Balanyi György – Piarista elme Szent Ferenc szívével

„Az általam keresett boldogság forrása és szubjektuma egyként saját belső világom, én pedig essem bár Grönland örökös havára vagy Afrika forró szerecsen homokjára, vagy piarista nyelven szólva: kerüljek bár Budapestre vagy Podolinba, mindenütt hű leszek önmagamhoz, következetes elveimhez” – írta 1910-ben egy 24 éves, pályakezdő piarista tanár, Balanyi György, aki meg is valósította életprogramját, és a Trianon utáni korszak egyik meghatározó, sokoldalú történészévé vált. A ferences és piarista rendtörténetnek ugyanolyan avatott szakértője volt, mint a gyarmatbirodalmak nagyhatalmi politikájának.

Balanyi György 1906-os fényképe egyetemi indexében. Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, IV.132: Balanyi György hagyatéka, Iratok, 1: Személyes iratok

A kredenciális

Élete úgy indult, mint a népmesei legkisebb fiúké. Idősebb Balanyi György szegény ember volt, aki a Kecskeméthez tartozó Talfája, majd Törökfája, Köncsög pusztákon művelt bérelt földeket, és ebből igyekezett eltartani népes családját. Tőle „örököltem … bátortalanságig visszahúzódó természetemet, faragcsikáló, babráló kedvemet és kicsinyességig menő szívósságomat a megkezdett munka alapos elvégzésében” – emlékezett édesapjára a tizenegy gyerek közül a hetedik, az 1886. február 10-én született ifjabb György, aki szintén kivette részét a tanyasi munkákból. Kisebb korában kacsa- és pulykapásztorságot bíztak rá. 1894-ben Úrrét pusztára költöztek, ott kezdte meg az iskolát. Igen jóeszűnek bizonyult. Az osztatlan iskola tanítója, Dékány Károly hamarosan vele kérdeztette ki a leckét és olvastatta a kisebbeket, csakúgy, mint a „kedves és jókedvű” Massa Viktor ferences atya, aki hetente fiákeren jött ki Kecskemétről a pusztára hittant tartani.

A szülőknek azonban nem volt pénze arra, hogy Gyurkát gimnáziumba írassák, pedig édesanyja nagyon szerette volna, és sokat imádkozott is azért, hogy fiából pap legyen. Végül Massa Viktor atya segített, és elintézte, hogy kredenciális, azaz szolgáló diák lehessen a kecskeméti ferences kolostorban. Öt éven keresztül onnét járt át a helyi piarista gimnáziumba.

A ferencesek és piaristák között forogva megtetszett neki a szerzetesi élet, de nehezen tudta eldönteni, hogy melyik rendbe lépjen. Mivel vonzotta a tanári munka, végül a piaristákat választotta, és az akkori szokás szerint már az 5. osztály elvégzése után, 1903-ban kérte fölvételét.

„Kezdettől fogva a tanításban, illetve a gyermekekkel való foglalatoskodásban láttam piarista hivatásom értelmét. Tanítás nélkül egy pillanatra sem tudtam … elképzelni magamat és életemet” – mondta később (aranymiséjén tartott beszédében, 1960).

A váci noviciátusban ismerkedett össze a nála három évvel fiatalabb, de azonos gimnáziumi osztályba járó Sík Sándorral, akivel azután, immár piarista kispapként, együtt tanult Kecskeméten a gimnázium 7. és 8. osztályában, majd Budapesten, az egyetemen is. Az érzékeny, de szívesen szereplő Sanyi és a visszahúzódó Gyurka meglehetősen ellentétes személyiségek voltak, és eleinte nehezen találtak hangot.

„Elismerem, hogy Sík tavaly óta sokat és előnyösen változott, de még mindig nem ismerem olyannak, hogy egy egész esztendőn át jól tudjam magamat mellette érezni” – nyilatkozott Balanyi 1909-ben, egyetemista korukban prefektusuknak, Zimányi Gyulának. Viszonyuk később lassan megváltozott. „Ó, milyen kedves ez a hang nekem / Egy negyedszázad óta szeretem. … Ó, be jól esik gondolni reád, / Te igaz ember és igaz barát” – írta Sík Sándor 1931-ben (Testvér című versében).

