„Az istenek szomjaznak…” – Járványok az első világháború idején
Nem egyedülálló jelenség a történelemben, hogy egy háború alakulását, sőt kimenetelét döntően befolyásolják a járványok. Eric Hobsbawm írja a kaotikus napóleoni idők kapcsán: „A háború igazi rémisztő veszedelme a hanyagság, a piszok, a rossz szervezés, a fogyatékos orvosi ellátás és a higiénia ismeretének teljes hiánya volt; ez pusztította tömegesen a sebesülteket, a hadifoglyokat, bizonyos éghajlati viszonyok között pedig (mint például a trópusokon) gyakorlatilag mindenkivel végzett.” A harcok zűrzavarában könnyen bukkannak fel a nehezen kezelhető gyilkos ragályok, hogy aztán elfojtásuk annál nehezebb kihívás legyen.
Az orvostudomány a 19. század második felében fedezte fel a kórokozó mikroorganizmusokat. Lassan véget ért az ember reménytelen kiszolgáltatottsága olyan kórokkal szemben, mint a kolera, a hastífusz, a vérhas vagy a pestis. Terjedtek a zárt ivóvízhálózatok és csatornák, az oltóanyagok és nem utolsósorban a higiéniai ismeretek. Drámaian javultak a járványügyi statisztikák. Az első világháború azonban megtörte, sőt visszavetette ezt a folyamatot. Sok egyéb tényező mellett a tömeges csapatmozgósítások, az eltérő tisztasági kultúrájú seregek érintkezése, valamint a hátországok orvos- és gyógyszerhiánya miatt visszatértek a súlyos fertőzések, sőt újak is megjelentek. A legismertebb példa az 1918-ban és 1919-ben tomboló spanyolnátháé, amely a többéves megpróbáltatásoktól legyengült embereket játszi könnyedséggel betegítette meg, világszerte több millióval növelve az áldozatok számát. Mivel a spanyolnátha különleges fejezete az első világháború történetének, ezért részletesebb tárgyalásától a jelen cikkben eltekintünk.
Orosz hadiápoltak. Forrás: http://www.firstworldwar.com/
A hátország súlyosbodó helyzetét és a kielégítőnek éppen nem mondható kórházi körülményeket tekintve szerencse, hogy a feltartóztathatatlan spanyolnátha kivételével hazánkban egyetlen alkalommal sem tört ki rövid idő leforgása alatt tömeges halálozással járó járvány. Persze ezt a kortársak nem látták, nem is láthatták előre: a veszély folyamatosan fennállt, tehát az intézkedéseknek is drasztikusaknak és szigorúaknak kellett lenniük. Egymást érték a belügyminiszteri rendeletek (ekkoriban még nem létezett külön minisztérium az egészségügy számára, így az a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott). Többrétegű intézményi hálózat épült ki a megbetegedett katonák fogadására, gyógyítására. Részletes utasítások szabályozták, miféle védőruházatot viselhettek a ragályos betegségekben szenvedőket kezelő orvosok. Pontos adatfelvétel nem minden esetben készült, hiszen a háború kegyetlen forgataga és a betegszám néha követhetetlen emelkedése sokszor megakadályozta a körültekintő diagnózist és a kórfolyamat alapos leírását.
A világháború valamennyi harctere közül a galíciai és a szerbiai járványügyi szempontból is a legkockázatosabbak közé tartozott. Már 1914 szeptemberében érkeztek hírek arról, hogy ezeken a területeken ismét fenyeget a bakteriológusok ősellensége, a kolera, sőt már magyar városokra is átterjedt: regisztráltak néhány esetet Békéscsabán, Munkácson, Tokodon és Dunaszerdahelyen is. Ettől kezdve a kor legtekintélyesebb orvostudományi folyóirata, az Orvosi Hetilap folyamatosan közölt híreket az aktuális kolerahelyzetről, amely egészen 1916 elejéig tartott.
