A Maros gyöngye, Solymosvár – indíték, feladat, lehetőség

Bár számos feljegyzés, dokumentum segíti a hely fordulatos históriáját kutatók munkáját, a solymosi erőd építészettörténeti elemzésére, alapos régészeti feltárására Czigler Győző óta nem került sor. Nem tudni például, mit rejt maga alatt a járószint, a már publikált alaprajzok pedig lényeges megállapításokban különböznek egymástól.

Rakva volt feslett erkölcsű gyaurokkal

Solymos ma egy Arad megyei kisközség a Maros jobb partján. A középkori magyar várépítészet egyik legjelentősebb emléke a település keleti részén, a Dévát Araddal összekötő E68-as műúttal érintkező hegy csúcsán terül el 252 méter magasságban. Falai mellől csodás kilátás nyílik minden irányba.

Noha a belsőtornyos erődítményt szisztematikusan sem régész, sem történész nem kutatta, annyit tudni, hogy egy Pál nevezetű szörényi bán (1272–1275) építette saját bevételeiből (a létesítmény első okleveles említése 1278-ból való). A vár közelében ugyanő ágoston rendi kolostort is alapított, ami arról tanúskodik, hogy Solymos családi birtokainak lehetett a központja. Mivel Pál utódok nélkül halt meg, végrendeletében oldalági rokonaira hagyta javait. Tőlük kerülhetett az erőd – a hozzá tartozó erdő felével, a szőlőültetvényekkel, egyéb földekkel és a szolgákkal – Kán László erdélyi vajda tulajdonába, aki a keleti országrészben alakította ki tartományuraságát; Solymos így hatalmának legnyugatibb támaszává vált. Ezen a vonalon mérte a fő csapást I. Károly király a vajdára, akitől a solymosi várat az elsők között szerezte meg. Az uralkodó átmenetileg a közeli Temesváron rendezkedett be: a solymosi védmű, illetve a Maros túloldalán fekvő Lippa ezekben az években kapott a korábbiaknál nagyobb szerepet.

Az Anjouk alatt Solymos továbbra is királyi tulajdon maradt, átvészelte Zsigmond birtokadományokban bővelkedő uralkodását. Többnyire az erdélyi vajdák hatáskörébe tartozott, ám amikor Ozorai Pipó a 15. század elején megszervezte a déli végek védvonalát a törökkel szemben, Solymos felől is rendelkezett. A várat először Albert király zálogosította el Berekszói Hagymás László Temes vármegyei főispánnak 1439-ben. Egy évvel később I. Ulászló ajándékozta oda Guti Országh Mihálynak és Jánosnak, azzal a 30 faluval együtt, amelyeket Hagymás László hűtlenség miatt elveszített. A korabeli polgárháborús állapotok okán azonban máig nem világos, ki volt az erőd tényleges ura. Az viszont kétségtelen, hogy 1444-ben Hunyadi János tette rá a kezét (ez a korszak jelentette a vár fénykorát), őt 1453-ban és 1456-ban V. László erősítette meg birtokában. Halála után utódai megőrizhették a tekintélyes uradalmat.

Átmenetileg Szilágyi Erzsébet igazgatta, majd a trónra került Mátyás, akinek királysága idején a vár sokszor országos jelentőségű ügyek részét képezte. Ezek közül az első ahhoz az 1462. évi békeszerződéshez fűződik, amelyet Giskra János cseh huszita vezérrel kötött meg. Az egyezmény következtében Giskra a koronás fő szolgálatába lépett, aminek köszönhetően megkapta a solymosi várbirtokot és Lippát. Giskra halála után Mátyás Alsólendvai Bánfi Miklósnak adományozta a várat és tartozékait, valamint az Arad megyei főispáni méltóságot. Mivel 1487-ben Bánfi kegyvesztett lett, Mátyás a törvénytelen származású Corvin János liptói hercegnek, azaz saját fiának juttatta Solymost (is). A védmű tehát újból a Hunyadiaké lett, és bár hosszú évekig el volt zálogosítva, a család egészen a kihalásáig megőrizte. Egy ideig Corvin János özvegyének, Frangepán Beatrixnak a kezén maradt, majd a 16. század elején házasság révén Brandenburgi György őrgróf tulajdonába ment át.

Ez a vár is elfoglaltatott

Az uradalom a 15. század végére érte el legnagyobb kiterjedését: két várból, egy várkastélyból, négy városból és közel 180 faluból, illetve pusztából állt, és a következő vidékekre oszlott: Kisvidék, Nagyvidék, Lippa, Borzlyuk és környéke, Sarád, Szádvidék, Váradia, valamint Csúcs kerület egy része.

