Miért került Buda török kézre közel fél évezrede ezen a napon?

1541. augusztus 29. – Buda

Szulejmán szultán magához vette, majd megcsókolta a csecsemő királyt, és elismerte megválasztását a magyar trónra. Eközben csapatai az előre kidolgozott terv szerint bevonultak a királyi városba, elfoglalván azt. Az özvegy királyné, Izabella, miután értesült a keleti Magyar Királyságba való áthelyezésről, a palota hálószobája falára felírta később is használt jelmondatát: Sic Fata Volunt (Így akarta a végzet/Így akarja a sors). Fráter György a királyi család rokonával, Petrovics Péterrel, noha mint kormányzó és a királyfi gyámja, szintén a keleti országrészbe kellett, hogy távozzon. A „rab oroszlán”, a leghatalmasabb dunántúli főúr és hadvezér, enyingi Török Bálint, akinek monogramja mementóként szintén a budai várat díszítette, örök fogságba került; többé már nem láthatta a várost, de Magyarországot sem.

Precíz forgatókönyvre kimért tettek épültek.

A Magyar Királyság fővárosa ezen a napon az Oszmán Birodalom európai terjeszkedésének egyik végpontjává vált. Innentől kezdve közel másfél évszázadon keresztül a magyar rendek legfőbb célja a török kiűzése kapcsán a királyi város visszaszerzése és régi pozíciójának visszaállítása volt. Buda elvesztése államiságunk próbájának mérföldköveként vonulhatna be a köztudatba, és bár a mohácsi vereségnél jelenleg nem tekintjük nagyobb kataklizmának, több szempontból is érdemes körüljárni az esemény jelentőségét.

Szulejmán

Utak

Budát ténylegesen 1541-ben foglalták el, azonban oszmán kézre kerülésének tragédiája a mohácsi mezőről, még inkább a kettős királyválasztástól indul. Szulejmán és serege a mohácsi csata utáni pár napos pihenőt/tétovázást követően Buda felé vette az irányt, és miután a királyi udvar Pozsonyba menekült, a palotát kifosztották, majd szeptember második felében három napos győzelmi ünnepet rendeztek. Az oszmán vezetés ettől fogva Budát és Magyarországot fegyverrel meghódított területnek tekintette, annak ellenére, hogy helyőrséget nem hagytak hátra. Az ezt követő hónapokban lezajlott Szapolyai János magyar királlyá választása és koronázása, ám a magyar politikai elit belső megosztottságából és eltérő helyzetértelmezéséből fakadóan egy éven belül I. (Habsburg) Ferdinánd személyében még egy legitim királya lett az országnak. A két király melletti állásfoglalást többnyire az határozta meg, hogy képesek-e sikeres politikát folytatni az oszmánokkal szemben. Ferdinánd és bátyja, V. Károly több alkalommal is ígéretet tett arra, hogy kiűzik az oszmánokat az ország területéről és megvédi alattvalóit a hódítóktól. János és hívei reálisabb hozzáállással tekintettek az ereje teljében lévő birodalomra, és mindenekelőtt egy új politikai kultúrát alakítottak ki. Noha János a katonai vereség miatt menekülni kényszerült, és így Ferdinánd 1527 nyarától 1529 őszéig uralma alatt tudhatta a várost, de miután behódolt az oszmánoknak, Szulejmán a Bécs elleni első hadjárat idején visszahelyezte őt Budára. Szapolyai János tehát a szultán jóindulatából lehetett újra magyar király Budán. Fölmerül a kérdés: Buda mikor is veszett el valójában? Maga a város már 1526 őszén meghódolt, majd évekkel később az oszmán függésben lévő magyar király székhelye lett. A szultán kegyességből engedte át, mivel akkoriban – ahogyan a pasák később, a tényleges elfoglaláskor magyarázták – nehéz lett volna a birodalmuktól oly messze fekvő területet kormányozni.

