A nikápolyi csata

625 évvel ezelőtt, 1396. szeptember 28-án történt a keresztény haderő számára súlyos vereséggel végződő nikápolyi ütközet. A gondos és körültekintő katonai és politikai előkészítést igénylő hadjárat ugyanis egy végzetes csatába torkollott, ahol a nyugat-európai harcmodor teljes vereséget szenvedett a keleti harcokban edződött Oszmán Birodalommal szemben. A késő középkori keresztes eszme utolsó nagy ütközete bebizonyította Európa számára, hogy az oszmánok birodalma korántsem lebecsülendő hadsereg és hatalom birtokosa, amely legyőzésére az európai fejedelmek és hadseregek ereje sem elegendő. Mégis, az utolsó kereszteshadjáratok egyikeként a vállalkozás kis időre ugyan, de ismét egy táborban egyesítette Európa középkori államait.

Az oszmánok megjelenése a Balkánon

Az Oszmán Birodalom a 14. század elején jött létre egy kis-ázsiai fejedelemség révén, amely rövid idő alatt legyőzte a környezetében élő és a környék egyik nagyhatalmával, Konstantinápollyal rivalizáló muzulmán fejedelemségeket, majd miután területi kiterjedése lehetővé tette, megvetette a lábát Európa délkeleti részén Tzimpe és Gallipoli elfoglalását követően. A Balkán apró, gyakran egymással háborúskodó országai sorra hódoltak be az oszmán hadigépezetnek, sőt 1362-től kezdődően ide helyezték át a birodalom fővárosát is. Az európai behatások révén az oszmánok az ókori nagy birodalmak örököseinek tekintették magukat, így már a dinasztia első uralkodói számára fontos volt a Keletrómai Birodalom hanyatló fővárosának, Konstantinápolynak az elfoglalása, azonban a várost minden gyengesége és hátránya ellenére sem sikerült uralmuk alá hajtani a 14. század során.

Az Oszmán Birodalom terjeszkedési fázisai. (Forrás: wikipedia)

A Magyar Királyság számára már viszonylag korán nagy fenyegetést jelentett az oszmán előretörés a térségben, mivel köztudottan a Balkán az Árpád-házi királyok óta magyar érdekszféra volt. A magyar királyok előszeretettel tartották függésben a balkáni államok uralkodóit, azonban ez az oszmán támadások révén véget ért. Az oszmánok ugyanis közel fél évszázad alatt meghódították és uralmuk alá hajtották a terület nagy részét, mivel az itteni népek koránt sem voltak egységesek, így minden összefogás iránti kísérlet kudarcba torkollott (pl. 1371-es chernomeni ütközet). Ezt jól szemlélteti, hogy maga V. János bizánci császár (1341–1391) sem a balkáni összefogásba vetette bizalmát, helyette inkább a nyugati katolikus egyház felé fordult. Az európai nagyhatalmak számára fel is ötlött egy felszabadító keresztes háború ideája, amelynek I. (Nagy) Lajos (1342–1382) magyar király lett volna a vezetője, de végül ez meghiúsult. Ennek ellenére voltak jelentős próbálkozások, mint például a bizánci császárné testvérének, IV. Savoyai Amádénak 1366-os vállalkozása, aki azonban az oszmánok helyett elsősorban a bolgárföldön elfogott V. János bizánci uralkodót kívánta kiszabadítani. Ezen kívül visszafoglalta az oszmánoktól időlegesen Gallipoli várát is, de jelentős eredményt nem tudott elérni egyedül.

Az 1360-as években Ivan Alexandar bolgár cár halálát követő polgárháborúban országa három részre szakadt. Tirnovóban Ivan Sisman hozott létre központot – aki köztudottan oszmán hűbéres volt –, míg Vidinben Ivan Stracimir, Dobrudzsában pedig Dobrotiţă alakította ki önálló hatalmi központját. Az oszmánok így már Bulgária területén belül is jelentős hatalommal bírtak, s az Al-Duna térségét fenyegették, ezért ennek következtében Nagy Lajos lerohanta Stracimir országrészét és létrehozta a Vidini bánságot (1365). Ez azonban nem volt tartós területi foglalás, mivel a bolgár lakosság eleve szembefordult a magyarokkal az oszmánok támogatásával. Közben a külpolitikai függetlenségre törekevő Sisman megostromolta Vidin várát – 1369-ben a magyar csapatok kénytelenek voltak kivonulni a városból, s a területek élére visszahelyezték a fogságba vetett Stracimirt.

