az egészségügyön keresztül vonult be Románia, Albánia, Jugoszlávia és a Szovjetunió is komplex és időben változó prioritásokkal. A humanitárius célok mellett legalább olyan fontos volt a nemzetközi elfogadottság, a presztízs, de hosszabb távon szerepelt az orvosképzés utánpótlása is a harmadik világ országaiból.  A szocialista államok önképe, hogy nem rasszisták, a rasszizmus kizárólag más világrendszerekkel összefüggésben volt megjeleníthető. A szolidaritás gyakorlata azonban ellentmondásos volt: a szocialista orvosok maguk is civilizátorként léptek fel, kevés szándékot találunk arra, hogy a helyi lakosságot megismerjék. Számos betegséget a civilizálatlansághoz, a nem-fehérséghez kötöttek, miközben maguk számára a nem gyarmattartó, „jobb fehér” önképet tartották fel. Vagyis: miközben a felszínen az ideológiai által hirdetett egyenlőség van, a mélyben lényeges hierarchiák mutatkoznak meg. Ezt az ellentmondást a líbiaiak is észlelték, így ha az egészségügyi rendszerben bármilyen elakadást tapasztaltak, azonnal azzal vádolták a román orvosokat, hogy azok ugyanolyanok, mint az egykori gyarmatosítók. Mivel a román államnak diplomáciai érdeke volt az egészségügy akadálytalan működése, érthető, hogy számos egészségügyi szakember hatalmas stressz alatt dolgozott.

Monika Baar előadása az elhanyagolt szakmákra és peremterületekre irányult az orvosi szakértelem történetében. A firenzei European University Institute munkatársa olyan témát érintett, amely jelenleg meglehetősen alulkutatott: a rehabilitáció történetét. A rehabilitáció kérdése azért lehet fontos a hidegháborús kontextusban, mert mind a szocialista, mind a kapitalista államokban az volt a vezérelv, hogy a fogyatékos emberek az önállóságát és munkaképességét visszaadják. Az orvos a fogyatékosságot általában olyan hiányként (defektusként) azonosítja, amelyet valamiképp meg kell javítani, a személyt minél közelebb kell hozni ahhoz a normalitáshoz, amelyet szintén az orvosi szakértők fogalmaznak meg. Jól példázza ennek a folyamatnak az ellentmondásosságát a WHO-nak az az 1960-as évekbeli kezdeményezése, amely a harmadik világban élő fogyatékos emberek helyzetét törekedett feltárni. A vizsgálatok tanulsága, hogy az afrikai falusiaknak nem ugyanaz volt a fogyatékosságfogalma, mint a nyugati szakértőknek, mivel az adott társadalomban más testi jellemzők akadályozhatják a szociális érvényesülést. Egy másik nehézséget az okozott, hogy a program ugyan sokakat ráébresztett problémáira, ám valódi megoldást nem tudott kínálni, így voltaképp az edukáció csupán a frusztráció növelését eredményezte. Ennek két következménye is volt: a hetvenes évek második felében az orvostudományok más ágaihoz képest a rehabilitációban nagyobb nyitottság alakult ki a helyi megoldások iránt. A bottom-up megközelítés nem nélkülözött ugyan egy jó adag idealizmust sem, ezzel együtt mégis el tudta mozdítani a kérdést, és a Community-Based Rehabilitation (CBR) keretében, széles nemzetközi egyeztetést követően kiadott füzetek, egyszerű nyelvezetükkel hatékony prevenciót kínáltak. Kérdés maradt azonban továbbra is, hogy az eredményességnek mik a mutatói és az önálló emberi életnek milyen jellemzői is vannak tulajdonképpen.