Sík Sándor 1955 körül. Forrás: Wikipedia

A kecskeméti gimnáziumban mindketten az önképzőkör jeles szereplői voltak előadásaikkal és dolgozataikkal. Nyolcadikos korukban, 1905. november 19-én például ők mondták a beszédeket a Vörösmarty halálának 50. évfordulójára rendezett ünnepélyen. Ezen felül Balanyi történeti dolgozataival mindkét évben elnyerte a kecskeméti születésűek számára kiírt, 60 koronás Széchenyi-díjat.

Balanyi György, az egyetemista

1906-tól a piaristák budapesti hittudományi intézetének, a Kalazantinumnak növendékeiként kezdték meg tanulmányaikat a Múzeum körúti tudományegyetemen. Balanyi a történelem és földrajz szakot végezte, de fölvett latin és görög szemináriumokat, valamint török és olasz órákat is. Történelemprofesszorai közül legtöbbet Ballagi Aladár újkori történelem óráit hallgatta, középkori tárgyakra Békefi Remig, Fejérpataky László, Lánczy Gyula és Áldásy Antal tanította, de járt Angyal Dávidhoz és Marczali Henrikhez, valamint Fináczy Ernő, Acsay Antal pedagógiatörténeti óráira is. Közülük csak Angyal Dáviddal maradt kapcsolatban,a többiek nem különösebben foglalkoztak tanítványaikkal.

„Azért vagyok hálás, mert így … tudományos egyéniségem egészen szabadon, úgy is lehet mondani: irányítás nélkül fejlődhetett ki. Igaz, ez meglehetős idő- és energiabeli pazarlásba került, de a magam emberségéből lettem, ami lettem” – írta később rendtársának, Biró Vencelnek.

Első, többnyire egyháztörténeti írásai a piarista kispapok Kalazantinum című lapjában jelentek meg, és önképzőkörükben, az Academia Calasanctianában is számos előadást tartott. Tanulmányait 1910-ben doktorátussal fejezte be, amelyet egy hírhedt firenzei esemény feldolgozásával nyert el (IV. Sixtus és a Pazzi-összeesküvés). A fiatal történészjelölt sokoldalúságára jellemző volt, hogy az értekezés középkori témája ellenére szigorlata főtárgyául az újkori egyetemes történetet választotta. Ezt az egyik bíráló, Lánczy Gyula a bölcsészkar ülésén szóvá is tette, mert

„a túlzott liberalismus által a jelöltek szolid készülését veszélyeztetve látja”.

Mivel azonban Ballagi Aladár kifejtette, hogy „a történelem anyagának évszámok szerinti szigorú elhatározását helytelennek tartja”, Lánczy elfogadta a helyzetet, „tekintettel azon irányító befolyásra, melyet Ballagi … a jelöltre gyakorolt”.

Balanyi György, a tanár

Balanyi György 1910-ben újmisés papként és frissen avatott bölcsészdoktorként érkezett a szegedi piarista iskolába.

„Hogy ambícióval, teljes odaadással tanítok, az is magától értetődik” – írta Zimányi Gyulának, aki lassan prefektusból barátjává lett. – „Ennek legfeljebb V. és VI. [osztályos] diákjaim isszák meg a levét, sehogyan sem akarván megszokni módszeremet. Tudniillik az előző években igen elkényeztették őket: évszámokat nem kérdeztek, a könyvet össze-vissza jegyezgették, csak az új leckét követelték, stb. Én pedig nem vagyok hajlandó hasonló könnyítésekre. … Tudom, hogy az események és évszámok hamarosan elpárolognak a legtöbbnél, de egy megmarad mindenesetre: … az eseményekből leszűrődő tanúságok, eszmék egy egységes, történelmi alapokon nyugvó szilárd világnézet kialakítására képesítik őket”.

Szegeden, második tanári évében VI. osztályos tanítványai kérésére „történelmi szemináriumot” alakított, ahol „az önként vállalkozó tagok és időnkint a körvezető tanár szabad előadásokat tartottak”. Az évzáró ülésen, ahol az igazgató és tanártársai is jelen voltak, a „csúcspontot” Balanyi előadása jelentette „Az egyházi és világi hatalom dualizmusa a középkorban” címmel. A szakkörök vezetése „sok lelkesedést és még több diákszeretetet igényel. Én szívesen bajlódom vele” – írta Zimányi Gyulának.

