A brazil–argentin konfliktus és az önálló Uruguay születése

Az uruguayi önállóság kialakulása egy bő másfél évtizedes konfliktus eredménye (1811–1828), melynek főszereplői elsősorban nem a gyarmattartó spanyolok, hanem Brazília és Argentína. Függetlensége és alkotmánya a három állam érdekellentétének feloldásán alapszik, ami egyedi vonást kölcsönöz a régió többi országának történetével szemben. Uruguay független államiságának kialakulása egyedi jelleget mutat a régió többi országának önállóvá válásának történetében, ami a körülmények összetett jellegéből adódik. Az egykori Banda Oriental – a mai Uruguay – párhuzamosan küzdött a belső társadalmi ellentétekkel és a szomszédos államok hatalmi törekvéseivel. A hosszan tartó konfliktus (1811–1828) viszonyai gyakran változtak a résztvevők és szövetségek tekintetében is. Az előbbiek közé tartoznak a gyarmattartó spanyolok, az önállósulni vágyó Buenos Aires-i társadalom, illetve a brazil térségben állomásozó portugálok, majd később maga az önálló Brazília.

Kezdetben sem a vágyott célok, sem a környező tartományokkal fenntartott viszony nem volt pontosan körülhatárolható, amihez hozzájárult a lakosság és a foglalkoztatottsági szférák sokszínűsége, mely állandó érdekellentétekhez és a társadalmi konszenzus hiányához vezetett. Tekintettel arra, hogy a mai Uruguay jelentette a portugál és spanyol gyarmatbirodalom közt a határvidéket, mind a két nemzet a régió lakosságának részét képezte. Ahogy nemzetiségi szempontból is összetett régiónak számított, úgy gazdasági és foglalkoztatottsági szférák terén is meglehetősen összetett képet mutatott. A helyiek többsége – meszticek és mulattok – vadászattal és pásztorkodással foglalkozott, emellett jelentős bevételi forrást jelentett a földművelés és kereskedelem, mely kiegészült a hajózási és szállítmányozási vállalatok, valamint nagybirtokosok domináns jelenlétével. A birtokos réteget a tehetős kreolok és spanyol bevándorlók alkották, akik gauchókat és rabszolgákat alkalmaztak. Kikötővárosi mivoltából és az említett sokszínűségéből fakadt Montevideo társadalmának nemzetközi és heterogén jellege. A függetlenségi mozgalmat két helyi nagybirtokos, Venancio Benavídez és a portugál származású Pedro José Viera indította el, majd 1811-ben a montevideói José Gervasio Artigas vált a felkelés caudillo típusú vezetőjévé. Artigas támogatói közé kezdetben a városi értelmiség, a helyi nagybirtokosok, szabad feketék, mulattok és rabszolgák tartoztak, valamint segítséget kapott a szintén spanyol fennhatóság ellen lázadó Buenos Airestől is. Artigasszal szemben Francisco Javier de Elío montevideói kormányzó és Río de la Plata utolsó alkirálya igyekezett megőrizni a spanyol uralmat kezdetben kevés sikerrel, így a portugál szövetség mellett döntött.

A brazil térségben tartózkodó portugál uralkodó és politikai köre már a felkeléseket megelőzően igyekezett megerősíteni az uruguayi spanyolhű királypárti körök helyzetét. Sajtókampány céljából 1810-ben Montevideóba küldtek egy nyomtatványt, melyből megszületett a La Gazeta de Montevideo című folyóirat, hogy ellensúlyozza a Buenos Aires-i propagandatevékenységet, a La Gazeta de Buenos Airest. A portugál fél már az első megjelenő lapszámban nyilvánvalóvá tette a hispán-amerikai felkelésekről alkotott véleményét: „VII. Ferdinánd legitim uralkodó és az ő méltóságának jelleme a Buenos Aires-i lakossági felkelés szerencsétlen időszaka óta, megérdemli a brazil cortes elismerését.”^[1] A brazil–portugál beavatkozás – Elío támogatása – a harcok kezdetekor elkerülhetetlen volt, így Diego de Sousa – portugál tiszt és gyarmati területi vezető – bevonult a térségbe, hogy pacifikációs céllal szövetségre lépjen a királypárti körökkel.

Elío és a portugál szövetség elbizonytalanította az argentin felkelőket, visszavonták támogatásukat Artigastól, aki külső támogatás hiányában kellett, hogy folytassa a felkelést. A “caudillo” helyzete tovább romlott az 1815-ben született földreformjának köszönhetően. Tervezete mind a nagybirtokosokat, mind a portugálokat is hátrányosan érintette, így a helyi támogatók száma is megcsappant, ezzel párhuzamosan a portugál fél lejáratókampányának céltáblájává maga Artigas vált. 1816-ban megkezdődött a tényleges portugál megszállás, melynek vezetőjére, Federico Carlos Lecorra felszabadítóként tekintettek a háborús viszonyok és a problémás földreform miatt. Az Artigashoz egykor még hű montevideói tanács tagjai is kifejezték elégedetlenségüket és felajánlották segítségüket a portugál parancsnoknak, aki november 19-én végleges győzelmet aratott uruguayi riválisa felett. Federico Carlos Lecor 1817. január 20-án mint Uruguay térségének kormányzó tábornoka okkupálta Montevideót.