A hetvenes évek másik fejleménye a fogyatékosság társadalmi értelmezését hirdető mozgalom megindulása, amely nem a fogyatékos ember, hanem a társadalom átalakítását tűzte zászlajára azzal az ideállal, hogy a társadalomnak mindenki számára elérhető lehetőséget kell kínálnia. A modell a fogyatékosságot társadalmi konstruktumként értelmezi, és ezáltal elsiklik az egyén fizikai szenvedése felett, egyfajta testnélküli fogyatékosságot kínál, komoly eredménye ugyanakkor, hogy a megélt tapasztalat fontosságára hívja fel a figyelmet. A diskurzus jellemzője azonban, hogy a korábbi szakértő, az orvos jellemzően mint ellenség prezentálódik. Nem egyértelmű ugyanakkor, hogy kit tekinthetünk szakértőnek. A klasszikus meghatározások szerint szakértő az, aki egyetemi végzettséggel rendelkezik, szakmai tapasztalata van és aki valamilyen területen hozzájárul a nyugati típusú modernizáció terminusaiban értelmezett társadalmi fejlődéshez. Csak az újabb definíciók vizsgálják az ágencia, a hitelesség, a hatalomhoz való viszony vagy éppen a státusz kérdéseit.

Monika Baar a szakértőség minőségeit egy atipikus életútban érzékeltette: Gadó Pál (1933–2016) szovjet katonák elől menekülve villamosra akart ugrani 1945-ben, ám az ugrást elvétette, és balesete következtében amputálni kellett a lábát. Noha protézist használt, a fogyatékosság nem különösebben alakította az életét – megházasodott, fizikus lett. Az 1980-as évek elején orvosa kérdezte meg egy rutinvizsgálatot követően, hogy csatlakozna-e a fogyatékos szervezethez, mert szükség lenne a nyelvtudására. Lényegében ekkortól kezdett identitásává válni a fogyatékossága. Svédországba utazott a speciális házak (Focus housing) tanulmányozására, hamarosan az Ecumenical Disability Activist Network elnökévé választották. Mind egyházi látásmódja, mind az, hogy nem egészségügyi szakember, és az is, hogy fogyatékosságára későn ébredt, atipikussá tették. Elutasította az aktivizmust is, magát úgy definiálta, mint aki a lehetőségre vár: ez a hollandiai Het Dorpból meg is érkezett. Holland pénzügyi segítséggel létre tudott hozni egy integratív helyet mozgássérült emberek számára Piliscsabán.

Jelen ismertető kereteit meghaladná az előadásoknak akár még kivonatos ismertetése is (ezek a konferencia honlapján angolul egyébként is olvashatók, ezért a továbbiakban azokat a témákat és kutatási kérdéseket mutatom be egy-egy előadás kapcsán, amelyek akár az egyes prezentációkban, akár azok megvitatásában központi helyet kaptak.

A konferencián fontos kérdés volt a politikum és a szakértelem egymáshoz való viszonya. Makroképet adott a szovjetizálás csehszlovák lefolyásáról Anastassiya Schacht. A Bécsi Egyetem munkatársa a szovjet orvosdelegáció prágai szerepléséből indult ki, akik 1948-ban arról beszéltek, hogy a jövőben komolyabb szakmai változásra nem kell számítani, ám az orvosoknak annyiban mégis jobb helyzetük lesz, hogy a társadalom strukturális átalakulásával számos kórnemző okot ki fognak iktatni. A szokatlanul simulékony hang mögött a kelet-európai államok értelmiségének megnyerése állhatott, hiszen tudható volt, hogy a szovjet egészségügy gyakorlatát a túlcentralizálás, legfeljebb féllegális szabadságjogok és a felelősségek, illetve hatáskörök átláthatatlan szövevénye jellemzi. Míg a szovjetizálás „nyers forgatókönyvét” a Szovjetunióhoz közvetlenül annektált területeken a fizikai megsemmisítésig terjedő kegyetlenség jellemezte (ami csak Sztálin halála után enyhült bürokratikus szegregációvá vagy a politikai pszichiátria alkalmazásává), addig a „puha forgatókönyv” inkább a kulturális diplomácián keresztül, az adott ország sajátosságainak figyelembevételével valósult meg, amikor a szovjetek magukat mint régóta halasztott társadalmi problémák megoldóit pozicionálták. A szovjetizáció folyamatát tehát egyaránt befolyásolja az ország jogi státusza, korábbi kapcsolatrendszere és egyéb struktúrái is. A puha forgatókönyvnek a tipikus megvalósulási formáját ragadhatjuk meg az 1946 és 1948 között kiadott orvosi lapokban, ahol mind dominánsabbá vált a Pavlovra való hivatkozás, a szovjet szakirodalom szemlézése vagy a szovjet tudományosság dicsérete, esetleg azon kiemelkedő tudósok életpályájának bemutatása, akik szimpatizáltak a kommunizmussal.

