Buda, Pest, Óbuda és a városegyesítés gondolata

Ha a reformkori előzményekből vagy Szemere Bertalan belügyminiszter 1849. június 24-i rendeletéből indulunk ki, szinte magától értetődőnek tűnik, hogy megvalósult Buda–Óbuda és Pest egyesítése. Az 1849-es rendelettel kimondott első, majd az 1872-es törvénnyel szabályozott második egyesülés közötti közel negyedszázados időbeli eltolódást pedig könnyen írhatnánk a neoabszolutizmusnak, majd a kiegyezés megkötése utáni bokros teendőknek a számlájára. De mindkét megállapítás sántít, valójában csak féligazságokat tartalmaz. A városegyesítés gondolata bár régóta a „levegőben volt”, nem volt magától értetődő és mindenki által támogatott elképzelés. Írásomban azt a folyamatot igyekszem bemutatni, amelynek eredményeként létrejött Budapest. A történeti ívet a neoabszolutizmus éveitől indítva, az egyesítés mellett és az azzal szemben álló szereplőket egyaránt láttatva – vagy inkább felvillantva – szeretném vázolni a városegyesítés folyamatát. Mivel e folyamatot alapvetően meghatározta az a tény, hogy a kiegyezés milyen helyzetben találta a három várost, kiindulópontként azt kell tekintetbe vennünk, miként is alakult történetük és helyzetük az 1850-es és 1860-as években.

Pest esetében ez a két évtized a dinamikus, látványos fejlődés időszaka volt, annak köszönhetően, hogy a század közepétől mindinkább megerősödött a város közlekedési és gazdasági központi szerepe. Az 1840-es évektől épülő és a neoabszolutizmus éveiben is fejlődő vasúthálózatnak Pest volt a középpontjában. A dunai hajózás élénkülésének szintén haszonélvezője volt Pest, ahol a Lánchíd pesti lábánál már kikötő is működött ekkor. A város kereskedelme, főleg állat- és terménykereskedelme látványosan fejlődött, terménykereskedelmi jelentősége pedig már vetekedett, sőt, túl is szárnyalta a korábban legfontosabb Győr szerepét. A pesti kereskedők a működésükhöz szükséges üzleti intézmények megalapításával vagy az alapításért való lobbizással még tovább erősítették a város gazdasági jelentőségét. A Gabonacsarnok 1854-es, majd az Áru- és Értéktőzsde 1864-es létrehozása, vagy az első üzleti lap, a Pester Lloyd kiadása 1854-től mind ennek a folyamatnak voltak állomásai. Arról nem is szólva, hogy ugyanezek a kereskedők készek voltak a pénzüket ipari vállalkozások alapításába fektetni, és szívesen építtettek maguknak vagyonukat reprezentáló ingatlanokat is. A fejlődő város természetesen a megélhetésre is javuló lehetőségeket biztosított, emiatt Pest vonzotta a bevándorlókat. Az 1850/51-es népszámlálás 119 ezer polgári lakost írt össze Pesten, az 1869-es viszont már 202 ezret.

Ugyanez a két évtized Budának sokkal inkább a hanyatlás, de legalábbis a stagnálás kora volt. A század közepén még akár azt is lehetett volna gondolni, hogy Buda hagyományos kormányzati szerepe mellé gazdasági szerepe is fel fog nőni. Gondoljunk csak Ganz Ábrahámra, aki 1845-ben a Vízivárosban alapított gyárat vagy az 1850-es évek legelején a Vízivárosban és Újlakon működni kezdő négy gőzmalomra. Ezek a vállalkozások mind a modern gyáripar képviselőivé nőtték ki magukat és évtizedekig működtek Budán. De mindez nem volt elegendő, Buda nem lett közlekedési csomópont, a magas part miatt a hajók kikötése is problémásabb volt, és Pest mind kedvezőbb adottságaival sem tudott versenybe szállni a vállalkozások kegyeiért. Buda továbbra is elsősorban kormányzati, igazgatási központ maradt. Ráadásul a vesztes szabadságharc után a fokozódó katonai jelenlét, 1854-től már a Citadellában is, nem csak a Várban, a hadsereg eltartásának növekvő költségeit rótta a városra. Buda ebben a két évtizedben jelentősen eladósodott. A kedvezőtlen helyzetét az is jelezte, hogy Pesttel szemben a népessége is alig nőtt, az 1851-ben itt élő 53 ezer polgári lakos 1869-re 67 ezer lett csupán.

