A magyar partizánellenes hadviselés gazdasági vonatkozásai

Az 1941–1944 közötti német, illetve tengelyhatalmi megszálló politika az elfoglalt szovjet területeken számtalan ellentmondással volt terhelt. Ezek az ellentmondások egyfelől fakadtak a nemzetiszocialista rendszert jellemző intézményi és hatásköri vitákból, illetve a különböző megszállt területeken létesített párhuzamos hierarchiák (Wehrmacht, SS, német gazdasági szervek, a Megszállt Keleti Területekért Felelős Birodalmi Minisztérium stb.) eltérő prioritásaiból. Másfelől, a Szovjetunió elleni megsemmisítő háború elején megfogalmazott célok, valamint a kialakuló praxis közötti ellentét megjelent az akár egymással párhuzamosan is megjelenő, egymásnak ellentmondó megszállási irányelvekben.

Az egyik legfőbb ilyen problémakört a megszállt területek gazdasági kihasználása, valamint a munkaerőkérdés jelentette. Miközben a Blitzkrieg meghiúsulása, a szovjet ipari eszközpark és munkaerő evakuálása, a szovjet csapatok „felperzselt föld” taktikája, valamint egyéb háborús károk miatt az eredetileg tervezett gazdasági megfontolások nem voltak véghezvihetők, úgy 1941 végétől egyre inkább felértékelődött a szovjet területekről elszállítandó munkaerő szerepe. A keleti megszállt területek gazdasági kihasználása viszont egyéb német célokkal ütközött. Így például a (kényszer)munkaerőgazdálkodás egyik fő gátjává a szovjet hadifoglyok, valamint a zsidók megsemmisítése vált. Ugyancsak konfliktusos pont volt, hogy a megszállt szovjet területek „pacifikálása” során mennyire kell tekintettel lenni az adott területek gazdasági kiaknázására.

A partizánellenes hadviselés keretein belül elsősorban a mezőgazdasági termelés jelent meg problémakörként. Egyik oldalról érdemes volt fenntartani az adott területek gazdasági termelését, ugyanis egyfelől a megtermett javak az ott állomásozó csapatok ellátására szolgáltak. Másfelől, a lakosság élelmezésének és életfeltételeinek biztosítása szükséges volt a partizánellenes harchoz, ugyanis a lakosság megnyerése nélkül nem volt lehetséges ellenőrzés alatt tartani a megszállt területeket.

Másik oldalról viszont, mivel már 1941–1942 telén a megszállók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a megszállt területek jelentős (főképp keleti) részén a megszállás csupán a nagyobb településekre, valamint a főbb út- és vasútvonalak biztosítására terjed ki, így számukra kézenfekvőbb volt az adott területek gazdasági lehetőségeinek csupán rablógazdaságszerű kihasználása, valamint azok megsemmisítése. A megszálló alakulatok nem tudták biztosítani folyamatos jelenlétüket az adott területeken, így nem voltak érdekeltek azok mezőgazdasági termelésének fejlesztésében és fenntartásában. Ezekről a területekről csupán eseti jelleggel szerezték meg a lakosság terményeit és állatállományát. Így a partizánellenes hadviselés keretében valósították meg a birodalomba deportálandó munkaerő erőszakos összegyűjtésére vonatkozó (Erfassungsaktion), valamint a betakarítást célzó akciókat (Emteerfassungsaktion) is.

Továbbá, ezekre a területekre úgy tekintettek, mint amik a szovjet partizánok elsődleges élelmiszerbeszerzési bázisai. Ugyanakkor, mivel a szovjet partizánok rekvirálásait nem tudták megakadályozni, az ezeken a bandafertőzött-, vagy bandaterületként (bandenverseuchtes Gebiet, Bandengebiet) definiált régiókban élő lakosságot pedig kollektíven partizántámogatónak minősítették, így ezeknek a területeknek a gazdasági felszámolása mellett döntöttek. Ez megtörténhetett a vonatkozó települések és tanyák felégetésével, vagy „humánusabb” és hatékonyabb módon a lakosság kitelepítésével és annak későbbi, helyben vagy a Reichen belüli kényszermunka keretében történő munkáltatásával.