Ezt követően került sor 1371-ben a Marica völgyében az egyesült balkáni államok vereségére, amely immár végérvényesen az oszmánok előrenyomulásának kedvezett. 1373-ban a Dalmáciáért folyó harcokban a velenceiek az oszmánokkal kerültek szövetségbe a magyarok ellen. Ezen túl a havasalföldi vajdát is szembeállították a Magyar Királysággal, ennek okán Nagy Lajos 1375-ben Havasalföld ellen indított hadjáratott, ahol Sisman seregei, valamint oszmán csapatok is támogatták a román vajdaságot. Ezek után került sor az 1389-es első rigómezei csatára, ami a szerb területek teljes alávetését jelentette, s amely révén a Magyar Királyságnak fel kellett készülnie a folyamatos oszmán jelenlétre a déli határvidéken.

I. (Nagy) Lajos magyar király harca az oszmánok ellen. (Forrás: wikimedia)

A Magyar Királyság az 1390-es években

1389-től közvetlen határvonal jött létre az oszmánok és a Magyar Királyság között, amely által a következő évtől kezdődően állandóvá váltak az oszmán betörések a magyar területeken. Ettől függetlenül minden bizonnyal már sor került magyar–oszmán összeütközésre a balkáni harcok során. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) jó uralkodói és politikai érzékére vall, hogy már a kezdetekkor felismerte az oszmánokban rejlő potenciális ellenséget, ezért mindent megtett a távoltartásuk érdekében. A magyar uralkodó ennek révén preventív hadviselést alkalmazott az 1390-es évek első felében, amely során több kisebb győzelmet is aratott az oszmán seregek felett. A szerb vereséggel végződő első rigómezei csata évében már hadjáratot vezetett a frissen meghódított szerb területekre, ezzel azonban inkább az oszmánok előrenyomulását igyekezett kiküszöbölni, nem pedig a leigázott szerbeken segíteni, mivel ekkor a belpolitikai problémák erre nem engedtek megfelelő teret számára.

Az 1390-től kezdődően évente megjelenő oszmán támadások hatalmas veszteségeket okoztak a Délvidéken, jelentős gazdaságú területeket tettek tönkre, színmagyar népességű települések néptelenedtek el és váltak lakhatatlanná a pusztítások következtében – a zsákmányszerző portyák következményeit először kényszerült megtapasztalni testközelből az itteni lakosság. Zsigmond tapasztalatai révén felismerte, hogy egyedül csak a támadóhadjáratok tudják megakadályozni az oszmánok folytonos pusztításai, ezért már 1390-ben egy hadjárattal válaszolt az ország déli részét ért sérelmekre – többek között ekkor került oszmán kézre Galambóc vára is. A következő évben az oszmánok a boszniai területek felől törtek be a Szerémségbe, s hatalmas pusztításokat végeztek. Itt már azonban a magyar hadak élén két neves főúr, Maróti János és Losonci István Frankavillánál (Nagyolaszi) vereséget mért a portyázó oszmánokra.

1392-ben kisebbfajta nemzetközi összefogás jött létre, miután az oszmánok minden eddiginél nagyobb erővel támadtak rá a Szerémségre és a Temesközre. Zsigmond idejekorán összehívta a nemesi felkelést, de annak csekély száma miatt európai összefogást kért, melynek keretén belül csatlakoztak hozzá a környező országok katonái is. Ennek következtében I. Bajezid (1389–1402) szultán kénytelen volt kitérni Keve vára környékén Zsigmond hadai elől. Vélhetőleg ekkorra datálható a keresztes gondolat létrejötte Zsigmond számára, azonban az eleddig példa nélküli pusztítás sok mindent megváltoztatott. Példának okáért Perényi Miklós lemondott tisztségéről és elcserélte meglévő uradalmát is, ill. feltételezhetően erre az időpontra datálhatjuk Himfi Margit elrablását is Temes vármegyéből.

