Nikápoly, az utolsó keresztes hadjárat – olasz szemmel

1396. szeptember 25-én (más források szerint 28-án) szenvedett vereséget a nemzetközi összefogás eredményeként szerveződött nyugati lovagi sereg a magyar csapatokkal együtt Nikápoly mellett a Bajezid szultán vezette oszmán hadseregtől. A vereség hosszú távú következményeként nem került többé sor hasonló összefogásra. A nikápolyi csata emléke más és más módon hagyott nyomot a kudarcban részes országok történeti tudatában: az eseményt ez alkalommal az olasz historiográfia egyik közelmúltban megjelent műve alapján idézzük fel.

Carlo dal Monte Nikápoly, az utolsó keresztes hadjárat című 2009-ben megjelent munkája két nagy fejezetben foglalkozik a több mint hat évszázaddal ezelőtt történtekkel. A csata közvetlen előzményeit, lefolyását mindössze két alfejezetben tárgyalja, a szerző számára ugyanis Nikápolyban mutatkozott meg utoljára a nyugati lovagi kultúra és a keresztes eszme együtt. Ami utána következett, az szerinte már tiszta propaganda és politika. Terjedelmi okokból a könyvnek csupán a hadjárattal közvetlenül összefüggésbe hozható részeit érintjük.

Nem sokkal a nikápolyi csata előtt lépett a trónra IX. Bonifác pápa, aki Zsigmond magyar király kérésének megfelelően meghirdette a keresztes háborút. A franciák között nagy visszhangot keltett a felhívás, valamint az angolok is pozitívan reagáltak a megkeresésre. A többi hatalmat illetően azonban már vegyes a kép. A két legérintettebb itáliai állam közül az egyik, Genova pusztán arra szorítkozott, hogy a leszboszi és kioszi támaszpontjairól ellenőrizze a Duna-deltát, illetve a Fekete-tenger partvidékét. A velenceiek nagyobb segítséget adtak, mivel 24 gályával vállalták a Hellészpontosz, azaz a Dardanellák blokád alá vonását. Két másik itáliai hatalmat Zsigmond király óvakodott felhívásokkal zaklatni: Milánó, ahol Galeotto Visconti uralkodott, kapcsolatot tartott Bajeziddal, Firenze pedig kereskedelmi vetélytársa volt keleten Velencének, ezért szintén jó kapcsolatokat ápolt a törökkel. Németországban szintén visszhangot keltett a felhívás, és a pápai bullák hatására onnan is érkeztek segédcsapatok, még ha a várakozásoktól eltérően nem is nagy számban.

Zsigmond magyar király. Forrás: Wikipedia
Zsigmond magyar király. Forrás: Wikipedia

Az összegyűlt haderő igen tekintélyesnek mondható: a keresztes háborúk történetírásának egyik legnagyobb alakja, Steven Runciman szerint a harmadik keresztes hadjárat óta nem indult szent háborúba hasonló erejű hadsereg. A 20. századi szerzők a nyugatról érkezett kontingenst 9000 főre teszik, ebben természetesen nincsenek benne a magyar, illetve havasalföldi erők. Ezzel szemben állt volna a 12 000 fős török hadsereg. Dal Monte a magyar szakirodalommal egyezően a Nyugatról elinduló hadsereg összlétszámát 10 000 főre becsüli, amelyből 1000 főt tettek ki a lovagok, akikhez 1000 pajzshordozó vagy fegyvernök, 500 íjász, 1000 számszeríjász és 6500 gyalogos csatlakozott. János burgund herceg kíséretében 200 lovag, 24 pajzshordozó, 10 íjász, 20 számszeríjász tartózkodott, ezeken felül kell számolni természetesen a személyzetet, a hentest, a szakácsot stb. Azt viszont nem tudjuk, hogy a bárók mekkora kisérettel vonultak hadba. Boucicaut marsall például 15 lovaggal és 55 egyéb, saját költségén tartott fegyveressel indult el. Érdekesek azok az adatok, amelyek egyes tartományokból maradtak ránk. Artois grófságból például 27, Flandriából 54, Holland tartományból csupán 4, lille-i gyűlésen viszont 150 lovag jelentkezett. Nem ismerjük a németek és az olaszok létszámát sem, akik a becslések szerint néhány százan lehettek, tehát nem számítottak olyan jelentős kontingensnek, mint a franciák. Adódik az összehasonlítás, hogy annak idején a szentföldi keresztes államok hadra fogható mozgó hadereje nyugati segítség nélkül nagyjából 1200 lovagra és 9000 gyalogosra rúgott, tehát valóban igen jelentős haderőről volt szó, vagyis Runciman becslése mérvadónak mondható.

