Napóleon ellen az óceán túloldalán

Van a malomjátéknak egy stratégiai szabálya, amit „csiki-csukinak” neveznek maguk közt a játékosok. Akármelyik lépés, egy függőleges vagy vízszintes sor kinyitása és/vagy a bezárása egy adott ponton egyaránt a másik félnek a ’malmára hajtja a vizet’… Amikor Napóleon 1806-ban meghirdeti az ún. „kontinentális zárlatot”, Portugália egy hasonló helyzetbe kerül. Nem a jó és a rossz lépés, hanem a kevésbé rossz és a végzetes között kellett választania.

1807 júliusában Napóleon diplomáciai jegyzékben utasítja Portugáliát, hogy zárja be kikötőit az angol hajók előtt, az országban élő angolokat utasítsa ki, javaikat és az ott veszteglő hajóikat kobozza el, valamint szakítsa meg az angol kormánnyal diplomáciai kapcsolatait. Világossá vált, hogy ha Portugália a francia nyomásnak engedne, úgy az angolok azonnal rátennék a kezüket gyarmatbirodalmukra, ha pedig nem engednek az újabb ultimátumnak (1807 augusztusa) akkor pedig Portugáliát – vagyis az anyaországot – szállják meg Napóleon francia csapatai. Jean-Andoche Junot tábornok 1807 novemberében át is lépi a határt, hogy megvalósítsa a Fontainebleau-ban kötött spanyol–francia titkos megállapodást, ami Portugália megszállását és közöttük való felosztását célozta meg. Ebben a szinte feloldhatatlan dilemmában újra előkerült a már a hétéves háború idején felmerült a gondolat, hogy a portugál udvar Rio de Janeiróba tegye át a portugál birodalom székhelyét. Brazília gazdasági súlya egy ideje már túl is nőtte az óhazáét, és kisebb rossznak tűnt időt nyerni, amíg Európában döntés születik a rivális háborúzó felek között. Ezzel Portugália háborús hadszíntérré vált: három inváziónak és a vele talán egyforma károkat okozó angol ’megszállásának’ tette ugyan ki magát Európában, de megőrizte régi hatalmi státusát, amit gyarmatai biztosítottak az egyre inkább periférikus atlanti ország számára. Döntésével megszületik egy közhely: az egyelőre régens, későbbi VI. János portugál király 1807 novemberében Brazíliába „menekül”.

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy egy egyszerre szimbolikus, de az új Brazília számára célszerű és ugyancsak kézenfekvő döntés születik. Portugália vegye fel a harcot Napóleonnal az Atlanti-óceánon túl és szüntesse meg annak dél-amerikai hídfőállását, Francia Guyanát. Más szóval mintegy megtorlás gyanánt és Portugália megszállásának ellentételét képezve, foglalja el Cayenne-t és egyben rögzítse Brazília évszázadok óta vitatott északi határait. Először lássuk ezeket, az ún. tupi-guarani indián őshonos közösségek által sűrűn, de európai gyarmatosítóiktól meglehetősen gyéren lakott és egyben vitatott területeket.

