Amikor Magyarországra hivatkoztak a Westminsterben. Magyar példa a Home Rule vitákban

A Home Rule jelentése „hazai kormányzás”. Voltaképpen ezt szokták autonómiának hívni. 1870–1914 között az írek autonómia-követelése váltotta ki talán a leghosszabb ideig tartó brit belpolitikai vitát, amely során a reformokat támogató liberálisok és az unionista ellentábor szónokai is gyakran a távoli Magyarország példáján keresztül szólaltak fel az írek védelmében vagy ellenében. William Ewart Gladstone, a liberálisok négyszeres miniszterelnöke 1886-ban, majd 1893-ban is beterjesztette a Home Rule-ról szóló törvényjavaslatot, amely mindkét alkalommal elbukott. Egy másik liberális miniszterelnök, Herbert Asquith 1912-ben egy harmadik kísérletet tett az ír autonómia-kérdés megoldására, végül 1914-ben a parlament törvénybe iktatta, ám közbeszólt az első világháború, így a bevezetése még váratott magára. A Home Rule törvényjavaslatok napirendre kerülésekor sokszor folytak viták a Westminsterben a magyarokról, az Osztrák-Magyar Monarchiáról és az 1867-es kiegyezésről, miközben a valódi disputa Írország és a Brit Birodalom sorsáról szólt. Hogy miben lehetett hivatkozási alap Magyarország és hogyan használták fel példáját pártpolitikai célok érdekében? A továbbiakban erre igyekszem választ adni.

Liborio Prosperi: A Képviselőház folyosója, 1886. Olajfestmény a Vanity Fair 1886. évi karácsonyi számában megjelent litográfia nyomán. (Forrás: National Portrait Gallery, London) A kép előterében balról-jobbra haladva látható: Joseph Chamberlain, vörös szakállal Charles Stewart Parnell, karba tett kézzel William Ewart Gladstone, Lord Randolph Churchill, Lord Hartington.

A birodalmi logika és a Home Rule-hoz vezető út

A brit birodalmi logika nem sokban különbözött más birodalmakétól: a legyőzött népek teljes integrálására és a hatalom centralizációjára törekedett, ezért felszámolta a helyi önkormányzatokat. Írország esetében ez 1801-re valósult meg, amikor az Act of Union kimondta Nagy-Britannia és Írország egyesülését, ezzel bezárt a dublini törvényhozás,  Írország feje fölött a döntést már a londoni birodalmi parlamentben hozták meg. Az ír nacionalisták számára nem volt kérdés, hogy az unió struktúráján változtatni kell, de amíg a radikálisok fegyverrel próbálták kierőszakolni Nagy-Britanniától, hogy szélnek eressze Írországot, addig a mérsékeltek megelégedtek volna az autonómiával is. A radikális hagyomány Wolfe Tone 1798-as felkelésében gyökerezett, amely rendre újjáéledt, hol az Ifjú Írek 1848-as kérészéletű szabadságharcában, hol az 1850-es évek Feniánus terrorakcióiban, s mindig a brit kormányzat megtorló politikájával találta szembe magát. A mérsékeltek az 1870-es években élték reneszánszukat, amikor Isaac Butt Home Rule mozgalma 59 képviselővel parlamenti frakcióvá alakulhatott a Westminsterben. Az Ír Parlamenti Párt töretlen lelkesedéssel tartotta napirenden az autonómia-kérdést. Butt halála után 1879-ben a pártnak egy keménykezűbb vezére akadt: Charles Stewart Parnell. Parnell egyfelől az obstrukció fegyverével kelt a Home Rule védelmére, másfelől a földreformra vágyókat is maga mellé állítva olyan tömegbázisra tett szert, amellyel nyomást tudott gyakorolni a kormányzatra, de sokáig ez is meddő küzdelemnek bizonyult.  Ugyanis kezdetben nem csak a konzervatív, de a liberális kormányok is a brit birodalmi logikát érvényesítették, amely összeférhetetlen volt a – birodalom összeomlásához vezető út első mérföldkövének tartott – Home Rule programmal. Ez a logika két megoldást kínált a nacionalista vircsaft megfékezésére: az erőszakos fellépést, vagy a strukturális reform helyett minimális reformokat, amelyek azonban csak ideig-óráig csitíthatták az indulatokat. A birodalmi logika alapján cselekedett a Liberális Párt csillaga, William Ewart Gladstone is, amikor 1880-ban másodízben alakíthatott kormányt. Először földreformokkal próbálta kiengedni a szelepeket, s amikor ez a taktika nem vált be, a statáriális bíróságok és a karhatalom erejével lépett fel Parnellék ellen. Ám az erőpolitika sem járt sok sikerrel: 1885-ben Gladstone áldozatául esett Parnell kormánybuktató obstrukciójának. Egy konzervatív intermezzó után új választások kiírására került sor, amely újfent Gladstone győzelmét hozta. Gladstone ekkor értette meg, hogy csak az autonómiával szerelheti le az íreket. A strukturális reform szükségességét az indokolta, hogy 1885-ben az Ír Parlamenti Párt 86 képviselői helyet szerzett a Westminsterben, tehát érzékelhetően nőtt a támogatottsága. A 86 ír képviselő kegyeiért versengtek a liberálisok és a konzervatívok is, mert aki megszerezte támogatásukat, az biztos többséggel kormányozhatta az országot. A pillanatnyi érdek tehát azt diktálta, hogy egy – a saját párttársait is meghökkentő – pálfordulással Gladstone békejobbot nyújtson Parnellnek, és a Home Rule ügyvédjévé váljon.

