Az egyensúly művészete – Finnország útja a NATO-tagság felé

Természeti szépsége és magas életszínvonala miatt sokakat vonz Finnország. Kevesen tudják azonban, hogy az ország külpolitikája a 20. század folyamán számos akadállyal nézett szembe. Ahhoz, hogy teljes mértékben megértsük Finnország 2023-as NATO csatlakozásának jelentőségét, elengedhetetlen az ország külpolitikájának történelmi kontextusában elmélyedni. A cikk célja, hogy áttekintést adjon Finnország elsődleges külpolitikai törekvéseiről a második világháborútól az 1990-es évekig, és bemutassa az ország hidegháborús semlegességének egyedi jellegét. Finnország múltját nagymértékben alakította az a tény, hogy mindig is a keleti és a nyugati civilizáció közötti kulturális határon feküdt. Földrajzi elhelyezkedéséből adódóan semlegességi politikája a hidegháború idején arra törekedett, hogy a Kelet és a Nyugat közötti egyensúlyt fenntartsa. A finn hidegháborús semlegesség ezért inkább létszükségletnek, mintsem identitásnak tekinthető. 

Történelmi körülmények

Finnország a múlt században hasonló utat járt be, mint amilyet más közepes és kis európai államok is igyekeztek követni, nevezetesen a nyugati és keleti hatások közti harmonikus egyensúlyra való törekvést. Történelmi okai vannak annak, hogy Finnország külpolitikája óvatos és semlegességre törekvő volt. Földrajzi helyzetéből adódóan Finnország hosszú ideje területi viták tárgya volt két kiemelkedő középkori európai hatalom, a Svéd Királyság és az Orosz Cárság között. A finn területek a 12. századtól a Svéd Királysághoz tartoztak. A 17. századig a Svéd Birodalom fokozatosan kiterjesztette területi ellenőrzését a finnek által lakott területek jelentős részére, a 19. század elejétől azonban az erőviszonyok eltolódtak, ennek következményeképp 1809-ben I. Sándor cár az Orosz Birodalomhoz csatolta Finnországot Finn Nagyhercegség néven. A Finn Nagyhercegség területe mind Svédország, mind Oroszország számára központi stratégiai jelentőséggel bírt egészen 1917-ig, amikor az ország elnyerte függetlenségét. 

A függetlenedéssel egyidőben a nemzetet súlyos polgárháború sújtotta. A déli tartományok Lenin támogatásával vörös megszállás alatt álltak, míg a középső tartományok Németország segítségével a fehérek kezén voltak. A polgárháborúból a fehérek kerültek ki győztesen, ami jelentős társadalmi ellentétekhez vezetett, és olyan tartós következményekkel járt, amelyek mélyrehatóan alakították a finn társadalom szerkezetét.

A két világháború közötti időszakban Finnország olyan külpolitikai stratégiát követett, amelynek célja a nyugati demokráciákkal való kapcsolatok ápolása és a Szovjetunióval való kapcsolatainak megőrzése közötti törékeny egyensúly megteremtése volt. Az ország a két világháború közti időszakban semlegesnek nyilvánította magát, habár a Szovjetunió biztonsági aggályait nem tudta kielégíteni. Finnországot az 1939. augusztus 23-án aláírt szovjet–német megnemtámadási szerződés, a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka szovjet érdekkörbe sorolta.

Finnország
Sítalpas finn katonák a téli háborúban. (Forrás: wikimedia)