Luxemburgi Zsigmond magyar (1387–1437), német (1410–1437), majd cseh (1419–1437) király és német-római császár (1433). (Forrás: wikimedia)

1393-ban az oszmánok bevették Tirnovo várát, s megölték a feltehetőleg Zsigmond felé orientálódó Sismant is. Ezzel párhuzamosan oszmán őrség került Vidinbe, s kezdetét vette Konstantinápoly körülzárása is. Mindezeknek jelentős hatást gyakoroltak a magyar–oszmán harcokra vonatkozólag. A bolgár területek immár csaknem teljesen alá vannak vetve az Oszmán Birodalomnak, éppen ezért Havasalföld szerepvállalására meglehetősen nagy hangsúly helyeződött az ezt követő években, mivel immár közvetlenül az oszmánok szomszédságában helyezkedett el. Zsigmondnak Havasalföldre főként ütközőállam adta adottságai révén volt szüksége, ill. a kereszteshadjárat útvonalának biztosítása miatt. Ennek okán 1394-ben Bajezid megtámadta Havasalföldet, amely által Kis- és Nagy-Nikápoly várát is elfoglalta, valamint Argyast (Curtea de Argeș) is, az ország székvárosát, s az oszmánokhoz hű I. Vlad (1394–1396) került uralomra I. Mircea (1386–1418) helyett – aki ennek következtében Magyarországra, egyenesen Zsigmond udvarába menekült. Ebben az évben, vagy már 1395-ben sor került az ún. rovinei csatára, ahol Mircea legyőzte a trónt bitorló Vladot, s visszaszerezte a terület feletti hatalmát.

1395. március 7-én Brassó városában kölcsönös segítségnyújtási szerződés jött létre Mircea és Zsigmond között, melynek következtében Zsigmondot oszmánellenes hadjáratában a vajda is támogatta, s szabad átvonulást engedett seregeinek. Ennek révén Zsigmond egészen a Dunáig hatolt, ahol sikeresen elfoglalta Kis-Nikápoly várát. Azonban Anjou Mária királynő (1382–1385) váratlan halálának következtében Zsigmond számára kedvezőtlenül változott a magyar belpolitika, továbbá Havasalföldet is lengyel támadás érte, ezért a hadjáratot berekesztették. Mindazonáltal 1395-ös hadjárat eredményei jó alapul szolgálhattak a következő évi nagy keresztes vállalkozáshoz.

A keresztes hadjárat

A délvidéki lakosság védtelenül, tehetetlenül szenvedte el az évente megújuló oszmán támadások sorozatát. Zsigmond kész volt szembeszállni és feltartóztatni az oszmánokat, amennyiben a belpolitika engedte. Kivételesen II. Mánuel (1391–1425) bizánci császár tette meg az első lépéseket a keresztes hadjárat összehívása érdekében főként a nagy nyugati egyházszakadás révén, aki hajlott a katolikus egyházzal történő unió létrejöttére annak érdekében, hogy a nyugati nagyhatalmak megoltalmazzák országát az oszmánok jelentette fenyegetéstől. A keresztes hadjárat eszméje már csak azért is volt nagyon időszerű 1396-ban, mivel ekkor a százéves háború (1336–1453) első felvonása véget ért, így a hosszú háborúskodásban edződött nyugat-európai hadsereg felszabadult. Mindezek mellett Velence is támogatólag lépett fel, amely által lehetőség kínálkozott arra, hogy a velencei hajóhad elzárhassa a Boszporuszt, így képesek lettek volna elvágni az oszmán hadsereget az utánpótlásától. A velencei-ciprusi-rodoszi flotta valóban kísérletet tett mindezekre, azonban a szultán és hadserege könnyűszerrel megérkezett a birodalom európai felére.