William Ewart Gladstone, Vanity Fair, 1887. (Forrás: National Portrait Gallery, London) A Liberális Párt „nagyöregjének” nevezett Gladstone négy alkalommal lehetett az Egyesült Királyság miniszterelnöke.

„Közép-Európa írei” és a „Nyugat magyarjai”: A liberálisok retorikája

A miniszterelnök 1886 áprilisában terjesztette elő az első Home Rule Billt, amit Norvégia és Svédország mellett az Osztrák-Magyar Monarchia példájával támogatott meg:

Ausztriában és Magyarországon igazi kettős hatalom van. [] Bécsben ülésezik az Osztrák Monarchia parlamentje, Budapesten ülésezik a Magyar Korona parlamentje; és ez olyan állapot, amelyet vagy 20 évvel ezelőtt állapítottak meg. [] ez a helyzet szilárd és biztos ahhoz képest, amikor Magyarország Ausztria ellen harcolt, s amikor Ausztria azt a háborút nem volt képes elfojtani, és a politikai egységet az orosz fegyverek beavatkozásának köszönhette.”[1]

A fenti részletből kitűnik, hogy Gladstone adaptálható forgatókönyvként tekintett az 1867-es kiegyezésre, hiszen az tabula rasa volt a konfliktusokkal terhelt Habsburg–magyar viszony történetében. A kiegyezésre hivatkozva érvelhetett amellett, hogy a történelmi ellentétek megoldhatók, hiszen „Közép-Európa írjei”, a szabadságharcos magyarok is elfogadták a Habsburg békejobbot és közösen léptek a dualizmus harmonikus útjára. Gladstone a kiegyezés rendszere alapján a közös ügyeket (hadügy, külügy, pénzügy) meghagyta volna a londoni parlament kezében, míg az írek – Magyarországhoz hasonlóan – dönthettek volna belügyeikben. A miniszterelnöknek meg kellett győznie a Home Rule-t ellenző konzervatívokat, hogy az 1801 óta létező unió strukturális átalakítása nem okozza majd az Egyesült Királyság felbomlását. Ezért is hivatkozott egy másik felszólalásban az Osztrák-Magyar Monarchiára mint a stabilitás legjobb példájára, amelyet „a helyi autonómia tart egyben, semmi más [] S az az ember, aki megkísérelné a helyi autonómia megvonását [] írná alá a birodalom halálos ítéletét”.[2] Gladstone ezen az analógián keresztül fejtette ki, hogy a Home Rule szükséges, mert – a konzervatív félelmekkel ellentétben – éppen azzal őrizhető meg a birodalom egysége, hiszen az autonómiával elejét lehet venni az írek radikalizálódásának és teljes függetlenedésének. Gladstone valójában nem tett mást, mint feltalálta a körön a lyukat. Ugyanis az Ír Parlamenti Párt képviselői, Isaac Buttal az élen, már az 1870-es évek vitáiban Svédország és Norvégia mellett Magyarországgal példálóztak. Gladstone-hoz hasonlóan Patrick James Smyth is azzal érvelt, hogy a Home Rule nem jelentené Írország elszakadását, hiszen „az önkormányzat sem Kanadában, sem Ausztráliában, Man-szigetén, vagy Magyarországon nem vezetett szeparációhoz. Miért pont Írország lenne a kivétel?”[3] Alexander Sullivan, a The Nation című ír nacionalista újság szerkesztője saját lapjában és a Westminsterben is párhuzamot vont magyarok és írek sorsa között. A Disraeli-kormányt 1876-ban azzal fenyegette meg, hogy ha megtagadja az autonómiát, szembe találja magát az ír nép passzív elégedetlenségével, a gyengeségnek ugyanazon forrásával, amelyet Ausztria császára talált Magyarországon, miután a magyar hadsereget megverte a harcmezőn, s ráeszmélt, hogy az osztrák monarchia hamarosan darabokra hullik.”[4]

