A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója – A Thatcher-korszak gyerekszemmel

Új tanév kezdődik. Ez a legjobb alkalom megismerkedni egy olyan könyvvel, valamint filmsorozattal, amely egy sajátos élethelyzetből, egy kamasz szemével mutat be egy forrongó politikai korszakot. Sue Townsend mára klasszikussá vált műve, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója görbe tükörben ábrázolja Margaret Thatcher korszakát, és mi nem tudjuk, hogy olvasva a kor jelenségeit sírjunk-e vagy teli torokból kacagjunk. Adrian Mole történetei ugyanis magukba sűrítik a korabeli társadalmi valóságot, a gazdasági válságtól kezdve a pártpolitika leírásáig.

1982 novemberében egy új könyv landolt a könyvesboltok polcán: egy fiatal írónő, Sue Townsend könyve, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója. Még abban az évben rádiójáték, majd 1985-ben BBC tévésorozat készült, amelyet sikerrel játszott a Magyar Televízió is.

Adrian családi körben (Forrás: denofgeek.com)

Sue Townsend 1946-ban született Leicesterben, egy munkásosztálybeli családban. Az Adrian Mole naplójában megírt jelenségek – munkanélküliség, iskolai terror – nem voltak ismeretlenek az életében. Volt például olyan tanára, aki kézenállásra kényszerítette a gyerekeket, ha megítélése szerint nem tanultak rendesen. Középiskolai évei alatt egyszer fára mászva szemtanúja volt egy gyilkosságnak, de osztálytársai közül senki nem hitt neki. A nehéz gyermekkort nehéz házasság, majd válás követte. Közben dolgozott csomagológyári munkásként, benzinkutasként és játszótéri felügyelőként is. 1978-ban tagja lett a leicesteri Phoenix Theatre nevű írócsoportnak. Két hét alatt írta meg első színdarabját, amely elnyerte a Thames Television Playwright díját. Sue Townsend írói pályája lassan beérett. Elő merte venni az asztalfiókból az Adrian Mole (az eredetiben Nigel Mole) nevű kamasz fiúról szóló kéziratot. Az Adrian Mole-történet idővel nyolckötetes szériává duzzadt.

Adrian Mole egy átlagos, vékonydongájú, pattanásos, szemüveges angol kamasz az 1980-as évek elején. Családja tipikusan munkásosztálybeli és ahogyan ebből sejthető, vesztese a Thatcher-korszaknak (1979–1990). Ez az alapállás meghatározza a főhős hangját, bár a humor forrása éppen az, hogy Adrian objektív szemlélőként számol be naplójában mindarról, ami történik körülötte. Adrian ártatlan, naiv rácsodálkozással szemléli a világot, annak fonákságait. Afféle angol Ábel, csak éppen nem a rengetegből, hanem a nagyvárosból.

Középen Pandora (Forrás: denofgeek.com)

A könyv nem kerül meg olyan, az 1980-as évek Nagy-Britanniájában égetően fontos társadalmi témákat, mint a munkanélküliség, a bevándorlás, a rasszizmus, a baloldali ellenzék osztódása és a Falkland-szigetek hovatartozása körüli brit–argentin konfliktus, amely beletorkollott a Falkland-szigeteki háborúba.

A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója és a belőle készült filmsorozat keserű humorának forrása a tárgyilagosság. Adrian nem ítélkezik, hanem csak leírja, amit lát és tapasztal. Éppen ezért tudnak ütni a poénok, amelyek célpontja mindig a hatalom, az elit. Például Adrian leírja, hogy „nem értem, hogy apa, aki csak negyvenes, miért tűnik olyan öregnek a hetvenéves Reagan elnökhöz képest. Apának se munkája, se gondja, mégis marha nyúzott. Szegény Reagan elnöknek meg a világ biztonsága nyomja a vállát, mégis mindig mosolyog, és jókedvűnek látszik. Teljesen érthetetlen.” Tegyük hozzá ehhez: 1982-ben a munkanélküliek száma elérte a hárommillió főt. Látszólag a fiú kritizálja apját, ám a mondat a Reagan-korszak és a médiapolitizálás maró bírálata.

