A Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem történészei az SZTE-n

Az SZTE BTK Modernkori Magyar Történeti Tanszékének szervezésében, 2024. május 21-én, kevésbé ismert erdélyi történetekkel mutatkoztak be a kolozsvári testvéregyetem Magyar Történeti Intézetének újkoros munkatársai. Az előadók betekintést nyújtottak egy kolozsvári orvoscsalád irathagyatékába, az 1867-es koronázási ünnepség előkészületeibe és a dél-erdélyi Zsil-völgyének migrációs sajátosságaiba.

Az SZTE BTK Modernkori Magyar Történeti Tanszék tavalyi kolozsvári látogatásának viszonzásául érkezett Szegedre Nagy Róbert intézetvezető egyetemi docens, Pál Judit egyetemi tanár és Fehér Andrea egyetemi adjunktus. A történészek célja a testvéregyetemen folytatott, főleg erdélyi témájú kutatásainak a bemutatása volt. A BBTE kutatóit Zakar Péter tanszékvezető egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetemen nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettese köszöntötte.

A kolozsvári magyar nyelvű történészképzés múltja és jelene

A konferencia előadásait megelőzően Nagy Róbert a kolozsvári magyar nyelvű történészképzés történetét és jelenlegi helyzetét ismertette az 1872-es alapítástól napjainkig. Kiemelte, hogy a kolozsvári és szegedi egyetem közös elődintézményében olyan neves történészek oktattak, mint Márki Sándor, aki az egyetem 1919-es elüldözésekor maga is elhagyta a várost, és később egyike lett a szegedi egyetem kolozsvári alapítóinak. A II. bécsi döntést követően Észak-Erdéllyel együtt a kolozsvári felsőoktatási intézmény is hazatért, míg Szegeden egy új utódegyetem jött létre. A második világháborút követően a kolozsvári felsőoktatás újfent átalakult. 1945-ben a román állam visszaköltöztette Kolozsvárra a román I. Ferdinánd Király Tudományegyetem karait. Ezekből megalapult a Victor Babeș Tudományegyetem, míg a városban maradt magyar egyetemből megszervezték a Bolyai Tudományegyetemet, ahol a magyar nyelvű történészképzés 1948-ig többé-kevésbé változatlanul folytatódhatott. Ezt követően, 1948-ban egy román tanügyi reform ellehetetlenítette azokat az oktatókat, akik megtagadták a román állampolgárság felvételét. Ennek következtében többen is távoztak Kolozsvárról, köztük László Gyula is. 1959-ben a kommunista rendszer erőszakosan egyesítette a Kolozsvárott működő két felsőoktatási intézményt, létrehozva ezzel a Babeș-Bolyai Tudományegyetemet. Ennek eredményeképp a magyar oktatók a román történelem tanszékekre lettek besorolva, majd az 1980-as évektől a magyar nyelvű tagozat is megszűnt.

1990-ben lassan egyre több magyar nyelvű diák került be a történész csoportokba, így a magyar nyelvű képzés ismét fejlődésnek indulhatott. A 2011-es romániai oktatási törvény alatt teljesedhetett ki igazán ez a fejlődési folyamat, ami lehetővé tette a Magyar Történeti Intézet létrehozását. Az intézetben 7 alapszakon és 2 mesterszakon zajlik magyar nyelvű oktatás, illetve a doktori képzés is biztosított a Történelem, civilizáció, kultúra, és a Népesedés, kisebbségi tanulmányok doktori iskola keretein belül. Az intézet 2016-ban évkönyvet indított Erdélyi Évszázadok címmel, amely elektronikus formában is elérhető.

Generációs emlékezet a Kolozsvári Pataki Családban

Fehér Andrea előadása egy folyamatban lévő kutatásról szólt. Egy 300 évet felölelő kolozsvári orvosdinasztia irathagyatékát, annak őrzését és őrzési történetét mutatta be. A forrásukról a maguk teljességében beszélt, mert a kutató szerint a családi emlékezet így teljesebb képet adhat, mint egy-egy ego-dokumentum kiemelése a nagy egészből.

A családi levéltárat az utolsó Pataki családból származó orvos, Pataki Jenő rendezte. Halála után került az irathagyaték az Erdélyi Nemzeti Múzeumba. Az iratokat Jakó Zsigmond vette át, aki kiemelte, hogy ez az irategyüttes a minősége miatt jelentett értékes hozzájárulást a múzeum meglévő iratanyagaihoz.

