Amerikai Prométheusz: Oppenheimer élete bővebben

Az atombomba atyja, világok elpusztítója, modern Galileo: mindez J(ulius) Robert Oppenheimer. Kai Bird és Martin J. Sherwin könyvének borítójára az amerikai Prométheusz került a hangzatos címek közül. Ez az életrajz szolgált Christopher Nolan nagysikerű filmjének alapjául, és a röpke 600 oldalt elolvasva megerősítést nyer az érzés, hogy a film a maga három órájával mindössze csak előzetese lehetett témájának. Bird és Sherwin könyve terjedelmének és az évtizedes kutatómunkának köszönhetően teljesebb képet tud adni „Oppie”-ról.

Sherwin és Bird Oppenheimer 1954-es tárgyalását helyezik könyvük középpontjába, ezzel is nyitnak. A könyv előszava felidézi a drámai estét, amikor Oppenheimernek el kell döntenie, hogy lemond az Atomenergia Bizottságban betöltött tisztségéről vagy vállal egy bizottsági meghallgatást miután nem hosszabbították meg a biztonsági tanúsítványát. Miután Lewis Strauss közölte vele opcióit, Oppenheimer feleségével együtt azonnal Washingtonba utazott, hogy ügyvédeivel beszéljen. A délután hosszas vívódással telt egyikük házában. Oppenheimer végül meghozta döntését, hogy inkább a tárgyalást vállalja, mintsem lemondjon, és ezáltal aláírja, hogy nem alkalmas hazájának szolgálatára. Néhány ital után a vendégszoba felé vette az irányt, bevett egy altatót, és végül a fürdőszobában esett össze a kimerültségtől felesége és barátai legnagyobb rémületére.

Lewis Strauss és Oppenheimer között fokozatosan romlott meg a viszony. A világháború végeztével a Manhattan-terv sikerével a háta mögött Oppenheimert bárhol szívesen látták. Strauss hívta meg Princetonba az Institute for Advanced Studies harmadik igazgatójának. Princetonnak ekkoriban nem volt erős arculata fizika terén, mindössze Einstein menedékekén szolgált. Oppenheimernek viszont tökéletes lehetőségként kínálkozott, hogy saját elképzelései szerint alakítsa az Intézetet, és néhány éven belül egy kiváló szellemi műhely alakult ki az épületben. Az emeleten Einsteinnek volt az irodája, míg Oppenheimer a földszinten foglalt el egyet, és a következő években a fizika számos kiválósága megfordult hosszabb-rövidebb időre az intézetben. Itt tanult a legjobban talán az Egy csodálatos elme című filmből ismert John Nash is, és Oppenheimer helyet biztosított neki azután is, hogy mentális gondjaival egy időre intézményi kezelésre szorult. Viszont nem csak a reáltudományok szakértői kaptak itt helyet. Oppenheimer közbenjárt a Németországból Oxfordba, majd Amerikába emigráló Ernst H. Kantorowicz érdekében is, amikor Berkeley-ben nem volt hajlandó letenni egy kommunista ellenes hűségesküt. A professzor így végül Princetonban írta meg a történettudomány számára meghatározó művét az uralkodók két testéről (Strauss ellenezte a kétes politikai hátterű történész kinevezését). Oppenheimer úgy vélte, hogy a reáltudományok kutatói nem zárkózhatnak el a humán tudományok elől, hiszen utóbbiak segítik a saját szakterületük jobb megértését.

Az Intézet vezetésében Strauss és Oppenheimer egymás riválisai voltak amellett, hogy az atom stratégia kapcsán is különböző álláspontra helyezkedtek. Oppenheimer az Atomenergia Bizottság egy ülésén ugyanazzal a megsemmisítő szarkazmussal döngölte a földbe Strausst, mint esetenként egy-egy diákját vagy kollégáját, amikor nem értett egyet szakmai álláspontjukkal. Oppenheimer már a kezdet kezdetén nem rajongott Straussért, nem tartotta különösebben műveltnek, de úgy vélte, talán nem fogja akadályozni. Az atombomba atyja ugyancsak nem lopta be magát Strauss szívébe, amikor csak hosszas megfontolás után fogadta el a felkínált princetoni állást.

