Acélpokol az orosz pusztákon – a kurszki csata, I. rész: Az előkészületek

A második világháború történetében az 1942 és 1943-as esztendőket tekinthetjük a harcok menetében bekövetkező fordulópontoknak. Németország, Olaszország és Japán ugyan ekkor érték el hódításaik legnagyobb kiterjedését, de ellenfeleik, Nagy Britannia, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok sorsdöntő ütközetekben (Európában Sztálingrádnál, Afrikában El-Alameinnél, valamint a Csendes-Óceánon a Midway-szigeteknél) megállították előrenyomulásukat. A hadiszerencse az utóbbi tábor kezébe került, amely az addig folytatott kényszerű védekezést 1943-ban már támadásra váltotta fel és előre eltervezett hadműveleteinek következtében jelentős területeket foglalt vissza a megszállóktól.

Az Adolf Hitler és Joszif Sztálin közötti, kegyetlenségében párját ritkító élet-halál harc az európai hegemóniáért 1941. június 22-én kezdődött, amikor a német hadsereg lerohanta a Szovjetuniót. A „Barbarossa” hadművelethez hamarosan csatlakoztak kisebb szövetségesei is, amely így szinte a „bolsevizmus elleni keresztes hadjárattá” változott. A tengelyhatalmak első vereségüket a keleti fronton a főváros, Moszkva alatt szenvedték el 1941 decemberében, majd egy évvel később 1942/43 telén Sztálingrádnál még súlyosabbat.

1943 márciusában Erich von Manstein tábornoknak merész húzással sikerült elvágnia a hosszúra nyúlt szovjet utánpótlási vonalakat és a támadóéket felszámolva visszafoglalnia Harkov városát. Brilliáns hadműveletétől függetlenül Sztálingrád nemcsak emberéletekben, harci technikában okozott pótolhatatlan veszteségeket, hanem megváltoztatta a fennálló erőviszonyokat is. Németország nem rendelkezett egy hosszú háború folytatásához szükséges stratégiai fontosságú nyersanyagokkal, ezért elemi érdeke volt, hogy ellenfeleit gyors, rövid lefolyású hadjáratokban győzze le. De 1943 tavaszára a villámháború illúziója semmivé foszlott. A Szovjetunió túlélte az első két háborús év csapásait, így az ország hatalmas anyagi- és embertartalékait a hadigépezet szolgálatába tudták állítani. A példátlanul gyorsan és hatékonyan keletre telepített üzemek már teljes kapacitással működtek, a termelés volumenével Németország ipara hosszú távon nem vehette fel a versenyt. A Vörös Hadsereg saját hadiipari bázisán túl a kölcsönbérleti egyezmény révén számíthatott az Amerikai Egyesült Államok támogatására is. Felbecsülhetetlen értéket jelentettek a gyalogság mozgását megkönnyítő teherautók, dzsipek és ellátását elősegítő ruházati cikkek, élelmiszerek.

1941 decemberétől a német-szovjet háború világháborúvá terebélyesedett, amikor Németország a világ első számú pénzügyi és gazdasági hatalmával, az Egyesült Államokkal is hadiállapotba került. 1942 novemberében az „Afrika Corps” csapatait sarokba szorították Tunéziában, Egyiptom felől angol erők közeledtek, Marokkóban pedig amerikai és kanadai csapatok szálltak partra. 1943-tól érlelődött a fordulat az Atlanti-Óceánon is, ugyanis egyre több német tengeralattjárót süllyesztettek el, így mind kevésbé tudták akadályozni az Újvilágból Angliába és a Szovjetunióba érkező hadianyag szállításokat. Nem utolsó sorban ebben az évben megkezdődött a német ipari létesítmények és gyárak szisztematikus bombázása is. Az egyre romló külső körülmények között a náci vezetés egyetlen esélye a túlélésre az volt, ha újabb sikert ér el a harcmezőn, visszaszerezve a kezdeményezés képességét a keleti fronton.

