Az Egyesült Államok szerepe a kulturális hidegháborúban
„Óceánia Eurázsiával folytat háborút: tehát Óceánia mindig is Eurázsiával folytatott háborút. A pillanatnyi ellenséget mindig ördöginek kellett tekinteni, ebből pedig az következett, hogy sem a múltban nem lehetett, sem a jövőben nem lehet szövetségre lépni vele […] az Eurázsia iránt érzett általános gyűlölet olyan őrjöngéssé fokozódott, hogy ha a tömeg a kezébe keríthette volna a kétezer eurázsiai háborús bűnöst, akiket az ünnep utolsó napján nyilvánosan szándékoztak felakasztani, feltétlenül darabokra szaggatja őket – éppen ebben a pillanatban adták tudtul, hogy Óceánia mégsem Eurázsia ellen visel háborút, Óceánia ellenfele Keletázsia. Eurázsia szövetséges hatalom.”[1]
Talán túlzásnak tűnhet az Egyesült Államokat és annak közvéleményét George Orwell 1949-ben kiadott disztópiájának Óceániájához hasonlítani, ennek ellenére szembetűnő, hogy az USA is meglehetősen gyorsan reagált a világpolitikában bekövetkező változásokra, a közvélemény pedig a politika irányát követve gyorsan vett akár 180 fokos fordulatot. Nem volt ez másként a Szovjetunió megítélése kapcsán sem. Az 1930-as években az amerikai közvélemény meglehetősen megosztott volt. Egyfelől a szocializmus eszméjének bűvkörében egyfajta utópisztikus államként tekintettek rá, másfelől elrettentő példának tartották, amely úton az USA-nak sosem szabad elindulnia. A vélemények közül a második világháború kitörésével a kommunizmus-ellenesek erősödtek fel. Mindez egy huszárvágással megváltozott 1941-ben, amikor Németország lerohanta a Szovjetuniót. A „zsarnok kommunisták” hirtelen a hazát és a szabadságot védő hősökké változtak, és kevés ikonikusabb kép járta be a világot, mint amikor a Reichstag tetejére az ostromló katonák kitűzik a szovjet zászlót. Ahogy azonban a győzelem eufóriájának a helyét átvette a két szuperhatalom fokozatos elhidegülése, úgy erősödött meg és teljesedett ki 1947-re az antikommunizmus, és tért vissza a Szovjetunió létrejöttekor már egyszer végigsöprő „Red Scare”, azaz a félelem a kommunista hatalomátvételtől. Ezen félelmet kihasználva, az Egyesült Államok kormánya és szervei az ún. kulturális hidegháborúban igyekeztek megszerezni az ideológiai dominanciát otthon és világszerte. E törekvésükhöz a kapitalizmus termékeinek csábításán túl az eszközök széles skáláját vetették be a médiától, a civil vagy látszólag civil szervezeteken keresztül (például: Ford Alapítvány, Congress for Cultural Freedom) egészen a kiterjedt cserekapcsolatokig, mígnem az 1960-as évekbeli folyamatok alapvető változásokat nem hoztak magukkal.
Felmerülhet a kérdés, hogy a katonai és gazdasági hegemónia birtokában, miért volt az Egyesült Államoknak szüksége kiterjedt ideológiai háborúra? A növekvő szovjet fenyegetést már a világháború után pár hónappal észlelte az Egyesült Államok vezetése. Churchill 1946-os „Sinews of Peace”-beszédében, melyben a „vasfüggöny” kifejezést először használta, felhívta a figyelmet, hogy az USA-nak ki kellene használnia katonai fölényét, és a lehető legtöbb eredményre kell rákényszerítenie a háborúban kivérzett szovjeteket. Truman elnök azonban nem kívánt újabb háborúba keveredni. Ez az érthető vonakodás azonban geopolitikai szemszögből sokba került. Bár már 1947–1948 folyamán a retorikát tekintve elkezdődött a hidegháború, de az 1950-es évekig az amerikai csapatok harci cselekményekbe nem bonyolódtak.[2] Ez idő alatt, 1949-re Mao Ce-tungnak sikerült megszereznie Kína felett a hatalmat, így a Föld legnépesebb államával bővült a szocialista tábor, és ugyanebben az évben a szovjetek végrehajtották az első sikeres kísérleti atomrobbantásukat, mellyel az USA katonai előnye egycsapásra lényegtelenné vált. Mire 1950-ben a koreai háború során az amerikai csapatok ténylegesen beavatkoztak katonai műveletekbe, már késő volt.
