Kutatás, diplomácia és magyar kultúra Szöulban – interjú Csoma Mózessel

Csoma Mózes 2018 óta Magyarország szöuli nagyköveteként tevékenykedik. Kinevezésekor már két évtizede kutatta a Koreai-félsziget történetét és politikai viszonyait, közleményeinek száma 130 fölött van, önálló szerzői köteteinek száma 14. PhD-ját had-, habilitációját történettudományból szerezte, kulcsszerepet töltött be az ELTE BTK Koreai Tanszék megalapításában, amivel hangsúlyosan hozzájárult a koreanisztika tudományának magyarországi meghonosításához. Nagyköveti megbízását már a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársaként vette át. Csoma Mózessel a Koreai-félsziget politikai viszonyairól és történelméről, a magyar–koreai kapcsolatokról, valamint tudományos pályájáról, kutatásairól, nagyköveti tevékenységéről beszélgettünk.

Csoma Mózes

Újkor.hu: Ha jól tudom, Önt 2018 szeptemberében nevezték ki Magyarország szöuli nagykövetének. Kinevezését – egyetemista éveit is beszámítva – két évtizedes tudományos pálya előzte meg, amelynek során főként Korea történetével foglalkozott. Hogyan találta meg annak idején ezt a – Magyarországon legalábbis – szokványosnak nem mondható érdeklődési kört?

Csoma Mózes: Egészen kis koromtól nagyon érdekelt a történelem, így teljesen egyértelmű volt, hogy a továbbtanulásnál történelem szakra fogok majd jelentkezni. A történelmen belül pedig különösen foglalkoztatott a Távol-Kelet, ezen belül a Koreai-félsziget története, amire különösen „rejtélyes dologként” tekintettem. Egyrészt akkoriban – a kilencvenes évek közepén – Magyarországon már rengeteg információ elérhető volt a kínai és a japán történelemről, de a távol-keleti térség harmadik nációjának – a koreainak – múltjáról szinte alig volt hozzáférhető szakirodalom. Éreztem egyfajta azonosságtudatot is: a koreaiak az elmúlt kétezer év során ugyanúgy nagyhatalmak ütközőzónájában éltek, mint mi, magyarok az elmúlt ezeregyszáz év során a Kárpát-medencében. A koreaiak – hozzánk hasonlóan – képesek voltak megőrizni saját nyelvüket és identitásukat a külső fenyegetések ellenére, bár a nagyhatalmak hidegháborús konfrontációjának örökségét a félsziget a mai napig viseli. Az „egy nemzet, két ország” problematikát történészi szempontból különösen izgalmasnak találtam: hogyan interpretálhatja ugyanazon nemzeten belül két rivális hatalmi központ a nemzet identitását és történelmét. Visszatérve az eredeti kérdésre, elsőéves egyetemistaként döntöttem el, hogy célirányosan a Koreai-félsziget történelmével fogok foglalkozni, de tudtam, hogy ehhez mindenképpen meg kell tanulnom a koreai nyelvet is. Akkor még nem volt Magyarországon koreai szak, így történelem szakos tanulmányaim mellett vendéghallgatóként heti háromszor jártam át az akkori Külkereskedelmi Főiskolára, ahol Osváth Gábor tanár úrtól kezdtem el koreaiul tanulni. Mindez 1997-ben történt.

Tehát a történelem szakos tanulmányaival párhuzamosan tanulta a nyelvet. Ez nehéz, de szép időszak lehetett. A szakdolgozatát már koreai történelmi témáról írta? Mit vizsgált ekkor?

Igen, szakdolgozatomat már koreai témáról írtam, a Koreai-félsziget egyesítésének kérdéskörét vizsgáltam. Ekkoriban – 2000 júniusának közepén – zajlott le az első, történelmi jelentőségű Korea-közi csúcstalálkozó Phenjanban, amit én Szöulból a Korea Foundation ösztöndíjasaként követhettem figyelemmel. Hihetetlen volt megtapasztalni, ahogy az idősebb korosztályok tagjai szinte sokkhatás alatt figyelik az élő televíziós közvetítést, ahogyan a két hadban álló ország vezetője a phenjani repülőtéren kezet fog egymással. Emlékszem, hogy a kollégiumunkban is az idősebb koreai takarítónő szinte szoborrá dermedve figyelte a találkozót a társalkodószobában elhelyezett televízión. Akkoriban mindenki nagyon optimista volt a félsziget egyesítésével kapcsolatosan, a szöuli metrókocsikban plakátok hirdették, hogy „nemzetünk egyesítésének folyamata megkezdődött”. Ebben az optimista hangulatban írtam tehát a szakdolgozatomat is, amely később a doktori disszertációm alapja is lett.