A fentebbi dilemmákkal nemcsak a német hadvezetés, hanem a magyar megszálló csapatok, valamint a harcoló magyar hadseregek mögöttes területi biztosítását ellátó alakulatok is szembesültek. A Honvédségnek a Szovjetunió elleni háború idejére már jelentős gazdasági igazgatási tapasztalatai voltak, ugyanis az 1938 és 1941 között Magyarországhoz visszacsatolt területeken a magyar katonai közigazgatás szerves részét képezte a gazdaság újraindítása és felügyelete is. Ezeket a tapasztalatokat viszont nem tudta alkalmazni, mivel a Kárpát-csoport első havi tevékenységét leszámítva a megszállt szovjet területeken nem beszélhetünk önálló magyar gazdasági igazgatásról. A megszálló csapatok a német polgári, illetve a Wehrmacht különböző hadműveleti egységeinek mögöttes területein tevékenykedtek, ahol magát a közigazgatást is a német megszállók szervezték meg. A magyar 2. hadsereg, valamint a magyar 1. hadsereg mögöttes területén a magyar szervek elláttak közigazgatási feladatokat is, de a gazdasági irányítást itt is német gazdasági parancsnokságok végezték – még ha az aratások, cséplések megszervezésében közre is működtek a magyar parancsnokságok.

Ez a keretrendszer jelentősen meghatározta a magyar csapatok különböző gazdasági érdekekhez való viszonyulását. Egyfelől önálló gazdasági igazgatás híján a magyar csapatoknak csak rendkívül korlátozott eszközei voltak a helyi lakosság – esetleges – megnyerésére. Annak ellenére, hogy ismerünk olyan eseteket, amikor vetőmagosztással, a honvéd alakulatok ellenőrzése alatt álló malmok lakosság számára való hasznosításával, vagy a mezőgazdasági munka más módon való támogatásával tettek gesztusokat a lakosság irányában, viszont a népesség élelmezése alapvetően a német gazdasági szervektől függött. Másfelől az által, hogy a magyar csapatok nem rendelkeztek gazdasági- és közigazgatással a megszállt területeken, így közömbösek is voltak a különböző gazdasági szempontokat illetően. Amíg a német megszállási keretrendszer szerves részét képezte a megszállt területeken kiépített gazdasági szervezet is, addig a magyar csapatoknak biztosító karhatalmi feladatai voltak.

A magyar csapatok csak korlátozottan kaptak a gazdasági tevékenység biztosítására vonatkozó feladatokat, ekkor is elsősorban 1943–1944 folyamán, amikor a Reichskommissariat Ukraine korábban partizánmentes területeire is betörtek a szovjet partizáncsoportok, valamint az UPA is aktivizálta magát. Ez a szerepkör abban érhető tetten, hogy magyar irányelvekben a partizángyanúsok körét kiterjesztették a terménybeszolgáltatást nem teljesítőkre is. A VIII. hadtest területén magyar csapatok túszszedéssel is közreműködtek a németek beszolgáltatásának végrehajtásában.

Ettől függetlenül a magyar parancsnokok számára elsődlegesen ezeknek a „pacifikáló” és biztosító feladatoknak a végrehajtása volt a cél, függetlenül annak gazdasági, illetve lakosságra gyakorolt következményeitől.

Közbevetőleg viszont fontos kiemelni, hogy mivel a magyar csapatoknak nem volt jelentősebb szerepköre a megszállt szovjet területek gazdasági kihasználásában, így – a kutatás jelenlegi állása szerint – nem vettek részt a nemzetiszocialista gazdaságpolitika genocídiális intézkedéseiben sem, gondolva itt az éheztetési politikára, valamint a tömeges kényszermunkára.

A magyar fél érdektelensége elsősorban a szövetséges német szervekkel okozott konfliktusokat. Mivel közvetlenül nem részesültek a megszállt területek javaiból, ez a körülmény állandó frusztrációt is jelentett a magyar katonák számára. Nem meglepő tehát, hogy utóbbiak gyakran nem is voltak tekintettel a német gazdasági érdekekre. A megszálló felek közötti konfliktusok a magyar csapatok önkényes rekvirálásaiban, beszerzéseiben, zsákmányolásaiban öltöttek testet, amit a német fél gyakran csak fosztogatásnak minősített. Habár mind a német fél, mind a magyar parancsnokságok joggal minősítették ezeket az eseteket fosztogatásoknak, „egyéni meggazdagodást célzó zsákmányolásoknak”, ezen tettek mögött az eltérő szerepfelfogás is állt.