A sztálini Szovjetunió 1939 novemberében hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot, így a kezdetekkor békés irányvonalat képviselő Finnország belesodródott a második világháború eseményeibe. Juho Kusti Paasikivi finn elnök (1946–1956) később megjegyezte, hogy a hadüzenet nélküli szovjet támadás három különböző megnemtámadási paktumot is áthágott. (A Tartui Szerződést, amelyet 1920-ban írtak alá; a Finnország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási paktumot, amelyet 1932-ben és 1934-ben írtak alá; valamint a Népszövetség Egyezségokmányát, amelyet a Szovjetunió 1934-ben írt alá). A túlságosan optimista Szovjetunió nem számolt a hősies finn ellenállással, így a szovjetek által a német Blitzkrieg mintájára tervezett hadművelet végül hosszú, 105 napos akcióba nyúlt el. Annak ellenére, hogy a finnek végül vereséget szenvedtek, sikerült jelentős veszteségeket okozniuk a Vörös Hadseregnek. A finn lakosság határozott ellenállása a megszálló szovjet hadsereggel szemben világszerte meglepetést és csodálkozást váltott ki. A finn hadsereg hősies kitartása dacára, a harcokban kimerült Finnország kénytelen volt aláírni a 1940-es moszkvai békeszerződést, amelyben átengedte területe 10%-át a Szovjetuniónak. Részben ez is tette lehetővé Finnország számára, hogy megőrizze függetlenségét, és elkerülje a teljes szovjet katonai megszállást. A békés állapot azonban nem tartott sokáig, hisz miután a Német Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Finnország ismét belépett a háborúba a németek oldalán, az elvesztett területek visszaszerzésének reményében. Meg kell jegyezni, hogy a nemzetközi jog szerint a finnek nem álltak kötelező szövetségben a németekkel, sőt Helsinki ragaszkodott ahhoz, hogy ne Hitler szövetségese legyen, hanem egy független harcoló fél a Szovjetunió elleni hadjáratban. Ennek az állításnak a bizonyítása azonban nehéznek bizonyult, ami azt eredményezte, hogy Finnországot a nemzetközi közösség Hitler szövetségesének tekintette. Carl Gustaf Emil Mannerheim főparancsnok vezetésével a finn hadsereg a téli háborúban elcsatolt délkeleti, karéliai területek mellett Kelet-Karjalát is elfoglalta, viszont a német követelések ellenére tartózkodott Leningrád lerohanásától, felismerve azt a potenciális elkötelezettséget, amelyet az Németország irányába teremtene. Annak ellenére, hogy a finn hadsereg 1944-ben sikeresen megállította a szovjet támadást, nem tudta megakadályozni a Moszkva által előírt békeszerződési feltételek teljesítését.

Az 1944. szeptember 19-én aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében Finnországnak vissza kellett térnie az 1940-es határokhoz, és 300 millió dollár összegű jóvátételt volt köteles fizetni a Szovjetuniónak. A szerződés továbbá politikai rendelkezéseket is tartalmazott, többek között a kommunista párt engedélyezését, valamint a fasiszta szervezetek betiltását. Ennek ellenére, az újjáalakult kommunista párt vezetésében nem történt meg a moszkvai hatalomátvétel. Talán ennek is volt köszönhető, hogy Finnország sikeresen fenntartotta alkotmányát és demokratikus intézményeit. Mindemellett Finnország részben azért is tudta megakadályozni a megszállást, mert a szovjet erők nem tudtak behatolni az ország egész területére, hiszen a finnek 1944 nyarán megállították a szovjet előrenyomulást.

Finn külpolitika a hidegháború alatt

Finnországban a külpolitika irányítása az elnök hatáskörébe tartozik. Urho Kekkonen, aki 1956 és 1982 között töltötte be ezt a tisztséget, elismerte azt a sajnálatos tényt, hogy a finn kormányok a történelem során hajlamosak voltak a gyors kudarcokra. Az általános élettartamuk gyakran kevesebb mint egy évet tett ki. Állítása szerint a miniszterelnök az elnökkel szemben nem tudott a folytonosság szimbólumaként szolgálni, így az elnökre hárult az állam életének és fennmaradásának biztosítása. 