A történelem szakot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte, a Koreai-félsziget egyesítésének kérdésköre viszont – noha kétségtelenül fontos aspektust jelent, mégis – túlmutat a történettudományon. Emiatt végezte a doktori képzést az ELTE helyett inkább a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen? Vagy más oka volt ennek?

A Koreai-félsziget – illetve az egész kelet-ázsiai térség – kérdéskörét egyrészt meg lehet közelíteni a történettudományon keresztül, másrészt, ha a jelenkori folyamatokat is vizsgálni kívánjuk, akkor a téma megközelíthető a biztonságpolitikán keresztül is. Az ELTE történelem és politikaelmélet szakán 2002-ben diplomáztam, ami egy nagyon turbulens év volt a távol-keleti térségben, elég csak arra gondolni, hogy Észak-Korea akkor indította újra a katonai célú nukleáris programját, ami a mai napig tartó súlyos konfliktust eredményezett. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a doktori képzést a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen (a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jogelődjén) végeztem el, ahol egy nagyon jó szakmai környezetben minden segítséget megkaptam a kutatáshoz. Szintén nagy segítséget jelentett, hogy 2004–2005 között másfél évet ösztöndíjasként ismét Szöulban tölthettem, ahol az összegyűjtött források alapján már el tudtam készíteni a disszertációm nagy részét. Az akkori időszak egyébként szintén nagyon izgalmas volt a térségben, ugyanis 2004-ben a két koreai állam között bizalomépítő jelleggel egy közúti határátkelőt nyitottak, hogy a dél-koreai turistacsoportok szigorúan ellenőrzött körülmények között beutazhassanak a KNDK területén lévő Gyémánt-hegységbe. Ez a lehetőség egyébként pár évvel később megszűnt, így különösen büszke vagyok arra, hogy 2004 decemberében az egyik ilyen csoporttal én is átkelhettem a demilitarizált övezeten délről északi irányba, majd az utazás végén ugyanott vissza.

Csoma Mózes

Ha már a szöuli anyaggyűjtést említette: milyen könyvtárakban és levéltárakban kutatott? Hogyan fogadták ezekben magyar állampolgárként?

Általában a nagyobb egyetemi könyvtárakban végeztem kutatásaimat, amelyek sok tekintetben vetekedhetnek az ismert nyugat-európai egyetemek könyvtáraival. Itt az általánosan szükséges források és adatbázisok mind elérhetőek, akadályokba csak akkor ütközik az ember, ha például régebbi, ritkaságnak számító kiadványt szeretne megtekinteni. A zárolt részlegben őrzött kiadványokat csak egészen kivételes esetekben lehet kikérni. Ilyen eset volt – bár ez már egy kicsit másik történet –, amikor 2018 őszén sikerült megtalálnom egy példányt a szöuli Ewha Egyetem könyvtárában abból a könyvből, ami a Koreai-félszigeten az első Magyarországgal foglalkozó mű. A könyv Liang Csi-csao (1873–1929) kínai reformátor-tudós Kossuth Lajosról írt monográfiájának koreai fordítása, amit egy Li Bo Szang (1882–1948) nevű koreai műfordító ültetett át koreai nyelvre. Mivel a könyv 1908-ban, tehát a japán gyarmati uralom előestéjén jelent meg koreaiul, minden bizonnyal a koreai függetlenségi mozgalom bátorítását célozta. A könyv létéről egyébként néhai tanáromtól, Dr. Fendler Károlytól hallottam először, aki a hatvanas években a phenjani magyar nagykövetségen dolgozott diplomataként, bár ő azt valószínűsítette, hogy nem maradt fenn elérhető példány a könyvből.

Egészen meglepődtem, hogy létezik koreai nyelvű Kossuth-monográfia. Vannak más magyar történelmi témájú könyvek is koreaiul?

