A szűk elitből familiárisi szintre: a Türje nemzetség a 13. században és a 14. század elején

A Türje nemzetség az egyik legjelentősebb előkelő nemzetség volt Zala megyében a 13. században a Hahót és Atyusz nemzetségek mellett. Társadalmi státuszukban egyfajta leívelő tendenciát figyelhetünk meg: a 13. század utolsó negyedére fokozatosan kikerültek a legszűkebb elitből, és familiárisi szintre süllyedtek, ennek azonban előnyei is voltak számukra. Az alábbiakban végigkövetem, hogy a Türje nemzetség társadalmi helyzete hogyan változott a 13. század során és a 14. század elején.

A 13. században a Magyar Királyság birtokviszonyait jellemző arányok egyre inkább eltolódtak a nagybirtokos előkelők javára a király birtokokhoz képest. Az előkelők igyekeztek földrajzilag is koncentrálni fekvőségeiket, emellett pedig a 13. század közepétől a kővárak építésének gyakorlata is mindinkább elterjedt. Ezek a tendenciák ágyaztak meg az 1270-es évekre az oligarchia kiépülésének: némelyik előkelő több megyére kiterjedő magánhatalmat hozott létre, amelyben akár a királyi jogköröket is vindikálta – őket nevezi a szakirodalom oligarcháknak. Az oligarchia másik pillére a koncentrálódó nagybirtokhálózaton és a kővárakon kívül a familiárisi rendszer volt: a kisebb birtokosok közül egyre többen szegődtek vagy kényszerültek egy-egy hatalmasabb előkelő familiárisai közé. A familiárisok uruknak engedelmeskedtek, vele vonultak hadba, igazgatták dominusuk várait és uradalmait, cserébe pedig védelemre és alkalmankénti juttatásokra számíthattak. A Nyugat-Dunántúlon, ahol a Türje nemzetség is birtokos volt, a Héder nembeli Kőszegiek építettek ki oligarchikus magánhatalmat.

A Türje nemzetség a 13. század elején

A Türjék forrásokból ismert első tagja Gecse volt, akinek fiaitól ered a nemzetség két fő ága: Joachim leszármazottai alkotják a Szentgróti-ágat, az ifjabb Gecsétől pedig a Béri-ág származik. Mindkét ág egy-egy Zala megyei birtokról nyerte nevét, Szentgrótról és Bérről, amelyek a Türjék ősi nemzetségi birtokai között említhetők.

A Türje nemzetség első ismert tisztségviselője Joachim volt, aki 1210-ben szebeni ispánként vezetett hadat II. András (1205–1235) bolgár hadjáratában. Seregében volt néhány olyan rokona is, aki familiárisaként harcolt vele Bulgáriában: ez jól mutatja azt a tendenciát, hogy számos főúr első familiárisai az adott előkelő rokonságából kerültek ki a korszakban. Joachimhoz köthető a nemzetség első Zala megyén kívüli birtokszerzése: a Drávántúlon, Körös megyében is részesült birtokban II. Andrástól, aminek a nemzetség birtoklástörténete szempontjából még nagy jelentősége lesz a későbbiekben.

Joachim testvére, az ifjabb Gecse szintén megyei tisztségviselésig jutott karrierjében: Gecse 1225-ben zalai ispánként, 1236 és 1240 között pedig a felvidéki Bars megye ispánjaként tűnik fel a forrásokban. A Felvidéken egyébként birtokokat is szerzett: Gömör megyei birtokadományokban részesült IV. Bélától (1235–1270). A nemzetségi birtokok fő helyszínéhez, Zala megyéhez köthető ispáni cím kapcsán pedig az az említésre méltó, hogy a megye akkor Béla – a későbbi IV. Béla király – szlavóniai hercegségének részét képezhette, feltehetőleg ő nevezhette ki a zalai ispánt is, így Gecse Béla emberei közé tartozhatott. Gecse később nem volt annak a főúri körnek a tagja, akik Bélával tartottak Erdélybe annak erdélyi herceggé történő kinevezésekor, 1226-ban. Középtávon azok az előkelők jártak jobban, és futottak be nagyobb karriert, akik Béla erdélyi hercegi udvarába is bekerültek, mint például a Türje nemzetség Szentgróti-ágából Dénes fia Dénes.