A finn külpolitika formálásához vitathatatlanul J. K. Paasikivi elnök (1946–1956) járult hozzá a legnagyobb mértékben, akinek a nevéhez a második világháború utáni Paasikivi-doktrína (később Paasikivi-Kekkonen-doktrína) fűződik. Beismerte, hogy Finnországnak kevés valódi stratégiai választási lehetősége maradt a második világháború után. Véleménye szerint Finnország úgy őrizheti meg szuverenitását, ha elnyeri keleti szomszédja bizalmát, különösen úgy, hogy megfelelő garanciákat nyújt a Szovjetunió biztonságpolitikai követelményeinek. Az 1948-as Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási szerződés szolgált ennek a külpolitikának alapjául. A doktrína célja valóban az volt, hogy Finnország létét biztosítsa a Szovjetunió erős nyomásával szemben, miközben fenntartja demokratikus és kapitalista értékeit. Paasikivi szerint a második világháborút követően a Szovjetunióval való stabil és baráti kapcsolatok fenntartása bölcs döntésnek bizonyult az invázió elkerülése és a nemzeti szuverenitás megőrzése érdekében. Nousiainen könyvében (1959) idézi Paasikivi 1955-ös interjúját, aki a következőképpen magyarázta doktrínájának elméletét.

„Történelmi távlatban kell gondolkodnunk külpolitikánkról. Finnország számára most és mindig is az a legfontosabb, hogy az országnak jó kapcsolatai legyenek Oroszországgal. Ezt a földrajz és a történelem határozza meg.”[1]

Finnországnak létfontosságú érdeke volt a szovjetekkel való jó kapcsolatok fenntartása, ezért ideológiai megfontolásoktól mentes reálpolitikát folytatott, a szovjet–finn szerződés pedig ennek a sajátos külpolitikai megközelítésnek az alapvető eszközeként szolgált. A megállapodás számos más rendelkezés mellett kikötötte, hogy a finn hadsereg köteles visszaverni a támadást, ha Nyugat-Németország vagy bármely szövetséges erő Finnországon keresztül támadná meg a Szovjetuniót. Ez értelemszerűen arra kötelezte Finnországot, hogy katonai konzultációkat folytasson a Szovjetunióval, ha támadást valószínűsítettek. Erre azért volt szükség, mert Finnország Németország háborús szövetségese volt, emiatt Sztálin erős gyanakvással viseltetett Finnországgal szemben, és valószínűleg úgy ítélte meg, hogy Finnország egy esetleges újabb konfliktus esetén a nyugati oldalt támogatná. 

Juho Kusti Paasikivi aláírása. (Forrás: wikimedia)

Finnország számára nehéz volt bizonyítani, hogy egy blokk vezetője iránti katonai elkötelezettségei ellenére is képes fenntartani semlegességét, az ország álláspontját ezért a hidegháborús szakadék nyugati oldalán gyakran szkeptikusan szemlélték. Annak érdekében, hogy az 1948-as szerződés megfeleljen semlegességi álláspontjának, Helsinki hangsúlyozta, hogy ez a szerződés alapvetően különbözik más katonai szövetségi szerződésektől. Először is, kiemelte, hogy a szerződés preambulumában magában foglaltatik, hogy az ország el kívánja kerülni a nagyhatalmi konfliktusokban való részvételt. „Figyelembe véve Finnország azon óhaját, hogy kívül kíván maradni a nagyhatalmak ellentétes érdekein.”[2] Ezenkívül a szerződés abban is különbözött más katonai szövetségi megállapodásoktól, hogy a katonai együttműködés szigorúan finn területre korlátozódott.

A Szovjetunió vezetése a szovjet–finn szerződést eszközként használta arra, hogy ellenőrzést gyakoroljon Finnország külpolitikája felett. Ezzel szemben, más szovjetizált államokkal ellentétben, az országot soha nem kényszerítették teljes katonai szövetségre keleti szomszédjával. A nemzet képes volt megőrizni autonómiáját és társadalmi rendjét. A hidegháború alatt a Szovjetunió tartózkodott Finnország lerohanásától, annak ellenére, hogy katonai fölényben volt, ami annak is tulajdonítható, hogy 1945 táján kiderült, hogy Finnország mintegy 30 000 fő számára rejtett el fegyvereket a felső vezetés tudta nélkül, egy esetleges szovjet invázióra való tekintettel. Emellett a finn hadsereg jelentős erővel rendelkezett, ami a várhatóan elhúzódó időtartam és a jelentős pénzügyi teher miatt nem tette célszerűvé a katonai megszállást. A Szovjetunió megelégedett a biztonságpolitikai igényeinek teljesülésével.