Bevásárlás apával (Forrás: denofgeek.com)

Bár a 2013-ban elhunyt Thatcher hihetetlenül gyűlölt személy volt – és maradt is sokak szemében –, a Konzervatív Párt új irányvonala, a neokonzervatív gőzhenger, amely elsöpörte az ipari munkahelyeket, bányákat, szakszervezeteket, föltartóztathatatlannak tűnt az 1980-as években. Az ellenzékbe szorult Munkáspárt képtelen volt megtalálni a megfelelő választ a krízisre, ragaszkodott rugalmatlanul a Thatcher-korszak előtti identitásához, és végigbukdácsolta a 80-as éveket. A Munkáspárton belüli jobboldali ellenzék 1981-ben kivált a pártból, és megalapította a Szociáldemokrata Pártot. Az elnevezésből nem gondolnánk arra, hogy a Munkáspárt jobboldali szárnya hozta létre. Ám az angol, illetve brit baloldal történetében a szociáldemokrata jelzőnek más volt a kicsengése, mint a kontinensen. A munkáspártiak mindig egy dogmatikus, afféle „németes”, kontinentális irányzatnak tartották a szociáldemokráciát. A brit baloldaliak szívesebben nevezték magukat – felváltva – szocialistának vagy labouristának, azaz munkáspártinak.

A Szociáldemokrata Párt két alkalommal szövetséget kötött a Liberális Párttal, amely a szürkeségből előlépve próbálta elfoglalni (újra) a második váltópárt pozíciót, szintén sikertelenül, majd a liberálisok teljesen összeolvadtak a szociáldemokratákkal. Adrian Mole keserű humorral mutatja be a pártosztódást és a se vele, se nélküle állapotot szerelme családjának példáján: „Pandora szülei komolyan összevesztek. Külön szobában alszanak. Pandora mamája csatlakozott a szocdemekhez, Pandora apja hű maradt a munkáspárthoz. Pandora a liberálisokhoz hű, így mindkettőjükkel jóban van.”

 

A Thatcher-korszakban bármi politikai állásfoglalássá válhatott. Egyszer Adrian Mole piros zoknit vesz föl, és így megy az iskolába. Megbüntetik, és erre azonnal bizottság szerveződik a piros zokni védelmére. A Piros Zokni Bizottság karikatúrája az újbaloldali divatoknak és a protest érzelmű ifjúság bizottságosdijának. Adrian lapot alapít Az ifjúság hangja címen. Barátja, Nigel egy punk költeménnyel jelentkezik, amelyben gyalázza Angliát. De kéri Adriant, hogy ne jelezze a nevét, apja ugyanis konzervatív tanácstag. Adrian apja bemegy az igazgatóhoz panaszra, és közli: a parlamenti képviselőjéhez fordul. Amikor viszont az igazgató megkérdezi, tudja-e, ki az, kénytelen bevallani, hogy sejtelme sincs a parlamenti képviselője személyéről.

Nem valószínű, hogy akadt angol miniszterelnök, aki több szidalmat kapott volna Margaret Thatchernél: minden korabeli angol zenekar gyalázta, Arthur Scargill, az 1984-85-ös bányászsztrájk vezetője vitában fojtotta bele a szót, az IRA föl akarta robbantani, az északír protestánsok vezetője, Ian Paisley tüntetést szervezett ellene az Európai Tanács ülésén. Szidták őt a munkáspártiak, a szocialisták, a kommunisták, az anarchisták, a punkok, a hippik, a skinhead-ek, a bányászok, a melegek, a sztrájkolók és a sztrájktörők. Sőt még a magukat igazi konzervatívoknak vallók, az ún. „puhák” vagy „nedvesek” is kritizálták (akikkel szemben Thatcher hívei „keménynek” vagy „száraznak” nevezték magukat, mert állításuk szerint miniszterelnökük bátran szembeszállt a „megalkuvó” konszenzuspolitikával).