Egy globális háború a szovjet és amerikai fél totális elpusztításával járt volna, így a háború megvívásának más eszközeit kellett alkalmazni. Ezek közé tartozott a kiterjedt fegyverkezési verseny, a gazdasági és technológiai vezető szerepre való törekvés, a szövetséges területeken folytatott „kisebb” háborúk (lásd: Korea, Vietnam, Afganisztán) és nem kis mértékben az ideológiai versengés, azaz a kulturális hidegháború.
Erre az ideológiai bázisépítésre és hadviselésre három okból is szüksége volt az Egyesült Államoknak. Egyrészt meg kellett erősíteni a hátország lojalitását. Vissza kellett szorítani minden szocialista mozgalmat, és az évtizedekig tartó harchoz meg kellett nyerni a szélesebb közvéleményt, valamint a gazdasági és társadalmi elitet. Másrészt az Egyesült Államoknak bizonyítania kellett a külvilág, elsősorban Nyugat-Európa számára, hogy nem csak gazdasági értelemben vált hegemónná, de kulturális értelemben is a világ élvonalát képviseli, sőt vezető szerepet játszik, ezzel kiszélesítve a 20. század elejétől egyre jelentősebbé váló folyamatot, az amerikanizációt, azaz az amerikai értékek, termékek és kultúra világszintű elterjedését. A harmadik ok pedig egyszerűen az volt, hogy részt vegyenek a küzdelemben, megfeleljenek a kihívásnak. A Szovjetunió és szövetségesei ugyanis egyidejűleg célzott propaganda- és kulturális tevékenységet folytattak szerte a világban.
Az amerikai kormányzat nem maradt magára ebben a törekvésében. Politikai oldalon a Joseph R. McCarthy szenátor nevével jelzett mozgalom vált az uralkodóvá, mely a szovjetektől való félelmet, a valós vagy vélt szovjet szimpatizánsok elleni boszorkányüldözést mindennapi valósággá tette.[3] A programokat a hazai fronton erősítette az FBI és az egyre nagyobb szerepkörrel rendelkező, néha már szinte árnyékkormányként viselkedő CIA. Ezeket kiegészítve szállt be a közdelembe az értelmiség, a gazdasági vezető réteg, a szórakoztató ipar és a különböző alapítványok.
A hátország biztosítása
Christopher Lash, akinek a „kulturális hidegháború” elnevezés elsőkénti használatát tulajdonítják, úgy jellemezte az 1950-es évek végéig terjedő időszakot, mint amikor a semlegesség nem volt járható út. Az értelmiség széles rétegei, legyen szó akár újságírókról vagy egyetemi oktatókról, komoly öncenzúrát alkalmaztak, a szocializmusról és a Szovjetunióról szinte kizárólag elítélő hangnemben lehetett beszélni, az ezzel ellentételes véleményen lévők könnyen megbélyegződhettek, állásukat kockáztatták. De a kommunizmus elleni küzdelem egyfajta divattá is vált. Értelmiségi, egyetemista fiatalok önként jelentkeztek a titkos szolgálatok kötelékébe. Érdemes megfigyelni, hogy alapvetően demokratikus körülmények között sikerült megvalósítani ezt a közhangulatot a média és a közbeszéd megfelelő irányításával, miközben a Szovjetunióban és csatlós országaiban ugyanezt állami központosítással, cenzúrával sikerült csak elérni.