Az irategyüttes önéletrajzokat, peregrinációs naplókat, számadásokat és képanyagokat tartalmaz. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum működése az 1950-es években leállt, az iratok innen a Román Akadémiához kerültek át. A ’70-es években a belügyminisztérium alá rendelték az állami levéltárakat, ami azt jelentette, hogy az akadémiai könyvtárak levéltári anyagát is át kellett adni a levéltáraknak. Ez számunkra azért érdekes, mert 1979-ben készült el a Pataki család levéltárára vonatkozó fondjegyzék román elemzése. Bár pontosan tudjuk, hogy két rendezett fondról volt szó, a román levéltáros hangsúlyozta, hogy az iratok rendezetlenek voltak és ezért új rendszert kellett kialakítania; ez nem fedi a valóságot, de feltehetőleg így tudták a kutatók „eladni” ezt a munkát.

Fehér Andrea az előadása második részében tért rá a Patakiak bemutatására. Az első Kolozsvárra érkező Pataki Bojsza István volt, aki 1638-ban, Sárospatakról érkezett a városba. Az unokái után négy külön ágra szakadt a család. A kutató a Pataki család Sámuel-ágával foglalkozott, mivel ők voltak azok, akik generációnként egy-egy orvost adtak Erdélynek.

Bojsza István fiát, Pataki Istvánt Teleki Mihály segítségével taníttatta ki. István 5 évig németalföldi egyetemeket látogatott, majd papként teljesített szolgálatot Apafi Mihály radnóti udvarában. Kétszer nősült, 12 gyermeke született, és egyiküktől, Pataki Sámueltől indult a család orvosi ága.

Pataki Sámuel a Teleki család segítségével végezte el orvosi tanulmányait. Gazdag családi irattárat hagyott hátra. Fiát, II. Pataki Sámuelt a botanika érdekelte, és meglehetősen keveset írt, de kiegészítette apja számadáskönyveit, illetve a családi peregrinációs feljegyzéseket is gondozta. Fia, III. Pataki Sámuel is keveset írt, de ő is járt külföldön, és Bécsben lefesttette magát, valamint megteremtette a családi hagyomány azon részét, amely a portrékra vonatkozott. Fia IV. Pataki Sámuel orvosnövendék halála után úgy tűnt, hogy megszűnik az orvosi dinasztia. Ezt orvosolandó, az erdélyi adminisztráció meggyőzi a már guberniumi titkárként dolgozó jogász végzettségű Pataki Dánielt az orvosi oklevél megszerzésére. Pataki Dánielnek később fontos szerepe lett a kolerajárvány megfékezésében. Az utolsó orvos Pataki, Pataki Jenő volt, aki a családi levéltárat rendezte. Végakaratának megfelelően az Erdélyi Nemzeti Múzeumba került a Családi irathagyaték.

Az 1867. évi koronázási ünnepségek és az ország területi egységének szimbolikus helyreállítása

Pál Judit egyetemi tanár az 1867. évi koronázásra épített koronázási domb szimbolikáját vizsgálta előadásában. Hangsúlyozta, hogy a középkor óta az uralkodó az ország egységét jelképezte, de a török hódítás következtében szétszakadó ország, az abszolutizmus kora, illetve a szabadságharc leverése után új jelképet kellett keresni az ország egységének szimbolizálására. Erre kiváló alkalmat biztosított Ferenc József magyar királlyá koronázása, ugyanis Magyarországon a koronához különleges tisztelet kapcsolódott. A kortársak szerint a kiegyezést Ferenc József koronázásával kellett megpecsételni, és ezzel egyetértettek az osztrákok is, mivel az uralkodóhoz jelenleg a levert forradalom és az elnyomás volt köthető. A koronázás lehetőséget nyújthatott egy új imázs kialakítására, hiszen a koronázás keretében az uralkodónak meg kellett esküdnie az ország törvényeinek a megtartására.

A koronázási ceremóniához hagyományosan hozzátartozott az is, hogy a király fellovagolt a koronázási dombra, kardjával a négy égtáj felé sújtott, jelezve, hogy meg fogja védelmezni az országot a betörő ellenséggel szemben. Pozsonyban, ahol a 16. század óta koronázták a királyokat, már állt egy koronázási domb, viszont idő közben az ország székhelye Pest-Buda lett, és az új politikai helyzet úgy kívánta, hogy Ferenc Józsefet Pest-Budán koronázzák meg. Ez azt jelentette, hogy meg kell építeni egy új koronázási dombot. A feladatot Feszl Frigyes, a pesti Vigadó tervezője kapta. A három méter magas halmot az akadémia elé kellett felhúzni.