A portugál fennhatóság és a stabilitás 1820-ra kiépült, azonban az új intézkedések és a földreform átalakítása a helyi lakosok rovására zajlott le, míg a portugálok előnyösebb helyzetbe kerültek. Egy évvel később két intézkedés jelentős csalódást okozott a helyieknek: „a hatóságok protekcionizmusa a szállítást illetően, mely során a brazil hajótulajdonosok favorizálták a kreolokkal és spanyolokkal szemben, továbbá a haszonállatok vágásának tilalma”^[2]. A megszállás nem csupán a kiábrándult helyi lakosságot nyugtalanította, hanem a szomszédos, immár független Argentínát is. Ennek következtében a riói vezetés a külpolitikai helyzetet és az uruguayi viszonyokat is tisztázni kívánta. Silvestre Pinheiro Ferreira, a portugál had- és külügyminiszter stabilizálta a két fél kapcsolatát az argentin kormány elismerése által, majd ezt követően a cisplatin tartomány helyzetének megvitatása került napirendre. A tanácskozás az uralkodó VI. János, a Cortes, Ferreira külügyminiszter és Lecor között zajlott. A megbeszélés során három lehetőség merült fel: Banda Oriental betagolása a brazil régióba mint Cisplatina, csatlakozása Buenos Aireshez vagy a teljes függetlenség. Az utóbbi két opció Lecor számára érthető módon előnytelennek bizonyult, azonban a megállapodás szerint a térség jövőjét érintő három lehetőségről szavazás útján döntenek. Az uralkodó és a külügyminiszter a teljes függetlenség megvalósítását támogatták, míg Lecor éppen ezt a végkimenetelt próbálta elkerülni. Ferreira több érvet is felsorakoztatott a betagolás ellen, melyek közt finanszírozási problémák, háborús viszonyok, valamint a diplomáciai kapcsolatok instabilitása is szerepelt. A parancsnok ambícióit nem csupán felettesei gátolták, de a helyiek egyre növekvő elégedetlensége is az önálló szuverén állam megvalósulását vetítette előre. Auguste de Saint Hilaire – francia botanikus és utazó – beszélgetéseket folytatott a lakossággal, adott esetben néhány helyi nővel, melyből kiderült, hogy a portugálok iránti korábbi szimpátiának addigra hűlt helye volt: „Ezek a nők meglehetősen rossz véleménnyel voltak a portugálokról, de csupán azt követően, hogy meggyőződtek róla, hogy nem ehhez a nemzethez tartozom.”^[3] A kormányzó parancsnok számára már nyilvánvaló volt a szavazás kimenetele, hiszen sem helyi, sem politikai támogatással nem bírt a betagolás lehetősége, így önállóan tett lépéseket, hogy elérje célját. A Cisplatin Kongresszust 1821-ben hívták össze, melynek szavazati és eljárásrendjéről a külügyminiszter pontos utasításokat adott. A parancsok azonban figyelmen kívül hagyva az instrukciókat, saját érdekei szerint manipulálta a folyamatot, így augusztusban le is zajlott hivatalosan a teljes betagolás.

A kormányzóparancsnok által manipulált eredmény következményeként könyvelhető el az 1825-ben kirobbant brazil–argentin háború, mely végérvényesen eldöntötte az uruguayi régió sorsát. Lecor mesterkedése napvilágra került, tetteit ugyan elítélték felettesei, ennek ellenére valódi elmarasztaló eljárás nem történt és a szavazást sem ismételték meg azonnal. Egy év elteltével a vezetés politikai bizottságot – Comisión Diplomática – alakított, mely a jelenleg Cisplatina nevű térség végleges viszonyait kívánta rendezni. A folyamat elhúzódott, érdemi lépés a függetlenség irányába nem történt egészen 1825-ig, amikor Artigas egykori bajtársai – Juan Antonio Lavalleja és Manuel Oribe – kirobbantották a portugálok elleni lázadást. A felkelés azonban ismét látványossá tette a konszenzus hiányát, négy politikai csoport elképzelései körvonalazódtak a konfliktus során: a királypárti portugál csoportok, a brazil császárhoz hű körök, a Buenos Aireshez csatlakozni vágyó erők és a teljes függetlenséget követelő lakosság. A felkelők hamarosan elfoglalták Montevideót, majd a Brazíliától való elszakadást követően jelezték csatlakozási szándékukat az argentin területekhez. Az önállósult Argentína hegemón törekvése és Lecor csalása hozzájárult a három évig zajló brazil–argentin háború kitöréséhez, melynek három jelentősebb állomása volt. A brazil fennhatóság elleni fellépés során a teljes függetlenséget követelő csoport került többségbe, így még a háború során kinyilvánította a lakosság, hogy már az argentin csatlakozás lehetőségét is elutasítja. Brazília és Argentína egyaránt kénytelen volt tudomásul venni az önálló szuverén állam iránti igényt, így a fegyveres konfliktus is okafogyottá vált.