A média befolyásoló szerepét felismerve ki kell emelni Hollywood szerepét a kommunizmus elleni harcban. A korszak ugyanis a tömegmédiumok igazi robbanását hozta az otthoni televíziózás és a moziba járás szokásának elterjedésével. Ebből adódóan egyre nagyobb hatást tudott gyakorolni a közvéleményre, mintákat adva az amerikai értékrendről, az igazi férfiról, a gondos anyáról vagy éppen a hazájáért küzdő hősről. Ebben a fontos szerepben természetesen nem volt megengedhető, hogy balos szerzők relativizálják a veszélyt, és a szocialista rendszer által képviselt értékekre hívják fel a figyelmet. Így azok a rendezők, producerek, akikről ilyen nézeteket feltételeztek, tiltólistára kerültek, mellyel letörték az ún. „belső ellenséget”. Hogy milyen módon tudtak a korábban évtizedekig megbecsült szerzők ezek után boldogulni? Noam Chomsky ír arról a Who rules the World? című könyvében, hogy 1950-es évek népszerű televíziós sorozatát, a Robin Hood kalandjai-t, mely sok szempontból kritikus a privatizációval és a kapitalizmussal szemben, névtelenül írták olyan baloldali szerzők, akiket korábban nézeteik miatt tiltottak le. Tehát a boldogulás útja a visszahúzódás és névtelenség maradt.

A filmipar finanszírozási oldalán pedig megjelent az FBI is, az amerikai hősiességet kiemelő megrendeléseivel. A honvédő szovjet hősök átalakultak, a világháború után ők lettek a világot elpusztítani akaró gonosztevők, az amerikai katonák pedig a hősök, akik az utolsó pillanatban megmentik a világot. Olyan, már címükben is sokatmondó filmek jellemzik a korszakot, mint a Nightmare, The Red Menace, Invasion USA, I Was a Communist for the FBI vagy a Red Planet Mars.
Hollywood nem csak az aktuális eseményekkel, hanem szórakoztatva is nevelt. Ez az időszak a westernfilmek aranykora, amelyekben a hős férfiak a vadnyugaton, törvényen kívüliek hadával szemben védik meg a kisvárost. E filmek megágyaztak a kívánt értékrendeknek, és olyan magatartási formáknak, mint a hősiesség vagy a haza védelmében tett katonai szolgálat. Megszületik a képernyőn a „Militant Liberty”, azaz az a hős amerikai hadsereg toposza, amelynek egyedüli célja az elnyomottak felszabadítása, az elesettek védelme, a szabadság elhozása, a gonosztevők megbüntetése (például They were expendable, The Quiet Man). Ezen toposz jellemzői még a mai napig rengeteg filmben visszaköszönnek.
A korszak talán legikonikusabb alakja John Wayne, aki az amerikai katona és minden általa hordozott értékrend megtestesítőjévé vált. Ez a szerep számára annak a fényében válik igazán érdekessé és ellentmondásossá, hogy ő maga nem szolgált a második világháborúban. De a korszak elhozta a színesbőrű színészek megjelenését is a filmvásznon, ezzel próbálták több-kevesebb sikerrel élét venni annak az állandó szovjet kritikának, hogy az amerikai rendszer rasszista és elnyomó lenne.
Az üzenet érdekében gyakori volt a feldolgozások esetén az alapanyag tudatos megváltoztatása, hogy az jobban megfeleljen az amerikai idea elvárásainak. A bevezetőben is idézett George Orwell könyveinek (Állatfarm, 1984) szimbólumai mind az amerikai, mind a szovjet rendszerek kritikájaként is értelmezhetők, míg a megfilmesítésüknél megváltoztatták a történetek több elemét és a végét, hogy a végkifejlet reménytelibb legyen, illetve az antikommunista üzenet legyen domináns.