A Szentgróti-ág mint a IV. Béla-kori legszűkebb elit része

A Türje nemzetségből a legnagyobb világi karriert Dénes fia „Nagyorrú” Dénes futotta be, aki feltehetőleg az unokatestvére lehetett Joachimnak és az ifjabb Gecsének. Dénes gyermekkorát a királyi udvarban töltötte II. András idején, ahol Béla herceggel, a későbbi IV. Béla királlyal együtt nevelkedett. Dénes udvarba kerüléséhez hozzájárultak az előző Türje-generáció udvari kapcsolatai is. Dénes Béla herceg közvetlen közelében tartózkodott, ami lehetőséget biztosított személyes kapcsolat kialakítására is a majdani királlyal. Például ő volt az, aki az akkor még gyermek Bélát II. András keresztes hadjárata idején (1217–1218) elkísérte nagybátyjához, Gertrúd királyné testvéréhez, Andechs-Meráni Bertoldhoz. Dénes ifjúkorában többször hadakozott is: mind önálló sereg élén hadvezérként, mind Béla herceg csapataiban feltűnt. 1228-ban II. András bolgár hadjáratában harcolt, majd több ízben (1230-ban, 1231-ben és 1233-ban) Halicsban is hadakozott. Emellett az osztrák határon is hadba vonult, ahol 1230-ban II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg (1230–1246) kezén lévő várakat foglalt vissza. Dénes későbbi pályafutásában nagy szerepe volt a IV. Béla személye iránti megingathatatlan egyéni hűségének. A Türje nemzetség IV. Béla idején került be a legszűkebb elitbe, ami elsősorban Dénesnek köszönhető. Dénes forrásokból ismert első tisztsége az erdélyi vajdai méltóság, amelybe Béla akkori erdélyi herceg, a későbbi IV. Béla embereként került. Ezt követően immáron IV. Béla uralma alatt udvari méltóságot és ispáni címet is kapott: lovászmester (1235–1241) és temesi ispán (1240) lett. Dénes harcolt a tatárok ellen a Sajó menti ütközetben (közismertebb nevén a muhi csatában) 1241-ben, majd a IV. Bélával a Tengermellékre menekülő kíséretnek is a tagja volt. Szlavóniában bánná (1241–1244) is kinevezte IV. Béla, sőt, Dénes közte volt annak a három egymást követő bánnak, akinek a titulusában megjelent a szlavón hercegi (dux) címzés is. Ez utóbbit nem egyéni presztízscímként kapták az érintettek, hanem azért, mert a tatárjárás során elhunyt Kálmán szlavón herceget pótolnia kellett egy hű előkelőnek, IV. Béla fia, István ugyanis túl fiatal volt még ehhez. Dénes a báni pozíció után megkapta a legmagasabb világi méltóságot, a nádori tisztséget (1245–1246), amivel párhuzamosan Somogy megye ispánja is volt. 1247-ben rövid időre a tárnokmesteri pozícióba került, majd újra a nádori méltóságot tölthette be, ezúttal Pozsony megye ispáni címét kapva mellé honorként. Dénes karrierjének utolsó ismert tisztsége a szolnoki ispánság volt (1251–1255), ezt viselve hunyt el 1255-ben. Dénes alapította a nemzetség monostorát, a türjei premontrei prépostságot, amelynek nemegyszer birtokokat is adományozott.