Az előzetes megállapodást a két fél 1828. augusztus 28-án írta alá, mely a békeszerződés alapjainak lefektetését volt hivatott ellátni. A szerződő felek a dokumentum alapvetése szerint három célkitűzés érvényesülését kívánták elérni: a háború befejezését, a két állam tartós jó viszonyát és az újdonsült Uruguay független mivoltát.

A szerződés 19 cikkelyből áll, amelyhez tartozik egy kiegészítő rendelkezés, valamint a végleges békeszerződés elfogadásának határozata. Témakörök alapján a cikkelyek jellege a szabályozást illetően hét csoportra osztható: a térség független mivolta, kormányzat és az állam felállítása, a lakosságot érintő jogi rendelkezések, a két fél kötelezettségei Uruguay felé, csapatkivonás és állomásoztatás, hadiállapot lezárásának feltételei, valamint a békeszerződés véglegesítésének folyamata.

Az első három cikkelyben mindkét fél egybehangzóan deklarálja a maga részéről a montevideói provincia függetlenségét, illetve kötelezik magukat integritásának és függetlenségének védelmére. A következő rendelkezések előírják a Képviselőtestület haladéktalan összehívását a Banda Oriental térsége és Montevideo aktuális kormányának részéről, hogy kezdetét vehesse Uruguay saját kormányának kialakítása. A választások során kikötésként szerepel a fegyveres testületek részvételének tilalma a nyomásgyakorlás elkerülése céljából. Az ideiglenes kormányzat irányítja a térséget mindaddig, míg a készülő alkotmány alapján megalakított állandó kormány létre nem jön, majd ennek következtében mind a Banda Oriental térségében ténykedő átmeneti vezetés feloszlik.

A békeszerződés maga megalapozta az újdonsült ország alkotmányát, mely 1830-ban született meg. Az alkotmányozás feladatai számos témakört érintenek: az önálló állam kialakítása, a közös védelem és belső nyugalom, az igazságszolgáltatás kiépítése, az általános jólét, a polgári és politikai jogok, a magántulajdon védelme, illetve a kormányzat kialakítása.

A latin-amerikai országok születésének története során megmutatkozik, hogy maga a kontinens államai mellőzték azt a hosszú átmeneti periódust, mely Európában kialakult a modern államformák és a korábbi feudális rendszeren alapuló királyságok közt. Uruguay alkotmánya e sajátos amerikai jelenségnek ékes példája, ennek ellenére a brazil–argentin konfliktus miatt egyedi jelleget is hordoz. Míg a régió többi országa gyarmattartóival szemben vívta ki függetlenségét, addig Uruguay több mint egy évtizeden át egyfajta kompországként működött az argentin és a brazil régió között. Ugyan a felkelések kezdetén a spanyol uralom ellen lépett fel a lakosság, azonban a két szomszéd intervenciója átformálta a bel- és külpolitikai viszonyokat, ami nyilvánvalóvá tette, hogy Uruguay jövőjét e két ország jelentős mértékben befolyásolja. A szuverén állam születését a két szomszéd tette lehetővé a konfliktus lezárásaként ratifikált békeszerződés útján, melynek fő alapvetése a független Uruguay létrejötte volt, így maga a szerződés az 1830-as alkotmány előfeltételének tekinthető.

Kontra Réka

Felhasznált irodalom

Semsey Viktória (szerk.): Latin-Amerika 1750-1840 – A gyarmati rendszer felbomlásától a független államok megalakulásáig, L’Harmattan, Budapest, 2013.

Pimenta, João Paulo: La independencia de Brasil y la experiencia hispanoamericana (1808-1822), 2017.

Moreira, Earle: Espanha e Brasil: Problemas de Relacionamento (1822-1834). In: Estudos Ibero-Americanos. v. 3. n. 1., 1977.

de los Reyes, Marcelo Javier: La guerra contra el imperio del Brasil y la batalla de Carmen de Patagones. Un ejercicio del condicional contrafáctico. Documento de trabajo n° 95, Buenos Aires, diciembre de 2011.

Szilágyi Ágnes Judit: A gazdaság jellemzői a függetlenné váló Dél-Amerikában IN: Majoros István (szerk.): Háborúk, békék, terroristák, Budapest, 2012.

^[1] João Paulo Pimenta: La independencia de Brasil y la experiencia hispanoamericana (1808-1822) 2017. 118.

^[2] Moreira, Earle. (1977). Espanha e Brasil: Problemas de Relacionamento (1822-1834). In: Estudos Ibero-Americanos. v. 3. n. 1. 51.

^[3] Pimenta 2017. 359.

Ezt olvastad?

Podmaniczky Frigyes arcai és szerepei

A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti

X