Az 1950-es években berobbant a televíziózás az amerikaiak mindennapi életébe. 1950-ben a háztartások 9%-a rendelkezett televízióval, ez a szám 1962-re már 90%-ra nőtt.[4] A lakások elengedhetetlen kelléke lett, és az esti programok a közös tévézés köré kezdtek összpontosulni. Mivel hatása jelentős volt, természetesen a propagandának is kiváló terepévé vált. Az olyan vígjátékok, mint az I love Lucy vagy a Lassie, közvetítették az amerikai álláspontot, segítettek megteremteni az amerikai család archetípusát, gyerekekkel, házzal, autóval, tehát a az amerikai fogyasztói kapitalizmus leképződését. A sorozatok mellett a híradók váltak a tömegtájékoztatás eszközévé, melyek sok esetben komolyabb kritika nélkül közvetítették a kormányzat álláspontját még kritikus időszakokban is.[5]
A képregények hasonló szerepet töltöttek be a 20. század közepén, mint manapság a videójátékok. A fiatalságra hatalmas befolyást gyakoroltak, miközben a szülők generációjának egy jelentős része elborzadva tekintett rá. Olyan médiumnak vélték, amely deviáns viselkedésre neveli a fiatalságot. Superman, Amerika Kapitány vagy éppen Marvel Kapitány kalandjai hétről-hétre szórakoztatták az amerikai fiatalság tömegeit. A kormányzat is természetesen felismerte a nevelő szerepben rejlő lehetőségeket, és aktívan használta is a kormányzati üzenetek terjesztésére, ideológia formálására. Nem véletlen, hogy Amerika Kapitány, aki a második világháború alatt a nácik ellen folytatott ádáz küzdelmet, az 1940-es évek végére a gonosz kommunisták megfékezésére fordította figyelmét. Superman élőben figyelte az atomrobbantásokat, bevezetve azt a köztudatba, és a képregények hasábjain kémek tömege leplezett le Amerika-ellenes összeesküvéseket, küzdött a szovjetek világhatalmi tevei ellen.
Az európai harctér
Az ideológiai harc megvívásához Európa már rázósabb terepnek bizonyult. A megosztott kontinens nyugati fele még mindig őrizte civilizációs, kulturális felsőbbségének tudatát, még ha ez már gazdasági és politikai erővel csak korlátozottan társult, amit jól fémjelzett a gyarmatbirodalmak fokozatos szétesése. Ebből adódóan főként Franciaországban elég erős anti-amerikanizmus volt tetten érhető, míg a brit közvéleményben a hagyományos semleges, kritikus álláspont volt a jellemző, melyet a Marshall-terv kétségtelen pozitív gazdasági hatásai sem oszlattak el. További akadályt jelentett, hogy Európa-szerte jelen voltak a kommunista pártok. Ennek talán leglátványosabb megnyilvánulása Olaszország volt, ahol tartósan 20% feletti eredményt voltak képesek elérni a választásokon, sőt a 1970-es évekre 30% fölötti támogatottsággal a kormányalakítás közelébe is jutottak.
A nyugat-európai “harctér” ugyan főként az USA katonai és gazdasági érdekeltségébe tartozott, a politikai és kulturális befolyásért folytatott harcban mégis részt vettek a szocialista blokk országai is. Olyan látványos eseményeket szerveztek, mint a Béke-világtanács, melynek állandó mondandója az amerikai agresszió elítélése volt. A követségeken, gazdasági vállalkozásokon keresztül pedig pénzelték a nyugat-európai kommunista pártokat és azok kulturális tevékenységeit, folyóiratait.[6]
Mindennek tükrében nem meglepő, hogy a CIA titokban űzött kulturális tevékenységét főként Európára összpontosította, egészen az 1960-as évek közepéig. A stratégia lényege az volt, hogy a nem kommunista baloldalt megnyerve, annak teret adva kell megbuktatni a kommunizmus mítoszát, és azt Amerika-baráttá téve, még a vasfüggönyön túl is eljuttatni a nyugati értékrendet és eszméket. Olyan intézmények, csatornák kezdték meg működésüket, mint a Voice of America (1947) vagy a Szabad Európa Rádió (1949), melyek több mint 40 nyelven sugároztak rádió- és televíziós adásokat Európa lakosai számára.
A kulturális vezető szerep erősítésére és az értelmiségi réteg megnyerésére az USA, alapítványokon keresztül számos csereprogramot hozott létre. Ezek legnagyobb hatású és leglátványosabb elemei azonban nem a baráti országok felé irányultak, hanem éppen a vasfüggöny túloldalára, és lehetővé tették több tízezer szovjet, de jelentős számú lengyel vagy épp magyar tudós, zenész, művész, író számára az amerikai tudományos-kulturális elit megismerését, saját világképük bővítését és végső soron hozzájárultak az egyeduralmon alapuló szocialista rendszer erodálásához.
A propaganda-tevékenység egyik legfontosabb szervezeti formája a Congress for Cultural Freedom (CCF), azaz a Kongresszus a Kulturális Szabadságért lett, amely 1950-ben, Berlinben tartotta alakuló ülését, majd a továbbiakban Párizs központtal folytatta tevékenységét.