Hozzászólásában Bogdan C. Iacob felvetette, hogy a csehszlovák példa mennyire nyújt általánosítható tanulságokat, hiszen a régió országaitól eltérően itt komoly mértékű volt a kommunisták társadalmi támogatottsága. Anastassiya Schacht válaszában kitért arra, hogy a szovjetizációt nemcsak társadalmi csoportok szintjére kell lebontani, de akár még az orvostudományon belül is eltérő mozgásterekkel rendelkezhettek a szakemberek, amely sajátosságokra mindenképpen reflektálni kell a kutatás során. Ahogyan a kvantifikációs megközelítés sem feltétlenül ad valós képet egy tudományág szovjetizálásáról: lehet, hogy a Pavlovra és más orosz szerzőkre való hivatkozás növekszik az évekkel, de még nem jelenti azt, hogy a tudományos gondolkodást átformálta volna, lehetséges, hogy mindössze legitimációs célokat tölt be. Ezért a kvalitatív vizsgálatok megkerülhetetlenek a kérdés tárgyalásakor.

Michaela Šmidrkalová előadása az 1970-es aneszteziológiai világkongresszus példáján keresztül ábrázolta, mennyiben volt használható egy szakmai esemény diplomáciai eszközként. Emellett kitért arra is, hogy számos emigráns csehszlovák szakember segítségére is szükség volt a konferenciának valóban világszintűvé tételéhez. A szakértelem megkonstruálódásának folyamata jól követhető volt Anna Kvíčalová előadásában, amely az igazságügyi szakértői munkában alkalmazott eszközöket és bizonyítékokat tárgyalta. Általános emberi jellemző, hogy a hangot inkább szubjektívnek, a vizualitást viszont objektívnek fogadjuk el: a húszas évektől ezért mind fontosabb szakmai feladat lett, hogy a hangingert képpé alakítsák át. Ennek úttörője Wilhelm Doegen (1877–1967) volt, aki először jelenítette meg az emberi hangot vizuális formában. Olyan egyediséget vártak a módszertől, mint amilyet az ujjlenyomatvizsgálattól, ám ez az inger komplexitása miatt lehetetlen volt. Ez a szakmai kihívás visszahatott a szakértő szerepére is, akinek a feladata már nem annyira a bizonyítás lett, mint a bizonytalanság kezelése. Erre különböző valószínűségi skálákat is bevezettek.

Elmélet és gyakorlat dinamikus viszonyára is kitért Klára Pinerová, aki a pszichológiai/pszichiátriai szakértelemnek a csehszlovák büntetésvégrehajtásban való 1967 és 1989 közti megjelenéséről tartott előadást. A kezdetben a munkatársak kiválasztására alkalmasnak tartott pszi-tudást a hetvenes években mindinkább használni kezdték a bűnözők átnevelésére is, különösen az alkoholizmus kezelésére mozgósítottak erőforrást (egyéni tanácsadás és csoportterápia is). A szakértők által kidolgozott tervek azonban nem feltétlenül valósultak meg, mivel az ott dolgozók az újításnak kevés értelmét látták, a bűnelkövetőkkel kapcsolatos nézetek pedig kevés változást mutattak az adott időszakban. Hozzá kell ehhez venni, hogy sosem volt presztízssprojekt: az intézetek mindvégig kevés szakemberrel voltak kénytelenek megfelelni az elvárásoknak. Különleges szakértői dinamikát mutatott be Agnieszka Kościańska és Agata Ignaciuk. A prezentáció főszereplője Włodzimierz Fijałkowski (1917–2003) volt, aki hatalmas mértékben formálta a lengyel közgondolkodást. A katolikus nőgyógyász munkásságában keveredett a katolikus abortusz-ellenesség és az apa felelősségét hangsúlyozó női emancipáció támogatása. A nyolcvanas évek publikációit a házasságon belüli egyenlőség propagálása határozta meg, tanulságos ugyanakkor, hogy a kilencvenes években már a férfiértékek preferenciája vált dominánssá munkásságában. A szülés során megélt fájdalom kapcsán ütközött a világi orvos és az egyházi álláspont: míg a modernitásban a fájdalom olyan élmény, amelyet le kell küzdeni, a katolikus felfogásban azonban ez a spirituális élmény része is lehet.

