Az Egyesült Államok szerepe a kulturális hidegháborúban

„Óceánia Eurázsiával folytat háborút: tehát Óceánia mindig is Eurázsiával folytatott háborút. A pillanatnyi ellenséget mindig ördöginek kellett tekinteni, ebből pedig az következett, hogy sem a múltban nem lehetett, sem a jövőben nem lehet szövetségre lépni vele […] az Eurázsia iránt érzett általános gyűlölet olyan őrjöngéssé fokozódott, hogy ha a tömeg a kezébe keríthette volna a kétezer eurázsiai háborús bűnöst, akiket az ünnep utolsó napján nyilvánosan szándékoztak felakasztani, feltétlenül darabokra szaggatja őket – éppen ebben a pillanatban adták tudtul, hogy Óceánia mégsem Eurázsia ellen visel háborút, Óceánia ellenfele Keletázsia. Eurázsia szövetséges hatalom.”[1]

Talán túlzásnak tűnhet az Egyesült Államokat és annak közvéleményét George Orwell 1949-ben kiadott disztópiájának Óceániájához hasonlítani, ennek ellenére szembetűnő, hogy az USA is meglehetősen gyorsan reagált a világpolitikában bekövetkező változásokra, a közvélemény pedig a politika irányát követve gyorsan vett akár 180 fokos fordulatot. Nem volt ez másként a Szovjetunió megítélése kapcsán sem. Az 1930-as években az amerikai közvélemény meglehetősen megosztott volt. Egyfelől a szocializmus eszméjének bűvkörében egyfajta utópisztikus államként tekintettek rá, másfelől elrettentő példának tartották, amely úton az USA-nak sosem szabad elindulnia. A vélemények közül a második világháború kitörésével a kommunizmus-ellenesek erősödtek fel. Mindez egy huszárvágással megváltozott 1941-ben, amikor Németország lerohanta a Szovjetuniót. A „zsarnok kommunisták” hirtelen a hazát és a szabadságot védő hősökké változtak, és kevés ikonikusabb kép járta be a világot, mint amikor a Reichstag tetejére az ostromló katonák kitűzik a szovjet zászlót. Ahogy azonban a győzelem eufóriájának a helyét átvette a két szuperhatalom fokozatos elhidegülése, úgy erősödött meg és teljesedett ki 1947-re az antikommunizmus, és tért vissza a Szovjetunió létrejöttekor már egyszer végigsöprő „Red Scare”, azaz a félelem a kommunista hatalomátvételtől. Ezen félelmet kihasználva, az Egyesült Államok kormánya és szervei az ún. kulturális hidegháborúban igyekeztek megszerezni az ideológiai dominanciát otthon és világszerte. E törekvésükhöz a kapitalizmus termékeinek csábításán túl az eszközök széles skáláját vetették be a médiától, a civil vagy látszólag civil szervezeteken keresztül (például: Ford Alapítvány, Congress for Cultural Freedom) egészen a kiterjedt cserekapcsolatokig, mígnem az 1960-as évekbeli folyamatok alapvető változásokat nem hoztak magukkal.

Felmerülhet a kérdés, hogy a katonai és gazdasági hegemónia birtokában, miért volt az Egyesült Államoknak szüksége kiterjedt ideológiai háborúra? A növekvő szovjet fenyegetést már a világháború után pár hónappal észlelte az Egyesült Államok vezetése. Churchill 1946-os „Sinews of Peace”-beszédében, melyben a „vasfüggöny” kifejezést először használta, felhívta a figyelmet, hogy az USA-nak ki kellene használnia katonai fölényét, és a lehető legtöbb eredményre kell rákényszerítenie a háborúban kivérzett szovjeteket. Truman elnök azonban nem kívánt újabb háborúba keveredni. Ez az érthető vonakodás azonban geopolitikai szemszögből sokba került. Bár már 1947–1948 folyamán a retorikát tekintve elkezdődött a hidegháború, de az 1950-es évekig az amerikai csapatok harci cselekményekbe nem bonyolódtak.[2] Ez idő alatt, 1949-re Mao Ce-tungnak sikerült megszereznie Kína felett a hatalmat, így a Föld legnépesebb államával bővült a szocialista tábor, és ugyanebben az évben a szovjetek végrehajtották az első sikeres kísérleti atomrobbantásukat, mellyel az USA katonai előnye egycsapásra lényegtelenné vált. Mire 1950-ben a koreai háború során az amerikai csapatok ténylegesen beavatkoztak katonai műveletekbe, már késő volt.