James Bryce Vanity Fair, 1893. (Forrás: National Portrait Gallery, London) Bryce az alpinizmus szerelmese volt. Megfordult Magyarországon is, igaz csak átutazóként, mert az erdélyi hegyek jelentettek valódi úticélját. Bryce történész is volt, könyvet írt a Német-Római Császárság történetéről, később pedig ő szerkesztette „A Home Rule kézikönyvet”, amely a Liberális Párt ír-programját tartalmazta és Magyarország is szerepelt benne. Gladstone hűséges támogatójaként az ellenzéki években, majd 1892-től kormánytagként is hangoztatta a magyar példa jelentőségét. Később a trianoni békeszerződés hatására – más brit politikusokhoz hasonlóan –, ő is felemelte szavát az igazságtalanságok ellen.

Gladstone az ír képviselők korábbi analógiáit használta fel, hogy védelme alá vegye a törvényjavaslatot, ám ezek az érvek ugyanolyan hatástalannak bizonyultak, mint annakelőtte. Ráadásul 1886 júniusában 93 képviselő felháborodva hagyta faképnél a Liberális Pártot, köztük Joseph Chamberlainnel, Gladstone belső ellenzékének vezérével. A liberális skizma súlyos következményekkel járt a miniszterelnökre nézve: Chamberlain és társai  a konzervatívokkal karöltve unionista egységfrontot hoztak létre, amely nem csak hogy leszavazta a Home Rule törvényjavaslatot, de Gladstone-t is megbuktatta. A tovakullogó liberálisok helyét Lord Salisbury unionista kabinetje vette át, amely 1892-ig gondoskodhatott arról, hogy a Home Rule ne legyen több puszta illúziónál. A gladstoniánus liberálisok az ellenzéki években is fennen hangoztatták az ír autonómia szükségességét. Az exminiszterelnök mellett több prominens párttag is fejezetet írt abba a kötetbe, amely 1887-ben jelent meg A Home Rule kézikönyv címmel és a párt ír-programját tartalmazta. Ebben közölte Írország alternatívái című írását a kor kiváló jogtudora, Lord Thring, aki arra a következtetésre jutott, hogy mivel a magyar és az ír történelem hasonlít egymásra, a legjobb megoldás a ’67-es úton rendezni Írország ügyét.[5] A magyar–ír analógia így a Liberális Párt retorikájának egyik kulcselemévé vált. James Bryce, Gladstone hűséges szárnysegédje – aki nem mellesleg a Home Rule kézikönyv szerkesztője volt –  1890-ben még ellenzékben érvelt Andrássy Gyula példájával, hogy bizonyítsa a Home Rule erejét, amely gátat szabhatna Írország radikalizálódásának és az íreket érdekeltté tenné az új rendszer fenntartásában, hiszen Andrássy „Magyarország 1849-es megszállásakor menekülni kényszerült s lázadóként halálra ítéltetett az osztrák bírók által, ám ugyanez a gróf Andrássy később az Osztrák-Magyar Monarchia kancellárja lett és a legbefolyásosabb államférfi az országban. Bryce feltette a húsba vágó kérdést, amelyre Andrássy példája figyelmeztette: „az a gondolat, hogy az írek nemzeti függetlenségre vágyhatnak, nem abból adódik, hogy mi, a magunk részéről teljes kudarcot vallottunk azon a téren, hogy megértsük az érzéseket, amelyekkel Írország viseltetik országunk iránt?”[6] Az 1892-es választások Gladstone győzelmét hozták, aki másodszor is nekidurálta magát, hogy keresztülvigye a törvényjavaslatot, amely 1893-ban indulatos vitákat generált a képviselőházban. James Bryce, immár a liberális kormány tagja, feltette a költői kérdést: „Valóban erősebb volt Ausztria, amikor megsemmisítette Magyarország ősi alkotmányát és kényszerítette Magyarországot, hogy leboruljon légiói előtt? Nem sokkal erősebb most a magyarok alkotmányukhoz fűződő hűsége mellett?”[7]

Ezek az analógiák is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Gladstone második Home Rule törvényjavaslata végül túlélte a képviselőházi vitát, ezúttal viszont a Lordok Háza előtt hasalt el. A miniszterelnök végleg távozni kényszerült, helyét pedig újfent a Lord Salisbury vezette unionisták vették át.