Mivel a magyar fél feladata csupán karhatalmi jelleggel bírt, így amiként a reguláris csapatokkal szembeni harcban, úgy a partizánok – valamint a partizántámogatónak minősített lakosság – elleni harcban is a megszerzett javakat hadizsákmánynak tekintette, s nem vette figyelembe azt, hogy azok elvonása a lakosságtól milyen megélhetési problémát jelent majd az utóbbi számára. Másfelől, a magyar megszálló alakulatok önálló ellátási rendszer híján készleteiket is gyakran csak zsákmányolás útján tudták pótolni. Különösen igaz volt ez 1941–1942 telén, amikor a 105. gyalogdandár és a Baumann-csoport partizánellenes vállalkozásai során, mikoris – a megszállási rendszer kiépületlensége, valamint az időjárási viszonyok miatt – a kikülönített partizánvadász csoportok ellátás nélkül maradtak. Ellátásukat legtöbbször csupán az egyébként kollektíven partizántámogatónak tekintett lakosság kárára tudták megoldani. Így a partizánvállalkozások alkalmával egyes csapatok egész gulyákat és csordákat hajtottak össze, melyeket a partizánellenes vállalkozásokra is magukkal hajtottak.

A Honvédség zsákmányolásairól korábbi cikkünk:

Zsákmányjog a keleti hadszíntéren

A zsákmányoláson és fosztogatáson túl több magyar parancsnok a partizánellenes hadviselés során alkalmazott eszközökben is csak rendkívül korlátozottan voltak tekintettel a német gazdasági elvárásokra. Bogányi Károly altábornagy a Keleti Megszálló Csoport parancsnokaként – a B Hadseregcsoport új partizánellenes irányelvét véleményezve – kiemelte:

„A partizánbarát lakossággal kapcsolatban nem lehetnek gazdasági érdekek, ha szükséges, éhezzenek!” (Bundesarchiv Militärarchiv, RH 22/56. Bl. 271. 2543/Bes.Gr.Kmdo.Ost.Ia. vom 7.8.42. Vorschläge zu den Richtlinien für die Partisanenbekämpfung.)

Kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy a VI. hadtest parancsnokaként – saját felettes parancsnokságának, az 1. hadsereg parancsának ellentmondva – jelentette ki 1944 májusában, hogy

„A mi jelenlegi harcunkkal kapcsolatosan egyelőre teljesen mellékes, hogy a Kárpátok előterében a polgári termelés és a gazdasági kihasználás működik-e vagy sem.” (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3.2.4. K-1709/1. 77. 6. sz. mell. A 700./VI.hdt.I.a.44.V.25. számhoz. Irányelvek a partizánmozgalom leküzdésére)

Ezek figyelembevétele elsősorban abban látható, hogy a kollektív megtorlások esetén a megszállók mennyiben vették figyelembe az eljövendő hasznosítás lehetőségeit. Amíg 1942 második felétől a Wehrmacht egyre inkább az összehangolt, a gazdasági terményeket, állatállományt és a munkaeszközöket is evakuáló kitelepítéseket részesítette előnyben, úgy a magyar fél 1943-ban is a határozott német parancsok ellenére égetett fel falvakat. Ez utóbbi nem csak a helyi lakosság életfeltételeinek ellehetetlenítését vonta maga után, hanem megsemmisített minden egyébként szóbajöhető munkaeszközt is.

1942 júliusában a Szumiban székelő Wirtschaftskommando a magyar partizánellenes hadviselés sikertelenségére hívta fel a figyelmet. Miközben a magyar csapatok Putivlt kiürítették, felégettek 12 falut, megsemmisítettek 460 tonna gabonát, a lakosságot pedig elűzték, a hadművelet eredeti célját – azaz a partizánok bekerítését – mégsem teljesítették. Októberben hasonló esetre hívta fel a figyelmet a 105. könnyűhadosztályhoz beosztott GFP csoport is. A német Titkos Tábori Rendőrség csoportja ugyan elismerte, hogy a falvak felégetésével a partizánok téli szálláslehetőségeit pusztítják el, mégis alapvetően kontraproduktívnak találta a falvak megsemmisítését és a lakosság evakuálását, mivel ezzel a falvak férfi lakosságát csak az erdőbe űzik a partizánokhoz, az élelmiszertermelés pedig értékes területeket veszít. A Csaba vállalkozás során László Dezső vezérezredes a VIII. hadtest parancsnokaként azzal indokolta a falvak válogatás nélküli felégetését a magyar csapatok részéről, hogy