Mind Pest, mind Buda szabad királyi városi ranggal lépett be az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-től kezdődő korszakába. Óbuda ehhez képest mezőváros volt. Viszont a XIX. század közepére gyakorlatilag összenőtt Budával földrajzilag, és már a XVIII. század óta jelen volt a Budával való egyesülés gondolata. Ezt időlegesen éppen a neoabszolutizmus valósította meg: 1850 és 1861 között Buda egyik városrészeként működött Óbuda, megőrizve valamennyit a korábbi önálló intézményeiből (pl. árvapénztárát). Amikor az Októberi Diploma visszaállította az 1847-es állapotokat, 1861-ben Óbuda újra önálló lett Pest megyéhez tartozó mezővárosként, majd 1871-ben, a XVIII. tc. alapján, rendezett tanácsú városként. A városban a bortermelés tradicionálisan fontos gazdasági tevékenység volt, de főleg az 1830-as évektől már az ipari termelésnek is komoly szereplői működtek itt, például a Duna Gőzhajózási Társaság hajógyára. A falusias jellegű város lakossága így is csak töredéke volt a budainak, 1869-ben mindössze 16 ezren éltek Óbudán.

A kiegyezés megkötésekor tehát a három város igen különböző volt. Adva volt egy 202 ezres, fejlődő kereskedőváros, Pest, amely erősen haladt a magyarosodás útján, egy 67 ezres hivatalnokváros, Buda komoly történeti hagyományokkal, többségében német ajkú lakossággal és egy 16 ezres, inkább falusias Óbuda. Három eltérő lakosságú település, eltérő városi funkciókkal, más-más vagyoni helyzettel. Ilyen állapotban érte a három várost a kiegyezés, ami megteremtve az önálló Magyarország politikai kereteit, magával hozta egy sor törvényhozási, kormányzati, közigazgatási szerepet betöltő közintézmény elhelyezésének kérdését, és felvetette a közös uralkodónak méltó reprezentáció igényét. Hiába volt de jure Buda a főváros, és hiába volt sok szempontból, betöltött városi funkciói okán de facto a főváros Pest, még a leginkább fejlődő Pest is nagy lemaradást mutatott urbanizációs szempontból. Hiányoztak a jó minőségi utak, a városias úthálózat, a Lánchíd egyetlen hídként nem oldotta meg a Dunán való áthaladást, vasúti összeköttetés még nem volt a Duna bal és jobb partja között, a városi épületállomány minősége, kinézete, felszereltsége is sok kívánni valót hagyott maga után.

A városegyesítés gondolata a kiegyezést követően mindinkább előtérbe került: Magyarországnak méltó főváros kell, Buda fejlődése egy helyben topog, Pest fejlődik, de nem képes betölteni azonnal minden fővárosi funkciót, főleg nem önerőből kigazdálkodni a fejlesztések költségeit. De egy egyesülés a korábbi önállóság elvesztését is jelenti, városirányítási kérdések kényszerű összehangolását, bevételek és költségek megosztását. Mindezek miatt Buda és Pest városvezetésében nem volt általánosan támogatott az egyesülés jövőképe, de persze voltak határozott támogatói is.