Egy globális háború a szovjet és amerikai fél totális elpusztításával járt volna, így a háború megvívásának más eszközeit kellett alkalmazni. Ezek közé tartozott a kiterjedt fegyverkezési verseny, a gazdasági és technológiai vezető szerepre való törekvés, a szövetséges területeken folytatott „kisebb” háborúk (lásd: Korea, Vietnam, Afganisztán) és nem kis mértékben az ideológiai versengés, azaz a kulturális hidegháború.

Erre az ideológiai bázisépítésre és hadviselésre három okból is szüksége volt az Egyesült Államoknak. Egyrészt meg kellett erősíteni a hátország lojalitását. Vissza kellett szorítani minden szocialista mozgalmat, és az évtizedekig tartó harchoz meg kellett nyerni a szélesebb közvéleményt, valamint a gazdasági és társadalmi elitet. Másrészt az Egyesült Államoknak bizonyítania kellett a külvilág, elsősorban Nyugat-Európa számára, hogy nem csak gazdasági értelemben vált hegemónná, de kulturális értelemben is a világ élvonalát képviseli, sőt vezető szerepet játszik, ezzel kiszélesítve a 20. század elejétől egyre jelentősebbé váló folyamatot, az amerikanizációt, azaz az amerikai értékek, termékek és kultúra világszintű elterjedését. A harmadik ok pedig egyszerűen az volt, hogy részt vegyenek a küzdelemben, megfeleljenek a kihívásnak. A Szovjetunió és szövetségesei ugyanis egyidejűleg célzott propaganda- és kulturális tevékenységet folytattak szerte a világban.

Az amerikai kormányzat nem maradt magára ebben a törekvésében. Politikai oldalon a Joseph R. McCarthy szenátor nevével jelzett mozgalom vált az uralkodóvá, mely a szovjetektől való félelmet, a valós vagy vélt szovjet szimpatizánsok elleni boszorkányüldözést mindennapi valósággá tette.[3] A programokat a hazai fronton erősítette az FBI és az egyre nagyobb szerepkörrel rendelkező, néha már szinte árnyékkormányként viselkedő CIA. Ezeket kiegészítve szállt be a közdelembe az értelmiség, a gazdasági vezető réteg, a szórakoztató ipar és a különböző alapítványok.

A hátország biztosítása

Christopher Lash, akinek a „kulturális hidegháború” elnevezés elsőkénti használatát tulajdonítják, úgy jellemezte az 1950-es évek végéig terjedő időszakot, mint amikor a semlegesség nem volt járható út. Az értelmiség széles rétegei, legyen szó akár újságírókról vagy egyetemi oktatókról, komoly öncenzúrát alkalmaztak, a szocializmusról és a Szovjetunióról szinte kizárólag elítélő hangnemben lehetett beszélni, az ezzel ellentételes véleményen lévők könnyen megbélyegződhettek, állásukat kockáztatták. De a kommunizmus elleni küzdelem egyfajta divattá is vált. Értelmiségi, egyetemista fiatalok önként jelentkeztek a titkos szolgálatok kötelékébe. Érdemes megfigyelni, hogy alapvetően demokratikus körülmények között sikerült megvalósítani ezt a közhangulatot a média és a közbeszéd megfelelő irányításával, miközben a Szovjetunióban és csatlós országaiban ugyanezt állami központosítással, cenzúrával sikerült csak elérni.