A nyugati keresztesek útja április 20-án vette kezdetét Dijonból. Itt két csoportra osztva indultak el Buda felé, ami a keresztes sereg legfőbb gyülekezőhelye volt. A derékhad a Duna vonalát követve haladt, míg a franciák Lombardián keresztül érkeztek meg. A magyar fősereg előzetes felkészülése már május végén megkezdődött, miközben júliusban Csáky Miklós Torontál megyében megsemmisített egy betörő török csapatot. A hadjáratra való aktív készülődést jelzi emellett még az is, hogy a nyár vége felé egyre több perhalasztásra, valamint végrendelkezésre került sor a hadjárat okán. Zsigmond, hogy távollétében is megőrizhesse szilárd uralmát, híveit, Kanizsai Miklós tárnokmestert, Pásztói János országbírót és Lackfi János varasdi ispánt hagyta hátra az országban.

Az egyesült keresztes had végül júniusban indult el Budáról, s érintette Váradot, Temesvárt, Karánsebest, valamint Orsovát is. Zsigmond nagyon körültekintően és megfontoltan szervezte meg a hadjáratot, ezért folyamatosan a Duna vonalát követte a keresztes had, ahol a felszereléseket szállították. Útközben több irányból is csatlakoztak még a keresztes sereghez, mint például Havasalföld felől Stiborci Stibor erdélyi vajda hadai, akiket Zsigmond a terület biztosítása érdekében küldött. Nincs konkrét tudomásunk az itteni hadműveletekről, mindenesetre Zsigmond számára kulcsfontosságú volt, hogy a háta mögött ne maradhasson ellenséges terület – ennek tudható be az is, hogy a sereg csak lassan tudott haladni, minden útjukba eső jelentős erődítményt megostromoltak annak érdekében, hogy ne kelljen tartaniuk az oszmánok támadásától a hátuk mögött.

Nikápoly várának ostroma. (Forrás: wikimedia)

A keresztes sereg hat hét alatt, szeptember 12-ére értek Nikápoly falai alá – valószínűleg itt csatlakozhatott a sereghez a Havasalföld felől érkező Stibor és Mircea erdélyi vajda is. Szükséges ostromeszközök hiányában inkább a kiéheztetés taktikáját vetették be, s a Dunát is átkaroló két hetes ostromzárat vontak a vár köré. A 8000 fős védősereget Toghan bég irányította, aki a támadásról értesítette a szultánt.

A hónap utolsó vasárnapján, szeptember 24-én terjedt el a hír a török sereg és a szultán közeledtéről. A francia csapatok vezetője, Enquerrand de Coucy egy Tirnovoig elérő felderítés közben szétverte a rájuk támadó kisebb oszmán erőket, amitől megnőtt a francia seregek önbizalma, mivel úgy vélték, hogy maga a szultáni had sem lesz erősebb. A hírek hallatán Zsigmond Maróti János macsói bánt küldte előre, aki már a teljes oszmán sereg közeledtéről hozott hírt. Szeptember 27-én megérkezett a szultáni fősereg, a keresztesek táborában pedig kitört a pánik és az eleddig elfoglalt várak harcosaiból álló foglyokat a dühös franciák felkoncolták – döntő többségük azonban keresztény volt. Másnap, szeptember 28-án került sor a nikápolyi csatára.

A csata

Mindenesetre fontos röviden érintenünk a szemben álló felek közötti létszámbeli különbségeket. Az expedícióban résztvevők meghatározása ugyanis koránt sem egyszerű, mivel szinte minden történelmi munka más adatokkal dolgozik, éppen ezért a keresztes sereg létszáma a mai napig nem pontosan meghatározott – noha az oszmánok hadseregét általánosságban 25 000 és 30 000 közé tehetjük. A nyugati népek közül részt vettek a keresztes vállalkozásban franciák, burgundok, lengyelek, németek, bizánciak, sőt feltehetőleg angolok is. A francia sereg létszámát sokan meglehetősen alacsonynak tartják, azonban más adatok szerint az 1000, vagy 1500 fős francia-burgundi hadsereg nem számított csekélynek a korban, hiszen a százéves háború hadszínterein is bármikor megállta volna a helyét. A nyugati segélyhadak létszáma hozzávetőleg 6000 és 10 000 lovag és fegyvernök között alakulhatott, nehézlovasságuk 3-4000 fős lehetett. A magyarok létszámát 7500 és 12 000 fő közé becsülhetjük. Mircea havasalföldi segédcsapatai is néhány ezer fős lovassággal csatlakozhattak a hadhoz. Ezek alapján a keresztények összesen 25 ezren lehettek. A hadsereg főerejét a közel 8000 nyugati és 1000–2000 magyar lovagból és fegyvernökből álló nehézlovasság alkotta. Mindezekből alapján jól látható, hogy a keresztények számára nem a létszámkülönbség, hanem elsősorban a nyugati lovagok fegyelmezetlensége és a török taktika ismeretlensége jelentette a legfőbb hátrányt.