A Melvin J. Lasky, Nikolai Nabukov, Michael Jesselson nevével fémjelzett szervezet 35 országban folytatott széleskörű kulturális és ideológiai munkát, törekedett a folyamatos jelenlét biztosítására az értelmiségi körökben. Ennek legfontosabb felülete kulturális, politikai folyóiratok kiadása volt, amelyekkel folyamatosan lehetőség nyílt hatást gyakorolni a nem kommunista baloldali értelmiségre, számukra publicisztikai lehetőségeket biztosítani. A kiadott több mint 20 folyóiratból a legfontosabbak az Encounter az Egyesült Királyságban, a Preuves Franciaországban, a Der Monat Nyugat-Németországban, a Tempo Presente Olaszországban voltak. Emellett magas rangú konferenciákat és kiállításokat szerveztek, zenészek és képzőművészek számára díjazási és megjelenési lehetőséget biztosítottak. Ezekre jó példa a bostoni Symphony Orchestra 1952-es és 1955-ös fellépése vagy a Metropolitan Opera európai turnéja 1956-ban. Mindezzel széleskörű kapcsolati hálót hoztak létre Európa (kisebb részben Dél-Amerika) és az USA értelmisége között, egyúttal hirdették az Egyesült Államok által létrehozni kívánt világ szükségességét, anélkül, hogy a résztvevők legnagyobb része tudatában lett volna a mögöttes szándékoknak és a finanszírozásnak.
A Kongresszus tevékenysége a vasfüggöny túloldalára is képes volt hatást kifejteni, ugyanis jelentős könyv- és folyóirat-csomagokkal támogatták a keleti blokk országainak értelmiségi köreit, melyek a legfrissebb irodalmi és tudományos eredményeket hozták el számukra. E csomagok és különböző meghívások révén sikerült kapcsolatot teremteni a vasfüggönyön túli országok értelmiségével, bekapcsolva őket a nemzetközi vérkeringésbe. Természetesen e csomagok célba érkezését nagyban befolyásolta, hogy a célországok kormányai éppen mennyire megengedő vagy tiltó szemmel tekintettek a nyugat-európai értelmiség alkotásaira. Ez az információáramlás azonban nem csak egy irányba működött, hiszen a szervezet igyekezett minél több szerzőt meghívni, és antológiákba rendezve megjelentetni egy-egy keleti ország költőinek, íróinak alkotásait.
A Kongresszus tevékenysége különösen akkor volt élénk, amikor egy-egy nagyobb horderejű eseményre kellett reagálni. Ilyen volt a magyarországi 1956-os forradalom. Több látványos programjuk közül kiemelkedik, hogy a menekült érzelmiségieknek és diákoknak segítettek európai egyetemekre bejutni. A Voice of America és a Szabad Európa Rádió segítségével pedig (amelyek szintén aktív szerepet játszottak a forradalom során), mindössze pár hónap alatt elkészítettek és kiadtak egy fehér könyvet, azaz a szervezet hivatalos véleményét és ahhoz tartozó dokumentumokat tömörítő kötetet, Le Révolution Hongroise címen. Említhetjük emellett a Philharmonia Hungarica felállítását és finanszírozását, amely főként a harcok elől menekült zenészekből állt.
Hangsúlyváltás az 1960-as évektől
A kulturális hidegháború az 1960-as években mind Európában, mind az USA-ban folyamatosan megváltozott. Több, egymástól független esemény egymást erősítve bontotta fel a korábban meghatározó irányokat. Talán a legelső és legfontosabb ilyen folyamat a berlini fal 1961-es felhúzása és az 1962-es kubai rakétaválság után indult el, amikor az amerikai és szovjet vezetők a nukleáris holokauszt árnyékában belátták, hogy egy közvetlen háború mindkét fél elpusztítását jelentené. E tanulság kapcsán Európában is egyre inkább elfogadottabbá vált vasfüggöny és a “két Németország” létezése, így fokozatosan elhárult a háború veszélye, míg végül a hetvenes években megindulhattak a kelet–nyugati diplomáciai kapcsolatok. Ezzel beköszöntött a détente, azaz az enyhülés időszaka, melynek talán legikonikusabb mozzanata Nixon és Brezsnyev 1972-es találkozója lett.