Kolera elleni oltás a német hadseregben. http://www.firstworldwar.com/
A kolera rámutatott egy komoly problémára: járványveszély esetén beláthatatlan következményekkel járhatott a katonai és a polgári személyek érintkezése. Hogy elkerüljék a nagy katasztrófák bekövetkeztét, megfigyelő állomásokat hoztak létre. Ezek az intézetek meghatározott ideig vizsgálták a katonákat, mielőtt azok továbbindulhattak vagy továbbszállíthatták volna őket a hátországba. Amennyiben bármilyen ragályos kórra utaló nyomot találtak náluk, nem hagyhatták el a frontzónát. Az orvos Darányi Gyula (a politikus és későbbi miniszterelnök Kálmán testvéröccse) 1916-ban arról panaszkodott, hogy a rendszer akkori 50 ezer fős kapacitása enyhén fogalmazva elégtelen, miközben több millió embert kellene fogadnia. A megoldás a férőhelyek bővítése lenne, többek között kaszárnyák, középületek és gyárak átalakításával.
A heveny fertőző betegségek között külön eljárás vonatkozott a kiütéses tífuszra, melyet ekkoriban küteges hagymáznak is neveztek. A typhus exanthematicus békében a nyomor, háborúban pedig a lövészárkok megpróbáltatása. Ha elharapózik, a tehetősebb és tisztább környezetben élő polgári lakosság sincs többé biztonságban. Orvosi ellátás nélkül könnyen lehet végzetes. Erősen fertőző, mivel fő terjesztői, a vérszívó ruhatetvek bármilyen ruházatban megbújhatnak. A Nagy Háború idején a fertőzés leginkább a Monarchiának és a Német Birodalomnak a keleti és a balkáni fronton harcoló alakulatait fenyegette, akárcsak a kolera esetében. A helyzetet súlyosbította, hogy néhány felfedezés ellenére a küteges hagymáz kórokozója hivatalosan még ismeretlen volt. A leghatékonyabb és legfontosabb védekezési mód a tetvek irtása volt. Kórházi felvételnél speciális öltözetet viselő orvosoknak és ápolóknak kellett a páciensek testét és öltözetét megtisztítaniuk a rovaroktól. Ajánlott volt, hogy az egészségügyi személyzet olyanokból álljon, akik egyszer már maguk is átvészelték a kórt. A kiütéses tífusz másutt is megnehezítette az életet: a berlini hatóságok szintén 1915-ben szembesültek az orosz frontról hazatérő katonák által jelentett magas kockázattal, s ezen a magyarországiakhoz hasonló rendelkezésekkel igyekeztek úrrá lenni.
A kiütéses tífusz kórokozóját terjesztő ruhatetű. Forrás: http://www.cals.ncsu.edu/
Az első világháború idején a gyógyítással foglalkozó értelmiségi előtt is felrémlett a nemzethalál nyomasztó, akkoriban talán minden korábbinál valóságosabbnak tűnő víziója. Ily módon irányult a figyelem a tüdőtuberkulózisra és a nemi betegségek csoportjára, azon belül is leginkább a szifiliszre. Ezek lassú lefolyású, nehezebben felismerhető betegségek. A kezdeti fázis tünetei elég enyhék ahhoz, hogy esetleg maga a beteg se gyanakodjon. Az évek múlásával azonban a kórfolyamat egyre határozottabb tüneteket produkál, az életminőség drasztikusan romlik. Végül a visszafordíthatatlan szövet- és szervkárosodások következtében beálló halál sok szenvedéstől szabadítja meg a pácienst. A Nagy Háborúban még nem léteztek antibiotikumok, a tuberkulózis és a nemi bajok gyógyíthatatlanok voltak. A kor civilizációs betegségeinek is tekinthetjük őket, mivel már a 19. század második felében is aggasztó mértékben terjedtek, visszaszorításukra a háború előtt is komoly szükség lett volna.
Kollarits Jenő orvos már 1914 augusztusában megjövendölte, hogy a háború kedvezni fog a tuberkulózis elhatalmasodásának. A sok-sok fertőzött fiatal férfi még helytállt a polgári élet körülményei között, ám a katonalét nehézségei meg fogják viselni őket, sokuk tüdőhuruttal fog kórházba kerülni – vélte Kollarits. A kormány is komolyan vette az ügyet: Tisza István 1915 októberében rendelte el egy statisztika összeállítását azokról a személyekről, akiknél a tuberkulózisfertőzés a háború miatt várhatóan tüdővésszé fog fejlődni.