Ezen kívül feltehetőleg az ő nevéhez fűződik a szentgróti vár építtetése is. Dénes a Zala megyei nemzetségi birtokokon felül számos megyében szerzett további fekvőségeket, mind királyi adományként, mind vásárlással. A Nyugat-Dunántúlon még Somogy megyében jutott birtokhoz, ezen kívül pedig a királyság egy viszonylag távoli pontján, Szolnok megyében is szerzett egy fekvőséget szolnoki ispánsága idején. Nagyobb tömböt rajzolnak ki a drávántúli Körös megyében, illetve a felvidéki Gömör és Nyitra megyékben szerzett birtokai. Dénes legközelebbi rokonait tekintve egy nőtestvéréről rendelkezünk fennmaradt adatokkal, aki 1251-ben Ákos özvegyeként szerepel egy oklevélben: ekkor egy Batyk nevű birtokot adományozott a türjei monostornak Dénes hozzájárulásával. Gyermekei azonban nem voltak Dénesnek, így tekintélyes birtokhálózata a halála után szétaprózódott a nemzetségen belül.

A következő generációból Joachim fiainak, Tamásnak és Fülöpnek a pályafutása emelhető ki. Fülöp hasonlóan magasra jutott az egyházi ranglétrán, mint Dénes a világi karrierben. Fülöp IV. Béla feleségének, Laszkarisz Mária királynénak a környezetében indította pályafutását: először királynéi kancellár és dömösi prépost volt (1246–1248). Ezután a zágrábi püspöki székbe vezetett az útja (1248–1262), majd karrierje csúcsaként eljutott a legmagasabb magyar egyházi méltóságig, az esztergomi érsekségig, amely címet 1262-től 1272. évi haláláig viselte. Fülöpnek diplomáciai érdemeiről is megemlékeznek az oklevelek, járt például a Szentszéknél és itáliai fejedelmek udvarában is követként.

Fülöp érsek testvére, Tamás szintén az udvarban indította karrierjét, azonban nem IV. Béla mellett, hanem Béla testvére, Kálmán herceg szlavóniai udvarában. Tamás elsősorban különféle hadi érdemei révén kerül említésre a forrásokban. Harcolt például Dénessel együtt a Sajó menti ütközetben a tatárok ellen. Kálmán herceg a tatárjárás során elhunyt, így Tamás is IV. Béla emberei közé került: a király a Vas megyei Karakó várispánság élére helyezte (1250–1263), amely a Türjék Zala megyei nemzetségi birtokaihoz közel feküdt. Így habár Tamás és Fülöp a Zala megyei birtokok mellett a Drávántúlon, Körös megyében is egyre több fekvőséghez jutottak, Tamás feltehetőleg inkább az ősi nemzetségi birtokon maradt a Nyugat-Dunántúlon.

Tamás egyik fia, Dénes szintén az udvarban indította pályafutását, amihez hozzájárulhattak rokonai korábbi generációinak udvari kapcsolatai is. Dénes Laszkarisz Mária királyné szerviense volt, 1270-ben pedig a pohárnokkancellári tisztséget is betöltötte. Korai halála azonban megakadályozta egy ennél fényesebb pályafutás kiépítésében.

IV. László oldalán: a Béri-ág

A nemzetség másik ágáról, a Bériekről jóval kevesebb információt őriztek meg a források, mint a Szentgróti-ágról. Amikor a Bériek feltűnnek az oklevelekben a 13. század második felében, minden alkalommal a király hűséges embereiként szerepelnek, nem pedig valamelyik oligarcha familiárisaként. A korábbi zalai és barsi ispán Gecse fiai, Pósa és az ifjabb Gecse 1279-ben kivetették körösi birtokaikat a körösi ispán joghatósága alól, és közvetlenül a szlavón báné alá helyeztették. Az esetet említő oklevél a testvérek több érdemére is hivatkozik: Gecse és Pósa folyamatosan kitartottak a számukra károkat okozó belviszályok során IV. László király (1272–1290) mellett, akinek az oldalán egyébként már annak ifjúkorában is részt vettek különféle hadjáratokban. A körösi birtok kivételét a körösi ispáni joghatóság alól 1287-ben is megerősítették, ekkor Pósa fiai, János és Márk szolgálataira hivatkozva történt meg ez az intézkedés. A Bérieket tehát még 1287-ben is IV. László oldalán találjuk. A Béri-ág drávántúli tevékenységéből fontos momentum még, hogy tudatosan, birtokvásárlás révén is terjeszkedtek Körös megyében, ahol már korábban is rendelkeztek fekvőségekkel. Pósa kapcsán felvethető annak a lehetősége is, hogy talán az 1271-ben feltűnő, Pósa nevet viselő körösi ispán is vele azonosítható.