Strauss és Oppenheimer nagyon eltérő közegből, nagyon különböző lehetőségekkel indultak. Strauss életét mindössze középiskolai oktatással cipőárusként kezdte, valódi self-made-manként lett belőle milliárdos. A fordulópont az volt, amikor 1917-ben sikerült egy asszisztensi állást kapnia a mérnök-politikus és későbbi elnök Herbert Hoover mellett. Oppenheimer ezzel szemben eleve értelmiségi közegbe született, otthonuk falait Van Gogh, Renoir és Picasso képek díszítették, később pedig életjáradékot kapott a gazdasági világválságot érintetlenül átvészelő családi vagyonból.

Strauss egy idő után tudatosan kereste a lehetőséget Oppenheimer imázsának elpusztítására. Már 1949-ben vizsgálódni kezdett Oppenheimer FBI-aktáinak ügyében. Washingtoni összeköttetései révén 1953-ban, immár mint az Atomenergia Bizottság elnöke, Strauss megszerezte a legfrissebb összegzését Oppenheimer terjedelmes FBI-iratainak, valamint biztonsági dokumentumait is, és egy ügyvédnek kiadta, hogy állítsa össze a vádiratot. Habár az összeállított dokumentum szinte semmi újat nem tartalmazott, a frissen megválasztott Eisenhower (akinek kampányát Strauss bőkezűen támogatta) áldását adta a vizsgálatra Oppenheimer ellen. A meghallgatást Strauss koreografálta meg. Az eljárás mindvégig ellentmondott a jogi alapelveknek. Oppenheimer és ügyvédei nem kaptak hozzáférést az FBI-iratokhoz, amelyek Straussnak mindvégig rendelkezésére álltak. Strauss választotta ki a három bírót, és sürgette a meghallgatást, mivel nem akart időt hagyni Oppenheimernek a tudóstársadalom mobilizálására a maga érdekében. A bírók végül kettő-egy arányban arra szavaztak, hogy Oppenheimer biztonsági kockázatot jelent. Hogy a nyilvánosságot is a maga oldalára állítsa, Strauss publikálta a meghallgatás anyagát, vastagon szedve benne az Oppenheimerre különösen terhelő részeket. Néhány éven belül viszont épp ez az irat tette nyilvánvalóvá az Oppenheimer elleni vádak és meghallgatás abszurd karakterét. A közhangulat hamar átfordult Oppenheimer javára, Strauss viszont élete végéig megnehezítette a mindennapjait. 1965-ben például már puhatolózott, hogy esetleg ki tudná-e valahogy szorítani Oppenheimert Princetonban az Intézet vezetőségéből. Végül Oppenheimer maga mondott le közeledvén a nyugdíjhoz, de az okok között megemlítette a megromlott viszonyt is egyes kollégákkal. Mivel ez egyben azt is jelentette Oppenheimer számára, hogy ki kell költözniük addigi otthonukból, nekiálltak egy saját otthon tervezésének a szomszédos – egyetemi tulajdonban álló – telken, Strauss viszont igyekezett megakadályozni az építkezést, ezúttal azonban nem járt sikerrel. Az épülő házba viszont Oppenheimer soha nem költözött be. Lemondása után néhány hónappal gégerákot diagnosztizáltak nála, és jó egy évvel később végleg hűtlenek lettek hozzá a szavak.