Az új helyzet drákói intézkedéseket követelt a hátországban is. 1943 januárjától meghirdették a totális háborút, amelynek keretében fokozták a haditermelést, egyre fiatalabb korosztályt soroztak be, számos korábbi mentességet megvontak, a gyárakban a férfi munkaerőt fokozatosan nőkre cserélték, a nagyvárosok légvédelmi ágyúinak kezelését tizenéveseknek,  a Hitlerjugend tagjainak adták át. Amennyi hadosztályt csak lehetett, Nyugat-Európából keletre vezényeltek, megszálló feladatokat egyre inkább az idősebb korosztályokból álló egységek látták el. A keleti front vonalában is felszámoltak néhány kiszögellést, – ezek közül legjelentősebbként a rzsevi zsák említhető – a felszabadult katonákkal újabb erősítéseket nyertek.

Amikor 1943 kora tavaszán az általános kimerülés és hóolvadás okozta járhatatlan terep egy időre véget vetett a küzdelemnek, a frontvonal déli szakaszán, Kurszk környékén egy 250 km hosszú és 190 km széles, kelet-nyugati irányú kitüremkedés alakult ki, mélyen a német vonalakba ékelődve. Innen kiindulva a Vörös Hadsereg Orjolt és Harkovot fenyegethette.

Hitler elsőrendű célként jelölte ki hadserege számára, hogy vissza kell szereznie a hadászati kezdeményezést, ennek érdekében amilyen gyorsan csak lehet, legkorábban a kedvezőbb időjárás beköszöntével hadműveleteket indítanak, fenntartva a győztes harkovi csata lendületét, mielőtt az ellenség tenné ugyanezt. Figyelme a kurszki kiszögellésre esett. A német vezérkar elgondolásai szerint a két irányból, északról, Orjol, valamint délről Belgorod körzetéből indított hadmozdulat Kurszktól keletre összetalálkozva bekerítéssé fejleszthető, amellyel jelentős itt csoportosuló szovjet erőket zárhatnak körül és semmisíthetnek meg. A győzelem alapot teremthet a késő tavaszi-nyári újabb hadjáratok célpontjaink kijelöléséhez, az áttörést kihasználva tovább indulhatnak ismét a Kaukázus, vagy pedig déli irányból Moszkva felé. Másrészt a frontvonalat jócskán lerövidítve az olyannyira értékes katonákat és harci eszközöket kritikusabb szakaszokra lehetne átcsoportosítani.

Tanulva a „Barbarossa” és a „Blau” hadműveletek hibáiból, a haderőt ezúttal sokkal kisebb területre koncentrálták. A kijelölt legfontosabb áttörési pontokon döntő hadműveleti sűrűséget képezve minden kilométerre átlagban 50 harckocsi jutott. A Sztálingrádnál elszenvedett veszteségeket követően amúgy sem lettek volna már képesek az elmúlt éveket megismétlő, nagyobb kiterjedésű offenzívákat folytatni.

A német vezérkarban megoszlottak a vélemények a követendő stratégiáról. Heinz Guderian vezérezredes azt javasolta, az időt a javításokra, a szükséges korrekciókra használják fel, illetve további példányokkal erősítsék a járműparkot, ahelyett, hogy egy mindent eldöntő összecsapásban tennék kockára a szovjetekkel mennyiségi versenyben amúgy is hátrányba kerülő harckocsiállományt. Guderian korábban szellemi munkásságával megalapozta, majd gyakorlati tevékenységével látványos diadalmenetté formálta a páncélos fegyvernem alkalmazását.