A szakemberek azzal a céllal, hogy érzékeltessék szkepticizmusukat a feltételezett függetlenséggel kapcsolatban, kidolgozták a finlandizáció fogalmát. Az 1950-es években Finnországot többször említették a semlegesség kifogásolható példájaként. A kifejezés megalkotójaként gyakran Richard Löwenthalt, a Berlini Szabadegyetem professzorát tartják számon. A finlandizáció olyan külpolitikai stratégia, amelyben a kisebb állam egy nagyobb, gyakran nagyhatalmi szomszédos nemzet érdekeihez igazítja politikáját. Finlandizációról beszélhetünk akkor is, ha például a függetlenség megőrzése és a szomszédos országgal való politikai konfliktus minimalizálása a szuverenitás korlátozásával történik. 

Függetlenül attól, hogy hogyan definiálták a finlandizácót, a finnek a hidegháború éveiben sértőnek tartották ezt az elméleti keretet, mivel Finnország nevét negatív asszociációkkal kötötte össze. Mivel az elméleti vitát nem lehetett figyelmen kívül hagyni, Finnország politikai vezetése megpróbálta azt állítani, hogy ilyen fogalom nem létezik. Diplomáciai szinten azonban a finnek a hidegháború idején pozitívan kezdték el újrafogalmazni a finlandizációt mint az együttélés olyan formáját, amely mindkét érintett fél számára előnyös. Csak a hidegháború végével kezdtek el a finnek saját személyes tapasztalataikra támaszkodva beszélni a köztük és a Szovjetunió között fennálló egyenlőtlen hatalmi dinamikáról. Ennek ellenére sok finn az ország semlegességi politikáját a hidegháború sikerének tekinti. 

A finlandizáció kifejezés 2014-ben az ukrán válság kapcsán került ismét közbeszédbe, amikor Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója, és Henry Kissinger, a Nixon-kormány egykori külügyminisztere egyaránt kijelentette, hogy Finnország modellként szolgálhat Ukrajna és Oroszország kapcsolatainak kialakításához, valamint, hogy Oroszországnak szüksége van egy „finn opcióra” Ukrajna számára. A finlandizáció azonban egyedi jelenség, és „a második világháború utáni finn történelem sajátosságaihoz kötődik”.[3] Ezt még maga Kekkonen korábbi finn elnök is megállapította:

„Nem az 1948-as megállapodásunkat ajánljuk modellként más nemzetek számára, hanem annak eredményét: a bizalomteljes és konstruktív együttműködést a különböző társadalmi renddel rendelkező államok között. Ez az igazi finlandizáció.”[4]

1955-ben Moszkva engedélyezte Finnországnak, hogy csatlakozzon az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez és az Északi Tanácshoz, így Finnországnak teljesen új lehetőségei nyíltak arra, hogy hangsúlyozza állami függetlenségét és a nagyhatalmi konfliktusok elkerülésére irányuló erőfeszítéseit. Urho Kekkonen elnök (1956–1982) Moszkva bizalmát élvezte, mivel stabilan betartotta a szovjet–finn szerződésben foglaltakat. Nem meglepő módon jelentős többséget szerzett az elnökválasztáson, ami az 1968-as, 1974-es és 1978-as újraválasztásához vezetett. Széles körben elismerték, hogy Kekkonen „aduászt” tartott a kezében – Moszkva támogatását. Ahogy Kekkonen megjegyzi, a finn paradoxon az volt, hogy az ország csak akkor közeledhetett a Nyugat felé, ha egyúttal a Kelet felé is ugyanazt tette. Ez a külpolitikai koncepció sikeresnek bizonyult, ugyanis Kekkonen keleti diplomáciája gazdasági és biztonságpolitikai előnyöket hozott az ország számára. Finnországnak sikerült meggyőznie Moszkvát, hogy 1961 tavaszán kedvező megállapodást fogadjon el az Európai Szabadkereskedelmi Társulással (társult taggá válva), ami kulcsfontosságú piacokat biztosított a szárazföldi exportágazatai számára, és megteremtette az alapot az EGK-val, az EK-val, majd végül az EU-val kötött következő megállapodásokhoz és integrációs döntésekhez. Az 1990-es évekig Észak-Európa biztonságpolitikai egyensúlya az 1940-es évek végén kialakult rendre épült. A Finnország és Szovjetunió közötti megállapodást Svédország szigorúbb semlegessége, valamint Dánia és Norvégia NATO-tagsága ellensúlyozta. E rend bármilyen megváltoztatása destabilizálta volna a helyzetet.