Az első támadás 1514-ben érte a várat, amikor Dózsa György seregei megostromolták. Az erődöt ekkor a német Georg Pratner alvárnagy 14 magyar zsoldosa védte, ami odavezetett, hogy a keresztesek többszöri felszólítására az őrség fellázadt, majd felesküdött Dózsa hűségére.

A lázadás temesvári leverése után Solymost többnyire Szapolyai János erdélyi vajda, majd király birtokolta, aki miután 1528-ban visszatért Lengyelországból, rövid ideig Lippán élt. Buda elestét követően (1541) Izabella is ide menekült a kis János Zsigmonddal. A törökök 1551-ben foglalták el először, de csak rövid időre, véglegesen 1552-ben tették rá a kezüket (közben Habsburg zsoldosok vonultak be falai közé). Az eseményről a következőket írja Dzselálzádé Musztafa történetíró:

„Ehhez (ti. Lippához) közel a Szolmisz (Solymos) nevű vára is rakva volt feslett erkölcsű gyaurokkal, melynek lakói harcba ereszkedtek az oroszlánszívű sereggel, de Allah kegyelméből az a vár is elfoglaltatott.”

A törökök 1595-ig állomásoztak falai között, vagyis addig, amíg Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem vezére, Borbély György a Maros völgyének számos végvárával együtt vissza nem vette. 1597-ben a fejedelem Jósika István alkancellárnak adta, akitől összeesküvésben való részvétel miatt nem sokkal később el is vették.

Amikor Báthori 1601-ben börtönéből kiszabadult, és elfoglalta a fejedelmi széket, a seregek élére Székely Mózest nevezte ki. Azt a katonát, aki miután 1602. július 2-án Tövisnél vereséget szenvedett a császári csapatoktól, Solymos várába menekült, amit a fejedelemnek juttatott 14 ezer forint ellenében tartott zálogban. Mivel nem találta teljesen biztonságosnak, abban egyezett meg a magyar származású temesvári pasával, Bektás-sal (avagy Baktával), hogy amíg vissza nem térhet, beengedi a török őrséget Solymos falai közé. Felajánlásáért cserébe Bektás Kladovát engedte át neki. Székely azonban Temesvárra költözött.

1616-ban Solymos Bethlen Gábor kezére került, azaz ismét az erdélyi fejedelemséghez csatolták, majd újból a Félholdhoz, noha már a 16. század elején elveszítette hadászati jelentőségét. Utóbbi funkciót a lippai erődítmény vette át tőle. A törökök uralma alól 1688-ban szabadult fel eléggé rossz állapotban. És bár ekkor még részét képezte a végvárrendszernek, az ostrom alatt elszenvedett sérüléseit nem hozták helyre, így pusztulásnak indult. Mária Terézia idején fontossága minimálisra csökkent, felrobbantását 1788-ban rendelték el.

Czigler mérései a mérvadók

A solymosi a környék egyik legszebb és viszonylag jó állapotban megmaradt vára, amely a Maros túlpartján kiépített (ám a 18. században lebontott) Lippa várával együtt a térség meghatározó hadászati, hatalmi központja volt. Evlija Cselebi 1660-ban kereste fel, és írta le:

„A lippai szandzsák földjén és a Maros folyó partján, az ég csúcsáig emelkedő sziklán keskeny magaslatú vár ez; parancsnoka, katonasága, ágyúja s hadiszertára van. Kissé nyugatra néző egyetlen kapuja, harminc háza, s vágott sziklából várszerű mély árka van. A várban Szulejmán kánnak kis dzsámija van, melyben csak tíz ember fér el. Benne egy mély kút van, melyet kősziklába ástak. Ez a kút ily nagy, magas hegy tövében levén, vize három öl közelségben van, és mintha jégdarab volna.”

A vár madártávlatból – Videó

És bár számos rá vonatkozó feljegyzés, dokumentum maradt ránk, históriája pedig gazdag és izgalmas, a solymosi erőd építészettörténeti elemzésére, alapos régészeti feltárására mindmáig nem került sor. Nem tudni például, mit rejt maga alatt a járószint, a már publikált alaprajzok pedig lényeges megállapításokban különböznek egymástól.

Egyetértenek viszont a szerzők abban, hogy az erőd legkorábbi része, a belső vár eredetileg is nagyméretű (hozzávetőlegesen 35×22 m), s háromszög alakú volt, délkeleti oldala hangsúlyos körívet írt le. Kaputornya az udvar nyugati részén magasodott, az erőd 18. századi felszámolásáig pedig valósággal eltörpült a tőle északabbra fekvő 27 méter magas (feltételezhetően háromemeletes), de viszonylag szerény alapterületű (3,5×4 m) armírozott öregtorony mellett, amelyen tíz állványszint mutatható ki.