A fokozatos enyhüléssel egyidőben az 1960-es évek folyamán a legtöbb egykori afrikai gyarmat elnyerte függetlenségét. Csak az Afrika évének is nevezett 1960-ban 26 új állam jött létre. Ez pedig mindkét nagyhatalom számára hatalmas lehetőséget jelentett. Új gazdasági és szövetségi kapcsolatok kiépítése vált lehetségessé, a katonai és ideológiai küzdelem új színterei nyílhattak meg, amelyekben a Szovjetunió előnyben érezhette magát az új országok gyarmati tapasztalatai miatt, melyek elidegenítették őket a nyugat-európai államoktól, s rajtuk keresztül az USA-tól. A gazdasági és ideológiai harctér tehát áttevődött Afrikába, illetve Délkelet-Ázsiába, ahol 1965-re az amerikaiak egyre inkább elköteleződtek a második indokínai vagy vietnámi háború megvívása mellett. Ez pedig nem csak a szocialista blokk országaiban, de – főképp az 1968-as Ted-offenzívát követően – az amerikai lakosságban és szövetségesei körében is alapjaiban kérdőjelezte meg az amerikai eszmékbe vetett hitet.
Mindeközben az európai tevékenység legfontosabb intézménye, a CCF is halálos sebet kapott. Már az 1960-as évek elején megjelentek arról cikkek, egyelőre bizonyítás nélkül, hogy a Kongresszus mögött a CIA állhat, azonban 1966-ban a New York Times hasábjain egy leleplező cikksorozat egyértelműen feltárta, hogy a CIA a szervezet elsődleges támogatója. A leleplezést hatalmas botrány követte, számos tag kilépett, és a szervezet tevékenysége folyamatosan ellehetetlenedett. A finanszírozását ugyan átvette a Ford Alapítvány, azonban a szervezet jelentősége idővel elsorvadt, míg végül 1979-ben be is szüntette tevékenységét. A botrány mögött a CIA belső harcai sejthetők, azonban maga a kiszivárgás és az utána következő elfordulás mind arra enged következtetni, hogy a szervezet tevékenysége és egyúttal az Európa felé irányuló kultúrharc elvesztette kiemelt jelentőségét.
Az Egyesült Államok kormányzata és titkosszolgálati szervei tehát erőforrásokat nem sajnálva igyekeztek a közvéleményt egységesíteni, melyre a hidegháborús küzdelmek és az USA világhatalmi szerepének egyik alapfeltételeként tekintettek egészen az 1960-as évekig. Bár utólag, főleg az FBI és a CIA közreműködésének ismeretében cinikusan tekinthetünk a létrejövő intézményekre és a megvalósult programokra, de ettől függetlenül sem kételkedhetünk a résztvevők többségének őszinte meggyőződésében. Erre ékes példa a CCF finanszírozása kapcsán kialakult felháborodás. Szintén nem lehet kétségünk afelől, hogy a programok az egyes résztvevőkre mekkora hatást gyakoroltak. Egy, a CCF témájában megjelent könyv (Roselyne Chenu: En lutte contre les dictatures – Le Congrès pour la liberté de la culture, 1950–1978) apropóján szervezett beszélgetésen[7] Illyés-Kodolányi Mária (Illyés Gyula lánya) a szervezettől kapott könyvcsomagokat olyan fénysugarakként jellemezte, amelyek átvilágítottak a vasfüggönyön keresztül.
Horváth B. Zsolt
Felhasznált irodalom:
Borvendég Zsuzsanna: Az „Impexek” kora, Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala, 2017.
China White Paper. Szerk.: Dean Acheson, Stanford University Press, 1949. url: https://archive.org/stream/VanSlykeLymanTheChinaWhitePaper1949/Van+Slyke%2C+Lyman+-+The+China+White+Paper+1949_djvu.txt
Chomsky, Noam – S. Edward, Herman: Az Egyetértés-gépezet. A tömegmédia politikai gazdaságtana, L’Harmattan Kiadó, 2016.
Chomsky, Noam: Who Rules the World? Henry Hold and Company, 2016.
Kissinger, Henry: Diplomacy, Simon & Schuster, 1994.