A Szentgrótiak Csák Máté familiárisaként az Anjou-kor elején

Az Anjou-kor elején a Türjék már nem a király embereként és tisztségviselőjeként, hanem Csák nembeli Máté, a Trencsén központtal hatalmas felvidéki tartományt kiépítő oligarcha familiárisaként tűnnek fel a forrásokban. 1309-ben a Szentgróti-ágbeli Tamás egyik fia, Fülöp Csák nembeli Máté követe volt I. Károly (1301–1342) második koronázásán, és élhetünk a gyanúperrel, hogy már az 1308. évi pesti királyválasztó országgyűlésen is ő képviselte az oligarchát. A Szentgrótiak felvidéki birtokai feltehetőleg már az 1270-es évek végén a Csák nemzetség kezére kerültek, Máté egyik fiúutód nélkül meghalt nagybátyja – akit szintén Máténak hívtak – ekkor már a korábbi Türje-birtok Tapolcsányon épített ki központot. Ez azt jelentheti, hogy akár már 1270-es végétől a Csákok familiárisai közé tagozódhattak a Szentgrótiak, még ha az ezt biztosan alátámasztó első adat csak 1309-ből maradt is ránk. Fülöp számára a Csák Máté-familiaritás – habár ez alacsonyabb társadalmi státusz, mint ami a korábbi generációkat jellemezte – pozitívumokkal is járt: udvarba bejáratos előkelőként kapcsolatokat köthetett, és a Verner fia Miklós budai rektor nőtestvérével, Klárával kötött házassága mögött is az udvari szálat feltételezhetjük. Fülöp fia, Miklós szintén familiáris volt, az 1340-es években Hahót nembeli Alsólendvai Miklós embereként szerepel a forrásokban. A Hahótok a 13. század első felében még a Türjékkel közel azonos rangú Zala megyei előkelő nemzetség voltak, azonban egy évszázad múlva tehát a Türje nembeli Szentgrótiak már csak a familiárisaikként szerepelnek.

Összegzés, kitekintés

A Türje nemzetségnek már II. András alatt voltak udvari kapcsolatai és ispáni címig jutó tagjai. IV. Béla idején a Szentgróti-ág két tagja, Dénes nádor és Fülöp esztergomi érsek voltak azok, akik a legjelentősebb pályafutásokat futották be a nemzetségből. Az 1270-es évek végétől azonban felvidéki birtokaik révén egyre inkább Csák nembeli Máté vonzáskörzetébe kerültek a Szentgrótiak, Tamás fia Fülöp bizonyíthatóan az oligarcha familiárisa is lett. A Béri-ág tagjai ekkoriban IV. László hű embereiként szerepeltek az oklevelekben, így a két ág között eltérő helyezkedést figyelhetünk meg az oligarchák és a király között az Árpád-kor utolsó évtizedeiben. Erre a tendenciára számos hasonló súlyú nyugat-dunántúli nemzetség esetében láthatunk példát, így a főképp Sopron megyében birtokos Osl nemzetség egyes ágainál is. A megosztottságot a Türje nemzetség 13. századi birtokosztályai is jól reprezentálják: két jól elhatárolható birtoktömb létrehozására törekedett a két ág. Az első osztozkodásra legkésőbb 1279-ben kerülhetett sor, és tulajdonképpen ennek felosztásnak a megújítása volt az 1299. évi második birtokosztály is. A Bériek néhány Zala megyei és az egyetlen Szolnok megyei birtok mellett megkapták a drávántúli fekvőségeket, a Szentgrótiak pedig inkább Zala megyében alakítottak ki egy birtoktömböt Szentgrót vára körül, az erősség tartozékai ugyanis hozzájuk kerültek. A birtokosztályt megőrző oklevél arról is tanúskodik, hogy a két ág között viszályok, rombolások, gyilkosságok történtek, ami annak a jele lehet, hogy a Türjéket nem jellemezte a Fügedi Erik által bevezetett fogalom, az úgynevezett nemzetségi szolidaritás. Hasonló tendencia figyelhető meg a Gutkeled nemzetségben is.