Az 1954-es meghallgatás volt a csúcspontja az évek óta tartó, soha el nem alvó gyanúnak Oppenheimer kommunizmushoz fűződő viszonya miatt. Az újabb és újabb meghallgatások végigkísérték Oppenheimer életét. Kortársai előtt rejtély volt, hogy pontosan mennyire mély a kapcsolata a párttal, utólag viszont biztosnak tűnik, hogy párttagsága sosem volt. Ugyanakkor a meghallgatáson volt bőven mit felhozni: kommunista barátnője, Jean Tatlock, akihez mély érzelmi viszony fűzte. Testvére, Frank, aktív párttag volt. Felesége, Kitty Puening egy időben ugyancsak párttagságot mondhatott magáénak, egyik előző férje pedig a spanyol polgárháborúban halt meg. Erre a célra Oppenheimer is folyamatos pénzsegélyt folyósított, egy idő után a Kommunista Párton keresztül. Részt vett, felszólalt kommunista eseményeken és szimpatizáns összejöveteleken. Jó ismerőse volt a Kommunista Párt Berkeley összekötőjének. Oppenheimer egy akadémiai baráti körnek is a tagja volt, ahol rajta kívül mindenki fizetett párttagságot. Többen azt hitték, ő is fizet, csak valaki máson keresztül. A kommunizmus azonban felfogható csak egyként Oppenheimer hobbijai közül. Szenvedélyesen érdekelte a hinduizmus, az irodalom és a filozófia is, továbbá a pszichoanalízis. Utóbbi témához szintén szociális kör is kapcsolta, amelynek ugyancsak tagja volt Jean Tatlock. Ez irányú érdeklődése részben saját ifjúkorából is eredhet, hiszen mentális gondok miatt pszichoterápiára járt, méghozzá a filmből is emlékezetes mérgezett almás incidens után, amely még Cambridge-ben történt.

Az ifjú Oppenheimer először a Harvardon tanult kémiát, majd a fizika felé fordult érdeklődése. Habár elméleti tudásáról meg tudta győzni a fizika tanszéket, a laborban rendkívül ügyetlennek bizonyult. Itt találkozott először Niels Bohrral, a kvantumfizika atyjával is, amikor a dán tudós előadást tartott az egyetemen. Az almás incidensre nem itt került sor, hanem már Cambridge-ben. Eredetileg Ernest Rutherfordnál szeretett volna tanulni, aki elsőként modellezte az atommag belsejét, de úgy tűnik a híres fizikus nem akart kockáztatni Oppenheimerrel. Az ajánlólevelében addigi mestere úgy fogalmazott, hogy hazárdjáték, vajon képes lesz-e tanítványa valódi eredményt elérni, ám ha igen, az egészen biztos valami rendkívüli lesz. Rutherford helyett elődje, a már csak alkalmanként tanító J. J. Thomson lett Oppenheimer mestere Cambridge-ben. Itt életének talán legsötétebb éveit töltötte el, és itt hagyott a laborban egy mérgezett almát. Nem tudni, hogy milyen vagy mennyi kemikáliával volt kezelve az alma, amit végül senki nem evett meg (és Bohr egészen biztosan a közelében sem volt), de az egyetem vezetőségéhez eljutott az ügy. A rendőrségi vizsgálatot valószínűleg csak azért kerülhette el Oppenheimer, mert szülei éppen látogatóban voltak Angliában, és édesapja valamiképpen kijárta, hogy fia megússza az esetet azzal a kitétellel, hogy felkeres egy pszichiátert. A pszichés-mentális problémák súlyosságát jelzi, hogy Oppenheimernek csak egy évvel később jutott eszébe, hogy ottfelejtett egy mérgezett almát a laborban, mikor barátaival Korzikán nyaralt, akik egyébként sosem voltak biztosak benne, hogy a kérdéses alma valóban létezett-e, vagy csak képzelte Oppenheimer. Más aggasztó esetek is történtek, barátait mindenképpen alaposan igénybe vehette ez az időszak. Egy alkalommal megpróbálta megfojtani egyiküket, amikor az beszámolt neki eljegyzéséről. Legközelebb barátja már széket tett az ajtaja elé éjszakára, hogy Oppenheimer ne támadjon rá álmában. Mindennek ellenére életük végéig megőrizték a jó viszonyt. Idővel Oppenheimernek sikerült túllendülnie pszichés gondjain, amelyet részben feltehetően szexuális frusztrációi váltottak ki. Tanulmányainak következő állomásán, Göttingenben már nem történtek aggasztó esetek, és egy érzelmileg kiegyensúlyozott tudós érkezett vissza Amerikába.