A média befolyásoló szerepét felismerve ki kell emelni Hollywood szerepét a kommunizmus elleni harcban. A korszak ugyanis a tömegmédiumok igazi robbanását hozta az otthoni televíziózás és a moziba járás szokásának elterjedésével. Ebből adódóan egyre nagyobb hatást tudott gyakorolni a közvéleményre, mintákat adva az amerikai értékrendről, az igazi férfiról, a gondos anyáról vagy éppen a hazájáért küzdő hősről. Ebben a fontos szerepben természetesen nem volt megengedhető, hogy balos szerzők relativizálják a veszélyt, és a szocialista rendszer által képviselt értékekre hívják fel a figyelmet. Így azok a rendezők, producerek, akikről ilyen nézeteket feltételeztek, tiltólistára kerültek, mellyel letörték az ún. „belső ellenséget”. Hogy milyen módon tudtak a korábban évtizedekig megbecsült szerzők ezek után boldogulni? Noam Chomsky ír arról a Who rules the World? című könyvében, hogy 1950-es évek népszerű televíziós sorozatát, a Robin Hood kalandjai-t, mely sok szempontból kritikus a privatizációval és a kapitalizmussal szemben, névtelenül írták olyan baloldali szerzők, akiket korábban nézeteik miatt tiltottak le. Tehát a boldogulás útja a visszahúzódás és névtelenség maradt.

A filmipar finanszírozási oldalán pedig megjelent az FBI is, az amerikai hősiességet kiemelő megrendeléseivel. A honvédő szovjet hősök átalakultak, a világháború után ők lettek a világot elpusztítani akaró gonosztevők, az amerikai katonák pedig a hősök, akik az utolsó pillanatban megmentik a világot. Olyan, már címükben is sokatmondó filmek jellemzik a korszakot, mint a Nightmare, The Red Menace, Invasion USA, I Was a Communist for the FBI vagy a Red Planet Mars.

Hollywood nem csak az aktuális eseményekkel, hanem szórakoztatva is nevelt. Ez az időszak a westernfilmek aranykora, amelyekben a hős férfiak a vadnyugaton, törvényen kívüliek hadával szemben védik meg a kisvárost. E filmek megágyaztak a kívánt értékrendeknek, és olyan magatartási formáknak, mint a hősiesség vagy a haza védelmében tett katonai szolgálat. Megszületik a képernyőn a „Militant Liberty”, azaz az a hős amerikai hadsereg toposza, amelynek egyedüli célja az elnyomottak felszabadítása, az elesettek védelme, a szabadság elhozása, a gonosztevők megbüntetése (például They were expendable, The Quiet Man). Ezen toposz jellemzői még a mai napig rengeteg filmben visszaköszönnek.

A korszak talán legikonikusabb alakja John Wayne, aki az amerikai katona és minden általa hordozott értékrend megtestesítőjévé vált. Ez a szerep számára annak a fényében válik igazán érdekessé és ellentmondásossá, hogy ő maga nem szolgált a második világháborúban. De a korszak elhozta a színesbőrű színészek megjelenését is a filmvásznon, ezzel próbálták több-kevesebb sikerrel élét venni annak az állandó szovjet kritikának, hogy az amerikai rendszer rasszista és elnyomó lenne.

Az üzenet érdekében gyakori volt a feldolgozások esetén az alapanyag tudatos megváltoztatása, hogy az jobban megfeleljen az amerikai idea elvárásainak. A bevezetőben is idézett George Orwell könyveinek (Állatfarm, 1984) szimbólumai mind az amerikai, mind a szovjet rendszerek kritikájaként is értelmezhetők, míg a megfilmesítésüknél megváltoztatták a történetek több elemét és a végét, hogy a végkifejlet reménytelibb legyen, illetve az antikommunista üzenet legyen domináns.