Urho Kaleva Kekkonen 1975-ben készült hivatalos elnöki portréja. (Forrás: wikimedia)

Finnország semlegességének egyedisége

A finn hidegháborús semlegesség sajátos vonása elsősorban a szovjet–finn egyezménynek volt betudható. A hidegháború idején az ország nem törekedett aktívan a semlegességre, de a geopolitikai körülmények miatt kénytelen volt elfogadni azt, hiszen ez volt az akkor rendelkezésre álló legjobb alternatíva. Finnország hidegháborús semlegessége volt a legbizonytalanabb a semleges országok közül, elvégre az ország 1340 kilométer hosszú határa a Szovjetunióval (és később Oroszországgal) elkerülhetetlenül befolyásolta az ország életét és külpolitikáját. 

Finnország semlegessége a hidegháború idején nagyban különbözött például Svédországétól, hiszen a második világháború után az előbbi a Szovjetunió befolyási övezetébe került. Alexander Stubb, Finnország korábbi miniszterelnöke szerint Svájccal és Svédországgal ellentétben Finnország pusztán gyakorlati megfontolásokból, nem pedig ideológiai okokból maradt semleges a hidegháború alatt. A svéd semlegesség a svéd nemzeti identitás szerves részét képezte, ezzel szemben a finn semlegesség „inkább szükséglet volt, mint identitás”.[5] A finn semlegességet ezért nem a nemzetközi joggal összhangban, hanem inkább politikai nyilatkozatnak kell tekinteni, elvégre Ausztriával ellentétben semlegessége nem volt jogilag deklarálva, és Svédországgal ellentétben nem történelmi hagyományokból eredt. 

Összegzés

A hivatalban lévő elnök, Sauli Niinistö szerint Finnország NATO-csatlakozás előtti külpolitikáját sokan „kerítésen ülésnek” tartották, de éppen ez adott cselekvési szabadságot és teret mindkét irány megismerésére.[6] A finn vezetők felismerték, hogy az ország túlélésének biztosítása érdekében fontos, hogy Kelet és Nyugat felé egyaránt fenntartsák a diplomáciai kapcsolatokat. Így Finnországnak sikerült egyensúlyt teremtenie a háborúk és az ideológiai megosztottság időszakaiban Kelet és Nyugat között, megvédve szuverenitását és függetlenségét, miközben sokáig elkerülte a nagyhatalmi tömbökhöz való csatlakozást.  Finnország 2023-as NATO csatlakozása azonban a finn történelem egy hosszabb szakaszának lezárását és egy új korszak kezdetét jelenti a külpolitika területén.

Bogányi Jolán Mária

Felhasznált irodalom:

Agius, C. (2006). The social construction of Swedish neutrality: challenges to Swedish identity and sovereignty. 253.

Arter, D. (2022). From Finlandisation and post-Finlandisation to the end of Finlandisation? Finland’s road to a NATO application. European Security.