1916-ban a budapesti piarista gimnázium tanára lett, és maradt 27 éven át, sőt eközben hat évig (1935 és 1941 között) a gimnázium igazgatója is volt. Az alsóbb osztályokban tanított földrajzot, hittant, szépírást, sőt számtant is, de igazi szaktárgya a történelem volt.

Nem volt szigorú tanár, nem kínozta diákjait fölösleges feleltetéssel, hanem érdekes, oknyomozó jellegű, egyetemi szintű előadásokat tartott számukra. „Megtanultunk jegyezni, egyik jegyzetfüzet a másik után telt meg. Volt óra, hogy 28-30 oldalt is jegyeztem” – emlékezett vissza Sibalszky Zoltán, aki Budapesten volt tanítványa. – „Ő nem törődött vele, hogy ki mit ír, vagy mivel foglalkozik, nem jött le a katedráról.”

Balanyi György, a történész

Tanári munkájával párhuzamosan virágzott ki tudományos munkássága is. A történetírást elsősorban egyházi szolgálatnak tekintette. Nem volt kutató típus, aki ismeretlen levéltári források fölfedezésével, új megvilágításban mutatott be új eredményeket, hanem inkább az volt a célja, szintézist teremtsen a magyar, német és olasz szakirodalom alapos ismeretében, korának szellemtörténeti irányzatához igazodva olyan kérdésekről, amelyek tisztázását fontosnak tartotta. Pályája kezdetén, 1912/1913-ban így írt Zimányi Gyulának terveiről, „melyek jelenleg bennem erjednek”:

„Azokat a fontos alkotóelemeket kellene elemeznem, melyeket a történelem egy egységes világnézet kialakításához ad”. A cél: „A történelmi, különösen a világtörténelmi tudás szélesítése keresztény szellemű monográfiák és összefoglaló munkák által”.

Eleinte főként a középkori európai művelődéstörténet érdekelte, de az első világháború közepette szívesen vállalkozott kora politikatörténetének bemutatására is. Amit ő írt egyetemi tanáráról, Angyal Dávidról, az saját magára is igaz volt: „az aktualitás csábításának ő sem tudott ellenállni, s a hadüzeneteket követő hetekben és hónapokban ő is éppúgy elmélkedett a háború kitörésének okairól, mint annyi száz és száz magyar és idegen szaktársa”.

„Munkálkodásom iránya … meglehetősen divergens” – vallotta 1915 májusában Zimányinak. – „Most minden időmet a háború közelebbi és távolabbi előzményeinek studírozása foglalja le, … lázas hévvel dolgozok A világháború genezisének új formába öntésén. Igen sok anyagot gyűjtöttem össze, talán többet is, mint amennyinek feldolgozását időm megengedi.”

Az 1914/1915. tanévben ugyanis a szegedi piarista tanári kar tagjai „aktuális tárgyú felolvasásokat” tartottak a nagyközönség számára, ahol Balanyi György négy felolvasásban ismertette a háború keletkezésének történeti okait. Elemzését 1915-ben a gimnázium értesítőjében is közreadta, és a témát később is figyelemmel követte, amiről további tanulmányai, sőt könyvei tanúskodnak. Utóbbiak a Franklin Társulat „Kultúra és Tudomány” sorozatában (Világpolitika, 1918; A Balkán-probléma fejlődése, 1920), illetve a Szent István Társulatnál (A római kérdés, 1929) jelentek meg.

Emellett munkatárs volt a világháború utáni évek számos történeti jellegű vállalkozásában, így a Gratz Gusztáv által szerkesztett A bolsevizmus Magyarországon című kötetben (1919), Révai Nagy Lexikonában (‘Világháború’, 1926), a piarista rendtársaival közösen írt Szentek életében (1932–1933), Bangha Béla Katolikus Lexikonjában és Domanovszky Sándor Magyar művelődéstörténetében (1939–1942).