VI. János, a konfliktuskereső (forrás: mundoeducacao.uol.com.br)

Guyana birtoklásáért az angolok, hollandok és franciák szinte álladó harcban álltak, amihez az ibér gyarmatosítók is csatlakoztak. Az ún. „Ibér Egyesüléssel” (1580–1640) a dél-amerikai kontinens északi sávjában a Spanyol Korona érdekeinek a képviseletét a portugálok „örökölték meg”, akik már régebben az Amazonas medencéjében létrehozták a maguk (és a jezsuita missziók) településeit, amit Maranhão gyűjtőnéven, önálló „államként” igazgattak. Eredetileg Dél-Amerikát a tordesillasi szerződés (1494) csak két részre osztotta, de egyfajta hatalmi vákuumban az első francia tartós gyarmati foglalások is gyökeret vertek a Sinamani folyó mentén 1634-ben, ahonnan központjukat Cayenne-be tették át. 1652-ben a két fél tárgyalóasztalhoz ült határaik rögzítése érdekében, de közöttük még 1700-ban is csak egy „ideiglenes megállapodás” született. Végül az utrechti béke (1713) nevesíti a két külbirtok határvonalát az Oiapoque folyó mentén. A régensherceg, D. João uralkodása alatt több sikertelen, a ratifikálást már meg sem élő szerződés születik (Párizs, 1797; Amiens, 1802), ami ugyan lehet mérföldkő a diplomácia számára, de korántsem „határkő” a két távoli, egyaránt periférikus, kis hatékonysággal működtetett, indián-fekete rabszolga vegyes munkaerőn alapuló ültetvényes gyarmat között. A vitatott terület ugyan voltaképpen nem is olyan nagy, különösen Brazília léptékével mérve – a mai Amapá Szövetségi Állam területe nagyjából Magyarország másfélszerese –, azonban stratégiai fontossággal bír. Nem volt mindegy, hogy az Amazonas, az Araguari vagy éppen az Oiapoque folyó jelentette a határvonalat. A két gyarmati központ, a francia Cayenne és brazil-portugál Macapá között helyezkedik el ugyanis Cabo Branco, az Amazonas torkolatjának határpontja. Amelyik nemzet a Macapá és az Araguari folyó közötti területet birtokolja, az Amazonas hajózási útvonalát is kisajátíthatja magának a kontinens belseje felé egészen a perui Iquitosig, végig a Rio Negro–Amazonas–Marañón folyam-együttes egész hajózható szakaszán. Így jutunk el 1808-ig, amikor a királyi ház Rio de Janeiróba költözik, amivel hirtelen a határvita új értelmezést és új perspektívát is nyer. Ehhez támpontunk az a dokumentum, egy kiáltvány, ami előrevetíti a hadüzenetet 1808. június 10-én.

A kiáltvány, amit a későbbi VI. János király, Rio de Janeiróba történt megérkezése után 1808. május 2-án tesz közzé, kiemeli, hogy „a Felséges Régensherceg új Birodalmában a déli Amerikában” […] fellép „az álnok Napóleon ellen”, […] „semmisnek és hatályát veszítettnek nyilvánít minden olyan szerződést, amelynek aláírására a Franciák császárja kényszerítette és soha a fegyvert ellene le nem teszi, ha csak nem régi és hű szövetségese, Nagy-Britannia királyával megegyező módon, és nem egyezik bele se most, se a jövőben a legrégebb örökségét képező Portugál Királyság átengedésébe, ami a portugál királyi ház fősége alatt marad.” A fenti dörgedelmek és a portugál uralkodó mozgástere között azonban elég mély ellentmondás feszült. Ahogyan az udvart is csak az angol flotta jelentős fedezete mellett sikerült Brazíliába áttelepíteni, úgy a portugál hadihajók sem egyedül cirkáltak még Brazília partmenti védelmében. Mi több, a szerveződő ellencsapásban a brit hadihajók is részt kívántak venni (miközben a Napóleon-ellenes földközi-tengeri ütközetekben nem engedtek át szövetségeseiknek harci babért). A szárazföldi csapatok vonatkozásában az expedíciós erők kiállítása és a hadigépezet működtetése tekintetében sem közvetlenül Rio de Janeiro járt el, hanem Grão-Pará főkapitány kormányzóján, Narciso de Magalhães Menezesen keresztül – ami leginkább logisztikai szempontból messzemenően indokolt volt. Így Pará saját határvédelmi csapatai átcsoportosításával és némi tüzérségi erő bevetésével járult hozzá Cayenne bevételéhez, Manuel Marques alezredes parancsnoksága alatt, akik egyfajta előőrs gyanánt vonultak fel folyami hajókon, ahol főleg mesztic és indián katonák készültek a bevetésre. Ennek a kontingensnek a létszáma 450 fő volt, ami kiegészült azzal a kétszáz tengerész-katonával, akik Rio de Janeiróból csatlakoztak az új expedíciós haderőkhöz. Ők lettek azok az első brazil tengerészgyalogosok, akiknek a tűzkeresztsége éppen Cayenne ostromakor történt. Végezetül Belém do Parába érkezett október 3-án a Confiance nevű brit szkúner Sidney Smith admirális kötelékéből, amit unokaöccse, James Lucas Yeo kapitány vezetett és aki alá kisebb portugál-(brazil) hadihajók (Voador, Infante D. Pedro, Vingança és Leão) ill. segédhajóik is tartoztak, és összességében igen jelentős fedélzeti tűzerőt alkottak.