Erich von Manstein, a Wehrmacht – túlzás nélkül állíthatóan legkiválóbb – parancsnoka, szintén kritikusan szemlélte Németország várható jövőjét, de a háborút győzelemmel kívánta befejezni, amely hazájának megfelelő alkupozíciót teremthet a béketárgyalások megkezdéséhez. Manstein március 10-én mutatta be a Führernek tervét a kurszki kiszögellés felszámolására, ahol szerinte a frontvonal teljes szakaszát tekintve, a legnagyobb esély kínálkozhat a sikerre. De csak abban az esetben, ha minél előbb, amint a terepviszonyok lehetővé teszik, megindítják, annak érdekében, hogy elejét vegyék a Vörös Hadsereg erősödésének, különben elvész a meglepetés ereje, másrészt a kiszögellés sajátos elhelyezkedése és a hosszas előkészületek felhívnák magukra a szovjetek figyelmét. Abból indult ki, amennyiben Moszkvában is offenzívában gondolkodnak, a gyors csapás egyben elhárítaná a veszélyét, hogy az ellenfél határozza meg a majdani harcok idejét és helyét. A Szovjetunió déli részén uralkodó éghajlat miatt a hóolvadás márciusban kezdődik, a járható utak, amelyekből Nyugat-Európával összehasonlítva így is rendkívül kevés található, járhatatlan sártengerré változnak, a motorkerékpárok és a teherautók, de még a könnyebb harckocsik is elmerülnek. A terep felszáradása nagyjából május elejére tehető.

Mindkét említett tábornok egyetértett abban, hogy a háború kirobbantásakor megfogalmazott „élettér-szerző” célokat már képtelenség teljesíteni, ezért a szovjetek nyomasztó fölénye miatt minden talpalatnyi föld megvédésére tett kísérlet értelmetlenül aprózná fel a haderőt. Mindebből kifolyólag a rugalmas védekezés elvét vallották, ami azt jelenti, a front hatalmas kiterjedése lehetővé teszi a manőverezést és bizonyos területek komolyabb következmények nélküli feladását, miközben az ellenfelet visszavonulások nyomán megindított ellencsapások sorozatával gyengítik és csökkentik számbeli túlsúlyát. Azonban Hitler túl kockázatosnak tartotta gondolatmenetük megvalósítását.

Kurt Zeitzler, a szárazföldi haderő főparancsnokságának vezérkari főnöke úgy vélte, minden okuk megvan a bizakodásra, feltéve, ha Kurszk környékére koncentrálják a rendelkezésre álló hadieszközeik döntő többségét. Elképzeléseit főként a páncélosokra alapozta, amelyek minőségi fölényük és a legénység magasabb szintű képzettsége révén kivívhatják a győzelmet.

A hadművelet tervei márciusban kezdtek körvonalazódni az ún. 5. számú hadműveleti parancs képében, a támadás megindítását április közepére időzítette. A haditerv a „Citadella” fedőnevet kapta. Egyelőre azonban minden papíron maradt, mert az előkészületek elhúzódtak, és az időjárás is közbeszólt: a tavaszi esőzések késleltették a kezdést. Az április közepén megszülető 6. számú parancsban május 3-a szerepelt. Azonban május első napjaiban cselekvés helyett mégis tanácskozásra gyűltek össze Hitler tábornokai. A már korában is fenntartásokkal élő Manstein hangot adott kételyeinek, miszerint elmulasztották a meglepetés erejét, ezért meg kellene fontolni a „Citadella” teljes lefújását is. Walther Model vezérezredes légifelvételeket mutatott be, amelyek ékesen bizonyították, a szovjetek éppen itt, a kurszki kiszögellésben számítanak a támadásra és megtették a megfelelő ellenintézkedéseket, páncélosaikat hátrébb vonták az arcvonaltól. Tehát minél tovább várnak a támadással, annál több időt adnak ellenségeiknek a védelmi körletek megerősítésére. Guderian a páncélosállomány értelmetlen és pótolhatatlan veszteségeitől való félelmei miatt ellenezte a kiépített védművek ellen vezetni őket, ehelyett tankjait inkább a szárnyakon helyezte volna el. Szóvá tette, az új harckocsik a gyártósorról egyenesen a harcmezőre kerülnek, nincs idejük a megfelelő tesztelésekre, ezáltal korrigálni kezdetleges hibáikat.

