„Az istenek szomjaznak…” – Járványok az első világháború idején

Nem egyedülálló jelenség a történelemben, hogy egy háború alakulását, sőt kimenetelét döntően befolyásolják a járványok. Eric Hobsbawm írja a kaotikus napóleoni idők kapcsán: „A háború igazi rémisztő veszedelme a hanyagság, a piszok, a rossz szervezés, a fogyatékos orvosi ellátás és a higiénia ismeretének teljes hiánya volt; ez pusztította tömegesen a sebesülteket, a hadifoglyokat, bizonyos éghajlati viszonyok között pedig (mint például a trópusokon) gyakorlatilag mindenkivel végzett.” A harcok zűrzavarában könnyen bukkannak fel a nehezen kezelhető gyilkos ragályok, hogy aztán elfojtásuk annál nehezebb kihívás legyen.

Az orvostudomány a 19. század második felében fedezte fel a kórokozó mikroorganizmusokat. Lassan véget ért az ember reménytelen kiszolgáltatottsága olyan kórokkal szemben, mint a kolera, a hastífusz, a vérhas vagy a pestis. Terjedtek a zárt ivóvízhálózatok és csatornák, az oltóanyagok és nem utolsósorban a higiéniai ismeretek. Drámaian javultak a járványügyi statisztikák. Az első világháború azonban megtörte, sőt visszavetette ezt a folyamatot. Sok egyéb tényező mellett a tömeges csapatmozgósítások, az eltérő tisztasági kultúrájú seregek érintkezése, valamint a hátországok orvos- és gyógyszerhiánya miatt visszatértek a súlyos fertőzések, sőt újak is megjelentek. A legismertebb példa az 1918-ban és 1919-ben tomboló spanyolnátháé, amely a többéves megpróbáltatásoktól legyengült embereket játszi könnyedséggel betegítette meg, világszerte több millióval növelve az áldozatok számát. Mivel a spanyolnátha különleges fejezete az első világháború történetének, ezért részletesebb tárgyalásától a jelen cikkben eltekintünk.

A hátország súlyosbodó helyzetét és a kielégítőnek éppen nem mondható kórházi körülményeket tekintve szerencse, hogy a feltartóztathatatlan spanyolnátha kivételével hazánkban egyetlen alkalommal sem tört ki rövid idő leforgása alatt tömeges halálozással járó járvány. Persze ezt a kortársak nem látták, nem is láthatták előre: a veszély folyamatosan fennállt, tehát az intézkedéseknek is drasztikusaknak és szigorúaknak kellett lenniük. Egymást érték a belügyminiszteri rendeletek (ekkoriban még nem létezett külön minisztérium az egészségügy számára, így az a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott). Többrétegű intézményi hálózat épült ki a megbetegedett katonák fogadására, gyógyítására. Részletes utasítások szabályozták, miféle védőruházatot viselhettek a ragályos betegségekben szenvedőket kezelő orvosok. Pontos adatfelvétel nem minden esetben készült, hiszen a háború kegyetlen forgataga és a betegszám néha követhetetlen emelkedése sokszor megakadályozta a körültekintő diagnózist és a kórfolyamat alapos leírását.

A világháború valamennyi harctere közül a galíciai és a szerbiai járványügyi szempontból is a legkockázatosabbak közé tartozott. Már 1914 szeptemberében érkeztek hírek arról, hogy ezeken a területeken ismét fenyeget a bakteriológusok ősellensége, a kolera, sőt már magyar városokra is átterjedt: regisztráltak néhány esetet Békéscsabán, Munkácson, Tokodon és Dunaszerdahelyen is. Ettől kezdve a kor legtekintélyesebb orvostudományi folyóirata, az Orvosi Hetilap folyamatosan közölt híreket az aktuális kolerahelyzetről, amely egészen 1916 elejéig tartott.