Lash, Christopher: The Cultural Cold Wad: A Short History of the Congress for Cultural Freedom. In: Bernstein, J. Barton (szerk): Towards a New Past: Dissenting Eassays in American History, Chatto & Windus, 1970.
Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története, Antall József Tudásközpont, 2014.
Saunders, Frances Stonor: The Cultural Cold War: The CIA and the World of Arts and Letters, The New Press, 2013.
Scott Smith, Giles – Krabbendam, Hans (szerk.): The Cultural Cold War in Western Europe, 1950-1960, Frank Cass, 2003.
Shaw, Tony: Hollywood’s Cold War, Edinburgh University Press, 2007.
York, Chris – York, Rafiel (szerk.): Comic Books and the Cold War, 1946-1962: Essays on Graphic Treatment of Communism, the Code and Social Concerns, MacFarland & Company, 2012.
[1] George Orwell: 1984. Ford. Szíjgyártó László. Európa Könyvkiadó, 1989. 41.p., 199 p.
[2] Ugyan 1947 után jelentősen megélénkült az amerikai szerepvállalás a görög polgárháborúban a kommunista felkelők ellenében, azonban ez nagyrészt hadianyag és pénzügyi támogatásban, illetve a görög csapatok kiképzésben merült ki.
[3] Baloldali gondolkodók és szimpatizánsok feketelistára kerültek, ellehetetlenítették őket, sokukat el is ítélték. A leghíresebb eset kétségkívül a Rosenberg házaspáré volt, akik részt vettek az amerikai atomprogramban, azonban a szovjeteknek történő kémkedés vádjával elítélték, majd kivégezték őket. A hisztéria csúcspontján, McCarthy szenátor a Truman-kormányzat egyes vezetőit és a CIA több vezetőjét is vádolta, ezért 1954-ben teljesen háttérbe szorították.
[4] https://americancentury.omeka.wlu.edu/files/original/60e94905a0e02050a5b78f10b1b02b07.jpg
[5] Noam Chomsky és Herman S. Edward az Egyetértés gépezet című könyvükben elemezték, hogy még a vietnámi háború idején is az újságok és híradások döntő többségben háborúpártiak maradtak, egészen addig, míg a kormányzat el nem határozta a kivonulást és a háború befejezését.
[6] Hazánk szerepéről mindebben Borvendég Zsuzsanna ír részletesebben Az „Impexek” kora című könyvében.
[7] A beszélgetésről a Mandiner szerzője, Leimeiszter Barnabás készített összefoglalót Fénysugár és fedett akció: így támogatta a CIA a hidegháborús ellenzékeket címmel: https://mandiner.hu/cikk/20191120_congress_for_cultural_freedom
Ezt olvastad?
További cikkek
Végzete felé repült a dél-koreai utasszállító gép
1983 szeptemberének első napjaiban a híradások megdöbbentő eseményről számoltak be: a Szovjetunió lelőtte a dél-koreai légitársaság egyik menetrend szerint közlekedő utasszállító repülőgépét, mert engedély nélkül hatolt be a légterébe. A […]
Előre- vagy visszalépés volt Napóleon büntető törvénykönyve?
Kevesen tudják róla, de Bonaparte Napóleon hadvezéri és politikusi tevékenysége mellett a jogalkotás terén is maradandót alkotott. A regnálása alatt keletkezett törvényművek közül kiemelkedik az 1810. évi Code Pénal. Napóleon […]
A francia büntetési rendszer forradalma – Az 1791. évi büntetőkódex születése
Az európai büntető törvényhozás és jogalkalmazás több évszázados zűrzavarát, illetve kegyetlenségét a felvilágosodás nem hagyta szó nélkül. Számos gondolkodó igyekezett alapelveket alkotni egy átszellemült, humánus büntetőjog kialakításához. A reformeszmék hatására […]
Előző cikk
Fattyak és sapkások – Pénzverés és pénzforgalom Nyugat-Magyarországon (1387–1608)
Mit vár az olvasó egy történeti témájú nagydoktori értekezés monografikus kiadásától? Egy több évtizedes kutatómunka letisztult programszerű interpretálását mind forrásaiban, mind következtetéseiben, mind tartalmában, de talán még külalakjában is. Vajon […]