A csata menetéről és lefolyásáról is egymásnak ellentmondó adataink vannak. I. Bajezid jó taktikai érzékkel védekezőleg állította fel hadseregét, úgy, hogy a terepi adottságokat kihasználva a katonák jelentős részét elbújtassa egy távoli plató mögött, így a támadó keresztesek nem szerezhettek róluk tudomást. A szultán ugyanis különösen nagy szerepet szánt a csatát eldöntő szerb nehézlovasságnak, amely 1389 óta betagozódott az oszmán hadseregbe, annak elitalakulatai sorába került.

A franciák egyszerű, nagy rohamra készültek az oszmánok ellen, azonban Zsigmond a tapasztalatai révén inkább a derékhadban szerette volna őket tudni, amely által a magyar és havasalföldi lovasok kezdték volna a támadást. A magyar uralkodó mindent megtett annak érdekében, hogy ez így legyen, haditervét alaposan meg is indokolta a szeptember 27-én este, vagy 28-án kora reggel tartott haditanácson, azonban a franciák nem hagyták magukat, s ebbe végül Zsigmond kénytelen volt beletörődni.

Az ütközetre reggel 9-kor került sor, ekkor vonultak fel az első oszmán lovasok a szemközti dombtetőn, majd hirtelen megtorpantak. A francia lovasság erre felfigyelve, nyomban támadásba lendült. Az oszmán lovasok visszavonultak, hogy aztán egyenesen a janicsárok felé vezethessék az őket üldöző francia katonákat. A janicsárok heves nyílzáporral fogadták a franciák faltörő-manőverét. Ez csupán még csak csekély vérveszteséget okozott a soraikban, azonban a janicsárok előtt felállított akadályok megtorpanásra kényszerítették a francia lovasokat. A francia lovagok ekkor a lovaikról leszállva gyalog rohamozták meg az oszmánokat, s próbáltak négyszög alakzatba felfejlődni. A janicsárokat gyalogosan könnyen szétverték, azonban a mögöttük rohamzó szpáhik hatalmas csapást mértek rájuk.

A nikápolyi csata vázlata. (Forrás: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1928.)

A franciák helyzete kilátástalan volt, s vereséget is szenvedtek volna, ha ekkor meg nem érkezik a keresztény lovasság második harcrendje, amely rohama könnyedén visszanyomta a szpáhik arcvonalát. A harcrend jobbszárnyát magyarok, a derékhadát a királyi bandériumok és a német johanniták, a balszárnyat pedig a magyarok és a havasalföldi lovasok alkották. A csata sorsa megfordult, az elhibázott francia támadáson túllendülve immár a keresztények kerültek fölénybe.

Ekkor azonban előre nem látott dolog következett be. A szultán bevette az eleddig elbújtatott seregrészeket és a Lazarevics István szerb despota által vezetett 5000 szerb nehézlovas oldalba kapta a keresztény erőket, s a csata sorsa eldőlt. A helyzetet látva a jobbszárnyon harcoló magyar lovasság megfutamodott, mire a havasalföldi katonák is eltűntek. A történetírásban már régóta előforduló kifejezés az árulás motívuma a csata ezen szakaszánál, azonban fontos leszögeznünk, hogy a havasalföldieknek és a magyaroknak megfelelő helyismeretük volt a térségben, így nem meglepő, hogy ők tudtak legelőször elmenekülni. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy Zsigmond csak akkor adott parancsot a menekülésre, amikor felmérte, hogy menthetetlen a csata kimenetele. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a lovaikról leszállt, gyalogosan küzdő franciáknak aligha volt esélyük a gyors menekülésre, így nagy részük a csatatéren maradt. A menekülés csak egy irányba volt lehetséges, mivel északnyugat felé az utat már elzárták az akindzsik. Egyedül a Duna és az azon levő hajók maradtak a menekülés utolsó támpontjai, csakhogy ekkor már a johannita hajókra sem fért fel minden menekülő, mivel azok elsősorban az utánpótlásért voltak felelősek, sokkal kevesebb hely volt rajtuk, mint ahány keresztény katona. Fontos hozzátenni, hogy a keresztes had a legnagyobb veszteségeket nem a csatában szenvedte el, hanem menekülés közben.