Egy másik – hasonlóképpen különleges – Magyarországgal kapcsolatos könyv a Magyarország szomorú dala című kötet, amely 1956 decemberében jelent meg Szöulban. A könyv antikommunista dél-koreai írók cikkeit és verseit tartalmazza, amelyeket az 56-os forradalom eltiprásának sokkoló hírére vetettek papírra. A kötet érdekessége az, hogy akkoriban Dél-Koreában szinte csak olyan információk voltak elérhetőek Magyarországról, amelyek még a japán gyarmati uralom – tehát a Horthy-korszak – idején jutottak el a félszigetre. Így fordulhatott elő, hogy kötetben szerepel egy Nagy-Magyarország térkép, valamint egy Nem! Nem! Soha! című vers is. A könyv felfedezése egyébként Csang Du Sik kollégám érdeme, én pedig a Korea és Magyarország 1956-ban című monográfiámban foglalkoztam részletesebben a tartalmával.

Ez a könyve 2016-ban jelent meg, de a Magyar Tudományos Művek Tára szerint Ön folyamatosan alkot. Közleményeinek a száma 130 fölött van, önálló szerzői kötetből pedig 14-et jegyez eddig. Hogyan választja ki a témáit?

Erre a kérdésre nagyon egyszerű a válaszom: ha felmerül egy téma, amit izgalmasnak érzek, akkor nagyon szívesen elmélyedek benne, és igyekszem összegyűjteni minden azzal kapcsolatos forrást. A kutatásból pedig általában egy monográfia születik. Ilyen témám volt az 1950-es évek időszakában Magyarországon tanult csaknem ezer észak-koreai vendégdiák története, valamint magatartásuk az 1956-os forradalom idején. Külön büszke vagyok arra, hogy a kutatás során sikerült fellelnem és meginterjúvolnom két volt észak-koreai diákot, akik egykor Magyarországon tanultak, majd a forradalom bukása után nyugatra távoztak. Szintén érdekes kutatási téma volt Dr. Sövény Aladár nyelvtudós életútjának feldolgozása: az úttörő Korea-kutató az 1950-es évek legelején az észak-koreai diákok tanára volt Budapesten, majd 1954-től a phenjani magyar nagykövetség kulturális attaséjaként kiváló kapcsolatot ápolt az akkori észak-koreai értelmiség számos képviselőjével. Mivel az általa ismert személyek nagy része később a különböző koncepciós per-hullámok során kegyvesztetté vált, a nyelvtudós-diplomata hagyatékában fellelt megfigyelések forrásértékűek. Ez a könyvem a magyar kiadás mellett koreaiul is megjelent, hisz a dél-koreai értelmiség számára sok esetben teljesen új információkat tartalmaznak azok a tapasztalatok, amelyeket a magyar diplomaták szereztek a félsziget északi felén az 1950-es évek időszakában. Kutatásaim közül kiemelném még az 1989-es év anakronisztikus folyamatainak feldolgozását is: miközben az év elején Dél-Korea és Magyarország diplomáciai kapcsolatokat létesített egymással, majd Magyarország példáját több szocialista ország is követte, a phenjani vezetés az év közepén a Világifjúsági Találkozó megrendezésével próbált revansot venni a Szöuli Olimpiai Játékok egy évvel korábbi sikereiért. A KNDK vezetése egyébként nagyon haragudott a magyar külpolitikai nyitásra, és az ország budapesti ügyvivője 1989-ben azt mondta a magyar külügyi tisztviselőknek, hogy majd a „történelem eldönti, hogy kinek volt igaza”. Azóta több mint harminc év telt el, és úgy tűnik, hogy a történelem ezt a kérdést elég keményen eldöntötte.

Csoma Mózes

A kutatómunka mellett sokáig tanított is, hiszen a doktori fokozat megszerzése után az ELTE BTK-n helyezkedett el, és az ott töltött bő egy évtized alatt részt vett a Koreai Tanszék megalapításában, valamint a koreanisztikai doktori program kidolgozásában is. Milyennek látja a magyarországi koreanista utánpótlást, illetve kicsit tágabban nézve hogyan látja a koreanisztika-tudomány magyarországi helyzetét? 