A ferences konfráter

„Jelenleg elsősorban Szt. Ferencről olvasgatok,” – írta Balanyi György 1912 februárjában Zimányi Gyulának – „mert a nagyböjt vasárnapjain az érdeklődő szülők számára előadásokat szándékozunk tartani. … Most is oly szeretettel foglalkozom Szent Ferenccel és alkotásával, mint két-három év előtt.”

A ferences lelkiséghez való vonzódása valójában még régebbről, kecskeméti diákéveiből származott, és egész életén át végigkísérte. Sík Sándor verse 1931-ben nem véletlenül így festette meg portréját:

„Most ül a sárga lámpa-kör felett, / Sasszeme Giotto képére mered, / Hol a Hatszárnyú Férfi a sugárral / A Poverellót most szegezi által. / Forgatja súlyos fóliánsait / És édes Umbriáról álmodik, / Hol Leó testvér, Isten barikája, / San Damianóban zörget éjszakára. … Maurinus elme, szent Ferenc szívével! / Az Isten áldjon mind a két kezével!”

Már hetedik osztályos korában „A középkori barátkrónikákról” írt önképzőköri dolgozatot, majd a Kalazantinumban „Assisi Szent Ferenc történeti jelentőségéről” tartott felolvasást, csakúgy, mint 1912-ben Szegeden. Később sorban magyarra fordította a szent életének fontosabb forrásait (Menyegzője Szegénység Úrnővel, 1920; A tökéletesség tükre, 1926; Három társ legendája, 1927), és megírta addigi legalaposabb magyar nyelvű életrajzát (1927). Amikor, 1939-ben, a Magyar Tudományos Akadémia Balanyit levelező tagjává választotta, székfoglalóját „A ferences mozgalom begyökerezése magyar földön” címmel tartotta meg.

Utolsó, nyomtatásban megjelent könyve Szent Ferenc, a demokrácia hőse címmel látott napvilágot 1946-ban Kolozsváron (és 1947-ben Vácott). Úgy gondolta, hogy a második világháború utáni feszült politikai helyzetben ismét érdemes bemutatni Szent Ferenc üzenetét:

„abban, hogy a XII. és XIII. század fordulóján felgyülemlett forradalmi erők nem robbantak ki, hanem észrevétlenül egy új, szebb és emberibb világ felépítésébe hajoltak át, kétségkívül Assisi Szent Ferenc föllépésének volt döntő része”.

Ferences rendtörténeti munkásságát az 1950-es években is töretlenül folytatta. Annak ellenére, hogy nyomtatott kiadásra kevés esély volt, lefordította Szent Ferenc írásait, Celanói Szent Tamás legendáit és Szent Klára életének forrásait is. Ezek csak évtizedekkel halála után jelenhettek meg nyomtatásban, először 1982-ben Az egyszerűség útja című kötetben, majd revideált formában 1992-től a „Ferences források” könyvsorozatban.

A ferences rend azzal hálálta meg munkásságát, hogy 1946-ban az erdélyi rendtartomány, majd 1960-ban az egyetemes ferences rend is konfráterévé, lelki testvérévé fogadta.

Balanyi György, a rendtörténetíró

Mint hűséges és lelkiismeretes piarista, Balanyi György sem kerülhette el azt a feladatot, hogy saját rendje történetével is foglalkozzon.

„Annak idején sem túlságosan lelkesedtem érte, de mégis vállaltam a nekem szánt szerepet,” – írta Zimányi Gyulának 1915-ben – „mert kötelességemnek éreztem, és mert szakszerű irányítás mellett bíztam a sikerben. Amióta tapasztalom, hogy az illetékes helyeken mekkora a hozzá nem értés és közömbösség, még kevesebb hozzá a kedvem. Az érdeklődésnek, biztatásnak vagy elismerésnek egyetlen szavát sem hallottam. … Ilyen körülmények között nehezemre esik megszokott tanulmányaim köréből teljesen kiszakadni, és rendtörténetre adni magamat.”

Zimányi ugyanis már 1910 végén, amikor friss diplomával tanítani kezdett, rávette, hogy cikket írjon Kalazanci Szent Józsefről. Az eredménnyel azonban nem igazán volt elégedett.