A liberális pártszakadás, ahogy a konzervatív pártlap, a St. Stephen’s Review karikaturistája látta 1886-ban: Júlia (Gladstone) búcsúzik Rómeótól (Joseph Chamberlain). (Forrás: The Trustees of the British Museum)

Magyarország nem Írország: Unionisták a szeparációs szorongás árnyékában

Az unionisták a destabilizáció rémét látták testet ölteni minden autonómia-törekvésben, ezért mereven elzárkóztak az unió strukturális reformjától. Felfogásukat a birodalmi logika hatotta át, s ez az érvrendszerükön is kiütközött. Amíg a gladstoniánus retorika a magyar analógiával élve a kiegyezés rendszerét a birodalom stabilitásának és fennmaradásának zálogaként láttatta, addig az unionista ellenretorikában a magyar analógia volt az a káka, amelyen számos csomót találhattak.

Benjamin Disraeli, konzervatív miniszterelnök a Vanity Fair 1878-ban készült litográfiáján. (Forrás: Victoria and Albert Museum, London)  Disraeli a konzervatív panteonban Churchill és Thatcher mellett foglal helyet ma is. A dandy Disraelit nem csak politikai teljesítménye, de bestsellerei miatt is tenyerén hordozta a nagyközönség. 1881-ben bekövetkezett halála hívei körében valóságos tragédiának számított, s a 20. század első harmadáig tartotta magát a hagyomány, miszerint a konzervatívok Disraeli kedvenc virágát, a kankalint tűzték ki minden április 19-én, a miniszterelnök halála napján.

 „Nem vagyok hajlandó kockára tenni a sorsát egy olyan ősi és nagy monarchiának, mint amilyen a miénk, s egy olyan birodalomét, amelynek zászlói számos vizeken lobognak, holmi kísérlet sikere, korlátozott sikere érdekében, amely csupán napjainkban kezdődött el, s biztosan nem útmutatóként és mintaként alkotott meg ő [Ferenc József – A.M.] egy olyan ország számára, mint Anglia.”[8] Fogalmazta meg rövid és tömör álláspontját még az 1870-es évek vitáiban a konzervatívok legendás miniszterelnöke, Benjamin Disraeli. Egy hosszabb eszmefuttatás erejéig Sir Michael Hicks-Beach, a Disraeli-kormány ír ügyekért felelős minisztere fejtette ki azt, amit miniszterelnöke szűkszavúbban fogalmazott meg. Hicks-Beach különbséget tett Írország és Magyarország történeti helyzete között: „Azon kereteken belül, amelyek 70 éve működnek, Írországban csendben kiteljesedett a tökéletes alkotmányos szabadság, míg Ausztria és Magyarország esetében erről nem volt szó.”[9] Hicks-Beach tarsolyában a birodalmi cinizmus fenti példáján kívül más is lapult. Egy másik felszólalása alkalmával megsemmisítő érvként azt hozta fel, hogy amíg „Magyarország területét tekintve jóval nagyobb volt, mint az az ország [Ausztria – A.M.], amellyel államszövetséget hozott létre, lakosságát tekintve pedig kétharmados arányban volt jelen”,[10] addig Írország sem földrajzi, sem demográfiai kényszerítőerővel nem bír. Ez a felszólalás is bizonyítja, hogy az unionisták jottányit sem engedtek a birodalmi logika alapelvéből, kivéve, ha kényszerhelyzetbe kerültek: Nagy-Britannia több távoli gyarmata esetében hajlandó volt lazítani a pórázon. Például 1867-ben a British North America Act dominimui rangra emelte Kanadát, amely lényegében azt jelentette, hogy az észak-amerikai gyarmat önálló törvényhozói és végrehajtói jogkörrel ruháztatott fel. Kanada mellett Ausztrália példáján látható, hogy számos esetben a földrajzi távolság kényszerítette ki a reformot, hiszen Londonból kormányozhatatlanná váltak a területek. Írország esetében – ahogy arra Hicks-Beach is utalt – a sziget Nagy-Britanniához viszonyított mérete, de a földrajzi távolság sem indokolta a reformokat. Ugyanez igaz volt a demográfiára is, hiszen Nagy-Britannia népessége a század végére elérte a 36 milliót, vele szemben Írország valóban csekélyebb súllyal eshetett a latba a maga 8,5 milliós népességével. Hicks-Beach demográfiai érve azért sem volt tisztességes, mert a brit kormányzat hibái is hozzájárultak ahhoz, hogy az 1840-es évek burgonyavésze miatt Írország népessége lassan a 4 millió fő felé tendáljon. Az 1886-tól kiéleződő Home Rule vitákban is gyakran hangoztatták az unionista politikusok a brit birodalmi logika alaptételét: csak kényszer hatására lehetségesek a reformok. A földrajzi és demográfiai tényezők mellett a külső kényszerítő erők is rendre előkerültek.