Bajazid haderejéről egészen fantasztikus becslések szállongtak a kortársak körében, de a 2-300-400 000 ember helyett a mai véleményeket figyelembe vevő szerző szerint a szultánnak valójában 16 000 főnél nem lehetett nagyobb a hadereje, akik közül 6000 ember számított magas harcértékűnek. A Nikápolynál szembenálló erők, létszámukat tekintve – legalábbis dal Monte szerint – kiegyenlítettek voltak, a győzelem tehát nem a létszámfölénynek, ahogyan általában hinni szokták, hanem a jobb vezetésnek, a nagyobb fegyelemnek, a jobb haditervnek volt köszönhető. A magyar történetírás egyébként a török sereg létszámát jóval többre, 25-30 000 főre teszi.

I. Bajezid. Forrás: Wikipedia
I. Bajezid szultán. Forrás: Wikipedia

A hadsereg nyugatról érkező része két úton, az egyik a Strasbourg–Bécs vonalon Németországon, a másik, a kisebb kontingens Milánó és Velence érintésével Lombardián keresztül közelítette meg a hadszínteret, illetve vonult Budára. Ez utóbbihoz csatlakozott Milánóban egy kisebb kontingens, amely olaszokból állt: érdekes mozzanata a történetnek, hogy egyes források szerint vezetőjük, Enguerrand de Coucy a hadsereg létszámára, a haditervre, a fegyverzetre vonatkozó információkat szivárogtatott ki Viscontinak, amelyek aztán eljutottak a szultánhoz. Ezt azonban egyéb források hiányában megerősíteni, igaz cáfolni sem lehet.

Budára érve, ahogyan az illő, pompás ünnepségek kezdődtek, amelyek után a bárók Zsigmond elnökletével megtárgyalták a haditerv részleteit. A magyar király alapvetően védelmi stratégiát javasolt, amelynek lényege, hogy a határon, a magyar végvárrendszerre támaszkodva, rövid utánpótlási vonalakkal kellene felvenni a harcot a törökkel, akinek így hosszú utánpótlási vonalra kellene hagyatkoznia, ráadásul hosszú menetelés után, fáradtan kellene felvenni a harcot a friss keresztény erőkkel.

A burgundiai herceg és lovagjai azonban, akik egy lovag magatartását alapvetően motiváló tényező, a kaland és a dicsőségvágy miatt vágtak neki a hadjáratnak, természetesen a támadó stratégia mellett törtek lándzsát. Ez az Oszmán Birodalom elfoglalását, sőt a lehetőségek szerint Szíria és a Szentföld visszafoglalását célozták. Végül az ő javaslatuk győzött: a hadsereget két útvonalon küldték a határra, majd a sereg Orsovánál átkelve a Duna jobb partján kezdték meg a vonulást Nikápoly felé. Útközben várostromokkal is bajlódni kellett. A szerző hosszan részletezi Rahova ostromát, amely keményen ellenállt a keresztes seregnek, amelynek meg is lett a következménye: a város és a vár elfoglalása után a lakosság, amely ortodox vallású volt, tehát eretneknek számított, tekintélyes részét lemészárolták, és kirabolták az egész várost. Ez már akkor is visszatetszést szült, a hadjáratról készült visszatekintő leírásokban pedig a vereség egyik morális okát éppen például a Rahovában magukat megadó keresztények lemészárlásában jelölték meg. Ehhez kapcsolódik egy érdekes, szintén a később történtek szempontjából jelentőséget kapó történet, amely szerint még Budán Zsigmond király egy éjszaka betért imádkozni a királyi palota egyik kápolnájába, amely lehetett a Szent Zsigmond kápolna is, mivel úgy vélte, hogy csak a csoda mentheti meg ezt a vállalkozást.