Szakmailag nagyon nagy élmény volt számomra, hogy 2007-től kezdődően egy Magyarországon lényegében új tudományág meghonosításában működhettem közre annak érdekében, hogy a koreanisztika elfoglalhassa méltó helyét a sinológia és a japanológia mellett. Az én feladatom volt a koreai alapszak és a koreanisztika mesterszak akkreditációja, majd a koreai doktori képzés kidolgozása is, továbbá a tanszék adminisztratív ügyeinek menedzselése. Az adminisztratív feladatoknál azonban mindig is sokkal jobban szerettem a tanítást: a koreai történelemmel kapcsolatos előadásaimat próbáltam mindig kontextusba helyezni a magyar történelem aktuális eseményeivel, illetve az órákat próbáltam a lehető legjobban vizuálissá tenni, így gyakran vetítettem a diákoknak filmrészleteket az adott időszakokat illusztrálandó. Úgy gondolom, hogy a világszerte tapasztalható trendnek megfelelően koreanisztika egyenrangú partnerévé vált a sinológiának és a japanisztikának Magyarországon is.

A magyar–koreai kapcsolatok előremozdításáért már kutatóként, egyetemi oktatóként is sokat tett. Milyen tervekkel vállalta el a nagyköveti megbízatást?

A nagyköveti kinevezésemmel számos fontos feladatot kaptam, amelyek közül az elsőszámú Magyarország külgazdasági kapcsolatainak fejlesztésére vonatkozik. Úgy gondolom, hogy nem állunk rosszul ezen a téren, hiszen egy évvel a kinevezésem után már a Koreai Köztársaság volt a legnagyobb befektető hazánkban. Persze fontos leszögezni, hogy ez az eredmény a népes csapat érdeme, amelyben a nagykövetség diplomatáin túl benne vannak az itthoni háttérintézmények munkatársai is. Szintén nagyon büszke vagyok arra, hogy kinevezésem után egy évvel sikerült elindítani az első közvetlen légijáratot Budapest és Szöul között, amelyet – a visegrádi együttműködés jegyében – a lengyel LOT légitársaság üzemeltet. 2019 decemberében továbbá megnyitottuk a szöuli Magyar Kulturális Intézetet, amelynek helyszínét magam választottam ki. A stratégiai célkitűzések megvalósításán kívül folyamatosan törekszem arra is, hogy apró szimbolikus gesztusokat tegyünk a koreaiaknak. Ezek közül például ki tudom emelni, hogy tavaly novemberben felkerestem Li The Dzsun (1904–?) híres koreai író egykori szöuli lakóházát, ahol találkoztam az író leszármazottjával. Azt kell tudni, hogy Li a japán gyarmati uralom idején már országos hírű volt, a felszabadulást követően viszont – szimpatizálva a baloldali ideológiával – a félsziget északi részére távozott, ahol persze az ötvenes évek közepén a koncepciós tisztogatások áldozatává vált. Kevéssé ismert ugyanakkor, hogy 1950 decemberében Li egy delegáció tagjaként Budapestre látogatott, ahol egy fénykép is készült róla. Apró szimbolikus gesztusként ezt a bekeretezett fényképet adtam át az író egykori lakóházában leszármazottjának. Hasonlóképpen találkoztam Kim Szun Nam (1917–1983?) zeneszerző lányával is. Az egykor nemzetközi hírű zeneszerző a negyvenes évek végén családját hátrahagyva szintén a KNDK-ba távozott, ahol később a tisztogatások áldozata lett. Még budapesti levéltári kutatásaim során azonban rábukkantam a KNDK-ban lévő magyar követség egyik 1952-es jelentésére, ami arról számol be, hogy a zeneszerző felkereste a magyar diplomatákat, mivel nagyon érdeklődött Bartók és Kodály munkássága iránt. A diplomaták a jelentéshez egy helyszínen készített fényképet is mellékeltek Kim Szun Namról, amit tavaly novemberben bekeretezve adtam át a zeneszerző Szöulban felnőtt – és persze közben megöregedett – lányának. Ezek az apró gesztusok – amelyek a koreai sajtóban természetesen visszhangot váltanak ki – mind azt sugallják, hogy szerény eszközeinkkel próbálunk hozzájárulni a megosztottság tragédiájának mérsékléséhez.

Ezek gyönyörű példák arra, hogy miként lehet alapkutatásokból származó tudományos eredményeket felhasználni a kulturális diplomáciában. Említette a szöuli Magyar Kulturális Intézetet: itt milyen programokkal várják az érdeklődőket? Vagy pontosabb úgy kérdeznem, hogy a Covid-19 járvány előtt milyen programokkal várták az érdeklődőket, és mik a tervek a járvány után?