E tekintetben Budán az egyik legfontosabb és legkitartóbb Házmán Ferenc volt, aki 1867-ben New Yorkból hazatérve lett Buda polgármestere, majd 1869-től Víziváros országgyűlési képviselője. Ő egyértelműen az egyesülésben látta Buda számára a jövőt. Ettől várta a Duna szabályozásának megoldását, a Várnegyedbe vezető utak kiépülést, egyben a Vár erőd jellegének megszüntetését, új hidak épülését – aminek feltétele volt a Lánchíd megváltása –, vagyis Buda általános infrastrukturális fejlesztését. Regnáló polgármesterként Házmán támogató hozzáállása sokat számított.

Pesten ezzel ellentétben a volt polgármester, Szentkirályi Mór több kezdeményezéssel is éppen az egyesülés veszélyeinek fő szószólója lett, Pest fejlődését látta általa veszélyben. Wahrmann Mór alakja és az egyesülés folyamatában vállalt szerepe azonban jól érzékelteti, hogy a pesti üzleti élet szereplői jóval több előnyt és lehetőséget láttak az egyesülésben. Wahrmann Mór kereskedő, gyáros, vállalkozó mint Lipótváros országgyűlési képviselője tűnt fel a városegyesítés történetének több pontján is, mindig az egyesítést előmozdító oldalon.

A kormányzati oldal szintén az egyesülést támogatta, élén a miniszterelnökkel, de a folyamat jól mutatja, hogy nem lehetett erre nézve egy kormányzati mesterterv, és semmiképpen sem kormányzati kezdeményezésként, direktívaként akarták megvalósítani azt. Nagyon valószínű, hogy 1868-ban még az sem volt eldöntve, hogy a kormánynak mennyire kell belefolynia a városfejlesztésbe és annak finanszírozásába.

Sorba vehetjük az egyesítés felé mutató lépéseket, amelyek kormányzati oldalról valósultak meg. A legelső egy oktatásigazgatási lépés volt: 1868-ben Buda és Pest külön tankerületei fölé közös iskolatanács került egységes felügyeleti jogkörrel. 1868 végén a 1868. évi LVI. tc. közös törvényben szabályozta a Buda és Pest területén városfejlesztési és városrendezési célokra kisajátítandó területek kérdését. Az első komoly fejlesztési kérdés, amely Budát és Pestet is érintette, a Duna szabályozásának ügye volt, amellyel az Andrássy-kormány 1869 nyarán kezdett el foglalkozni. Aztán 1869 őszén egy minisztertanácsi ülésen Andrássy Gyula felvetette Buda és Pest szépítési és szabályozási ügyét, és meg is bízta Reitter Ferencet, a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium osztálytanácsosát egy részletes terv kidolgozásával. Decemberre elkészült Reitter memoranduma, amit 1870. januárban a minisztertanács támogatólag el is fogadott. Ez a terv már nagyszabású fejlesztési igényeket vázolt fel, annak kormányzati támogatása pedig azt jelezte, hogy a kormány kész a fejlesztés mögé állni.

A tervhez pénzt is kellett rendelni, s ennek érdekében a kormány 30 millió (osztrák értékű) forint kölcsönt vett fel 1870 márciusában. A kölcsönből Buda és Pest fejlesztésére szántak 24 millió forintot, aminek felhasználására a kormány egy külön intézményt kívánt létrehozni, a Fővárosi Közmunkák Tanácsát (FKT), a londoni Metropolitan Board of Works mintájára. Az FKT megalakulását az 1870. évi X. tc. mondta ki, s az 1870 májusától működő szervezet feladata lett, hogy megvalósítsa a Duna szabályozását, kikötők és rakpartok építését, a közlekedés városok közötti és városokon belüli fejlesztését, a Lánchíd megváltását és új dunai hidak építését. Mindehhez a kölcsönön túl adójövedelmeket is rendelt a kormány. Cserébe viszont az FKT elnökét és a tanács tagjainak felét, kilenc főt a kormány delegált, hatot küldött Pest városa, hármat Buda. Az FKT létrejötte és az a tény, hogy a fejlesztések során a három várost egy egységként kezelték, egy nagyon határozott lépés volt az egyesítés felé, de ettől még nem egyesült a három város.