„Silánynak tartom, és talán nem is egészen a címnek megfelelő … De ezt szándékosan csináltam … sablonos eszmefuttatás [helyett] inkább szereplésének a világtörténelmi vonatkozásait akartam kiemelni: hadd lássák, hogy a kegyesrend megalakulása nem egyszerűen egy újfajta iskola megnyitását jelentette, hanem egy új, eddigelé ismeretlen erkölcsi erő bevonulását a világtörténelembe”.

Mégis folytatta tehát rendtörténeti kutatásait, amelynek első célja az volt, hogy modern szellemű, hiteles életrajzot írjon a rendalapítóról, Kalazanci Szent Józsefről. 1913-ban eljutott Rómába, hogy – Prónai Antal után a magyarok közül másodikként – tanulmányozza Kalazancius akkor még kiadatlan levelezését.

„A generális úr [Thomas Viñas] az, aki igazán lekötelező szívességgel iparkodik mindenben megkönnyíteni dolgomat” – jelentette Hénap Tamás provinciálisnak augusztus 4-én. – „Csak a társalgás megy nehezen, mivel sem a latin, sem az olasz nyelvben nincs még elég gyakorlatom. … De persze ez a körülmény cseppet sem akadályoz kutatásaimban, s az én itt létemnek mégis az a fő célja, nem a társalgás. … Végig tanulmányoztam Szt. Atyánk levelezéseinek első kötetét, s ma valószínűleg végzek a másodikkal is. Elég nehéz és főleg sok időt igénylő munka. Naponként legalább nyolc órát töltök mellette. … Amennyire időm s erőm engedi, szeretnék végezni mind a nyolc kötettel [augusztus] 24-ig, amikor haza szándékozom indulni.”

1914 nyarán ismét hat hetet töltött Rómában, így 1915-ben már arról számolhatott be Zimányi Gyulának, hogy

„van egy csomó relative értékes, eddigi tudásunkat kiegészítő vagy korrigáló adatom, melyek segítségével meg lehetne festeni Kalazanciusnak, a pedagógusnak és az első piarista iskoláknak a képét”.

Az első világháború azonban megakadályozta, hogy nyugodtan folytathassa munkáját. Így Kalazanci Szent Józsefről írt kis kötetnyi életrajza csak 1923-ban jelent meg a Szent István Társulat „Szentek országa” sorozatában. Ezt 1941-ben duplájára bővített formában adta ki újra a „Piarista könyvek” sorozat első (és máig egyetlen) köteteként.

Az életrajz még meg sem jelent, amikor Szinger Kornél tartományfőnök újabb feladatot rótt rá. 1922. március 22-én kinevezte rendi történetírónak, és megbízta a „rend történetének megírásával”, mivel úgy tudta, hogy „mű első kötetét már egybeállította”. A „rend története” a piaristák magyarországi történetének monografikus összefoglalását jelentette, amelyet már több, mint ötven évvel azelőtt tervbe vettek, de – Szinger várakozása ellenére – Balanyi munkájának eredményére is még további húsz évet kellett várni.

„A húszas és harmincas évek külső és belső vajúdásai semmiképpen sem voltak alkalmasak a teljes elmélyedést kívánó munkára” – írta Balanyi 1943-ban A magyar piarista rendtartomány története című kötet előszavában, amelyben a rend podolini megtelepedésének 300. évfordulója alkalmából mintegy 250 oldalon foglalta össze a magyar piaristák tevékenységét 1642-től 1918-ig. Ez a rendtörténet „nem az, aminek megírására annakidején Horányi Elek, Csaplár Benedek, Takáts Sándor, Prónai Antal és e sorok írója megbízást kaptak, de mégis annak előhírnöke. Bár lerövidített formában, de lényegében ugyanazt adja, amit annak tartalmaznia kell” – szabadkozott az előszóban Balanyi, utalva arra, hogy a piarista rendi közvélemény több kötetes, reprezentatív kiadványt várt volna. Ez a mű sem külön levéltári kutatásokra, hanem az addig megjelent iskolatörténeti monográfiákra, disszertációkra, Friedreich Endre, Nyers Lajos és mások írásaira támaszkodott. Mindezek ellenére mindmáig ez a magyar piaristák történetének legbővebb és legismertebb, meghatározó szemléletű összefoglalása.