Oppenheimer a Kaliforniai Egyetemen kapott állást, a tanítás kezdetben nem igazán sikerült. Csak már első diplomájukat megszerzett hallgatók jártak hozzá, de a tempót túl nehéznek találták. Az sem könnyítette az anyag megértését, hogy Oppenheimer eleinte halkan, motyogva beszélt, ráadásul hajlamos volt szarkasztikus megjegyzésekkel megsemmisíteni diákjait. Az évek során mindenesetre végül karizmatikus előadóvá és hallgatóit bátorító, nyitott tanárrá vált. Hamarosan a Berkeley diákok elkezdték használni a hollandiai látogatásáról magával hozott „Opje” becenév anglicizált verzióját. Így lett Oppie. Néhány hallgató rajongása egyfajta kultuszt is teremtett az egyetemen, pár diák elkezdte utánozni professzoruk szokásait, modorát, hanghordozását. Oppenheimer kétségkívül figyelmes volt doktoranduszaival, ismerte képességeiket és egyéniségüket. Egy alkalommal például, amikor egyik diákja disszertációtémát keresett, úgy hagyta ott asztalán jegyzeteit, hogy a hallgatónak éppen kezébe akadjon az egyik papír rajta egy felvetett problémával, ami éppen alkalmas lenne témának. Az esetről egy másik diák számolt be, akinek ugyancsak kezébe akadt a papír, azonban Oppenheimer rászólt, hogy tegye le, nem neki szánta.

Ezekben az években a tudósok egymással vetélkedve igyekeztek megoldani sorra a kvantumfizika kérdéseit, és ebbe a versenyfutásba Oppenheimer tucatnyi hallgatójával eredményesen szállt be, eredményeiket mindig sikerült egy-két hónappal mások előtt publikálniuk. Oppenheimer kiváló érzékkel oldotta meg gyorsan a problémákat, a részletekben viszont gyakran nem volt túl alapos, megoldásai nélkülözték az eleganciát. Ő maga egyik kérdésről ugrott a másikra, de semelyik mellett sem tartott ki elég hosszan, így aztán több olyan kutatást megalapozott, amelyekben később mások értek el áttörést, esetleg kaptak Nobel-díjat. Első doktorandusza, Melba Philipps úgy fogalmazott, hogy Oppenheimernek remek ötletei voltak, amelyeket diákjaival ki is dolgozott, de igazán nagy egyedi eredményt a fizikában nem ért el. Talán, mivel megérzéseivel szemben önmaga mindig roppant kritikus volt, és azonnal látta, hol futhat zátonyra egy elmélet. Később Einstein sem fizikusként tartotta nagyra Oppenheimert, inkább sokoldalú műveltsége és szervezőkészsége miatt.