1870-től az FKT irányítása mellett sorra indultak el a városfejlesztési projektek. Megváltották a Lánchidat (1870. évi XXX. tc.), ami elhárította az akadályt új híd építése elől, mivel a Lánchidat építő társaság hídépítési monopóliuma is megszűnt ezzel. Elindult a Sugárút építése (1870. évi LX. tc.), a Duna szabályozása, a Nagykörút kiépítése (1871. évi XLII. tc.), és általános építési szabályozási terv is készült.

Ezzel együtt, amikor 1870. április végén a kormány benyújtotta a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslatát, vagyis a városok helyzetét újraszabályozó törvényt, ebben Buda és Pest nem kapott kiemelt helyet. Egyek voltak a szabad királyi városi rangot a törvény alapján majd törvényhatósági jogú városi rangra cserélő települések sorában, amelyeknek a helyzetét a törvény a vármegyék mintájára akarta szabályozni. Semmilyen külön szabályozás a törvényjavaslat szerint nem vonatkozott Pestre és Budára, ami mindkét városban kritika tárgya lett. Ám amíg Pest tanácsa azt akarta, hogy a városukról külön törvény szülessen, a budai tanács első reakciójában a szabad királyi városokra kívánt külön törvényt hozatni. Innen jutottak el oda néhány hónap alatt, hogy 1870. július 16-án Wahrmann Mór és Házmán Ferenc országgyűlési képviselőknek a képviselőház elé terjesztett indítványa már a városok egyesítését és a főváros helyzetének külön törvényi szabályozását vetette fel. Ez volt az a pont, amikortól már az egyesítés/egyesülés folyamatáról beszélhetünk. Valójában tehát a városi jogállás újraszabályozásának ügye kormányozta olyan mértékben azonos oldalra Budát és Pestet, ami fel tudta erősíteni az egyesülésben rejlő lehetőségeket, mivel ennek révén azt várták, hogy kikerülhetnek a törvényhatósági jogú városok vármegyékkel azonos helyzetéből.

Az egyesülés 1870 nyarán elindult folyamatának következő, lényegi állomása 1871 tavaszán az volt, amikor Tóth Vilmos belügyminiszter tanácskozásra, úgynevezett enquéte-ra hívott néhány politikust és városvezetőt, mondván: a kormány nyitott arra, hogy meghallgassa a városok álláspontját Buda és Pest közigazgatási helyzetére nézve. Ezek a „szakbizottmányi ülések” az ott megfogalmazott és persze a sajtó által közvetített egyesülésre vonatkozó álláspontok beindították a pesti, a budai és az óbudai városi tanácsokban is az egyesülés feltételeiről való gondolkodást. Amíg tehát az 1870 tavaszán benyújtott közigazgatási törvény volt az a katalizátor, amely lendületet adott az egyesülés gondolatának, addig a belügyminiszter által szervezett enquéte-ok 1871 tavaszától keretet is biztosítottak az egyesülés lépéseinek, feltételeinek végiggondolására.

E folyamat eredménye lett, hogy 1871. november 9-én Andrássy Gyula végül benyújtotta a „Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről” szóló törvényjavaslatot, amely Buda, Pest, Óbuda és a Margit-sziget egyesítését tervezte kimondani. A törvényjavaslatot egy éven keresztül tárgyalták a városok külön-külön, majd (1872 januárjától) közös bizottságokban is. Ekkorra már az egyesítés pártiak egyértelműen többségbe kerültek a Duna mindkét partján, de minden fél azon volt, hogy a különböző érdekek egyeztetésével valósuljon meg az egyesülés, miközben próbáltak a majdani fővárosnak is nagyobb autonómiát kiharcolni, mint amit a törvényhatósági jogú városoknak a kormány szánt.