Sir Michael Hicks-Beach, Vanity Fair, 1874. augusztus 22. (Forrás: National Portrait Gallery, London)  Hicks-Beach 1870-74 között a Disraeli-kormány ír ügyekért felelős minisztere volt és masszívan ellenállt az ír autonómia-követeléseknek. A konzervatív politikus később is helyet kapott a konzervatív kabinetekben, Lord Salisbury alatt például pénzügyminiszterként tevékenykedett. Hicks-Beach a magyar példát arra használta, hogy kidomborítsa a különbségeket Írország és Magyarország történeti helyzete között. Arra a következtetésre jutott, hogy az 1867-es kiegyezést kényszerből kellett megkötni, míg a Brit Birodalmat semmi sem kényszeríti a megegyezésre.

A második Home Rule Bill vitájában Sir Ellis Ashmead-Bartlett – Ecclesal konzer­vatív képviselője – hangsúlyozta, hogy a ’67-es kiegyzés azért jöhetett létre, mert rosszérzés volt minden magyar emberben az orosz erő miatt, amely árnyékot vetett rájuk észak-keletről”, vagyis – a pánszláv eszme jegyében európai hegemóniára törő – Oroszország jelentette a külső veszélyt, amely arra kényszerítette  a magyarokat és Ferenc Józsefet, hogy a ruszofóbia talaján állva keblükre öleljék egymást. Ám – ahogy azt Ashmead-Bartlett elvágólagosan kijelentette – ehhez hasonló „kényszer nincs jelen a különálló ír kormányzat ügyében”.[11]

Ugyancsak 1893-ban, az ír arisztokrata Dunbar Barton, aki az Ír Unionista Szövetség képviselőjeként szintén a Konzervatív Párt berkeiben talált helyet magának, a ’67-es kiegyezés egyik megalkotójára, Beust kancellárra hivatkozva cáfolta a Gladstone-féle analógiákat: „Alig hogy az 1886-os törvényjavaslat bemutatásra került, Beust gróf [] csodálkozott azon, hogy a Miniszterelnök párhuzamot vont Ausztria és Magyarország és Anglia és Írország között, mivel ezek teljes mértékben, minden lehetséges ponton különböznek egymástól. [] Ausztria vereséget szenvedett, ellensége a kapuk előtt állt, ez volt olyan hatással, hogy teret engedett az alkotmány eme sajátos formájának.[12] Dunbar Barton nem véletlenül érvelt a porosz fegyverek kényszerítő erejével. A porosz–osztrák háborúéhoz hasonló válsághelyzetet eredményezett 1783-ban az amerikai függetlenségi háború, amely véget vetett a Brit Birodalom első nagy korszakának. Ahogy Ferenc József königgrätzi veresége végzetesen legyengítette a Habsburg Birodalom immunrendszerét és belső konszolidációt kényszerített ki, úgy Londont is megviselte gyarmatai elvesztése. Tartott attól, hogy sokan követik majd az amerikai példát, ezért a teljes összeomlás megelőzése érdekében engedett a szorításon és az íreknek is visszaadta tartományi parlamentjük jogosítványait. A 19. század elejére a Brit Birodalom ismét erőre kapott és szorosabbra fűzte a viszonyt: felszámolta az ír önkormányzatot és az 1801. évi Act of Unionnal Írországot az Egyesült Királyságba integrálta. Ashmead-Bartlett és Dunbar Barton érveiből kitűnik, hogy milyen magas volt az unionista ingerküszöb: amennyiben nem következett be újra a függetlenségi háborúéhoz hasonló trauma, nem tartották fontosnak az autonómia-igények kielégítését. Különösen érdekes, hogy a birodalom egységét minden áron megőrizni vágyó politikusok közül senki sem értette meg azt, amit a gladstoniánusok igen. A Brit Birodalom történetében ugyanis a függetlenségi háború következményei mellett, éppen a Home Rule viták jelentették a másik súlyos válságperiódust. 1893-ban Arthur James Balfour, aki Gladstone visszatérése előtt nagybátyja, Lord Salisbury kabinetjében az ír tárca vezetője volt és keményen ellenállt minden Home Rule-törekvésnek, kifejtette véleményét a  Monarchiáról, amely  „lakosságát és gazdagságát tekintve, talán a leggyengébb állam a kontinensen. Mint mindnyájan tudjuk, nagy mértékben a külföldi bonyodalmak fenyegetése tartja csak össze.”[13] Balfour, mint oly sok unionista politikus, a stabilitás-szétesés fogalmait állította szembe egymással. Számára a Brit Birodalom jelentette a stabilitást, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig a szétesés felé vezető út jelzőtáblája volt. Balfour és az unionisták úgy gondolták, hogy az autonómia fellazítja a birodalom szerkezetét, teret enged a népek függetlenségi érzésének, ezért az Osztrák-Magyar Monarchiát működésképtelen államalakultnak láttatták, mintegy szemléltető ábrájaként annak, hogy a demokratizálás csak olaj lehet a tűzre. Mindezt az 1886-ban Gladstone-nak hátat fordító és a konzervatívok mellé állt liberális unionisták egyike, Sir John Lubbock is megfogalmazta: Ausztria-Magyarország [] dualista Birodalom volt. A részek mindegyike egyenlő kiváltságokkal bírt. Mind fölött állt egy nagy hatalommal bíró császár, aki mégsem vagyok biztos benne, hogy rendelkezett volna erővel és stabilitással.”[14]