Az egyes országok és politikai rendszerek közti tudástranszfert több előadás is érintette.  María Mundi López egy speciális abortusztechnika (méh aspiráció) spanyol fogadtatástörténetének kérdéseit ismertette. Spanyolországban 1941-ben betiltották az abortuszt, csak 1985-től engedélyezték olyan esetekben, mint a nemi erőszak, az anya egészségügyi kockázatai vagy a magzat betegsége. A méh aspiráció használatos volt a kommunista országokban: 1958-ban a kínaiak publikáltak először a módszerről, a Szovjetunióban pedig a hatvanas évek elején kezdték alkalmazni. A hetvenes évek közepén nagyszabású jugoszláv és amerikai kooperáció kapcsán vizsgálták az egészségügyi hatásokat. A spanyol orvosok kezdetben úgy keretezték az eljárást, mint ami a veszélyeztetett terhességek megszakítására alkalmas. Az előadás kitért olyan politikai momentumokra is, mint hogy a spanyol diskurzust kezdetben a kelet-német kapcsolatok formálták, Franco halála után mindinkább a spanyol aktivistáknak a francia kommunistákkal való kapcsolata tűnt meghatározónak.

Gödze Kılıç a pszichoanalízis törökországi recepciójával foglakozott az 1917 és 1957 közötti időszakban. A pszichoanalízis szerepe ebben a folyamatban önmaga is ellentmondásos, mivel bizonyos olvasatai a kolonializmus egy eszközeként értelmezik, mások viszont éppen a demokratikus empowerment egy kreatív lehetőségét látják benne. A török pszichológiatörténetírást magát is jellemzi az elmaradottság narratívája, ráadásul az egyénre fókuszáló pszichoterápiás módszereket problematikusnak ítélik a kollektivista társadalomban. Gödze Kılıç szerint azonban Freud recepciója során nem pusztán annyi történt, hogy törökre fordították a pszichoanalízis alapmunkáit, hanem törökül újraírták azokat. Kulcsszerepet játszott ebben Mustafa Şekip Tunç (1886–1958), akinek munkássága az iszlám és a pszichoanalízis lehetséges összebékítésére irányult. Szintén megjelent a tudástranszfer kérdése Despo Kritsotaki prezentációjában, amely a házassági tanácsadás görögországi gyakorlatát tárgyalta az 1920-at követő fél évszázadban.  A diskurzus Auguste Debay Hygiene du Mariage című művében gyökerezett, de az 1920-as évektől egyre több görög munka is született a témában. Ezek a házasságot elsősorban az egyén és az utód egészségének szempontjából tartották fontosnak, bár idővel mind erősebb lett a degenerációs megközelítés hatása is. A házassági tanácsadásban csak az 1950-es évektől mutathatók ki a pszi-tudományok hatásai.