Az elmúlt időszak legnagyobb visszhangot kiváltó és legsikeresebb kulturális programja egy fotókiállítás-sorozat volt Dr. Bozóky Dezső (1871–1957) császári és királyi sorhajóorvos archív fényképeiből. Bozóky doktor a Kaiser Franz Josef I. hadihajó fedélzetén 1908-ban látogatott az akkor még létező Koreai Császárságba, ahol – szenvedélyes amatőr fényképészként – kordokumentum jelentőségű fényképeket készített. A fotók a budapesti Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban maradtak fenn, és velük együttműködve a szöuli várostörténeti múzeumban rendeztünk egy nagysikerű kiállítást, amit utána az incshoni és a puszani történeti múzeumok is átvettek. Ezek egyébként pont azok a városok, amelyeket Bozóky doktor felkeresett és lefényképezett, a több mint száz évvel ezelőtt készült jó minőségű képeket a koreai közönség hatalmas érdeklődéssel tekintette meg. A témáról Kardos Tatjána kolléganőmmel egy impozáns háromnyelvű kiállítási albumot is készítettünk, amelyet Fajcsák Györgyi, a Hopp múzeum igazgatója szerkesztett. A világjárvány természetesen ellehetetlenítette a klasszikus kulturális programok megtartását, de bízom abban, hogy rövidesen ismét lesz majd lehetőség élő koncerteket és táncbemutatókat tartani, hisz Magyarország legkiemelkedőbb exportcikke nem más, mint a magyar kultúra.

Csoma Mózes

Egyébként, ha akár hivatalos, akár magánbeszélgetésen azt kérnék Öntől Koreában, hogy ajánljon olyan irodalmi vagy történettudományi művet, zenei vagy képzőművészeti alkotást, netán filmet, ami jól reprezentálja a magyar kultúrát, akkor mit válaszolna? 

Ez nem egyszerű kérdés, mert a válasz teljesen a saját szubjektív ízlésemet tükrözné, ezért ezt a kérdést hivatalos helyen biztosan a kulturális diplomatáinkra bíznám. Ha viszont magánbeszélgetésben érdeklődne egy koreai egyetemista, akkor figyelmébe ajánlanám Petőfi Sándortól a János vitézt, Arany Jánostól a Toldit, valamint Bartók Béla Este a székelyeknél című darabját. Ha pedig azt kérdezné, hogy melyik magyar filmből érthető meg legjobban a múlt század közepének zűrzavaros időszaka, akkor Mészáros Márta Napló trilógiáját ajánlanám neki.

Feltenném ugyanezt a kérdést fordítva is: a Korea iránt érdeklődő magyar közönségnek milyen műveket ajánlana?

A régi Korea iránt érdeklődőknek a Cshun Hjang története című klasszikus irodalmi művet ajánlanám, amely a múlt század közepén magyarul is megjelent Bang Jong Gap későbbi észak-koreai diplomata fordításában. (A magyar fordítás címe: Csunjan szerelme, Európa Könyvkiadó, 1958.) A hagyományos koreai dallamok iránt fogékony közönségnek az Arirang című népdal régiónként eltérő változatainak meghallgatását és összehasonlítását javaslom. A Koreai-félsziget megosztottsága iránt érdeklődőknek pedig Pak Cshan Uk rendező JSA (Joint Security Area) című filmjét ajánlom figyelmébe.

Csoma Mózes

Végül egy személyes kérdést tennék fel. Bár feltételezem, hogy diplomáciai kötelezettségei és tudományos munkája nagyrészt lekötik, mégis kíváncsi lennék, hogy szabadidejében mivel foglalkozik?

A szabadidőmet teljes mértékben a családom tölti ki. Feleségemmel – aki koreai – három fiunk van: 15, 12 és 7 évesek. Mindhárman más-más karakterek, különböző dolgok foglalkoztatják őket, nagyon izgalmas figyelni, ahogy fejlődnek.

Szőts Zoltán Oszkár

A fotókat Magyarország Szöuli Nagykövetsége bocsátotta rendelkezésre.

Ezt olvastad?

1994-ben a közép-afrikai Ruandában a modern kor egyik legbrutálisabb tömegmészárlása zajlott, amelynek következtében 800 ezer – 1 millió tuszi és