Sir Ellis Ashmead-Bartlett, Vanity Fair, 1882. (Forrás: National Portrait Gallery, London)  Az amerikai származású Ashmead-Bartlett a Konzervatív Párt politikusaként – Hicks-Beach-hez hasonlóan – arra használta a magyar példát, hogy kimutathassa: a ’67-es kiegyezéshez vezető kényszerhelyzet nem fenyegeti a Brit Birodalmat, hiszen nincs ellenség, amely legyőzte volna.

Az unionisták merev elzárkózása nem jelentette azt, hogy nem érzékelték a rájuk nehezedő társadalmi nyomást. Éppen az 1893-as vita ébresztette rá őket arra, hogy korábbi erőpolitikájukat feladva meghirdessék a „Killing Home Rule by kindness”, vagyis a kedvesség politikáját, amely a birodalmi logika által diktált megoldási lehetőséget, vagyis a nagy reformok helyett a minimális reformokat jelentette. A Gladstone-nak hátat fordító Joseph Chamberlain már 1886-ban a városi és megyei önkormányzati testületek tagjait szerette volna választhatóvá tenni, s éppen ez vitte kenyértörésre a dolgot, mert amíg Gladstone az autonómiával kívánt gyors megoldást, addig Chamberlain alacsonyabb szinten adott volna döntési jogot az ír népnek. Chamberlain ötlete Lord Salisbury regnálása idején valósággá vált, 1898-ban a miniszterelnök egyik unokaöccse, az ír tárca vezetője, Gerald Balfour vezette be Írországban. Az alacsony szintű átalakításokon felül az unionisták egy tapodtat sem mozdultak.  Ennek oka a birodalmi logika mellett a korszellemben keresendő. A 19. században a Brit Birodalom expanziója felgyorsult, mígnem az 1890-es évekre elérte zenitjét. Mint minden birodalomban, ebben is a gyors sikerek rövidesen paranoiával párosultak, hiszen nem akarták elveszíteni mindazt, amit birtokoltak. A félelem érzetét felnagyította az új évszázad baljós közelsége, amely az imperialista babonák szerint a birodalom bukását hozta volna el. Viktória királynő sem lett fiatalabb, sokan ezt is rossz ómennek tartották, amely az uralkodó közelgő halálát, egyúttal egy sikeres korszak végét jelzi. Ez az általános hangulat öltött testet H. G. Wells Világok harca című sci-fijében is, amely 1893-ban jelent meg.

Arthur James Balfour, Vanity Fair, 1887. (Forrás: National Portrait Gallery, London) Lord Salisbury konzervatív adminisztrációiban két Balfour is fontos szerepet játszott, s mindkettő a nepotizmusnak köszönhette politikai karrierjét, hiszen a miniszterelnök unokaöccsei voltak. Arthur James az első Home Rule Bill bukását követő konzervatív kabinet ír ügyekért felelős minisztere és az autonómia sziklaszilárd ellenzője volt. Kinevezése tényét botrányok övezték, ennek emlékét őrzi az angol nyelvben a “Bob’s your uncle” idióma, amelyet a beszélők “és kész!” értelemben használnak ma is, hiszen ha valaki “Bob unokaöccse” akkor a karrierje “készen áll”. Nagybátyja 1902-ben bekövetkezett halálával Arthur James Balfour lett a miniszterelnök egészen 1905-ig, amikor a liberálisok visszaszerezték a stafétát. 1916-1919 között külügyminiszter volt, a neve is ekkori tevékenysége miatt a legismertebb, ugyanis ő írta meg a Balfour-nyilatkozatot, amely támogatta Izrael Állam megalakulását.