Következmények

A nikápolyi ütközet súlyos következményekkel járt. A legsúlyosabb veszteségek az elsősorban rohamozó francia–burgundi lovagokat érték, rengeteg főúr maradt a csatatéren, a túlélők jelentős része pedig oszmán fogságba került. Jean de Nevers gróf ugyan megmenekült a haláltól, de a fogságból apja, Merész Fülöp burgundi herceg csak mintegy félmillió dukát árán tudta kiváltani a velencei kereskedők által folyósított kölcsönök segítségével. A halálra szánt Boucicaut marsallt a neversi gróf mentette meg, mivel rokonaként nevezte meg, így tetemes váltságdíj fejében őt is életben hagyták. Többen adományokat kezdtek gyűjteni a foglyok kiváltásának érdekében, ahol kiemelendő Philippe le Hardi nagyvonalú támogatása a hadjárat túlélőinek és a fogságba esettek számára. Félelemnélküli János nagy tiszteletet és emléket állított az elesetteknek, Nevers grófot és társait pedig hősökként, illetve mártírokként tiszteltek Európa-szerte. Jolsvai Lesuták nádor azonban a fogságban lelte halálát, mivel családja nem tudta előteremteni a báróért kért tetemes, összesen 60 ezer forintos váltságdíjat.

A kudarc végzetes lett a Balkán népei számára, ugyanis bebizonyította, hogy az oszmánokat egy egyesült nyugati hadsereg sem képes legyőzni. Nikápoly a lovagi szellem, s a lovagi harcmodor teljes csődjét jelentette, ami döntően a taktikai hiba, illetőleg a központi vezetés hiánya miatt történt. Fontos itt kiemelni a francia seregek fegyelmezetlenségét is, azonban a legnagyobb problémát döntően a hadsereg és a harcmodorok összeegyeztetésének elmaradása okozta – hiába ismerték a magyar harcosok az oszmán harcmodort közvetlenül, ha ezt nem tudták összehangolni a francia–burgundi sereggel. Kiemelendő, hogy a nyugati, de különösen a francia történetírók a magyarok gyávaságaként állították be a katasztrofális vereséget. A csata résztvevői nem kezdetben nem feledkeztek el a keresztes eszmétől, s tervben volt, hogy hamarosan visszatérnek egy újabb keresztes vállalkozás keretén belül. Erre jó példa Pihilbert Noilles 1396. november 11-én Konstantinápolyban kelt levele:

Ami bennünket illet, a legrövidebb időn belül visszatérünk országunkba, összehívjuk és összegyűjtjük a segíteni kész keresztényeket és mindenkivel tárgyalni fogunk a kereszténység szabadságának megvédése érdekében.” [Rázsó Gyula: A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437).

Hadtörténelmi Közlemények, 1973/20. 422.] Azonban ezen pozitív hangulatú tervek nem valósultak meg. Még ebben az évben elesett a Vidini Cárság is, amely által az oszmánok helyzete a végletekig megszilárdult a Balkánon.