A politikai szempontok sok esetben tudományos elméleteken keresztül jutottak be a magánéletbe sokszor direkt, máskor viszont látensebb formában. Anca Filipovici és Bokor Zsuzsa Erdély példáján keresztül vizsgálta a kisebbségek helyzetét az egészségpolitika vonatkozásában. A két világháború közti Románia egészségügyi politikáját az elmaradottságélmény mellett leginkább a nemzetállam építésének programja formálta és arra a román parasztra irányult, akit a román nemzet esszenciájának tekintettek. A rossz egészségügyi állapotukat társadalmi eredetűnek tartották. Ebben a vízióban a nemzeti kisebbségeknek nem jutott különösebb szerep: sőt a szegénység áldozatainak láttatott cigányokon kívül az erdélyi nemzetiségeket (magyarokat, németeket és zsidókat) jobb egészségűnek ábrázolták, akikkel az egészségpolitikának amúgy is kevesebb teendője van. Ez adta Erdély alulfinanszírozásának ideológiai alapját. A magyar kisebbség válasza a harmincas évek közepétől az önszerveződés volt. Nagy András orvos a katolikus egyház támogatásával szervezte meg a magyar nyelvű orvosképzést Erdélyben, Csíksomlyón pedig anyaotthont alapított. Küttel Lajos önkéntes munka alapján, Torockón mint mintakerületben kezdeményezte az anyák segítését.  Elkezdődött a csecsemőgondozásról szóló füzetek kiadása is. Bokor Zsuzsa elemzése arra mutatott rá, hogy a románokhoz képest a magyar munkák a csecsemő és anya között kevés kapcsolatot, az érzelmek alacsony intenzitását javasolták. A különbséget feltehetően a kisebbségi lét motiválta: olyan emberek nevelését tartották kívánatosnak, aki az asszimilációs hatásoknak ellenállnak, akik képesek a nehéz körülményekhez alkalmazkodni.  Michel Christian, a Genevai Egyetem munkatársa hozzászólásában ezt vitatta: szerinte ez a nyugat-európai diskurzusba való beágyazottságot mutathatja, mivel ekkoriban a magyarhoz hasonló javaslatokkal éltek a szakemberek, csak John Bowlby vizsgálataival jelent meg az emocionális kapcsolat fontosságának hangsúlyozása.

Michel Christian előadása az anyai deprivációval kapcsolatos, az ENSZ különböző szervezeteiben az 1950-es években lezajlott vitákkal foglalkozott. Az első évek vitái a gyermekre irányulnak: jót tesz-e számukra a bölcsőde? A korábbi nézetekhez képest újdonság, hogy a higiéniai kérdések helyett mind markánsabb lesz a pszichés tényezők hangsúlyozása. Azok, akik a bölcsőde reformja mellett érveltek, jellemzően Spitz hospitalizációra, illetve Bowlbynak a kötődésre vonatkozó elméleteiből merítették érveiket. Az ötvenes évek második felének diskurzusa a gyermekről az anyára helyeződött át és akörül forgott, hogy vajon a nők munkába állása üdvözlendő (szociáldemokraták) vagy éppen ellenkezőleg, abnormálisnak tekinthető fejlemény. Nyugat- és Kelet-Európa tudósai között leginkább a francia kommunisták közvetítettek, akik ily módon integráló erővé léptek elő és egyszerre képviselték a női munkavállalás, valamint a bölcsődék reformját is.  Tanulságos volt Monika Baarnak az előadáshoz fűzött hozzászólása, amely egyrészt kiemelte: a napjainkban nagy publicitást kapó boldogságindexeknek s ezzel egy város élhetőségének egyik legfontosabb komponense a bölcsőde elérhetősége. Hozzászólásának második részében a kommunista nézetek változására hívta fel a figyelmet: a hatvanas években Magyarországon is a bölcsődei hálózat kiépítése volt a lényeges cél, ám a hetvenes években új diskurzus indult, amely az anya közelségének fontosságát sulykolta. Ehhez újra felhasználták Bowlby elméletét. Monika Baar úgy látja, hogy ezek a szempontok pszichológiai értelemben indokolhatták a gyermeknevelési segély három évre való kiterjesztését, a döntés mögött ugyanakkor lényeges gazdasági motívumok is álltak: a hosszú Gyes-időszakkal a statisztika számára elrejthetővé vált a képzetlen női munkaerő.

Egészségügyi kihívások és ideológia konfliktusa adta Almira Sharafeeva előadásának dinamikáját, aki bemutatta a női munkavállalók beáramlását a szovjet nehéziparba. Helyzetüket formálta egyrészt a szovjet iparosítási program és a kollektivizálás, másrészt a szovjet emancipációs projekt. A pszichotechnikai vizsgálatok körében jellegzetesen női kihívásként jelentkeztek a menstruáció és a várandósság, amelyekre hatottak a különböző vegyianyagok és a zaj is. Ennek a szakértői diskurzusnak is köszönhető, hogy a kezdeti voluntarista egyenlősítést felváltották a nőkre irányuló egészségvédelmi eljárások: növelték a szüneteket, menstruációs szabadságot biztosítottak, vagy éppen kizárták őket a nagy hőmérsékletkülönbségekkel jellemezhető munkaterületekről. A szovjet ideológia gyakorlati korlátaira hívta fel a figyelmet Alexey Golubev is. Míg Szemasko és Krupszkaja második világháború előtti munkásságában domináns a közösség szerepe, az orvosi ellenőrzés és ezzel a tekintély hangsúlyozása, az 1980-as évekre mind szélesebb körben kezdték promotálni az önsegítés technikáit. Vagyis: néhány évtized alatt a minden állampolgáráért felelősséget vállaló állam képét felváltotta az egyéni felelősség hangsúlyozása az egészség fenntartásában; noha mindkét korszakot dominálta az úgynevezett deficitmodell.