Zeitzler védte ötletét és Hitlert támogatásában bízott, azzal érvelt, a védelmi előkészületek sem jelentenek valós problémát, mert az újonnan kifejlesztett Panzerkampfwagen V. Panther és PzKpfw VI. Tiger nehézharckocsik előtt nem létezhet akadály. Zeitzler optimizmusát Hans von Kluge tábornagy is osztotta. Hitlert lenyűgözték az említett fegyverek, mégis vegyes érzelmekkel fogadta a hallottakat. Végül a politikai szempontok felülírták a katonai kockázatokat, a kezdeményezés visszaszerzése és a birodalom helyzetének megerősítése érdekében támadni kell.

Időközben a német és olasz erők megadták magukat Tunisznál, az brit és amerikai szövetségesek kiűzték Észak-Afrikából a tengelyhatalmak csapatait és a dél-európai partraszállást tervezték. Hitler június 12-re módosította a „Citadella” kezdetét, az addig hátralévő idő elegendő kell legyen még több új fejlesztésű harckocsi rendszerbe állítására. A „Citadella” egyenértékű más, jól kidolgozott alternatíva amúgy sem létezett, így végül július 1-jén a Führer kiadott parancsában ismertette a terv céljait és jelentőségét, valamint július 5-re tűzte ki megindítását.

A németek az eredeti elképzeléseknek megfelelően két nagy csoportosításba rendezték haderejüket. A kurszki kiszögellés északi oldalán Model vezérezredes 9. hadserege és a 2. páncéloshadsereg, délen a 4. páncélos hadsereg és a Werner Kempf vezette „Kempf” hadműveleti csoport állomásozott. A kiszögelléssel frontálisan szemben a tavaszi harcokban legyengült 2. hadsereg foglalt helyet. Haditerveik szerint a Közép (von Kluge) és Dél (von Manstein) hadseregcsoportok egymással szemben elindulva a támadás megkezdése utáni legfeljebb hatodik napon Kurszktól keletre egyesülnek, majd a tizedik nap végére elfoglalják a várost, ezután a gyűrűbe zárt szovjet egységeket fokozatosan megsemmisítik. Megvalósításához összesen kb. 900 ezer katonát, 2 400 harckocsit és rohamlöveget, 7 500 löveget, valamint 1 800 repülőgépet kívántak felhasználni. A mindent egy lapra feltett kockázat vállalását jól mutatja, hogy a keleti fronton tartózkodó harckocsi- és repülőgép állomány 70%-át erre a hadműveletre sorakoztatták fel. Az 50 hadosztályt, benne 17 páncéloshadosztályt magába foglaló haderő súlypontját a déli szektorban gyülekező csoportosítás jelentette, hiszen ide soroltak be 1500 harckocsit, köztük a július 4-ig leszállított 131 Tigerből 101 db-t, valamint 200 Pantherből mind az összeset. A földi csapatok támogatására rendelt 1830 repülőgép közül 1100 is itt várta a felszállási parancsot. Hermann Hoth vezérezredes 4. hadseregének csapásmérő erejét a legjobban kiképzett, legkiválóbb felszerelésekkel harcba szálló és ideológiailag legerősebben motivált II. SS páncéloshadtest képezte, amely három, a „Leibstandarte SS Adolf Hitler”, a „Totenkopf” és a „Das Reich” páncélgránátos hadosztályokból tevődött össze. Ezek a seregtestek kapták a nehézharckocsi-kategóriába tartozó Tigrisek harmadát, konkrétan 41 db-ot.