Az 1950-es években berobbant a televíziózás az amerikaiak mindennapi életébe. 1950-ben a háztartások 9%-a rendelkezett televízióval, ez a szám 1962-re már 90%-ra nőtt.[4] A lakások elengedhetetlen kelléke lett, és az esti programok a közös tévézés köré kezdtek összpontosulni. Mivel hatása jelentős volt, természetesen a propagandának is kiváló terepévé vált. Az olyan vígjátékok, mint az I love Lucy vagy a Lassie, közvetítették az amerikai álláspontot, segítettek megteremteni az amerikai család archetípusát, gyerekekkel, házzal, autóval, tehát a az amerikai fogyasztói kapitalizmus leképződését. A sorozatok mellett a híradók váltak a tömegtájékoztatás eszközévé, melyek sok esetben komolyabb kritika nélkül közvetítették a kormányzat álláspontját még kritikus időszakokban is.[5]

A képregények hasonló szerepet töltöttek be a 20. század közepén, mint manapság a videójátékok. A fiatalságra hatalmas befolyást gyakoroltak, miközben a szülők generációjának egy jelentős része elborzadva tekintett rá. Olyan médiumnak vélték, amely deviáns viselkedésre neveli a fiatalságot. Superman, Amerika Kapitány vagy éppen Marvel Kapitány kalandjai hétről-hétre szórakoztatták az amerikai fiatalság tömegeit. A kormányzat is természetesen felismerte a nevelő szerepben rejlő lehetőségeket, és aktívan használta is a kormányzati üzenetek terjesztésére, ideológia formálására. Nem véletlen, hogy Amerika Kapitány, aki a második világháború alatt a nácik ellen folytatott ádáz küzdelmet, az 1940-es évek végére a gonosz kommunisták megfékezésére fordította figyelmét. Superman élőben figyelte az atomrobbantásokat, bevezetve azt a köztudatba, és a képregények hasábjain kémek tömege leplezett le Amerika-ellenes összeesküvéseket, küzdött a szovjetek világhatalmi tevei ellen.

Az európai harctér

Az ideológiai harc megvívásához Európa már rázósabb terepnek bizonyult. A megosztott kontinens nyugati fele még mindig őrizte civilizációs, kulturális felsőbbségének tudatát, még ha ez már gazdasági és politikai erővel csak korlátozottan társult, amit jól fémjelzett a gyarmatbirodalmak fokozatos szétesése. Ebből adódóan főként Franciaországban elég erős anti-amerikanizmus volt tetten érhető, míg a brit közvéleményben a hagyományos semleges, kritikus álláspont volt a jellemző, melyet a Marshall-terv kétségtelen pozitív gazdasági hatásai sem oszlattak el. További akadályt jelentett, hogy Európa-szerte jelen voltak a kommunista pártok. Ennek talán leglátványosabb megnyilvánulása Olaszország volt, ahol tartósan 20% feletti eredményt voltak képesek elérni a választásokon, sőt a 1970-es évekre 30% fölötti támogatottsággal a kormányalakítás közelébe is jutottak.

A nyugat-európai “harctér” ugyan főként az USA katonai és gazdasági érdekeltségébe tartozott, a politikai és kulturális befolyásért folytatott harcban mégis részt vettek a szocialista blokk országai is. Olyan látványos eseményeket szerveztek, mint a Béke-világtanács, melynek állandó mondandója az amerikai agresszió elítélése volt. A követségeken, gazdasági vállalkozásokon keresztül pedig pénzelték a nyugat-európai kommunista pártokat és azok kulturális tevékenységeit, folyóiratait.[6]

Mindennek tükrében nem meglepő, hogy a CIA titokban űzött kulturális tevékenységét főként Európára összpontosította, egészen az 1960-as évek közepéig. A stratégia lényege az volt, hogy a nem kommunista baloldalt megnyerve, annak teret adva kell megbuktatni a kommunizmus mítoszát, és azt Amerika-baráttá téve, még a vasfüggönyön túl is eljuttatni a nyugati értékrendet és eszméket. Olyan intézmények, csatornák kezdték meg működésüket, mint a Voice of America (1947) vagy a Szabad Európa Rádió (1949), melyek több mint 40 nyelven sugároztak rádió- és televíziós adásokat Európa lakosai számára.