„ha ez nem történik radikálisan, akkor a bandák és a lakosok nagyon rövid idő alatt visszatérnek, és újra megfertőzik a megtisztított területet” (Bundesarchiv Militärarchiv, RH 26-221/50a. 177/kgl.ung.VIII.A.K.Abt.Ia.4.7.43. Umgruppierung der 102.le.Div.)

A magyar partizánellenes hadviselés gyakran nem vette figyelembe a német szervek munkaigényeit sem. Így például a magyar 2. hadsereg mögöttes területén a német gazdasági szervek kérésével szemben nem akarta engedélyezni a korábbi kommunisták munkáltatását. Összetűzéseket okozott az is, hogy egyes magyar alegységek német szolgálatban lévő mezőgazdasági munkásokat tartóztattak le, merthogy partizángyanúsnak találták azokat. A magyar csapatok szélsőséges fellépéséről számol be a német 221. biztosító hadosztály egyik jelentése is, mely azon túl, hogy a német munkapapírokkal rendelkezőket is folyamatosan letartóztatják a magyarok, arra mutat rá, hogy utóbbiak „gyakran falvak egész lakosságát összeverik”.

Ugyancsak konfliktust okozott az is, ha a partizánellenes hadviselés keretében a magyar fél önkényesen munkáltatott helybelieket. Például több alkalommal olyan személyeket fogtak be vasutaknál őrszolgálatra, akik a helyi német mezőgazdasági parancsnokság felügyelete alatt dolgoztak. Kisbarnaki Farkas Ferenc 1944 májusában a partizánok elleni hadviselés keretében elrendelte a 12 év feletti férfi lakosság „gettószerű elhelyezését”. Az így elhelyezett, kollektíven partizángyanúsnak minősített személyeket munkatáborba gyűjtötték, amit csak a magyar  1. hadsereg alá rendelt német gazdasági szerv követelésére számoltak fel.

A fentebbiekben rövid áttekintését adtam a partizánellenes hadviselés legfontosabb gazdasági hatásairól, dilemmáiról. További kutatások és esettanulmányok szükségesek annak érdekében, hogy teljes egészében feltérképezzük a magyar megszálló csapatok, valamint a német gazdasági szervek kapcsolatrendszerét. Ugyancsak további vizsgálódás tárgyát képezi az, hogy a magyar csapatok tevékenysége mennyiben járult hozzá a partizánellenes hadviselés “láthatatlan” veszteségeihez, értve ez alatt a kitelepítettek és elűzöttek körében fellépő éhínséget, a háborús pusztításokat övező lakhatási, higiéniai és egészségügyi válságokat.

Fóris Ákos

Ajánlott irodalom:

Gerlach, Christian: Kalkulierte Morde. Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weißrußland 1941 bis 1944. Hamburger Edition, Hamburg, 1999.

Alex J. Kay: Exploitation, Resettlement, Mass Murder: Political And Economic Planning for German Occupation Policy in the Soviet Union, 1940–1941. Berghahn Books, New York–Oxford, 2006.

Krausz Tamás – Varga Éva Mária (Szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. L’Harmattan, Budapest, 2013.

Norbert Müller (szerk.): Okkupation, Raub, Vernichtung. Dokumente zur Besatzungspolitik der fasischtischen Wehrmacht auf sowjetischem Territorium 1941 bis 1944. Militärverlag der Deutschen Demokratischen Republik, Berlin, 1980.

Szabó Péter: Keleti front, nyugati fogság. A magyar honvédség a második világháborúban és azután, 1941–1946. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018.

Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény – elbeszélés – utóélet. Osiris, Budapest, 2015.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.

Ezt olvastad?

„Közép- és Kelet-Európa új történetei!” – A NEPOSTRANS ERC projekt konferenciája

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative

X