A tüdőbajos eseteket elkülönítve, lehetőleg az erre szakosodott szanatóriumokban igyekeztek befogadni. Bár 1916-tól kezdve többen is javulást mutató eredményekről írtak, a Magyar Orvosok Tubercolosis-Egyesületének egyik nagygyűlésén, 1917 nyarán Korányi Sándor kritikus hangon szólalt fel: az államnak, amely eddig a társadalomra hárította a küzdelem felelősségét, immáron át kellene azt vállalnia, mivel a tuberkulózis népbetegség, amely nem lehet a szakorvosok magánügye. Ugyancsak 1917-ben Surányi Ede a falvak egészségügyi helyzetéről értekezve írta: a táplálkozási viszonyok romlása miatt a tbc egyértelműen több áldozatot szedett a háború alatt. Sok férfi már eleve gyengélkedve indult a háborúba, rengetegen pedig a hadifogságban kapták el a végzetes gümőkórt. Surányi arra számított, hogy a katonák leszerelése után ugrásszerűen megnövekszik a tüdővészesek száma.
A nemi betegségek témájához mindig is csatlakozott morális felhang, amely szinte minden esetben a házasság és a család szentségét védelmezte. Nem történt ez másképp az első világháború alatt sem, mikor is a rengeteg haláleset miatt felértékelődött az egészséges gyermekek születésének szerepe az ország jövőjének szempontjából. A közvélemény először 1916-ban figyelt fel igazán az akkoriban leginkább venereás betegségeknek nevezett nemi bajokra. A feleség ölelő karjaitól messze szolgáló katona hajlamosabb volt igénybe venni a közeli bordélyházak nyújtotta élvezeteket, ahol aztán könnyen megfertőződhetett. Amennyiben ez tényleg megtörtént, s a katona később hazautazott, párja is könnyen megkaphatta a gyilkos kórt. Éppen ezért a korábbinál szigorúbban bántak a prostitúcióval: a belügyminisztérium megtiltotta a kéjnők „éjjeli bolyongását”, nagyobb hangsúlyt fektetett rendszeres orvosi vizsgálatukra, és nem utolsó sorban kötelezte őket az illetékes hatóságok által előírt óvszerek használatára.
Mobil bordélyház a Monarchia hadseregében. Forrás: www.firstworldwar.com
Nem egy ebből az időszakból származó orvosi nyilatkozat az otthon maradó nők iránti bizalmatlanságról árulkodik: a férjüket hiányoló feleségek hisztérikussá válnak, és hajlamosak lesznek a félrelépésre. Egy bécsi doktor 1916-ban azért ostorozta a korabeli közállapotokat, mert a 14–18 éves ifjak igen keresettek lettek a hölgyek körében, míg az idősebb férfiak a hadseregben szolgáltak. A statisztikák, melyeket néhány ausztriai kórházban készítettek, a nemi bajos serdülő fiúk számának emelkedését mutatták ki. A korszak felfogásában a szexuális csapongás továbbra is a férfiak „kiváltsága” maradt. Ezt a vétséget a folytonos életveszélyben élő katonáknak még kevésbé rótták fel. Ezzel a ténnyel magyarázható, hogy sokkal több volt a nők, kiváltképp az örömlányok felelősségét firtató vélemény.
Lábadozó betegek. Forrás: www.firstworldwar.com
Amennyiben a háború utolsó két évének közleményeit nem az elhúzódó harcok láttán érzett keserűség, hanem a tárgyilagos megfigyelés sugallta, úgy kijelenthetjük: a törekvés a nemi betegségek visszaszorítására eredménytelen maradt. A világégés és a rettegett spanyolnáthajárvány lecsengésével a zűrzavaros állapotokat jelző többi ragály is eltűnt, ám a tuberkulózis és a nemi úton terjedő fertőzések terhe a háború utáni Magyarország közegészségügyére maradt.
Ezt olvastad?