A kettős királyság első éveiben mindkét király arra törekedett, hogy uralkodói hatalmát az egész ország területére kiterjessze. Ferdinánd 1526. évi megválasztásakor csekély, de meghatározó személyekből álló támogatói körrel rendelkezett, akiknek segítségével pár év alatt megszilárdította hatalmát. A magyar királyi központi hivatalokat a saját királyságában megszervezte, ezeket aztán idővel, reformok révén nyugati típusú kormányszervekké alakíttatta, és az uralma alatt álló országrészen – amely kisebb változásokat leszámítva a Dunántúl és az északnyugati felvidék néhány vármegyéjére terjedt ki – több-kevesebb sikerrel, de működtetni tudta. A magyar urak számára azonban a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a királyi székhely immáron nem az ország területén feküdt, azt nem is említve, hogy maga a király egyáltalán nem is járt az 1530-as években Magyarországon. Ferdinánd természetesen nem kis részben volt alárendelve a dinasztikus céloknak, és bizonyos értelemben bátyja, V. Károly német-római császár segítségére szorult. A Habsburg fivéreket a francia királlyal és a schmalkaldeni szövetséggel folytatott háború nagymértékben lekötötte, és egyre inkább láthatóvá vált, hogy az oszmánokkal szemben tett erőfeszítések elsődleges célja az osztrák örökös tartományok és Bécs védelme. Ez utóbbi a két szultáni hadjárat után (1529; 1532) égetően szükségessé vált. Ferdinándnak az 1530-as években Magyarország területén János király ellen indított háborúi a főhadparancsnokai által vezetett, többnyire fizetetlen zsoldosokból és a hozzájuk pártolt, őket bandériumaikkal támogató magyar főurak hadjárataiból álltak. Az oszmánokkal szembeni háborúhoz nem volt meg a kellő erejük.

Habsburg Ferdinánd

János király az uralkodói gyakorlatot és habitust megválasztása előtt Erdélyben, vajdaként sajátította el. Trónra kerülése után elsősorban a keresztény Európa nemzetközi színtéren igyekezett elismertetni magyar királyságát. Az 1529. évi visszatérése és uralkodása elsősorban a szultáni protekciónak volt köszönhető, amely abból a szövetségből, alattvalói helyzetből fakadt, amelyet még diplomatái, Hieronymus Łasky és Habardanecz János kötöttek meg 1527–1528 folyamán. Buda jelentőségét szem előtt tartva itáliai építésszel (Domenico da Bologna) folyamatosan erősíttette a várat. János király uralkodásának mérlegre tétele szinte lehetetlen feladat, ám néhány tanulság biztosan megfogalmazható. Egy alárendelt helyzetben király maradt, akinek országában továbböröklődött a késő középkori Magyar Királyság berendezkedése és kormányzati hagyománya. Ő volt az első – Barlay Ö. Szabolcs tanulmányát alapul véve – aki ráeszmélt, hogy a magyarság immáron nem birodalomban, hanem a reális keretek között kell, hogy gondolkodjék, amely adott esetben a megcsonkított országot jelentette. Uralkodásának tanulsága, hogy a két világbirodalom között is adódtak lehetőségek, amelyekkel igyekezett a lehető legtöbbet elérni. Természetesen uralkodását nem minden tekintetben lehetett teljesen szilárd alapokon állónak nevezni, és itt elsősorban nem a Lodovico Gritti féle szerencselovagokra kell gondolnunk. Szapolyai János maga is főúri származású lévén, jól ismerte azok ambícióit, akik közül való volt.

Bár a két uralkodó saját hatalmának megszilárdítására törekedett, egészen Buda elfoglalásáig korántsem volt biztos, hogy a megosztottság állandósul, és hosszú távú lesz. Az 1530-as évek első felében főúri gyűlések formájában fogalmazódott meg, hogy a magyar elit a jövőt egyetlen uralkodó uralma alatt képzeli el, mert az ország megosztottsága katasztrófához vezethet. De emellett az is nyilvánvaló volt, hogy a két király háborújában, továbbá a harmadik és legnagyobb hatalom, az Oszmán Birodalom árnyékában, noha óriási kockázattal, de rendkívül gyorsan lehet karriert építeni. Az ország nagybirtokosai az egyes hadjáratok várható kimenetelétől, vagy pedig a számukra felkínált donáció mértékétől függően nem egyszer váltottak pártot, és álltak be egyik vagy másik király szolgálatába. Az 1960-as években elindult „Mohács körüli vitát” eme időszak ostorozása indította el. Ahogyan Bárdossy László a kivégzett, egykori miniszterelnök történeti munkájában még a II. világháború éveiben előadta, a „mohácsi végzet” beteljesedéséhez 15 év kellett, ennyit adott a sors a magyar nemzetnek, hogy „összeszedje magát”. Híressé lett munkájában Nemeskürty István ugyanezt a véleményt osztotta, majd a bekapcsolódott történészek rávilágítottak a lényegre: már Mohácsnak is voltak előzményei.