Sztálin kezdetben Hitlerhez hasonlóan szintén támadásban gondolkodott. Amint munkatársai a korábbi években tőle már megszokhatták, nagyszabású offenzívák sorozata lebegett a szemei előtt, amelyektől országa teljes területének betolakodóktól való megtisztítását várta. Nézetét Nyikolaj Vatutyin hadseregtábornok, a Kurszknál elhelyezkedő Voronyezsi Front parancsnoka is osztotta. A kurszki ív természetesen a szovjet parancsnokok figyelmét sem kerülte el, mint egy kiváló ugródeszka a jövőbeni tervek végrehajtásához. Velük szemben Alekszandr Vaszilevszkij marsall, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke és Georgij Zsukov marsall óvatosabb taktikát kívántak folytatni. Zsukovot 1942 augusztusától kinevezték a Legfelsőbb Főparancsnok helyettesének, vagyis a katonai hierarchiában az első embernek számított Sztálin után. Zsukov úgy gondolta, az ellenséget akkor lehet könnyebben legyőzni, ha kezdetben védekezésben maradnak és jól kiépített, többlépcsős, műszakilag biztosított védőállásokban morzsolják fel, a tüzérség segítségével megsemmisítik páncélosait, majd a meggyengülése után friss tartalékok bevetésével mérnek rá halálos csapásokat. A Zsukov által követett stratégia realizálásához elsőként azonban a német támadás pontos lokalizálására volt szükség. Amennyiben valóban a kurszki ívben következik be az összecsapás, azt sem lehetett előre tudni, mennyi időt jut majd a felkészülésre és a védelmi vonalak kiépítésére.

Zsukov a Sztavka kérésére március 17-én délre, Kurszk környékére utazott és annak képviselőjeként március végén, április elején a kérdéses területen járt szemleúton. Sztálinnak szóló április 8-i jelentésében a németek várható támadását itt valószínűsítette és ismét a védekezés elsőbbsége mellett foglalt állást. Néhány nap múlva Sztálin Zsukov, Vaszilevszkij és Alekszej Antonov altábornagy (a Vörös Hadsereg vezérkari főnök helyettese) társaságában mérlegelte az előttük álló lehetőségeket. A három tábornok, elgondolásainak érvekkel történő alátámasztásán túl, vázolta a német hadsereg elhelyezkedését, majd konkrét javaslatot tettek a megoldandó feladatokról. Sztálin ezen az április 12-i tanácskozáson hosszas rábeszélés után zöld utat adott Zsukov ötletének, amelyet a tábornokok többsége is osztott, azzal a kikötéssel, hogy a kurszki csapda kialakítása nem mehet a moszkvai „főirány” meggyengítésének terhére. Érdemes megjegyezni, a két diktátor viselkedésében ekkor már egymással ellentétes irányú változások zajlottak, míg Hitler egyre többször szólt bele a hadműveletek irányításába és a gyakran a párthűséget helyezte a szakértelem fölé, addig Sztálin nagyobb mozgásteret adott tábornokainak elképzeléseik bemutatására és a haditervek kidolgozására.

Zsukov tehát ugyanazt a taktikát akarta követni, mint 1941-ben Leningrádnál és Moszkvánál, vagyis előbb feltartóztatni és kivéreztetni az ellenfelet, megfosztani páncélosaitól, majd mielőtt lélegzetvételnyi szünethez jutna sorai rendezéséhez, pihent hadosztályokkal ellentámadást indítani ellene. Leningrád ostrománál elképzelése nem lehetett teljes, hiszen még a város megmentésére is alig maradt erő, Moszkvánál pedig a széles arcvonalon megindított téli offenzíva sztálini ötlete akadályozta meg befejezését. A fenti két eset abban is különbözött a mostanitól, hogy 1943 nyarán a Vörös Hadsereg a tervszerű védelmet választotta, míg 1941-ben kényszerű védelemre kárhoztatták. Zsukov az egész tavaszi időszakot a csapatoknál töltötte, irányította az előkészületeket és arra az összecsapásra készült, amely eldönthette a keleti front és vele együtt az egész világháború sorsát.

A szovjet hírszerzés erejét megfeszítve dolgozott a németek céljainak minél részletesebb felfedésére, hadieszközeinek elhelyezkedésére és nagyságára vonatkozóan. Sztálinnak az alárendeltjeivel folytatott engedékenyebb magatartásán kívül, a külföldi hírszerzés információi iránt is oldódott a bizalmatlansága. A szövetséges angliai Bletchley Parkban dolgozó kódfejtőknek sikerült lehallgatniuk a német haditervről szóló rádióüzeneteket, majd a kulcsfontosságú adatokat a svájci „Lucy” kémcsoport révén eljuttatták Moszkvába. A légi felderítés és a partizánoktól beérkező, csapatmozgásokról szóló jelzések is gazdag adatokat szolgáltattak, amelyek feldolgozásával a szovjet vezérkar hatalmas előnyhöz jutott, részletesen megismerhették, hol, milyen ellenséges csapatok állomásoznak. A szovjet Főparancsnokság, a Sztavka talán a háború egész időszaka alatt ezekben a hetekben és hónapokban végezte a legprecízebb munkát és építette be ilyen nagymértékben tervezéseibe a megszerzett információkat.