A 16. században reneszánsz díszítésekkel kiegészített nevezetes palota, Izabella királyné hajdani lakosztálya, ahol állítólag a szent koronát is őrizték, az udvar északi részén állt. A 20 méter magas, emeletes szárnyat az 1480-as években húzhatták fel: ezt sejteti a szépen faragott, pálcatagokkal díszített késő gótikus ablakkeretek meglévő töredéke. Hogy erkélye is volt az ingatlannak, arra a napjainkig fennmaradt tartóelemek, a négyzetes keresztmetszetű, lekerekített gyámkövek utalnak. Ennek a tömbnek a nyugati végében alakították ki később a konyhát, ami a 19. század végén sajnos beomlott. Megőrződött viszont két kéménykürtő nyoma: az egyik keskeny, szögletes, erősen füstös, a másik szélesebb, félkörösen téglával bélelt. Ettől északabbra egy másik olyan fülke is elkülöníthető, amelyben kandalló állhatott. A börtönnek az északnyugati sarokban volt a helye.

A nagy kiterjedésű lovagterem nyomait délen kell keresni, mellette, a régi bejárattól jobbra (a sarokban) a kápolna húzódott meg, ezt Hunyadi János korában konszolidálták (ugyanabban az időben, amikor a palotaszárnyat) egy ágyúlőrésekkel és támpillérekkel ellátott, ritmikusan tagolt fallal. Az Izabella-ház esetében a pilléreket a belső udvarban húzták fel, tehát nem a külső erőd irányába néztek. Szintén a régi vár területén ásták meg egykoron az Evlija Cselebi által dicsért jó vizű kutat is, a védmű nélküle biztosan nem működött. A sziklába vájt kút munkálatairól beszámoló 1552. évi adat szerint a régi ciszternát próbálták meg ekkor kúttá alakítani.

Az öreg- vagy lakótornyot a hegy kevésbé meredek oldalán futó szárazárkon belüli régi falgyűrű középső szakaszán építették fel. Érdekessége, hogy a tőle északkeletre vonuló fal mérete különbözik a délnyugatitól, ráadásul hozzáépítés nyomait mutatja. Falmagasításra utal a déli bejárat is, utólagos erősítésekre a falvastagság egyenetlensége. Az északi várfal eredetileg 2 méter vastag lehetett, utólag köpenyezték, ami a lábazatnál fél méter pluszt jelentett; a többlet a fal magasságával arányosan vékonyodott. Köpenyezték az északnyugati részen hajdanán folyosót tartó gyámköveket is.

A belső védmű két kapuja az építmények elrendezéséhez igazodott. A korábbit a lakótorony oldalán, vele azonos terméskőből alakították ki, valósággal beleszőtték a falszövetbe, utólag pedig – akárcsak a tornyot – köpenyezték. Kerete egyszerű. Fölötte a felvonóhíd láncának mozgatására szolgáló nyílások láthatók, de megmaradt a csapórács hornyának nyoma is, a lábazatnál a perselykő.

A zwingernek is nevezett külső várfal építésekor természetesen az erőd bejáratrendszerét is átszervezték. Az új kapu az öregtoronytól délre, az új falon át vezetett: az előtte húzódó három magas és hatalmas hídtartó pillér máig megmaradt. Ezek közül a kapu felőli első kettő egyforma, a harmadik ezeknél valamivel hosszabb. A belső várba ekkor a délkeleti szárny alsó szintjén kialakított kapualjon lehetett bejutni, a sziklába ásott szárazárkon keresztül.

A néhol 15 méter magas külső várfal nem csupán egységes vastagsága, hanem a támpillérei miatt is kiváló megvalósítás. Nyugati oldalán még látható a védőpártázat és a gyilokjáró nyoma, a kaputoronytól délre pedig, egy 3 méteres szakaszon a trapéz formájú pártázat körvonalazódik. A délkeleti részen, a belső vár későbbi főbejárata közelében toronyépítmény tagolja.

A dekoratív palotahomlokzatok elpusztult részletei, a megsemmisült várkonyha, s a rejtélyes délnyugati saroktér – minden bizonnyal a kápolna – föld alatt rejtőzködő tagozatai Czigler Győző professzornak és a Királyi József Műegyetem hallgatóinak 1892. évi várfelmérésein tanulmányozhatók. Tervlapjaik a Forster Központ építészettörténeti tervtárában maradtak fenn.

Panorámafotók, és virtuális túra

Ezt olvastad?

Magyar–szerb kapcsolatok a kora újkorban

Magyar–szerb kapcsolatok a kora újkorban 1456–1791 címmel nemzetközi tudományos konferenciát rendezett 2023. november 9-én a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet és

X