Bartucz Lajos – egy meghatározó antropológus életútja

Bartucz Lajos foglalkozott rassztörténettel, a gyermekek testi fejlődését, illetve a katonák termetét vizsgálta. Rengeteg leletanyag összegyűjtését köszönhetjük neki, amelyeken keresztül a magyarság antropológiai összetételét kutatta és publikálta. Megjelent négy könyve, 250 tudományos és ismeretterjesztő munkája, ebből 60 idegen nyelven.

Bartucz Lajos 1885. április 1-jén született Szegváron. Már Kecskeméten töltött középiskolai évei alatt érdeklődött a természettudományok iránt, és a Piarista Gimnáziumban tett érettségi vizsgát követően egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, természetrajz-földrajz szakon 1904-1908 között. Első publikációja is ebben az időszakban jelent meg, 1905-ben, amelynek témája az emberiség faji felosztása volt, ugyanettől az évtől tanársegéd. 1908-tól az élő magyarság vizsgálatával kezdett foglalkozni, a fizikai antropológia és a néprajz összefonódását hangsúlyozta. Középiskolai tanárként és antropológusként végzett, de pályája során inkább antropológiával foglalkozott, főleg a népvándorláskori és honfoglaláskori magyarság és a hazánk területén élt népek kutatásával.

Elhivatottságát annak is köszönheti, hogy már egyetemista évei alatt asszisztense volt Török Aurélnak, akit a magyar antropológia megalapítójának tekintenek. Bartucz hét évig, Török haláláig töltötte be az asszisztensi pozíciót.

1914-ben aztán a Budapesti Tudományegyetem Embertani Intézetben Bartuczot Anthropometria tárgyban magántanárrá és adjunktussá nevezték ki, és ugyanebben az évben többek közt Martinovics Ignác és forradalmár társai budai sírhelyének felkutatását és maradványaik azonosítását sikerrel végezte el. Ezt követően három hónapot töltött külföldi tanulmányúton: Bécsben, Münchenben, Zürichben. 

Az első világháború alatt az élő ember vizsgálata helyett érdeklődése a történeti antropológia felé fordult, munkássága azonban törést szenvedett, amikor a Tanácsköztársaság idején (a munkásegyesületben tartott előadásai miatt) eltiltották a munkájától. 1923-ban útjára indította szerkesztette az Antropológiai Füzetek című kiadványt. 1926-ban a Néprajzi Múzeumban, öt évvel később a Pázmány Péter Tudományegyetemen kapott munkát. A Néprajzi Múzeumban egyre meghatározóbb személy lett, olyannyira, hogy 1935-től (egyes források szerint 1936-tól) az intézmény igazgatójává nevezték ki.

1927-ben Kecskeméten a Néprajzi–Régészeti–Nyelvészeti Vándorgyűlésen jelentős előadást tartott: a régészet és az antropológia közötti együttműködés fontosságáról értekezett, aminek eredményeképp  a vidéki múzeumok elkezdték rendszeresen rendelkezésre bocsátani a leleteket. Tíz év alatt 3000 hiteles koponyával és 2000 csontvázzal gyarapodott a Néprajzi Múzeum embertani gyűjteménye, és ez lett az alapja a későbbi Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára gyűjteményének. Bartucz 1936-ban Bécsben megrendezte az első nemzetközi rasszantropológiai kiállítást Magyarország rassztörténete és a magyarság antropológiai összetétele címmel.

Már az első világháború előtt az ország minden jelentős tájegységén végzett antropológiai vizsgálatot, többek közt a matyók, a palócok, a székelyek között, a Békés megyei, alföldi, jászsági, dunántúli, Balaton-felvidéki területeken. Erről a munkájáról könyvet is jelentetett meg 1938-ban A magyar ember. A magyarság antropológiája címmel. Célja volt egy olyan kötet elkészítése, ami átfogó képet adna az antropológia módszertani kérdéseiről, annak minden területére kiterjedjen, de megtartva természettudományos szemléletét. Ez a törekvése meg is valósult, és 1940-ben kiadták a Fajkérdés, fajkutatás című könyvét, az ember eredetétől és az egész emberiség rasszbeli tagolódásáról is egy összefoglaló mű.

Pályája következő állomása a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetem volt, melynek 1940-ben egyetemi tanára, majd itt az Embertani Tanszék vezetője lett (1959-ig). Időközben Budapesten ugyancsak tanítani kezdett, majd 1959-ben az ELTE Embertani Intézetének vezetését vette át, 1965-ben innen vonult nyugdíjba. Az Alföldi Tudományos Intézet megszervezésével is foglalkozott, aminek első igazgatója is később ő lett.

Ő volt az első magyar kutató, aki vizsgálta a gyermekek testi fejlődésének alakulását, kifejezetten a környezetnek a testi fejlődésre való hatásaira koncentrált.

E mellett történelmi jelentőségű személyek exhumálásával és azonosításával kapcsolatban is tevékenykedett, pl. II. Rákóczi Ferenc vagy Semmelweis Ignác, akiknek csontvázait vizsgálta, elsősorban antropológiai szempontból, és paleopatológiai monográfiát írt róla. Az erről készült nagy jelentőségű munkájának megjelenését sajnos már nem élhette meg.

Munkáját több díjjal is elismerték: 1931-ben Baumgarten-díjat kapott, 1960-ban átvette az Eötvös Loránd Tudományegyetem aranydiplomáját. 1964-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntetették ki.

Bartucz Lajost, a régészet és a néprajz számára egyaránt meghatározó szakembert 1966. június 3-án Budapesten érte a halál. A Magyar Biológiai Társaság posztumusz tiszteletbeli tagjává választotta. Emlékét több helyen is emléktábla őrzi. A Szegedi Tudományegyetem 1987-ben Bartucz Lajos emlékplakettet alapított, és szülőfaluja, Szegvár is őrzi emlékét egy róla elnevezett emlékszoba létrehozásával.

Páncsics Nóra

Források:

Bartucz Lajos – Antropológus

Bartucz Lajos – Magyar Életrajzi Lexikon

Bartucz Lajos – mttm.hu

Bartucz Lajos – nevpont.hu

Ezt olvastad?

Schmidt Éva, az obi-ugor népek őrangyala

Schmidt Éva neve talán kevés embernek cseng ismerősen, annak ellenére, hogy kiváló nyelvész és folklorista volt. Sajnálatos módon viszonylag rövid

X