Oppenheimert nem fizikai felfedezései, hanem Los Alamos tette híressé. Méretében és tétjében egészen más kihívásról volt szó, mint egy doktori csoport elgardírozása. A nagyobb projektek vezetésében szerzett tapasztalat hiánya Oppenheimert eleve valószínűtlen jelöltté tette a Manhattan-terv koordinálására. Egy kollégája úgy nyilatkozott, hogy Oppenheimer egy hamburgeres bódét sem tudna üzemeltetni. Leslie Groves toborzókörútján viszont ő volt az első jelölt, aki jelét adta, hogy érti milyen logisztikai problémákkal állnak szemben. Groves számára ez egyértelművé tette, hogy megtalálta az emberét, afelől viszont voltak kétségei, hogy a szakma és Washington is beleegyezzenek a kinevezésbe. Egyfelől Oppenheimernek nem volt Nobel-díja, aminek hiányában Groves nem volt biztos benne, hogy jelöltjének lenne akkora tekintélye a szakmában, hogy kollégái elfogadják vezetőjükként. Másfelől pedig ott volt Oppenheimer politikai háttere. Annak, hogy múltja akadályozó tényező lehet, Oppenheimer is tudatában volt, és már jóval Groves megkeresése előtt elkezdte elvágni kommunista kötelékeit, hogy bekerülhessen a projektbe, és ebbéli igyekezete meghozta gyümölcsét. Mivel jobb nevet senki sem tudott javasolni, Groves diadalmaskodott. Az első hónapok visszaigazolni látszottak az aggodalmakat, hogy Oppenheimernek nincs adminisztratív tapasztalata. A projekt egy káoszból indult egy különc, világi gondoktól elrugaszkodott elméleti fizikus vezetésével. Azonban Oppenheimer, akárcsak a tanítás esetében, itt is képes volt a fejlődésre. Amikor kollégái jelezték ellenérzéseiket azzal kapcsolatban, hogy nem akarnak betagozódni a hadseregbe, Oppenheimer, aki addig maga lelkesen hordta az uniformist, végül kijárt egy kompromisszumot Groves-nál. (1945-ben az atomenergiai bizottság felállításakor hasonlóképpen Oppenheimert nem zavarta a hadsereg túlsúlya, tudóstársait viszont kifejezetten aggasztotta ez, és nem is támogatták az Oppenheimer által már elfogadott washingtoni tervezetet.) Motivációban viszont kiváló volt Oppenheimer, akárcsak az egyetemen, karizmája itt is lelkesedést tudott kiváltani kollégáiból. Wigner Jenő úgy fogalmazott, hogy Oppenheimer „sosem mondta meg mit kéne csinálni, mindenkiből a legjobbat hozta elő, mint a jó házigazda vendégeivel.” Ezenkívül a projekt katonai és szigorúan titkos jellege ellenére is sikerült egy olyan szellemi közeget teremtenie, ahol a tudósoknak lehetősége volt szabad eszmecserére. Biztonsági aggályok mindvégig felmerültek, egy többezer főt megmozgató projektről volt szó. A több száz tudós és családjaik Los Alamosba utazásának megszervezéséhez szükséges volt fenntartani egy irodát Santa Feben, az irodavezetőnek egy idő után összeállt a kép, hogy miben is vesz részt valójában, de nyilván a helyi lakosoknak is feltűnt, hogy valami történik. Oppenheimer igyekezett gondot fordítani rá, hogy a megérkező tudósok és családjaik a körülményekhez képest otthon érezzék magukat, Los Alamos valódi közösséggé váljon, és fenntartsák a polgári kereteket. Volt választott „városvezetés”, illetve egy közeli turistaház beszervezésével megvalósult a kiszabadulás lehetősége is, ide lehetett járni vacsorázni, túrákat lehetett szervezni. Helyi indián asszonyok pedig a házimunkában segítettek be az egyébként titkárnőként, asszisztensként dolgozó tudósfeleségeknek.

Mindeközben az FBI folyamatosan monitorozta a projektben érintett emberek hátterét, és volt, akit el is mozdítottak az atombombaprojektből. David Bohmnak, Oppenheimer egyik doktoranduszának már eleve nem adták meg a biztonsági tanúsítványt, jegyzeteit elkobozták és eltiltották doktori kutatásaitól. A fokozatot végül Oppenheimer közbenjárására megkapta disszertáció hiányában is. Giovanni Rossi Lomanitz és Joseph Weinberg, ugyancsak Oppenheimer tanítványai, mesterükkel együtt kommunista szimpatizánsok, behívót kaptak a hadseregbe. Lomanitz Los Alamosból volt kénytelen távozni, Weinberg a Berkeley laboratóriumból, ahonnan vele együtt Max Friedmant is kirúgták. Oppenheimer igyekezett közbenjárni az érdekükben, de sikertelenül. 1949-ben mindőjük ellen ismét vizsgálatok folytak, és a tanúskodni beidézett Oppenheimer ezúttal inkább csak súlyosbította a helyzetet. A sorozatos biztonsági meghallgatások során Oppenheimer időnként fecsegővé vált egyfelől kihallgatói ügyessége és pszichés nyomásának hatására, másfelől viszont saját maga is igyekezett: előbb, hogy bekerülhessen, később, hogy benne maradhasson az atombomba projektben. Az egykor Dachauból Amerikába szökő Bernard Peters-szel kapcsolatban kifejezetten kedvezőtlen nyilatkozatot tett. Peters ezután nem kapott az USA-ban állást, és végül egy indiai egyetemen tudott elhelyezkedni. Lomanitz ugyancsak ellehetetlenült Oppenheimer ekkor tett nyilatkozata után, és majd egy évtizedig nem kaphatott értelmiségi állást.