A franciák, akik viszonylag későn döbbentek rá, hogy nem határrendezés az észlelt katonai felvonulás eredeti célja, tisztában voltak azzal, hogy nem a tenger felől éri őket majd a támadás, hanem Cayenne „szigetének” déli, t.i. folyami szakaszán. A tenger felől az alacsony vizeken a nagy hadihajók nem intézhettek volna úgy támadást, hogy az erődrendszer parti ütegei ne mértek volna rájuk komoly csapást, viszont korábban nem számoltak a leromlott állagú falak felől, a folyami szakaszon indított támadásra.

Balról jobbra haladva:

1. Egyenlítői Franciaföld lehetséges határvonala az Amazonas folyó. Ez a francia követelés 1652-ben. Határ az Amazonas

2. Francia Guyana és Brazília határvonala az utrechti serződés(1713) értelmében. Az Oiapoque folyó választja el a két területet. Határ az Oiapoque.

3. Francia Guyana és Brazília Portugália ellenvetésével rögzített határvonala a Amiens-i Tárgyalások (1802) értelmében, ahol a határt az Araguari folyó jelenti. Határ az Araguari. (Forrás: ROSTY Cláudio Skôra: Invasão da Guiana Francesa em 1809 Tomada de Caiena pelos luso brasileiros)

A vegyes összetételű támadó erők egyesítése után az angol–portugál–brazil csapatok átlépték az akkori határt, átkeltek az Araguari folyó jobb partjára és csak apróbb összetűzések árán december végére el is értek Cayenne alá. A partraszállás a Mahury folyónál, a város déli falai előtt meglehetősen kis ellenállásba ütközött, hiszen Victor de Hugues kormányzó, most és egyben parancsnok korábban elhanyagolta a védőművek karbantartását. A később ezért hadbíróság elé állított (de utóbb felmentett) francia kormányzó kér és 1809. január 12-én kap is felmentést a tenger felől, de másnapra már elő is készítették aláírásra a kapitulációs okmányokat. A sietség oka abban rejlik, hogy az angol–portugál–brazil csapatok ahogyan előretörnek, sorra gyújtják fel az ültetvényeket, ami nagyobb kárt okozott, mint maguk a tényleges hadi cselekmények. Ha ehhez figyelembe vesszük, hogy a fűszerültetvényeken főleg Cayenne-borsot (valójában egy chili paprikafajtát) termesztettek, ez nem csak rombolás volt, hanem egy ’harctéri mérgesgáznak’ a bevetése is, olyan manőver, amit az oiapoque indiánok hagyományosan gyakoroltak megerősített helyek bevételekor. A francia kormányzó valószínűleg a saját birtokait veszni látva jobbnak tartja a gyarmat feladását, és a kissé autoriter, magát szerényen csak prokonzulnak nevező, de régebben, mint Guadalupe szigete kormányzója már diplomáciai gyakorlatot szerző Hugues megmenti a saját és a francia gyarmat helyzetét azzal, hogy egy sor későbbi jogalapot jelentő passzust szór el a sebtében készült és elhamarkodottan aláírt megállapodás három – angolul, franciául és portugál – nyelven aláírt szövegében.