A szovjetek Kurszknál olyan többlépcsős védelmi rendszert építettek ki, amelyhez foghatót sem a háború addigi, sem későbbi történetében nem találunk. A csata kezdetéig több ezer lövészgödröt, géppuska- és páncéltörőpuska állást, több százezer harckocsi- és gyalogsági aknát telepítettek, harcálláspontok és figyelőpontok százait alakították ki. Drótakadályokat feszítettek ki, egy részükbe elektromos áramot vezettek és lövészárkok hosszan kígyózó sorát alakították ki. A lerakott aknák sűrűsége elérte a 3200 db-ot kilométerenként, felülmúlva mind a moszkvai, mind a sztálingrádi csatánál elért mennyiséget. Az aknamezők kialakítása úgy történt, hogy szándékosan a páncéltörő lövegek csövei elé tereljék az ellenséges tankokat, a főbb áthaladási útvonalakat a tüzérség előre bemérte. A legfontosabb irányokban támpontokat alakítottak ki, ahol páncéltörő ágyúkat és puskákat, légvédelmi ágyúkat, valamint beásott harckocsikat a feladatra célirányosan kiképzett műszaki zászlóaljak kezelték. A páncéltörő ágyúkkal ellátott bunkerek alkotta védelmi vonalak a Pak-front elnevezést kapták. Számos jól elrejtett magaslati helyen géppuskaállások és orvlövészek vártak célpontjaikra.

Az egymással párhuzamosan futó védelmi akadályok több részre tagolódtak. A peremvonalat szögesdrót, aknamezők, harckocsiakadályok és felduzzasztott vízű folyómedrek képezték. Elöl a legerősebbre tervezett és legszakszerűbben kiépített három hadseregszintű, tüzérségi eszközökkel sűrűn megszórt vonalat foglaltak magukba, ez a vonal átlagosan 1,5–2 km, a legkritikusabb pontokon 3–5 km mélységben volt. Majd következtek a 15–20 km széles frontszintű védelmi övek, amelyek a tüzérségen kívül már harckocsikat is rejtettek, így helyi ellenlökéseket hajthattak végre. Ez a második vonal fedezte a felvonuló tartalékok bevetését. Mindezek mögött még egy, két–három kevésbé masszív tartalék vonal húzódott, áttörés esetén lehetővé téve a rugalmas visszavonulást és új arcvonal felállítását.

A védelmi vonalak célja az volt, hogy felfogják a támadók lendületét, megakasszák előrenyomulásukat, miközben kivéreztetik őket és akkora veszteséget okoznak nekik, amekkorát csak lehetséges. A mesterséges akadályokat a természet erői tarkították, magas fűvel benőtt rétek, rozs- és gabonatáblák, erdők segítették az álcázást.

A szovjet hadműveleti tervezők magában a kurszki ívben alakították ki a Központi Frontot Konsztantyin Rokosszovszkij vezérezredes vezetésével az északról várható támadás megállítására. Tőle délre, a másik legvalószínűbb irányban helyezkedett el a Vatutyin hadseregtábornok által irányított Voronyezsi Front. E két csoportosítás mögött várakozott a Tartalék (későbbi Sztyeppi) Front Ivan Konyev parancsnoksága alatt. Feladata az előretolt két front szükség esetén történő támogatása volt, az ellenséges áttörés minden áron való megakadályozása céljából. A megfelelő időben történő erősítések eljuttatásán kívül a csoportosítás a későbbi ellentámadás megindításában is komoly szerepet kapott. A szárnyakon elhelyezett (északon a Brjanszki és a Nyugati, míg délen a Délnyugati) frontokra az előre eltervezett ellentámadások kiegészítésének terhei hárultak. A „front” kifejezés szovjet vonatkozásban hadseregcsoportot jelölt.