A kolera rámutatott egy komoly problémára: járványveszély esetén beláthatatlan következményekkel járhatott a katonai és a polgári személyek érintkezése. Hogy elkerüljék a nagy katasztrófák bekövetkeztét, megfigyelő állomásokat hoztak létre. Ezek az intézetek meghatározott ideig vizsgálták a katonákat, mielőtt azok továbbindulhattak vagy továbbszállíthatták volna őket a hátországba. Amennyiben bármilyen ragályos kórra utaló nyomot találtak náluk, nem hagyhatták el a frontzónát. Az orvos Darányi Gyula (a politikus és későbbi miniszterelnök Kálmán testvéröccse) 1916-ban arról panaszkodott, hogy a rendszer akkori 50 ezer fős kapacitása enyhén fogalmazva elégtelen, miközben több millió embert kellene fogadnia. A megoldás a férőhelyek bővítése lenne, többek között kaszárnyák, középületek és gyárak átalakításával.

A heveny fertőző betegségek között külön eljárás vonatkozott a kiütéses tífuszra, melyet ekkoriban küteges hagymáznak is neveztek. A typhus exanthematicus békében a nyomor, háborúban pedig a lövészárkok megpróbáltatása. Ha elharapózik, a tehetősebb és tisztább környezetben élő polgári lakosság sincs többé biztonságban. Orvosi ellátás nélkül könnyen lehet végzetes. Erősen fertőző, mivel fő terjesztői, a vérszívó ruhatetvek bármilyen ruházatban megbújhatnak. A Nagy Háború idején a fertőzés leginkább a Monarchiának és a Német Birodalomnak a keleti és a balkáni fronton harcoló alakulatait fenyegette, akárcsak a kolera esetében. A helyzetet súlyosbította, hogy néhány felfedezés ellenére a küteges hagymáz kórokozója hivatalosan még ismeretlen volt. A leghatékonyabb és legfontosabb védekezési mód a tetvek irtása volt. Kórházi felvételnél speciális öltözetet viselő orvosoknak és ápolóknak kellett a páciensek testét és öltözetét megtisztítaniuk a rovaroktól. Ajánlott volt, hogy az egészségügyi személyzet olyanokból álljon, akik egyszer már maguk is átvészelték a kórt. A kiütéses tífusz másutt is megnehezítette az életet: a berlini hatóságok szintén 1915-ben szembesültek az orosz frontról hazatérő katonák által jelentett magas kockázattal, s ezen a magyarországiakhoz hasonló rendelkezésekkel igyekeztek úrrá lenni.

Az első világháború idején a gyógyítással foglalkozó értelmiségi előtt is felrémlett a nemzethalál nyomasztó, akkoriban talán minden korábbinál valóságosabbnak tűnő víziója. Ily módon irányult a figyelem a tüdőtuberkulózisra és a nemi betegségek csoportjára, azon belül is leginkább a szifiliszre. Ezek lassú lefolyású, nehezebben felismerhető betegségek. A kezdeti fázis tünetei elég enyhék ahhoz, hogy esetleg maga a beteg se gyanakodjon. Az évek múlásával azonban a kórfolyamat egyre határozottabb tüneteket produkál, az életminőség drasztikusan romlik. Végül a visszafordíthatatlan szövet- és szervkárosodások következtében beálló halál sok szenvedéstől szabadítja meg a pácienst. A Nagy Háborúban még nem léteztek antibiotikumok, a tuberkulózis és a nemi bajok gyógyíthatatlanok voltak. A kor civilizációs betegségeinek is tekinthetjük őket, mivel már a 19. század második felében is aggasztó mértékben terjedtek, visszaszorításukra a háború előtt is komoly szükség lett volna.

Kollarits Jenő orvos már 1914 augusztusában megjövendölte, hogy a háború kedvezni fog a tuberkulózis elhatalmasodásának. A sok-sok fertőzött fiatal férfi még helytállt a polgári élet körülményei között, ám a katonalét nehézségei meg fogják viselni őket, sokuk tüdőhuruttal fog kórházba kerülni – vélte Kollarits. A kormány is komolyan vette az ügyet: Tisza István 1915 októberében rendelte el egy statisztika összeállítását azokról a személyekről, akiknél a tuberkulózisfertőzés a háború miatt várhatóan tüdővésszé fog fejlődni.