Sebastian Münster: Cosmographia. Forrás: Wikimedia
Sebastian Münster: Cosmographia. Forrás: Wikimedia

A hadjárat hírére Bajezid az új török fővároson, Edirnén keresztül gyors ütemben hadseregét két részre osztva menetelt észak felé. A keresztes sereg 1396. szeptember 12-én ért Nikápoly falai alá: értékes napok múltak el anélkül, hogy komoly előkészületek történtek volna az ostromra. Ebben a helyzetben érkezett a hír a helyi lakosságtól, hogy a szultán elindul Tirnovoból. A szeptember 25-én tartott haditanácson Zsigmond király újra elővette a tervét, amelynek értelmében az első vonalba a magyar gyalogságot és a magyar könnyűlovasságot helyezték volna azzal a céllal, hogy az oszmánok első rohamát felfogják. Ő ugyanis tudta, hogy az oszmán uralkodók a legjobb erőiket mindig tartalékban hagyják, hogy a döntő pillanatban küldjék őket előre, amikor az ellenfél már kimerült a küzdelemtől. Bajezid is a legjobb embereit a második harcvonalba helyezte, a harmadikban pedig a testőrsége állt tartalékként. Zsigmond egyúttal azt kérte, hogy a franciák ne az első, hanem a második vonal centrumában vegyenek fel állást az erdélyi és a román segéderő között. A második csatarend támadását a románoké nyitotta volna meg. Burgundia trónörököse élesen tiltakozott mondván, hogy nem azért jött olyan távolról és akkora költséggel 6000 emberével, hogy átengedje ezt a dicsőséget másoknak. A haditanács idősebb tagjai, például de Coucy Zsigmond tervének elfogadása mellett érveltek, a fiatalok azonban, mint például Boucicaut marshall, ez ellen léptek fel. Végül az ő álláspontjuk győzött. Ezután megkezdődött a lovagok színpompás, a lovagi tornákat idéző pompázatos felvonulása Szűz Mária óriási zászlaja alatt.

A magyar király két vonalban állította föl csapatait. Az elsőbe a gyalogság és az íjászok sorakoztak fel hat sorban, a szárnyakon a lovasság különböző egységeivel, középen nehézlovasság a johannitákkal és a németekkel, illetve a többi szövetséges, a balszárnyon a havasalföldiek, a jobbon pedig az erdélyiek. A király ekkor újra figyelmeztette a burgund herceget, hogy az ellenség arra fog törekedni, hogy bekerítse a keresztényeket. A franciák azonban nem hallgattak rá és úgy indították meg támadásukat, hogy sem az ellenség számával, sem a fegyverzetével, sem a taktikájával nem voltak tisztában. Ám még ekkor sem feledkeztek meg a lovagi szokásokról, egy mérföld megtétele után ugyanis megálltak és néhány ifjú franciát lovaggá avattak. Többen közülük nem élték meg a nap végét.

Az ütközet nem kezdődött rosszul, a támadó francia lovagok elől az akindzsik gyorsan kitértek. Ekkor a sereg idősebb vezérei azt javasolták, hogy várják be a magyarokat, a lovagok azonban folytatták az előrenyomulást, és elérték a domb tetejét, ahol a második török csatasor húzódott.