A kulturális vezető szerep erősítésére és az értelmiségi réteg megnyerésére az USA, alapítványokon keresztül számos csereprogramot hozott létre. Ezek legnagyobb hatású és leglátványosabb elemei azonban nem a baráti országok felé irányultak, hanem éppen a vasfüggöny túloldalára, és lehetővé tették több tízezer szovjet, de jelentős számú lengyel vagy épp magyar tudós, zenész, művész, író számára az amerikai tudományos-kulturális elit megismerését, saját világképük bővítését és végső soron hozzájárultak az egyeduralmon alapuló szocialista rendszer erodálásához.

A propaganda-tevékenység egyik legfontosabb szervezeti formája a Congress for Cultural Freedom (CCF), azaz a Kongresszus a Kulturális Szabadságért lett, amely 1950-ben, Berlinben tartotta alakuló ülését, majd a továbbiakban Párizs központtal folytatta tevékenységét.

A Melvin J. Lasky, Nikolai Nabukov, Michael Jesselson nevével fémjelzett szervezet 35 országban folytatott széleskörű kulturális és ideológiai munkát, törekedett a folyamatos jelenlét biztosítására az értelmiségi körökben. Ennek legfontosabb felülete kulturális, politikai folyóiratok kiadása volt, amelyekkel folyamatosan lehetőség nyílt hatást gyakorolni a nem kommunista baloldali értelmiségre, számukra publicisztikai lehetőségeket biztosítani. A kiadott több mint 20 folyóiratból a legfontosabbak az Encounter az Egyesült Királyságban, a Preuves Franciaországban, a Der Monat Nyugat-Németországban, a Tempo Presente Olaszországban voltak. Emellett magas rangú konferenciákat és kiállításokat szerveztek, zenészek és képzőművészek számára díjazási és megjelenési lehetőséget biztosítottak. Ezekre jó példa a bostoni Symphony Orchestra 1952-es és 1955-ös fellépése vagy a Metropolitan Opera európai turnéja 1956-ban. Mindezzel széleskörű kapcsolati hálót hoztak létre Európa (kisebb részben Dél-Amerika) és az USA értelmisége között, egyúttal hirdették az Egyesült Államok által létrehozni kívánt világ szükségességét, anélkül, hogy a résztvevők legnagyobb része tudatában lett volna a mögöttes szándékoknak és a finanszírozásnak.

A Kongresszus tevékenysége a vasfüggöny túloldalára is képes volt hatást kifejteni, ugyanis jelentős könyv- és folyóirat-csomagokkal támogatták a keleti blokk országainak értelmiségi köreit, melyek a legfrissebb irodalmi és tudományos eredményeket hozták el számukra. E csomagok és különböző meghívások révén sikerült kapcsolatot teremteni a vasfüggönyön túli országok értelmiségével, bekapcsolva őket a nemzetközi vérkeringésbe. Természetesen e csomagok célba érkezését nagyban befolyásolta, hogy a célországok kormányai éppen mennyire megengedő vagy tiltó szemmel tekintettek a nyugat-európai értelmiség alkotásaira. Ez az információáramlás azonban nem csak egy irányba működött, hiszen a szervezet igyekezett minél több szerzőt meghívni, és antológiákba rendezve megjelentetni egy-egy keleti ország költőinek, íróinak alkotásait.

A Kongresszus tevékenysége különösen akkor volt élénk, amikor egy-egy nagyobb horderejű eseményre kellett reagálni. Ilyen volt a magyarországi 1956-os forradalom. Több látványos programjuk közül kiemelkedik, hogy a menekült érzelmiségieknek és diákoknak segítettek európai egyetemekre bejutni. A Voice of America és a Szabad Európa Rádió segítségével pedig (amelyek szintén aktív szerepet játszottak a forradalom során), mindössze pár hónap alatt elkészítettek és kiadtak egy fehér könyvet, azaz a szervezet hivatalos véleményét és ahhoz tartozó dokumentumokat tömörítő kötetet, Le Révolution Hongroise címen. Említhetjük emellett a Philharmonia Hungarica felállítását és finanszírozását, amely főként a harcok elől menekült zenészekből állt.