Aunesluoma, J., & Rainio-Niemi, J. (2016). Neutrality as identity? Finland’s quest for security in the Cold War. Journal of Cold War Studies18(4), 51–78. https://doi.org/10.1162/JCWS_A_00680

Bereczki A. (2010). Népi demokrácia vagy harmadik út? Finnország sorsdöntõ évei (1944-1948). Kommentár, 2010/2. 49-60.

Bogányi J. (2023). Finland and NATO – A historical foreign policy shift in 2022

Brzezinski, Z. (2014). Russia needs a ‘Finland option’ for Ukraine . Financial Times. https://www.ft.com/content/7f722496-9c86-11e3-b535-00144feab7de

Danube Institute. (2022, April 25). The Changing Concept of Finland’s Neutrality – Danube Institute. https://danubeinstitute.hu/en/research/the-changing-concept-of-finland-s-neutrality

Finno-Soviet Treaty, 1948. (n.d.). 17/1948 – Valtiosopimukset – FINLEX ®. Finlex. Retrieved 24 April 2023, from https://www.finlex.fi/fi/sopimukset/sopsteksti/1948/19480017

Forsberg, T., & Pesu, M. (2016). The ‘Finlandisation’ of Finland: The ideal type, the historical model, and the lessons learnt. Diplomacy and Statecraft, 27(3), 473–495. 

Forsberg, T. (2018). Finland and NATO: Strategic Choices and Identity Conceptions. New Security Challenges, 97–127. https://doi.org/10.1057/978-1-137-59524-9_5

Hakovirta, H. (1988). East-West Conflict and European Neutrality. Oxford University Press.

Helsingin Sanomat. (1973, April 5). Kekkonen: Yya-sopimus oikeaa ”suomettumista” – Historia | HS.fi. Helsingin Sanomat. https://www.hs.fi/historia/art-2000009470153.html

Kekkonen, U. (1989). A Finn út (Benczik Vilmos, Ed.). Magyar Eszperantó Szövetség.

Kissinger, H. (2014, March 5). How the Ukraine crisis ends – The Washington Post. Washington Post. https://www.washingtonpost.com/opinions/henry-kissinger-to-settle-the-ukraine-crisis-start-at-the-end/2014/03/05/46dad868-a496-11e3-8466-d34c451760b9_story.html

Meinander, H. (2014). Suomen Historia. Schildts & Söderströms.

Nortio, E., Jasinskaja-Lahti, I., Hämäläinen, M., & Pakkasvirta, J. (2022). Fear of the Russian bear? Negotiating Finnish national identity online. Nations and Nationalism, 28(3), 861–876. https://doi.org/10.1111/NANA.12832

Nousiainen, J. (1959). Suomen poliittinen järjestelmä. Werner Söderström Osakeyhtiö.

Richly G. (2022). Finnország semlegességi törekvései az elmúlt száz évben Rubicon 2022/9.

Stubb, A. (2022, March). (20) Understanding the war in Ukraine (2) – Finland – YouTube. https://www.youtube.com/watch?v=xdnOm0HvLJc

Szabó, J. (1985). Fegyveres semlegesség. Zrínyi Katonai Kiadó.

Uutela, M. (2020). ‘The End of Finlandization’. Finland’s Foreign Policy in the Eyes of the Two German States 1985–1990. International History Review, 42(2), 410–423. 

Vaahtoranta, T., & Forsberg, T. (2000). POST-NEUTRAL OR PRE-ALLIED? Finnish and Swedish Policies on the EU and NATO as Security Organisations. Working Papers, 29.

[1] Nousiainen, 1959, p. 267

[2] Finno-Soviet Treaty, 1948

[3] Arter, 2022, p. 2

[4] Helsingin Sanomat, 1973

[5](Danube Institute, 2022

[6] Summanen, 2013

Ezt olvastad?

Sok Széchenyi-életrajz, értelmezés, cikk, tanulmány született már Széchenyi Istvánról, a „legnagyobb magyarról”. Széchenyi megjelenik a tankönyvek lapjain, rendszerint saját alfejezetet
Támogasson minket