Végül 1872. november 26-án kezdte el tárgyalni a parlament a fővárosról szóló törvényjavaslatot és december 23-án lépett hatályba a három város és a Margit-sziget egyesítéséről szóló 1872. évi XXXVI. tc. Az elfogadott törvény végrehajtásának kidolgozásába a belügyminiszter bevonta az érintett városokat. 1873 elején az úgynevezett „34-es bizottmány” dolgozott a részleteken, amelybe Pest húsz képviselőt, Buda tíz főt, Óbuda pedig négyet delegált. Így adták ki együtt azt a 34 fős testületet, amely 1873. január 9-én a pesti városháza tanácstermében kezdte meg munkáját. Ők alakították ki az új város jövőbeli működésének kereteit, így például a közigazgatási kerületeit, választókörzeteit, kidolgozták a tanácsi választások menetét, de még az új város címerleírását is.

A fővárossá egyesülő városok végül valóban valamivel nagyobb autonómiát kaptak együtt, mint amit kaptak volna törvényhatósági jogú városokként. A virilizmus intézményéhez a kormány ragaszkodott, pedig Buda és Pest is ellenezte. A virilizmus révén a kormány a hagyományos eliteket igyekezett háttérbe szorítani azzal, hogy a városi törvényhatósági bizottságokba bekerülő tagok felét a virilisták, vagyis a legnagyobb adót fizetők adták, s az értelmi hivatások adóját duplán számították a virilis listák összeállításakor. Budapesten is bevezették a virilizmust, de itt a legtöbb adót fizető 1200 személyből is választani lehetett. Szintén a főváros kiemelt helyzetét mutatta az a tény, hogy a törvényhatósági városok élére szánt főispánok helyett Budapest egy főpolgármesteri hivatalt kapott. Ráadásul a főpolgármestert a kormány (illetve az uralkodó) három jelöltje közül a közgyűlés választhatta ki. De ugyanebből a kiemelt helyzetből következett, hogy a fővárosi rend fenntartását a város helyett az állam felügyelte. Az állami „felügyelet” a városfejlesztés terén az FKT révén maradt jelen, ami egyszerre jelentett támogatást és korlátot Budapestnek még sokáig.

A városi autonómia kérdése már a fővárosi működés témájára vezetne át, ezért jelen írás zárásaként inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy Budapest a három város egyesítése után egy nagyon lendületes fejlődést tudott felmutatni. Az országnak minden szempontból a központja lett, városiasodása, a lakosság számának növekedése, infrastrukturális fejlődése lényegileg folyamatos volt az I. világháborúig. Budapest az egyesítés után vált metropolisszá. Kijelenthetjük, hogy beteljesítette azt a feladatot, amelyet 1871 áprilisában a Pesti Napló a leendő magyar főváros „feladatának” tartott:

„…most pedig – államiságunk kivívása után – egy nagy, rendezett, a világvárosi fejlődést elősegítő főváros meg arra szükséges, hogy birtokába jussunk állami consolidatiónk egyik alapföltételének, hogy leírjuk állami fennmaradásunk egyik fő garanciáját, hogy egy nagy, nem a kelet, hanem a nyugat fővárosaihoz tartozó metropolissal napról-napra eszébe juttassuk Európának Magyarország állami létezését!” (Pesti Napló 22. (1871) 96. sz. április 26. 1.)

Klement Judit

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Klement Judit cikkének teljes, hivatkozásokkal ellátott változata a Honismeret 2023. évi 5. számában jelent meg. 

Ezt olvastad?

Traumafeldolgozás, kollektív emlékezet és megküzdés egy családi levelezésben – Budai úrinők romlakásban

Egyedülállónak tekinthető a Budapest történetének forrásai sorozat 14. kötete, a Budai úrinők romlakásban, amelyben egy hozzávetőlegesen ötszáz darabból álló családi

X