A nikápolyi csata. Forrás: Wikimedia
A nikápolyi csata. Forrás: Wikimedia

A beszámolók megegyeznek abban, hogy a lovagokat intenzív nyílzápor érte, amelyben a szemtanú, Johann Schiltberger szerint sokan meghaltak. Utána azonban zavarossá válnak a visszaemlékezések. Annyi bizonyos, hogy a sűrű és folyamatos nyílzápor ellenére elérték a második török vonalat: a lovagok ekkor leszálltak a lóról, és a kézitusában sikerült áttörniük, néhány száz méterre azonban a szultán elit lovassága állt mellettük az aszabokkal. Ekkor újabb vita támadt a franciák közt, néhányan azt javasolták, hogy a lovukat vesztett lovagok álljanak össze egy egységet formálva a gyalogsággal és a számszeríjászokkal, valamint várják be az ellenség támadását, míg mások, így János burgund herceg amellett volt, hogy várják be a magyarokat. Egyik javaslat sem talált meghallgatásra, hanem tovább folytatták az előrenyomulást. Ekkor indultak rohamra az említett szpáhik: az erőviszonyok 8-9:1 arányban a töröknek kedveztek, tehát nyomasztó túlsúly érvényesült. A szpáhik bekerítették a franciákat, akik az erejük végére értek, hisz ekkor már két órája harcoltak. A döntő csapás azonban akkor következett be, amikor a tartalékban álló Stefan Lazarević vezette szerbek 1500 lovasa teljessé tette a franciák bekerítését, akik erre reagálva sikertelenül próbáltak formációt képezni. Ettől kezdve elkezdődtek a kitörési kísérletek, de csak néhányuknak sikerült elérni a Dunát, a többség vagy meghalt, vagy kénytelen volt megadni magát. Közben a magyar hadsereg mozdulatlan maradt, mivel Zsigmondnak nem volt szándékában feláldoznia csapatait: látva ugyanis a lovasok nélkül visszaözönlő lovakat, azt a téves következtetést vonta le, hogy a franciáknak nem sikerült a támadás. Először az erdélyiek, majd a havasalföldi románok hagyták el a csatamezőt. Boucicaut életrajzírója ezért a magyarokat vádolja a vereségért. Dal Monte egy másik forrást is idézve elfogadja ezt az állítást, azzal érvelve, hogy a források nem számolnak be a magyarok veszteségeiről, ellenben Schiltberger megemlíti, hogy a Zsigmond környezetében tartózkodó németek közül sokan meghaltak, vagyis csak ők siettek a franciák segítségére. Froissart a roncesvalle-i tragédiához hasonlította a nikápolyi vereséget, egy névtelen beszámoló szerint a keresztény sereg 3000 halottat vesztett, a törökök veszteségeit ennek a hatszorosára becsülték.

Másnap az életben maradtakat ruháiktól megfosztva és összekötözve elvezették a szultán előtt, aki egy francia lovag segítségével, aki egykor apja szolgálatában állt és igen jól tudott arabul, kiválogatta azokat, akiktől váltságdíjat remélt, a többieket pedig az emberveszteség miatt érzett dühében kivégzésre ítélte. Főemberei közbelépésére azonban véget vetett a mészárlásnak. Becslések szerint körülbelül 300 lovag, illetve fegyvernök esett áldozatul. Az életben maradtakat rabszolgának adták el, gyalog hajtva őket el. A burgund trónörökös és kéttucatnyi előkelő lovag kiváltása 400 000 dukátba került. János, a későbbi burgund herceg nevezetes fácánfogadalma ellenére többé nem állt össze ilyen fényes lovagsereg, hogy kiköszörülje Nikápolynál esett csorbát fegyverein.

Kruppa Tamás

 

 

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

A felhasznált kötet könyvészeti adatai: Dal Monte, Carlo, Nicopoli. L’ultima crociata, Bologna, 2009.

További tájékoztató irodalom:

Magyarország hadtörténete. A kezdetektől 1526-ig, 1. köt., szerk. Veszprémy László, Bp., 2017.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Budapest, 2005.

Poli, Fulvio: Outremeer. Storia militare delle Crociate in Terrasanta. Fano, 2014.

Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Budapest, 1999.

Ezt olvastad?

Írásomban két kevéssé ismert háborút, az 1938-as Haszan-tavi és az 1939-es Halhin-goli konfliktusokat kívánom röviden bemutatni. A két háború elsősorban