A szeparációs szorongás szülte retorika az 1910-es évek harmadik, s egyben utolsó Home Rule vitájában is jelen volt. Lord Salisbury fia, Lord Hugh Cecil megismételte, hogy – az akkor már rég halott – Gladstone példakövetése vállalhatatlan az unionisták számára, hiszen „Norvégia és Svédország teljes szétszakadással végezte, Ausztriát és Magyarországot pedig nagy súrlódások és kellemetlenségek árán tartják csak össze. [] az autonómia iránti igény ott  valójában a függetlenség iránti igény. Mindig ugyanolyan módon végződik, mindig a két ország közötti vitával ér véget, s a régi jogigényt az egyik ország felhasználja saját függetlenedése érdekében.”[15] Egy másik konzervatív rétor, Geodfrey Locker-Lampson 1912-ben a magyar analógiát használva apokaliptikus képet festett arra az esetre, ha megtörténnék a Home Rule elfogadása:  „[] az Ausztria és Magyarország közötti viszony egyre viharosabb és viharosabb lett [] A veszekedés nagy oka a fizetendő hozzájárulás volt, amelyet minden félnek a közös, vagy birodalmi célokra kellett befizetnie. [] Valóban valószínű, hogy a jövőbeni felülvizsgálati tárgyalások Írországban sokkal barátságosabbak lennének az Ír Pénzügyminisztérium és a Brit Kincstár között?”[16]

A Konzervatív Párt 1905-ből származó propagandaplakátja is jól tükrözi a Home Rule-lal kapcsolatos félelmeket: a képen látható liberális miniszterelnök John Bullt a birodalom összeomlása felé vezető lépcsőfokokon próbálja lecsalogatni. (Forrás: LSE Digital Library)

Végül Herbert Asquith harmadik Home Rule Bill-jét 1914-ben törvénybe iktatták, s ezzel pont kerülhetett az évtizedes viták végére, amelyekben olykor Magyarország is szerephez jutott. Az 1870–1914 közötti westminsteri csörték rávilágítanak a politika mechanizmusára, amelyben akár egy közép-európai országot is felhasználhatnak arra, hogy pártpolitikai érdekek mentén plasztikázzák követendő, vagy negatív példává. A Gladstone-hoz hű liberálisok az 1880-as évekre megértették, hogy a Brit Birodalom egységének megtartása csak akkor lehetséges, ha kielégítik az írek autonómia-igényét, ezt az érvet kellett megtámogatniuk a magyarok példájával, akik az – írekhez hasonlóan – harcot vívtak egy birodalom ellen. A magyar példa igazolhatta, hogy a konfliktusok megoldhatók és egy jövőbeni angol–ír kiegyezés az örök stabilitást hozza majd el a két ország kapcsolatában, hiszen a magyarok sem folytatták tovább szabadságharcukat azok után, hogy visszakapták jogaikat. Ezzel szemben a konzervatívokból és a Chamberlain-féle liberálisokból álló unionista tábor minden Home Rule törvényjavaslatnál az autonómiában rejlő veszéllyel riogatott, amely a birodalom bukását eredményezheti. Erre a célra használta fel a magyar példát is, amely az ő olvasatukban bizonyította, hogy a ’67-es kiegyezés után a viták kiéleződtek és gyengítették a dualista monarchiát. A mából visszatekintve már láthatjuk, hogy az unionistáknak a strukturális reformoktól való elzárkózása éppen azt eredményezte, amit szerettek volna megakadályozni: a független Írország létrejöttét. Ugyanis 1914-ben hiába fogadta el a Tisztelt Ház a Home Rule törvényt, az első világháború kitörése miatt tényleges bevezetését elnapolták, s az évtizedek óta halogatott megoldás ismételt elodázása vezetett az írek radikalizálódásához.

Lord Hugh Cecil, Vanity Fair, 1900 (Forrás: National Portrait Gallery, London) A korábbi konzervatív miniszterelnök, Lord Salisbury fia, Lord Hugh Cecil is az unionista elvek talaján politizált. Számára a magyar példa intő jel volt arra nézve, hogy egy angol-ír kiegyezés csak további konfliktusokat szülne, s nem lenne megoldása semminek sem.

Ambrus Máté

Felhasznált irodalom:

Boyce, George – O’Day, Alan (Ed.): Gladstone and Ireland: Politics, Religion and Nationality in the Victorian Age. Palgrave Macmillan, 2010.

Connolly, Sean Joseph: Reconsidering the Irish Act of Union. In: Transactions of the Royal Historical Society. Vol. 10, 2000, pp. 399–408.

Crosby, Travis: Joseph Chamberlain: A Most Radical Imperialist. London, I.B. Tauris, 2011.

English, Richard: Irish Freedom: The History of Nationalism in Ireland. London, Macmillan, 2006.

Foster, Robert Fitzroy: Paddy and Mr Punch: Connections in Irish and English History. London, Allen Lane/The Penguin Press, 1993.

Frank Tibor: Viktória királynő kezeihez: Az osztrák-magyar kiegyezés brit tükörben, 1865-1870. Budapest, Gondolat Kiadó, 2019.

Golden, J.J.: The Protestant Influence on the Origins of Irish Home Rule, 1861-1871. In: The English Historical Review. Vol. 128, No. 535 (2013), pp. 1483-1516.