Hangsúlyváltás az 1960-as évektől

A kulturális hidegháború az 1960-as években mind Európában, mind az USA-ban folyamatosan megváltozott. Több, egymástól független esemény egymást erősítve bontotta fel a korábban meghatározó irányokat. Talán a legelső és legfontosabb ilyen folyamat a berlini fal 1961-es felhúzása és az 1962-es kubai rakétaválság után indult el, amikor az amerikai és szovjet vezetők a nukleáris holokauszt árnyékában belátták, hogy egy közvetlen háború mindkét fél elpusztítását jelentené. E tanulság kapcsán Európában is egyre inkább elfogadottabbá vált vasfüggöny és a “két Németország” létezése, így fokozatosan elhárult a háború veszélye, míg végül a hetvenes években megindulhattak a kelet–nyugati diplomáciai kapcsolatok. Ezzel beköszöntött a détente, azaz az enyhülés időszaka, melynek talán legikonikusabb mozzanata Nixon és Brezsnyev 1972-es találkozója lett.

A fokozatos enyhüléssel egyidőben az 1960-es évek folyamán a legtöbb egykori afrikai gyarmat elnyerte függetlenségét. Csak az Afrika évének is nevezett 1960-ban 26 új állam jött létre. Ez pedig mindkét nagyhatalom számára hatalmas lehetőséget jelentett. Új gazdasági és szövetségi kapcsolatok kiépítése vált lehetségessé, a katonai és ideológiai küzdelem új színterei nyílhattak meg, amelyekben a Szovjetunió előnyben érezhette magát az új országok gyarmati tapasztalatai miatt, melyek elidegenítették őket a nyugat-európai államoktól, s rajtuk keresztül az USA-tól. A gazdasági és ideológiai harctér tehát áttevődött Afrikába, illetve Délkelet-Ázsiába, ahol 1965-re az amerikaiak egyre inkább elköteleződtek a második indokínai vagy vietnámi háború megvívása mellett. Ez pedig nem csak a szocialista blokk országaiban, de – főképp az 1968-as Ted-offenzívát követően – az amerikai lakosságban és szövetségesei körében is alapjaiban kérdőjelezte meg az amerikai eszmékbe vetett hitet.

Mindeközben az európai tevékenység legfontosabb intézménye, a CCF is halálos sebet kapott. Már az 1960-as évek elején megjelentek arról cikkek, egyelőre bizonyítás nélkül, hogy a Kongresszus mögött a CIA állhat, azonban 1966-ban a New York Times hasábjain egy leleplező cikksorozat egyértelműen feltárta, hogy a CIA a szervezet elsődleges támogatója. A leleplezést hatalmas botrány követte, számos tag kilépett, és a szervezet tevékenysége folyamatosan ellehetetlenedett. A finanszírozását ugyan átvette a Ford Alapítvány, azonban a szervezet jelentősége idővel elsorvadt, míg végül 1979-ben be is szüntette tevékenységét. A botrány mögött a CIA belső harcai sejthetők, azonban maga a kiszivárgás és az utána következő elfordulás mind arra enged következtetni, hogy a szervezet tevékenysége és egyúttal az Európa felé irányuló kultúrharc elvesztette kiemelt jelentőségét.

Az Egyesült Államok kormányzata és titkosszolgálati szervei tehát erőforrásokat nem sajnálva igyekeztek a közvéleményt egységesíteni, melyre a hidegháborús küzdelmek és az USA világhatalmi szerepének egyik alapfeltételeként tekintettek egészen az 1960-as évekig. Bár utólag, főleg az FBI és a CIA közreműködésének ismeretében cinikusan tekinthetünk a létrejövő intézményekre és a megvalósult programokra, de ettől függetlenül sem kételkedhetünk a résztvevők többségének őszinte meggyőződésében. Erre ékes példa a CCF finanszírozása kapcsán kialakult felháborodás. Szintén nem lehet kétségünk afelől, hogy a programok az egyes résztvevőkre mekkora hatást gyakoroltak. Egy, a CCF témájában megjelent könyv (Roselyne Chenu: En lutte contre les dictatures – Le Congrès pour la liberté de la culture, 1950–1978) apropóján szervezett beszélgetésen[7] Illyés-Kodolányi Mária (Illyés Gyula lánya) a szervezettől kapott könyvcsomagokat olyan fénysugarakként jellemezte, amelyek átvilágítottak a vasfüggönyön keresztül.