Ekkor vetődött fel az az ötlet, hogy a királydomb földhányásába az ország minden részéről – lehetőleg történetileg nevezetes helyszínekről – küldjenek földet a törvényhatóságok. Pál Judit szerint ez lehetőséget nyújtott az állam kiterjedésének és egységének a szimbolizálására. Az új koronázási domb az állam területi folytonosságának szakrális földjévé vált.

A vármegyék a legkülönbözőbb helyről küldtek földet a földhalomba. Egy részük csak hétköznapi földet küldött be, de a törvényhatóságok 42 százaléka komolyan vette a feladatot. A honfoglalást, Szent István, Szent László uralkodását, nagy csatákat, vagy az Erdélyi Fejedelemség nevezetes eseményeit idéző földet küldtek. Zala vármegye pl. Deák Ferenc szülőhelyéről küldött földet, Komárom vármegye pedig arról a helyről, ahol Erzsébet királyné először lépett magyar földre. A székelyföldi törvényhatóságok közül többen hun mítoszokhoz társították az elküldött földet.

A marosszékiek esete is sajátos volt: a főkirálybíró a belügyminiszteri körlevél megérkezésekor nem volt otthon, ezért hivatalnokai a templomkertből csomagolt talajt adták be a közösbe; az elöljáró hazatérve ezt persze gyorsan korrigálta, és Bocskai István fejedelemmé választásának nyárádszeredai helyszínéről küldött földet, és kérte, hogy ezt használják.

Pál Judit ismertette, hogy az 1870-es években a domb földjét lesüllyesztették és táblával emlékeztettek a nevezetes eseményre. Az előadó hangsúlyozta, hogy IV. Károly koronázásakor, de még ezt megelőzően, Kossuth Lajos temetésénél is fennmaradt. Ez a hagyomány Trianon után is tovább élt, csak innentől kezdve az az ország újra egyesítésének az igényét szimbolizálta, amikor a budapesti Szabadság téren 1928. augusztus 20-án felavatott Ereklyés Országzászló alá „méltó” föld került. 

„Migránsok” Erdélyben a 19–20. század fordulóján. A Zsil-völgye

Az utolsó előadásban Nagy Róbert egyetemi docens a Zsil-völgyi bányászközösségek, illetve az ott lévő bányák gazdaságtörténeti jelentőségeit ismertette. Nagy hangsúlyozta, hogy a 19. század második felében jelentős népvándorlás indult meg a zsil-völgyi szénbányák felé. Ez azzal magyarázható, hogy az 1840-es években jó minőségű barnaszenet fedeztek fel a Zsil-völgyében, és ennek fontosságát jelezte az is, hogy az 1848-as magyar kormánynak is komoly tervei lettek volna a térséggel.

Az 1870-es években nagy lendületet vett a szén kitermelése, amit a Piski-Petrozsény vasútvonal megépítése tovább fokozott. 1891-ben már az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Részvénytársaság a fellépő munkaerőhiány miatt munkásokat telepített a bányák közelébe. 1895-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság is bányászati telkeket vásárolt és átvette az állami bányákat. 1913-ra a teljes magyar szénkitermelés 25 százaléka származott a Zsil-völgyéből. Ez a felfutó ipari termelés a bányavidék lakosságának etnikai szerkezetét jelentősen átalakította, mivel a lakosság 93 százaléka betelepített munkaerőből került ki. 1910-re a népszámlálási adatok szerint a bányavidék lakossága mintegy 50.000-re duzzadt. A lakosság 47 százaléka magyar, 36 százaléka román, 6 százaléka német ajkú volt, rajtuk kívül a Monarchia különböző részeiből származó ukránok, csehek, lengyelek éltek itt. A kutató kiemelte, hogy a hagyományosan nem mobilisnak tekintett románokról is kimutatható, hogy nagy számban költöztek a Zsil-völgyébe.

Nagy Róbert az előadás zárásaként rámutatott arra, hogy a Zsil-völgy nem tartozott a legjobban fizetett bányavidékek közé. Emellett problémát jelentett a távolság az ellátási útvonalaktól, mivel emiatt az élelmiszerárak is magasabbak voltak, mint a környező területeken. A bányavállalatok igyekeztek rendezni a lakásviszonyokat: típusházakat építettek a munkások számára vezetékes vízzel, és ingyen kapták a fűtéshez használt szenet. Ez viszont sovány vigasz volt: a nehéz körülmények miatt gyakoriak voltak a munkamegtagadások, de a sztrájk követelései általában csekély eredménnyel jártak.

Gorcsa Oszkár

Ezt olvastad?

Politikai rendszerek változása – változó identitáspolitikák Kelet-Közép-Európában

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2023. március 8-án a CEEPUS-program keretében előadást tartott Lönhárt Tamás, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem

X