Egyfelől: a magyar főúri politizálás, a belső megosztottság és széthúzás a felelős Buda elvesztéséért. Másfelől, a két király kudarcából tanulva, öncélúnak tűnő terveik, elkeseredett próbálkozások és alkalmazkodás az új helyzetben.

Ebbe a bizonytalanságba szabott rendet a kíméletlenül határozott oszmán politika, egyértelműen közölve erőfölényét.

Szapolyai János

Ki védi Budát és kitől?

A két király között az ország további sorsát hivatalosan a váradi béke rendezte, amely szerint János halála után az ország Ferdinándra szállt volna. Azonban a béke pontjaira senki nem volt tekintettel, főleg maga János nem. Megházasodott, és halála előtt két héttel megszületett fia, János Zsigmond királyfi.

János halála előtt is indult már szervezkedés arra nézve, hogy megdöntsék uralmát Erdélyben; Maylád István erdélyi főúr akciója azonban inkább személyes hatalmi törekvésnek nevezhető, semmint Ferdinánd hűségében tett szolgálatnak. 1540 nyarán János meghalt, és Ferdinánd a béke pontjai szerint megkezdte jogérvényesítését: Leonhard Freiherr von Vels vezérletével elindultak seregei Buda bevételére. De már késő volt. János király politikai gyakorlatának méltó örököse, Fráter György, uralkodójának tett ígéretét követve a rákosi országgyűléssel megválasztatta János Zsigmondot magyar királynak, és ezzel nyíltan is szembefordult a váradi békével. A Szapolyai párt felkészültsége, gyors fellépése és Ferdinánd határozatlansága miatt Vels hadjárata kudarcba fulladt.

1541-re vált a legfeszültebbé a helyzet. Ferdinánd számára egyértelmű volt, hogy a Szapolyai párt nem fogja átadni Buda várát, de az ország „birtoklásához” elengedhetetlen volt a királyi székhely megszerzése, arról nem is beszélve, hogy ez az oszmánokkal szemben is megfelelő tárgyalási alapot nyújtott volna. A Szapolyai párt (Izabella és a királyfi, Fráter György, Petrovics Péter, Török Bálint és Werbőczy István) tisztában volt azzal, hogy a Porta előtt nem titok a váradi béke, annak pontjairól pedig el kell számolniuk a szultán előtt. Számítottak Szulejmán személyes eljövetelére is, hogy majd így kívánja rendezni az ügyet. Ebben az esetben viszont bizonyítani kell hűségüket, és mindent megtenni annak érdekében, hogy János Zsigmond királlyá választását elismerje. Talán Szulejmán volt az egyetlen, aki előre kidolgozott terv szerint hajtott végre mindent. Számára Magyarország megosztottsága a hódító politika részét képezte, ugyanis ameddig János háborúban állt Ferdinánddal, addig ő könnyűszerrel birtokba veheti az országot. Amikor azonban ez veszélybe került, közbe kellett lépni.

1541 nyarán Wilhelm von Roggendorf ostromával szemben – aki már 1530-ban is sikertelenül lövette a vár falait – Fráter György és Török Bálint 3 hónapig védték Budát. Céljuk, hogy a szultán felé jelezzék, erejük elégséges ahhoz, hogy maguk is sikeresen ellenálljanak Ferdinánd seregeinek, vagyis nincsenek rászorulva az oszmán katonai segítségre. Sikerrel állták meg a helyüket és valamivel több, mint egy héttel Roggendorf maradék, szétvert csapatainak elvonulása után megérkezett a szultán. Sátrában fogadta a magyar vezéreket, a királyfi gyámjait. Hogy mi hangzott el abban az órában, nem tudhatjuk, csak a következmények ismertek. A szultán, még ha ellent is mondtak neki, nem volt hajlandó módosítani döntésén. Óvatos volt, és nem akart kockáztatni. Amennyiben a Szapolyai párt (mindenekelőtt Fráter György) megegyezésre jut Ferdinánddal, Buda a német király birtokába kerül, és ez magyarországi hódításait veszélyezteti. Ezért kormányzati szinten is integrálni kellett Budát a birodalmukba.