A tüdőbajos eseteket elkülönítve, lehetőleg az erre szakosodott szanatóriumokban igyekeztek befogadni. Bár 1916-tól kezdve többen is javulást mutató eredményekről írtak, a Magyar Orvosok Tubercolosis-Egyesületének egyik nagygyűlésén, 1917 nyarán Korányi Sándor kritikus hangon szólalt fel: az államnak, amely eddig a társadalomra hárította a küzdelem felelősségét, immáron át kellene azt vállalnia, mivel a tuberkulózis népbetegség, amely nem lehet a szakorvosok magánügye. Ugyancsak 1917-ben Surányi Ede a falvak egészségügyi helyzetéről értekezve írta: a táplálkozási viszonyok romlása miatt a tbc egyértelműen több áldozatot szedett a háború alatt. Sok férfi már eleve gyengélkedve indult a háborúba, rengetegen pedig a hadifogságban kapták el a végzetes gümőkórt. Surányi arra számított, hogy a katonák leszerelése után ugrásszerűen megnövekszik a tüdővészesek száma.

A nemi betegségek témájához mindig is csatlakozott morális felhang, amely szinte minden esetben a házasság és a család szentségét védelmezte. Nem történt ez másképp az első világháború alatt sem, mikor is a rengeteg haláleset miatt felértékelődött az egészséges gyermekek születésének szerepe az ország jövőjének szempontjából. A közvélemény először 1916-ban figyelt fel igazán az akkoriban leginkább venereás betegségeknek nevezett nemi bajokra. A feleség ölelő karjaitól messze szolgáló katona hajlamosabb volt igénybe venni a közeli bordélyházak nyújtotta élvezeteket, ahol aztán könnyen megfertőződhetett. Amennyiben ez tényleg megtörtént, s a katona később hazautazott, párja is könnyen megkaphatta a gyilkos kórt. Éppen ezért a korábbinál szigorúbban bántak a prostitúcióval: a belügyminisztérium megtiltotta a kéjnők „éjjeli bolyongását”, nagyobb hangsúlyt fektetett rendszeres orvosi vizsgálatukra, és nem utolsó sorban kötelezte őket az illetékes hatóságok által előírt óvszerek használatára.

Nem egy ebből az időszakból származó orvosi nyilatkozat az otthon maradó nők iránti bizalmatlanságról árulkodik: a férjüket hiányoló feleségek hisztérikussá válnak, és hajlamosak lesznek a félrelépésre. Egy bécsi doktor 1916-ban azért ostorozta a korabeli közállapotokat, mert a 14–18 éves ifjak igen keresettek lettek a hölgyek körében, míg az idősebb férfiak a hadseregben szolgáltak. A statisztikák, melyeket néhány ausztriai kórházban készítettek, a nemi bajos serdülő fiúk számának emelkedését mutatták ki. A korszak felfogásában a szexuális csapongás továbbra is a férfiak „kiváltsága” maradt. Ezt a vétséget a folytonos életveszélyben élő katonáknak még kevésbé rótták fel. Ezzel a ténnyel magyarázható, hogy sokkal több volt a nők, kiváltképp az örömlányok felelősségét firtató vélemény.

Amennyiben a háború utolsó két évének közleményeit nem az elhúzódó harcok láttán érzett keserűség, hanem a tárgyilagos megfigyelés sugallta, úgy kijelenthetjük: a törekvés a nemi betegségek visszaszorítására eredménytelen maradt. A világégés és a rettegett spanyolnáthajárvány lecsengésével a zűrzavaros állapotokat jelző többi ragály is eltűnt, ám a tuberkulózis és a nemi úton terjedő fertőzések terhe a háború utáni Magyarország közegészségügyére maradt.

Bozó Bence Péter

Ezt olvastad?

A tehén és a vírus – a védőoltások rövid története

A közelmúltban olyan rettegett, leginkább a gyermekeket veszélyeztető fertőzések terjedtek el a nyugati országokban, amelyeket már évtizedek óta leküzdöttnek tartott

X