A modell szerint az emberi irracionalitás az ismerethiányból fakad. Erre válaszul jelentek meg a népszerűsítő egészségügyi kiadványok, amelyek az önsegítést hirdették. Ennek két reprezentánsa az ionizáció (minden háztartásban létrehozható az életet húsz évvel meghosszabbító berendezés) illetve az autogén tréning, amely kombinálható volt Pavlov nézetrendszerével. Vladimir Levinek a hetvenes években publikált munkái népszerűsítették a laikusok által is használható technikákat a mentális egészség fenntartásában. A gondoskodó diktatúra anomáliáit mutatta az idősek helyzete az államszocialista Csehszlovákiában is, ahol helyzetük a szegénységgel fonódott össze. Alex Langstaff az időskor változó percepcióját tárgyalta felhívva a figyelmet arra is, hogy az idősek helyzetéről szóló diskurzusában markánsan mutatkozott meg az is, miként lehetne munkaerejüket minél tovább felhasználni. Az előadások megbeszélése során felmerültek a régiós eltérések is, így például az a magyar jellegzetesség, hogy az időseknek a második gazdaságban végzett háztáji munkája is felfogható egy olyan állami stratégiának, mely a nyugdíjellátás hiányosságait igyekezett pótolni.

Lászlófi Viola előadása a szocialista halál kérdésére irányult. A modernizáció hatására a halál gyorsuló ütemben került ki a privát szférából – 1930-ban még csak az emberek 13, 1977-ben pedig már 47%-a halt meg kórházban –, és mindinkább professzionalizálódott- Míg a két világháború közti időszakban a halott öltöztetése a gyászfolyamat integráns része volt, a hetvenes évektől mindinkább előtérbe került a rokonok kímélése. Problematikussá vált az is, hogy a kommunista állam ugyan az ateizmust propagálta, ám a vallási élmény helyére voltaképp nem tudott alternatívát kínálni. (Az egyetlen ígéret, hogy emlékét megőrizzük.) Lászlófi Viola a betegpanaszok elemzésén keresztül arra mutatott rá, hogy állandósult a konfliktus a doktor és páciens  (illetve annak rokonai) közt arról, hogy mi a halál ideális helye, hogy kinek a feladata érzelmi támogatást adni, hogy ki felelős a kórházak zsúfoltságáért.

Saját (Csikós Gábor) előadásom témája a téeszneurózis volt, amelyet a (kisszámú) hazai szociálpszichiátriai kutatások korai és rendkívüli darabjaként értékeltem. Annak ellenére, hogy a kollektivizálás következményeként jelentős tömegek éltek meg radikális életformaváltást, a folyamat pszichés árainak vizsgálata tulajdonképpen mindvégig marginális maradt. Ebben szakmai és politikai szempontok egyaránt közrejátszottak, holott a kollektivizálás civilizatorikus projektként való értelmezése elviekben megteremtette volna annak lehetőséget, hogy a társadalmi patológiákat is egy sikernarratíva keretei között tárgyalják.

A konferencia jó gyakorlata volt, hogy az előadások 45 – 60 perces blokkjait ugyanennyi időtartamú megvitatás követte segítve ezzel a párbeszédet, rávilágítva a humán tudományok össze- és széttartó útjaira az egyes országok példáin keresztül. Ezek nem pusztán kijelölték a kutatás lehetséges új útjait is, de számos jövőbeni szakmai együttműködésnek vetették meg az alapjait.

Csikós Gábor

Ezt olvastad?

A második Szidra-öböl feletti incidens

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,

X