Horváth B. Zsolt

Felhasznált irodalom:

Borvendég Zsuzsanna: Az „Impexek” kora, Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala, 2017.

China White Paper. Szerk.: Dean Acheson, Stanford University Press, 1949. url: https://archive.org/stream/VanSlykeLymanTheChinaWhitePaper1949/Van+Slyke%2C+Lyman+-+The+China+White+Paper+1949_djvu.txt

Chomsky, Noam – S. Edward, Herman: Az Egyetértés-gépezet. A tömegmédia politikai gazdaságtana, L’Harmattan Kiadó, 2016.

Chomsky, Noam: Who Rules the World? Henry Hold and Company, 2016.

Kissinger, Henry: Diplomacy, Simon & Schuster, 1994.

Lash, Christopher: The Cultural Cold Wad: A Short History of the Congress for Cultural Freedom. In: Bernstein, J. Barton (szerk): Towards a New Past: Dissenting Eassays in American History, Chatto & Windus, 1970.

Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története, Antall József Tudásközpont, 2014.

Saunders, Frances Stonor: The Cultural Cold War: The CIA and the World of Arts and Letters, The New Press, 2013.

Scott Smith, Giles – Krabbendam, Hans (szerk.): The Cultural Cold War in Western Europe, 1950-1960, Frank Cass, 2003.

Shaw, Tony: Hollywood’s Cold War, Edinburgh University Press, 2007.

York, Chris – York, Rafiel (szerk.): Comic Books and the Cold War, 1946-1962: Essays on Graphic Treatment of Communism, the Code and Social Concerns, MacFarland & Company, 2012.

[1] George Orwell: 1984. Ford. Szíjgyártó László. Európa Könyvkiadó, 1989. 41.p., 199 p.

[2] Ugyan 1947 után jelentősen megélénkült az amerikai szerepvállalás a görög polgárháborúban a kommunista felkelők ellenében, azonban ez nagyrészt hadianyag és pénzügyi támogatásban, illetve a görög csapatok kiképzésben merült ki.

[3] Baloldali gondolkodók és szimpatizánsok feketelistára kerültek, ellehetetlenítették őket, sokukat el is ítélték. A leghíresebb eset kétségkívül a Rosenberg házaspáré volt, akik részt vettek az amerikai atomprogramban, azonban a szovjeteknek történő kémkedés vádjával elítélték, majd kivégezték őket. A hisztéria csúcspontján, McCarthy szenátor a Truman-kormányzat egyes vezetőit és a CIA több vezetőjét is vádolta, ezért 1954-ben teljesen háttérbe szorították.

[4] https://americancentury.omeka.wlu.edu/files/original/60e94905a0e02050a5b78f10b1b02b07.jpg

[5] Noam Chomsky és Herman S. Edward az Egyetértés gépezet című könyvükben elemezték, hogy még a vietnámi háború idején is az újságok és híradások döntő többségben háborúpártiak maradtak, egészen addig, míg a kormányzat el nem határozta a kivonulást és a háború befejezését.

[6] Hazánk szerepéről mindebben Borvendég Zsuzsanna ír részletesebben Az „Impexek” kora című könyvében.

[7] A beszélgetésről a Mandiner szerzője, Leimeiszter Barnabás készített összefoglalót Fénysugár és fedett akció: így támogatta a CIA a hidegháborús ellenzékeket címmel: https://mandiner.hu/cikk/20191120_congress_for_cultural_freedom

Ezt olvastad?

A hosszúra nyúlt nulladik nap – A Harmadik Birodalom Hitler után

A Corvina Kiadó 2020-ban jelentette meg Volker Ullrich (1943) Nyolc májusi nap – A Harmadik birodalom utolsó hete című könyvét.

X