Akadtak olyanok is, akik hőst láttak benne, aki megtörte a szakszervezetek hatalmát, és véget vetett a kényelmes politikai erőegyensúlynak. Az iskolaigazgató, Mr. Scruton az „emberiség ellen elkövetett bűnnek” nevezi, amikor valaki Hitler-bajuszt rajzol az iskolateremben kifüggesztett Thatcher-portréra, valamint azt írja a dekoltázsára, hogy „hárommillió munkanélküli”. A harcos hangú igazgató kijelenti, hogy Thatcher „a legnagyobb vezető, akit ez az ország valaha ismert.” Az iskolaigazgató nem véletlenül viseli Roger Scruton filozófus, az új jobboldal és egyúttal az angol konzervativizmus legnagyobb személyiségének a nevét. És az sem véletlen, hogy Mr. Scruton a tekintély, a rend helyreállítására, a hagyomány védelmére hivatkozik Thatcher kapcsán – nem pedig a gazdasági sikerességre, amely a neoliberálisok szívének fontos. Az angol konzervatívok egy része azért pártolt Thatcher mellé, mert úgy látták, hogy megerősíti Angliát, véget vetve a szakszervezetek zsaroló pozíciójának, valamint a túlzottan baloldali identitáspolitikának. Más konzervatívok azonban fontosnak tekintették volna a kompromisszumkészséget, és ragaszkodtak a régi, 19. századi tory ún. One Nation (egy nemzet) koncepcióhoz, amely szerint a párt feladata az angol társadalom szociális kohéziójának megteremtése, és ebből az alapállásból élesen bírálták a thatcheri monetáris, megszorító gazdaságpolitikát, amely végletesen kiélezte a társadalmi különbségeket.

S hogy a külpolitika se maradjon ki, Adrian dolgozatából öt pontot vonnak le azért, mert azt írta, hogy a Falkland-szigetek nem Nagy-Britannia, hanem Argentína része. A tanári szigorúság utalás az angol nacionalizmusra és a Falkland-szigetek körüli vitára. Amikor Adrian riadtan beront apja hálószobájába, hogy az argentin flotta megszállta a Falkland-szigeteket, a munkanélküli apa a másik oldalára fordul, és annyit közöl, hogy a fia akkor szóljon, ha az argentinok már Skóciában vannak.

“Jaj, úgy élvezem én a strandot!” (Forrás: denofgeek.com)

A nagyvilág ügyei más módon is megjelennek a Mole család földhözragadt világában. A könyv és a tévésorozat reflektál a bevándorlás témájára. Amikor egy „kávészínű” család költözik az utcába, az apa azt mondja, hogy „ez az utcánk végének a kezdete.” Adrian viszont elfogadó az utcába költöző indiai családdal, már csupán azért is, hogy kiérdemelje Pandora kegyét, aki viszont az Antifasiszta Liga tagja. Pandora azt mondja Adriannak, hogy Adrian apja „egy potenciális fajüldöző”.

A „faji” problémák az 1958-as ún. Notting Hill-i és nottinghami zavargások óta befolyásolják az angol közéletet. A háború utáni szélsőjobboldali mozgalmak, mint az Unió Mozgalom vagy az 1957-ben alakult Fehér Védelmi Liga egyre inkább az új bevándorlókban, mindenekelőtt a karibi feketékben és félvérekben látták a bűnbakot. 1948. június 22-ét, az SS Windrush nevű hajó kikötését szokás megjelölni a karibi bevándorlás kezdőpontjaként. A karibiak nagy része katona volt, aki vérét adta Nagy-Britanniáért, és úgy érezték teljes joggal, hogy egy ismerős országba érkeznek. Ám miközben a karibi bevándorlók hatottak a brit munkásosztálybeli fiatalok zenei kultúrájára, egyre több összeütközés történt köztük és az őket méregető fehér lakosok között. 1958-ban fehér fiatalok bandái fosztogatással egybekötött zavargást rendeztek a karibi bevándorlók ellen London Notting Hill nevű városrészében, valamint Nottinghamben, és ami különösen dermesztő volt, mindezt a helyi fehér lakosság nagy részének rokonszenve kísérte.

(Forrás: denofgeek.com)

A Thatcher-korszak, ha lehet, rontott a helyzeten: a kormány feláldozta a társadalom szociális kohézióját a gazdasági növekedés oltárán, és a reményüket vesztett, amúgy is frusztrált munkásosztálybeli és alsó-középosztálybeli fiatalok dühe sokszor fordult a – persze, semmivel sem jobb körülmények között élő – feketék, és különösen a pakisztániak ellen. A regényben azonban nem alakul ki konfliktus a munkásosztálybeli angolok és a pakisztáni család között. Sőt, a szomszédos pakisztáni család Mole-ék szobájában nézi Károly walesi herceg és Diana esküvőjét.

A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója szatirikus, keserű hangú lenyomata egy korszaknak. Csak sajnálhatjuk, hogy nem állnak még – egyelőre – rendelkezésre hasonló gyermekkönyves szépirodalmi feldolgozások a magyarországi elmúlt harminc év történetéről.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

Napjainkban már nem is kérdés, hogy a rockzenének van saját történelme, amelynek kutatása hasznos adalékokkal szolgálhat a 20. század második