A déli végvárrendszer. (Forrás: mek.oszk.hu)

Zsigmond a keresztes gályákkal Konstantinápolyba menekült, s ott töltötte az 1396-os év maradék részét. 1397 tavaszán tért haza Dalmácián keresztül. A bizánci császárral együtt egy újabb kereszteshadjárat ügyén gondolkodtak, s a harcok folytatása mellett szálltak síkra, azonban elképzeléseik, terveik már nem valósulhattak meg. Az oszmán támadásokra válaszul Zsigmond nem tudta nélkülözni az általános nemesi felkelést, amit újra és újra egybe kellett hívnia a támadások alkalmával. Az ország jobb védelme érdekében már bevetette az olyan rendkívüli adókat, mint a hetedadó, vagy a félforintos adó, sőt, különadót mért a városokra és az egyházra is. Ennek egyik következő állomása volt a megfelelő hadsereg utánpótlás érdekében összehívott 1397-es temesvári országgyűlés, ahol egy sor hadügyi törvénnyel igyekezett megreformálni és a törökellenes háború céljainak megfelelőbbé tenni a magyar hadszervezetet. Ennek révén jött létre a telekkatonaság (militia portalis), amely jelentős számú, a végeken bevethető könnyűlovas katonaság felállítását célozta meg – a földbirtokosok minden húsz jobbágyporta után kötelesek voltak felszerelni egy könnyűlovas íjászt.

Mindenesetre a Magyar Királyságban eluralkodó belpolitikai nehézségek, a főurak lázongásai, Kis Károly (1385–1386) utódjának, Nápolyi László híveinek támadásai Zsigmond minden erejét lekötötték az országban. Mindezekhez az is hozzájárult, hogy az oszmánok a keleti területeken lettek lekötve, ill. Konstantinápoly falai alatt, ahol annak védelmében számos, a hadjáratban is részt vett keresztes tartózkodott (pl. Boucicaut marsall). Az ostrom beszüntetését követően pedig 1402-ben sor került az ankarai ütközetre, amelynek következtében az oszmán szultán a mongol Timur Lenk foglyaként veszítette életét. Ennek következtében az Oszmán Birodalomra az interregnum időszaka köszöntött, ahol Bajezid szultán örökösei csaknem negyed évszázados belháború révén igyekeztek megszerezni a birodalom trónját – ezen periódus alatt a Magyar Királyságnak nem kellett nagyobb oszmán támadástól tartania a déli határszakaszon.

Összegzés

Luxemburgi Zsigmond az európai uralkodók sorában elsőként és egyben egyedüliként ismerte fel az oszmánok jelentette veszélyt, s mindent megtett az oszmán támadások megakadályozása érdekében. Ő ugyanis azon középkori királyaink közé tartozott, aki uralkodása első felében rengeteg időt töltött a délvidéki harcokban, s a legtöbbet foglalkozott az oszmán veszéllyel. A keresztes eszme alkonyán ügyes diplomáciai és politikai érzékkel fogta össze Európa népeit, hogy megállítsa a fenyegető Oszmán Birodalmat. Mindezek mellett fontos azonban azt is hozzátenni, hogy Zsigmond a külpolitikai eredményességével szerette volna megerősíteni hatalmát a Magyar Királyságban. A hadjárattal feltehetőleg nem Konstantinápolyt kívánta elsősorban felmenteni, hanem a Havasalföldön és a bolgár területeken helyreállítani az oszmánok javára felboruló status quo-t – legfőképpen ezzel magyarázhatóak a keresztes sereg útjába eső várak elhúzódó ostromai is.

A nikápolyi ütközet valóban egy határkövet jelentett a magyar hadtörténelemben, azonban a további oszmán előrenyomulásnak nem csak és kizárólag ez a csatavesztés volt a legfőbb oka. A vereség legfőbb tanúsága az volt, hogy a rendkívül fegyelmezett, jól begyakorolt keleti taktikai elemeket alkalmazó oszmán hadsereget nem lehetett egy nem összeszokott és az oszmán hadviselést alig ismerő keresztes sereggel legyőzni. Zsigmond ezt követően szakított támadó, offenzív politikájával, s ehelyett inkább a védekező, deffenzív felfogást részesítette előnyben, amelynek révén szövetségre törekedett a szerb, a bosnyák és a havasalföldi területek uralkodóival, így hozva létre az ütközőállamokat. Mindezeken túl pedig megalapozta annak a déli végvárrendszernek az alapjait, amely közel 120 évig eredményesen védte meg a Magyar Királyság határait az oszmán előretöréssel szemben.