Hennessy, Thomas: Dividing Ireland: World War I and Partition. Routledge, 1998.

Howard, Charles: Joseph Chamberlain, Parnell and the Irish ’Central Board’ scheme, 1884-85. In: Irish Historical Studies. Vol. 8, No. 32 (Sep. 1953), pp. 324-361.

Huttman, John P.: Fenians and Farmers: The Merger of the Home-Rule and Owner-Occupancy Movements in Ireland, 1850-1915. In: Albion: A Quarterly Journal Concerned with British Studies. Vol. 3, No. 4, 1971, pp. 182–197.

Jackson, Alvin: Ireland, 1798-1998. Oxford, Blackwell, 1999.

Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs: Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894-1918. Budapest, Magyar Szemle Könyvek, 1994.

Kelly, James: The Origins of the Act of Union: An Examination of Unionist Opinion in Britain and Ireland, 1650-1800. In: Irish Historical Studies. Vol. 25, No. 99, 1987, pp. 236-263.

Lubenow, William C.: Irish Home Rule and the Social Basis of the Great Separation in the Liberal Party in 1886. In: The Historical Journal. Vol. 28, No. 1, (March 1985), pp. 125-142.

Moody, Theodore (Ed.): The Course of Irish History. Mercier Press, 1994.

Morton, Grenfell: Home Rule and the Irish Question. London, Routledge, 2013.

O’Day, Alan: Irish Home Rule, 1867-1921. Manchester: Manchester University Press, 1998.

Rosland, Sissel: The Rise and Fall of the Norwegian Example as an Argument for Irish Self-Government. In: Nordic Irish Studies. Vol. 16 (2017), pp. 123-140.

Shannon, Catherine: The Ulster Liberal Unionists and Local Government Reform, 1885-98. In: Irish Historical Studies. Vol. 18, No. 71 (1973), pp. 407-423.

Tandori Mária: A reformmozgalom irányzatai a brit parlamentben az 1780-as évek elején. In: Aetas. 1994/4., pp. 72-106.

[1] William Ewart Gladstone: House of Commons Hansard, 08 April 1886, Vol. 304, Col. 1047. (Frank Tibor: Viktória királynő kezeihez: Az osztrák-magyar kiegyezés brit tükörben, 1865-1870. Budapest, Gondolat Kiadó, 2019. 179-180.)

[2] William Ewart Gladstone: House of Commons Hansard, 02 June 1886, Vol. 306, Col. 1228. (A szerző fordítása)

[3] Patrick James Smyth: House of Commons Hansard, 02 July 1874, Vol. 220, Col. 893. (A szerző fordítása)

[4] Alexander Martin Sullivan: House of Commons Hansard, 30 June 1876, Vol. 230, Col.819. (A szerző fordítása)

[5] Lásd: Lord Thring: Ireland’s alternatives. In: James Bryce (Ed.): The Handbook of Home Rule. London, K. Paul, Trench & Co., 1887, p. 198.

[6] James Bryce: House of Commons Hansard, 6 March 1890, Vol. 342, Col. 139. (A szerző fordítása)

[7] James Bryce: House of Commons Hansard, 14 February 1893, Vol. 8, Col. 1424. (A szerző fordítása)

[8] Benjamin Disraeli: House of Commons Hansard, 02 July 1874, Vol. 220, Col. 960. (A szerző fordítása)

[9] Sir Michael Hicks-Beach: House of Commons Hansard, 02 July 1874, Vol. 220, Col. 893. (A szerző fordítása)

[10] Sir Michael Hicks-Beach: House of Commons Hansard, 30 June 1876, Vol. 230, Col. 804. (A szerző fordítása)

[11] Sir Ellis Ashmead-Bartlett: House of Commons Hansard, 11 April 1893, Vol. 11, Col. 38. (A szerző fordítása)

[12] Dunbar Barton: House of Commons Hansard, 07 April 1893, Vol. 10,  Col. 1717. (A szerző fordítása)

[13] Arthur James Balfour: House of Commons Hansard, 14 February 1893, Vol. 8, Col. 1421. (A szerző fordítása)

[14] Sir John Lubbock: House of Commons Hansard, 14 February 1893, Vol. 8, Col. 1442. (A szerző fordítása)

[15] Lord Hugh Cecil: House of Commons Hansard, 15 February 1911, Vol. 21., Col. 1091-1092. (A szerző fordítása)

[16] Geodfrey Locker-Lampson: House of Commons Hansard, 06 May 1912,Vol. 38, Col. 145-146. (A szerző fordítása)

Ezt olvastad?

A krími háború az 1815 és az 1914 közötti viszonylag békésnek nevezhető évszázad egyik legfontosabb olyan háborúja volt, amelyben európaiak