A Türjék 1393. évi birtokosztályában már csak Zala megyei birtokokról esik szó, ekkor tehát már nem beszélhetünk két olyan különálló birtoktömbről, mint amilyenek a 13. század második felében esedékes osztozkodások alkalmával jöttek létre. A Béri-birtokok ekkorra a Héder nembeli Rohonciakhoz kerültek. Béri István felesége Katalin volt, aki István halála után Héder nembeli Rohonci „Kakas” Henrikhez ment nőül, és Henriktől született fiára hagyta a Béri-birtokokat 1360. évi végrendeletében.

Varga Virág,

doktorjelölt,

ELTE TDI Történelem Segédtudományai Doktori Program

A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A cikk az Újkor.hu és az ELTE Eötvös József Collegium Történész műhelye közötti együttműködés keretében született

Válogatott források

Anjou-kori oklevéltár. I–XL., XLII–LIII. Szerk. Almási Tibor et al. Bp. – Szeged 1990–2025.

Árpádkori új okmánytár. I–XII. Szerk. Wenzel Gusztáv. Pest–Bp. 1860–1874.

Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I–II. Szerk. Szentpétery Imre – Borsa Iván. Bp. 1923–1987.

Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–XI. Ed. Georgius Fejér. Budae 1829–1844.

Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae. I–XVII. Ed. Tadeus Smičiklas. Zagrabiae 1904–1984.

Hazai okmánytár I–VIII. Szerk. Nagy Imre et al. Győr–Bp. 1865–1891.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Diplomatikai Levéltár és Diplomatikai Fényképtár.

Zala vármegye története. Oklevéltár I–II. Szerk. Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula. Bp. 1886–1890.

Ajánlott szakirodalom

Bilkei Irén: Szentgrót és birtokosai a középkorban. Zalai Múzeum, 22 (2015) 129–145.

Engel Pál: Középkori magyar genealógia (CD-ROM) Bp. 2001.

Engel Pál: Magyarország világi archontológiája, 1301–1457. 1996. (CD-ROM)

Fügedi Erik: Az Elefánthyak. A középkori nemes és klánja. (Osiris – Mikrotörténelem) Bp. 1999.

Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 82.) Bp. 1977.

Herucová, Angelika: Dionýz de Türje – priateľ a spolubojovnik Bela IV. In: Nikoleta Dzurikaninová (ed.): Vojenské konflikty v dejinách Európy: stretnutie mladých historikov V. Kassa 36–48.

Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. 1900.

Kovács Imre Endre: A türjei Premontrei Prépostság története. I. rész: Az alapítástól 1529-ig. Zalai Gyűjtemény, 32 (1991) 3–60.

Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. (História Könyvtár. Monográfiák 1.) Bp. 1993.

Varga Virág: A Türje nembeli Szentgrótiak a 13. században és a 14. század elején. In: Hunyadi Sándor – Illés Kornél – Varga Virág – Vas Máté: Micae Mediaevales XIII. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. (ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola. Tanulmányok – Konferenciák 20.) Bp. 2024. 121–149.

Varga Virág: IV. Béla egy hű bárója. Türje nembeli Szentgróti Dénes pályafutása. Belvedere Meridionale (2026) [megjelenés alatt]

Zsoldos Attila: Béla erdélyi herceg bárói. In: Dáné Veronka – Lupescuné Makó Mária – Sipos Gábor (szerk.): Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére. Kolozsvár 2016. 441–449.

Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000–1301. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.) Bp. 2011.

Ezt olvastad?

Az Istvánfiak árnyékában – Az oligarchák és a megyei nemesek viszonya a Gutkeled nemzetségben

A 13. század utolsó harmadában az Árpád-házi királyok hatalma nagy mértékben lecsökkent az országban tartományi hatalmat kiépítő oligarchák hatására. Ezen

X