A Vörös Hadseregnek gigantikus méretű haderőt sikerült összeszednie és Kurszk környékére csoportosítania 1943 tavaszán, kora nyarán. A három front összesen 1 910 000 katonát, 5128 harckocsit és önjáró löveget, 31 415 löveget és aknavetőt – ebben a hatalmas mennyiségben kb. 6000 páncéltörő ágyú, 1000 – Katyusa néven közismert – sorozatvető „Katyusa” is benne foglaltatik, – 3549 repülőgépet tett ki. A vörös arzenál élőerőket, páncélosokat és repülőgépeket tekintve kétszeres, tüzérséget nézve pedig négyszeres fölénnyel a háta mögött várhatta az eljövendő események bekövetkeztét.

Májusban és júniusban egyre nőtt a feszültség a szemben álló csapatok között, szovjet oldalon több téves riasztást is elrendeltek. A légtér uralmáért heves légicsaták folytak. A felkészülést akadályozása céljából mindkét fél reptereket, vasútállomásokat és reptereket bombázott. A csata előestéjén a Luftwaffének sikerült magához ragadnia a légifölényt. Július 5-én hajnalban a saját csapataiknak légi támogatásra induló és az ellenfelet megsemmisíteni igyekvő gépek harcaiból ismét a Luftwaffe került ki győztesen, 76 db elvesztése árán 176 szovjet repülőt lőttek le. Amíg a frontvonalban lázas készülődéssel telt az idő, a mögöttes területeken partizánok akadályozták leleményesen a németek felkészülését, síneket aknáztak alá, mozdonyokat robbantottak fel. Július 4-én délután a kiszögellés déli részén tartózkodó német csapatok felderítést indítottak a védelem gyenge pontjainak felmérésére és kitapogatására.

Még egy nap sem telt el azóta, hogy véget ért Hitler értekezlete a „Farkasodúban”, a Lucy kémszolgálat már elküldte figyelmeztetését Moszkvának: a német támadás legkésőbb július 6-án megindul. Sztálin engedélyével kezdetüket vették az előre gyártott forgatókönyv szerinti cselekvéssorozatok.

Szunomár Szabolcs

Felhasznált irodalom:

A második világháború történelmi atlasza. Pannon-Literatúra, Kisújszállás, 2008.

Anderson, Duncan-Clark, Lloyd-Walsh, Stephen: A keleti front 1941-45. Hajja Kiadó, Debrecen, 2002.

Barbier, M. K.: Kurszk 1943. A legnagyobb páncéloscsata. Hajja Kiadó, Debrecen, 2002.

Barker, Arthur J.: Páncélosok a háborúban. A Harmadik Birodalom páncéloscsapatainak küzdelme a II. világháborúban. Hajja, Debrecen, 2001.

Clark, Lloyd: Kurszk. A legnagyobb csata. Keleti front, 1943. Gabo Kiadó, Budapest, 2014.

Ford, Roger: A Tigris harckocsi. Hajja, Debrecen, 2000.

Fowler, Will: Kurszk. A legfontosabb 24 óra. Hajja, Debrecen, 2006.

Dr Hughes, Matthew – Dr Mann, Chris: A Párduc harckocsi. Hajja, Debrecen, 2000.

Keegan, John: A második világháború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Vaszilevszkij, Alekszandr M.: A vezérkar élén. Zrínyi Katonai Kiadó/Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.

Zsukov, Georgij K.: Emlékek, gondolatok. I-II. Zrínyi Katonai Kiadó/Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976.

Ezt olvastad?

Ellentétek szövetsége: A teheráni konferencia

A 20. század közepén a náci Németország részéről jelentkező fenyegetés elhárítása egy széles nemzetközi együttműködés diadala volt. Szövetségük sikere nemcsak

X