És hogy miért került fogságba Török Bálint? A szultán jól tudta, hogy már másfél évtizeddel ezelőtt is, ha nem Szapolyai János, akkor más személy akadt volna a főhatalomra. Erre a király életében is volt jelentkező. Perényi Péter, miután a magyar rendek előtt nem járt sikerrel, személyesen a szultánnál lobbizott, idősebb fiát el is hurcolták túszként. Maylád István erdélyi tervei ugyanilyen irányba mutattak, őt szintén fogságba vetették, és Isztambulba vitték. János halála után egyetlen személy akadt, akinek birtokai az oszmán terjeszkedés útjában álltak, aki megfelelő katonai erővel és rátermettséggel rendelkezett az ellenálláshoz: Török Bálint. Eltávolítása ugyanakkor a Szapolyai párton belüli leszámolásként is értelmezhető. A főúr Fráter György személyes hatalomépítésében egyértelműen akadályt jelentett. A vár megszállása előtti éjjelen hosszas beszélgetés zajlott le György barát és a szultán között, de hogy pontosan miről, arra csak a következmények utalhatnak. Ez lehetett Török Bálint végzete, de talán Budáé is.

Fráter György 

Mi is veszett el valójában?

Buda elvesztésének időpontja voltaképpen értelmezés kérdése, amelyet több szempontból is vizsgálhatunk. Emellett azt is látnunk kell, hogy valójában egy folyamatról volt szó. Természetesen nem a datálás kérdése a fontos, hanem az, hogy az esemény milyen következményekkel járt.

A két király korábban már felosztotta maga között az országot egy fegyverszüneti egyezmény keretein belül, de 1541-től az Oszmán Birodalom hódítása ékként vágódott az ország középső részébe, amelynek csúcsát Buda és a köré szerveződött védőgyűrű alkotta. Ezzel a lépéssel a szultán katonai szempontból szinte lehetetlenné tette a két országrész együttműködését. De Buda – igazi jelentőségét tekintve az önálló magyar királyi udvar – elvesztésének igazi tragédiája valójában akkor volt érezhető, amikor az addigi politikai gyakorlat és érvényesülés lehetőségei megszűntek. Az összetett bécsi udvarba való beilleszkedést a távolságon és az anyagiakon felül egyéb kulturális tényezők is nehezítették, a keleti országrészben pedig a megfelelő rezidencia megléte és a rokoni szálak mentén dőlt el az érdekérvényesítés. A királyi udvarhoz kapcsolódó és az állami szféra működéséhez szükséges hivatalok élete és fejlődése a két király uralkodásával két külön úton indult el. Buda végzete a korábbi igazodási pontnak, a politikai érvényesülés megkerülhetetlen centrumának kiesését jelentette. Az ország urainak útkeresése, amellyel a Mohács utáni próbálkozásokat jellemezhetjük, talán éppen abból fakadt, hogy szembesültek ezzel a helyzettel.

Bár 1542-ben, a megszállást követő évben nemzetközi keresztény sereg indult a város visszavételére, a támadás mégis kudarcot vallott. Ezután a bécsi udvarban napirendre került a dunántúli végvárrendszer kiépítése. A Szapolyai család keleti országrészbe kerülésével pedig Erdélyre helyeződött a hangsúly, ahol Fráter György munkájának köszönhetően sajátos úton indulhatott el a magyar államfejlődés.

Buda ostroma

Virovecz Nándor

Ezt olvastad?

Ha a reformkori előzményekből vagy Szemere Bertalan belügyminiszter 1849. június 24-i rendeletéből indulunk ki, szinte magától értetődőnek tűnik, hogy megvalósult
Támogasson minket