Vlasics Bálint

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1928. [http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html (Utolsó letöltés: 2021.09.01.)]

Bárány AttilaB. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387–1490). In: Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig, (Főszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017.; 223–314.

Bárány Attila: Angol lovagok a nikápolyi csatában. Hadtörténelmi Közlemények 118. (2005) 517–571.

Bertényi Iván: A Nikápoly alá vonuló sereg hátországa. Magyarország 1396 nyarától 1397 tavaszelőig. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 610–617.

Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban. Századok 132. (1998) 47–128.

Csukovits Enikő: Csodás szabadulások a török rabságból. Aetas 20. (2005) 78–90.

Engel Pál: A török–magyar háborúk első évei (1389–1392). Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 561–577.

Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig – Magyarok Európában I. (Sorozatszerk.: Glatz Ferenc), Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437). Századok 128. (1994) 273–287.

Engel Pál: Zsigmond bárói. In: Engel Pál: Honor, vár, ispánság – válogatott tanulmányok (Szerk.: Csukovits Enikő), Osiris Kiadó, Budapest, 2003.; 225–246.

Gerics József: Az 1397. évi országgyűlés helye az országgyűlések történetében. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 618–622.

Gericsné Ladányi Erzsébet: „Iobagio (liber iobagio) – ignobilis”. A telekkatonaság és a partikuláris nemesség eredete. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 623–629.

Hegyi Klára: Török berendezkedés a meghódított országokban. Világtörténelem 1. (1983) 19–33.

Norman Housley: Boucicaut marsall Nikápolynál. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 593–602.

Hóvári János: A nikápolyi csata. Fordulópont a balkáni oszmán hódítások történetében. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 578–582.

Kranzieritz Károly: A nikápolyi csata magyar résztvevői. Hadtörténelmi Közlemények 128. (2015) 162–183.

Kranzieritz Károly: Havasalföld szerepe az 1396-os keresztes hadjárat előkészítésében és végrehajtásában. Hadtörténelmi Közlemények 129. (2016) 3–26.

Kruppa Tamás: Nikápoly, az utolsó keresztes hadjárat – olasz szemmel. Újkor.hu – A velünk élő történelem (2021.09.25.)

Lázár Gyula: a Török Birodalom története, Nagybecskerek, 1890.

Niederhauser Emil: A balkáni államok, az oszmán terjeszkedés és az orosz állam újjászületése In: Európa ezer éve. A középkor, II. kötet. (Szerk.: Klaniczay Gábor). Osiris Kiadó, Budapest, 2005., 243–257.

Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig. – Vázlat egy készülő nagyobb összefoglaláshoz. Történelmi Szemle 38. (1996) 164–217.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526 – Nagy csaták (Sorozatszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.

Kiril Petkov: A Korona elleni lázadóktól a fideli nostri Bulgariig. Az ortodox balkáni népekről alkotott kép Közép-Kelet Európában (1354–1572). Ford.: Molnár Edit Katalin. Aetas 10. (1995) 32–53.

Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora. In: Magyarország hadtörténete I. – A honfoglalástól a kiegyezésig (Szerk.: Borus József), Zrínyi kiadó, Budapest, 1984.; 59–132.

Rázsó Gyula: A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437). Hadtörténelmi Közlemények 20. (1973) 403–444.

Bertrand Schnerb: A francia–burgundi kontingens részvétele a nikápolyi hadjáratban. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 583–592.

Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). In: Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.; 11–57.

Veszprémy László: A nikápolyi hadjárat értékelése az újabb hadtörténetírásban. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 603–609.

Veszprémy László: A nikápolyi hadjárat és értékelése. Iskolakultúra 7. (1997) 48–59.

Veszprémy László: Zsigmond, a katonai reformer? A haditechnikai írásbeliség és a technikai újítások kora. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 657–665.

Wertner Mór: A nikápolyi hadjárat 1396-ban. Hadtörténelmi Közlemények 26. (1925) 31–62.; 213–253.

Ezt olvastad?

Csák Máté halálát a következő szavakkal jegyezte fel a Prága melletti zbraslavi ciszterci kolostor apátja: „Ugyanezen év (1321.) április tizenötödik kalendáján