A magánéletben nem volt könnyű az élet Oppenheimer mellett. Ártatlan anekdota az, ami Melba Philippsszel történt még Berkley-ben, amikor az ifjú professzor első doktorandusz hallgatóját elkísérte egy összejövetelre, és aztán véletlenül „ottfelejtette”. Egy ponton ugyanis Oppenheimer kiment járni egyet, és miután órákkal később sem bukkant fel, Philipps kénytelen volt magát hazavinni Oppenheimer kocsijával, miközben a szórakozott professzort a lehetséges eltűnés miatt értesített rendőrök találták meg otthonában. Mint kiderült, Oppenheimer séta közben teljesen elfelejtkezett partneréről, és hazament. A mulatságos sztorit a helyi újság is lehozta, ez lett az atombomba atyjának első megjelenése a sajtóban. Melba Philippssszel ellentétben Jean Tatlockkal komoly kapcsolata volt, három évig jártak, kétszer elgondolkodtak a házasságon is, de végül Jean szakított Oppenheimerrel, de kapcsolatuk fennmaradt. Oppenheimer az arisztokrata felmenőkkel rendelkező, botanikát tanuló Kitty Puening negyedik férje lett. Találkozásukkor Kitty doktori címre aspiráló botanikus hallgató volt, szeretett volna az egyetemen maradni később is. Annak ellenére, hogy férjezett asszony volt, Oppenheimerrel nem igyekeztek különösebben titkolni viszonyukat. A válásra és házasságra azt követően került sor, hogy Kitty terhes lett Oppenheimertől.  A szülői szerepben egyikük sem találta meg igazán önmagát. Néhány hónapos kisfiukat egy hónapra barátokra bízták a dadus kíséretében, és Kitty később sem tűnt túl lelkes anyának. Mikor Los Alamosban megszületett a lányuk, ugyancsak egy ismerősre maradt a néhány hónapos csecsemő, akitől Oppenheimer egy pillanatban még azt is megkérdezte, hogy nem szeretné-e örökbe fogadni. Oppenheimer nem igazán bízott benne, hogy szerető otthont tud biztosítani egy gyereknek.

A könyv mögött Martin Sherwin részéről huszonöt év munkája áll, az utolsó öt évre csatlakozott hozzá Kai Bird is. Köszönhetően a rengeteg személyes interjúnak, és a tengernyi irat feldolgozásának egy részletes és komplex Oppenheimer életrajz született. A szerzők igyekeztek néhány szóban mindig bemutatni a mellékszereplőket, felvázolni a tudományos közeget és a történelmi hátteret a megértéshez, habár a kvantumfizika alapjait nem kísérlik meg elmagyarázni. A szerzők ügyesen kiválasztottak egy fókuszpontot: az 1954-es tárgyalást. Ez a nyitójelenet, a szöveg erre fog mindvégig előreutalni, és ez lesz a tetőpont. Ennélfogva sikerül olvasójukat ügyesen végigvezetni a szövevényes történeten, amelyben Nolan filmje talán kevéssé volt sikeres. Hiányérzet mindössze a könyvvel kapcsolatban, hogy a történetben játszott súlyához mérten Lewis Straussról adhatott volna egy kicsit részletesebb portrét.

Kintli Dorka

Ezt olvastad?

Werner Heisenberg – atomfizika a náci Németországban

1945. augusztus 6-án Werner Heisenberg és kilenc kollégája, akik a náci nukleáris projekten dolgoztak a világháború alatt, immár az angliai

X