Talán maguk az ostromlók sem gondoltak a tartós megszállásra és ezért maguk sem késlekedtek tető alá hozni a megadási feltételeket részletező okiratot. A brazil csapatokat malária tizedelte – és szó szerint – életbevágóan fontos volt az állomány negyedének kórházi ápolása, de ellátásuk, élelmiszerkészletük is a végét járta. A maga részéről Yeo kapitány a tetemes brit és főleg saját személyes hadizsákmányát szerette volna minél előbb kivonni a fürkésző tekintetek elől. Erre a prédára amúgy a jogalapot maga a hadüzenet szövege is biztosította a számára. Így volt ezzel a paradox módon felmentésére küldött hajón Cayenne-t elhagyó francia kormányzó is, aki magával vitt egy ládikót a kincstári vagyonnal, valamint elérte – a kalózokra kivetett sarcról szóló – rá is terhelő iratok zárolását. Mégis mindahányuk közül a korrupció árnyéka a tábornokká előléptetett Manuel Marques d’Elvas Portugal szárazföldi csapatparancsnokot éri el, aki előbb ideiglenesen vezeti a közigazgatást, majd visszatér előbbi hadi sikerei színhelyére, ahol a jogász João Severino Maciel da Costa oldalán ügyesen keverve a lapokat – és az indián katonáktól rettegő helyi ültetvényes gazdákban az együttműködést kiérlelve az itt eltöltött öt éve koránt sem volt sikertelen. A volt francia gyarmat ez idő alatt legalább is működőképes maradt, nem úgy Portugália, amelyet ugyanúgy átadni rendel el 1815-ben a Bécsi Kongresszus, mint a dél-amerikai „vitatott területet”. Cayenne-t (a későbbi híres fegyenctelepet) csupán növénygenetikai értelemben fosztották ki a portugálok, ahol egy valóságos „trópusi laboratóriumot” találtak. La Gabriele ültetvény volt az, ami gyűjtötte és nemesítette azokat a fűszerszámokat ugyanis, ahonnan előbb Belém do Parába kerültek át a magvak, dugványok, csemeték és sarjadékok – összesen 82 fajta – amit ettől kezdve Rio de Janeiro botanikus kertjében szaporítottak. Ezzel szemben a francia inváziók és az angol „protektorátus” legalább annyi műkincsétől fosztotta meg a sorsára hagyott anyaországot, Portugáliát, mint maga az 1755-ös nagy lisszaboni földrengés. 1817-ben megérkezik Cayenne-be az új francia kormányzó, amivel visszaáll az utrechti béke status que ante állapota, és idővel az Oiapoque tartós határfolyónak is bizonyul. Igaz, további évtizedeknek kellett még eltelnie a végleges rendezéshez és ahhoz, hogy a zseniális brazil külügyminiszter, Rio Branco bárónak a határokról a (jelen esetben svájci) döntőbíróságok elé citált történelmi érvei győzedelmeskedjenek (1900) és Amapá egy új szövetségi állammá szerveződjék Brazíliában.

Napóleon
Álvaro Martins olajfestménye: partraszállás Cayenne-nál. (Forrás: historiamilitaremdebate.com.br)

Végezetül egy „dinamikus” tanulság. A létszámban egyenlő küzdő felek között mi billentette az inváziós haderő oldalára Cayenne-ben a mérleget? E helyütt egy francia felderítő jelentés aprócska mozzanatára utalnék. Ez megjegyzi, hogy a guyanai feketék nagy számban álltak át a brazil–portugál–angol csapatokhoz, ahol az angolok hajóján egy saját zászló előtt tisztelegtek, amin egy fekete fej képe alatt az alábbi állt: „szabadságot minden feketének!” Nos, nem tudjuk, kik ijedtek meg jobban ettől, a portugálok vagy a franciák, akiknek az escravatokrata  (a fekete rabszolgákra támaszkodó közös ültetvényes modellje) megingani látszott. Biztos, ami biztos, a feketéket egyelőre csak szúró-vágó fegyverekkel képezték ki, s talán Haiti példája lebegett a szemük előtt, hiszen jogos aggályok mindkét oldalon felmerültek. Guyanában először 1794-ben törlik el a rabszolgatartást, amit Napóleon 1804-ben visszaállít ugyan, de 1848-ban – elsősorban Victor Schoelcher fellépésének köszönhetően a francia gyarmatokon megszűnik az embertelen gyakorlat. Brazíliában mérsékelt és fokozatos formában halad előre az abolicionizmus. Ezzel a szökött feketék trópusi-esőerdei önszabályozó közösségei a quilombók vagy a cimarron enklávék felolvadtak az őket felszabadító, függetlenné vált országaik társadalmában. A 18. és 19. század fordulóján ott találjuk a rabszolgafelszabadítás ügyének pártfogóit, a „civil társadalom” lelkiismeretének olyan élesztgetőit, mint a kvékerek, vagy a feketék barátainak tárasága. A brit erkölcsi tőke mellé később a tényleges tőke is felsorakozott, ami már saját érdekei miatt is a rabszolgatartás eltörlése mellett a függetlenség ügyét és folyamatát is hathatósan támogatta szerte a világon, miközben maga egy újfajta gyarmatbirodalommá terebélyesedett.

Rákóczi István

Felhasznált irodalom:

BASTOS P. NEVES Lúcia Maria „Guerra aos franceses: a política externa de Dom João VI e a ocupação de Caiena” [Háború a franciák ellen: VI. János külpolitikája] In: Navigator 11 (1975) A brazil haditengerészet történelmi folyóiratának tematikus száma), 70-82. Interneten: http://portaldeperiodicos.marinha.mil.br/index.php/navigator/issue/view/155 ( Az utolsó letöltés ideje 2022. 08. 24.)

CARDOSO Ciro Flamarion : „A tomada de Caiena vista pelo lado francês” [Cayenne bevétele a francia oldalról nézve] In: Navigator 11 (1975) (A brazil haditengerészet történelmi folyóiratának tematikus száma) Az interneten: http://portaldeperiodicos.marinha.mil.br/index.php/navigator/issue/view/155 ( Az utolsó letöltés ideje 2022. 08. 24.)

ROCHA Rafael Ale „Os aruã: políticas indígenas e políticas indigenistas na amazônia portuguesa (século XVII)” [Az aruák: Indiánpolitikák és indiánpártfogó politikák a portugál Amazóniában (17. század)] In: Revista Brasileira de História & Ciências Sociais –RBHCS Vol. 10Nº 19, Janeiro-Junho de 2018,  72-93. Az interneten: https://periodicos.furg.br/rbhcs/article/view/10770 ( Az utolsó letöltés ideje 2022. 08. 24.)

RODRIGUES José Damião: “Conflictos imperiais, geopolítica e Fronteiras: um projecto português para as Guianas no período das revoluções” [Konflictusok császárok között, geopolitica és határok: egy portugál projekt a Guyánák irányában] In: Revista de Historia Moderna, n.º 36 (2018) (pp. 295-322) https://revistahistoriamoderna.ua.es/article/view/2018- n36-conflictos-imperiales-geopolitica-fronteras-proyecto-portugues-para-guayanas-periodo-de-revoluciones ( Az utolsó letöltés ideje 2022. 08. 24.)

ROSTY Cláudio Skôra: Invasão da Guiana Francesa em 1809 Tomada de Caiena pelos luso brasileiros In: A DEFESA NACIONAL, V.95, N.815 (2009). Az interneten: http://www.ebrevistas.eb.mil.br/index.php/ADN/article/view/6246 ( Az utolsó letöltés ideje 2022. 08. 24.)

SANJAD Nelson: „Os jardins botânicos luso-brasileiros” [A portugál-brazil botanikus kertek] In: Ciencia e Cultura vol.62 no.1 São Paulo, 2010, Az interneten http://cienciaecultura.bvs.br/pdf/cic/v62n1/a09v62n1.pdf ( Az utolsó letöltés ideje 2022. 08. 24.)

Ezt olvastad?

1812-re az európai kontinens szinte egésze Bonaparte Napóleon császárrá koronázott francia tábornok és hadvezér „játszóterévé” vált. Seregeivel alig több mint