Balanyi Györgynek köszönhető az is, hogy 1950 és 1956 között Rómában megvalósult Kalazanci Szent József leveleinek teljes szövegű kritikai kiadása. Ezt már 1928-ban, majd 1947-ben is javasolta a budapesti, illetve a kolozsvári helyi káptalanon. Javaslatainak nem lett közvetlen következménye, de az 1947-ben generálissá választott Tomek Vince magáévá tette az ügyet. Megbízásából a katalán Leodegario Picanyol rendi történetíró és levéltáros 1950 és 1956 között kilenc kötetben tette közzé a rendalapító leveleit.

„A megjelenés személy szerint örömmel tölt el,” – írta Balanyi György Biró Vencelnek – „mert bizonyos mértékig eszméim diadalát látom benne. … Mert bizonyos, hogy megjelenésében az én sürgetésemnek is része volt.”

Balanyi György, az egyetemi tanár

Tanári habitusa és fölkészültsége Balanyi Györgyöt már fiatal korában egyetemi katedrára predestinálták. Maga is szívesen vállalt volna ilyesféle feladatot.

„Ideám, hogy a centralizált Kalazantinumban a [piarista növendék] historikusok vezető tanára lehessek,” – írta 1912/1913-ban Zimányi Gyulának – „és úgy alkalmam nyílna eszméimnek, idealizmusomnak és lelkesedésemnek (különösen a két utóbbiból van ám bőven …) az új generációba csepegtetése. Persze annyira optimista nem vagyok, hogy mindenkinél sikert reméljek. De ha csak egy párban is sikerült ambíciót, munkakedvet ébresztenem, és munkásságát határozott irányba terelni, az már azt hiszem jelentékeny eredmény.”

Balanyi „ideája” néhány év múlva tényleg megvalósult. 1916-ban a piarista rend megszüntette kolozsvári növendéknevelő intézetét, és az immár egységes budapesti Kalazantinum mellé „gyakorlati tanárképzőt” szervezett, amely azt jelentette, hogy a budapesti piarista gimnázium gyakorlóiskolává vált. A piarista növendékek folyamatosan konzultálhattak az iskola vezető szaktanáraival, megbeszélték velük egyetemi kollégiumaikat, látogatták óráikat, és ott próbaelőadásokat is tartottak. Balanyi György 1917-től a történelem szakosok vezetőtanáraként, 1935-től 1941-ig pedig igazgatóként vett részt a tanárképző munkában.

Emellett 1924-ben a budapesti egyetemen magántanári címet szerzett legújabb kori egyetemes történetből (amelyet akkor a 18. század végétől számítottak). Próbaelőadását a német, osztrák–magyar, olasz Hármasszövetségről tartotta, és attól kezdve évente egy-egy szemináriumot tartott nemzetközi politikai témákból, a francia forradalom egyházpolitikájától kezdve a távol-keleti kérdésig. 1936-ban megkapta a nyilvános rendkívüli tanár címet, 1940 végén pedig őt bízták meg a középkori egyetemes történeti tanszék ellátásával, amely Áldásy Antal 1932. évi halála óta üresedésben volt. A következő másfél évben szemeszterenként egy-egy előadást és szemináriumot tartott a Karoling korról, illetve az invesztitúraharcokról, egészen Váczy Péter 1942. évi professzori kinevezéséig.

Rendes, nyilvános egyetemi tanár Balanyi György 1943-ban lett, amikor az ismét Magyarországhoz tartozó kolozsvári egyetemre kapott kinevezést, az egyetemes történeti tanszékre. Bemutatkozó előadását 1943. október 12-én „A Balkán kérdés európai jelentősége” címmel mondta el, azonban a továbbiakban inkább középkori témájú előadásokat és szemináriumokat tartott, miután Kolozsváron az egyetemes történelemnek csak egy professzora volt. „Becsületesen dolgoztam, sokat olvastam, és bővítettem látókörömet. Különösen a korai középkor, a Merovingok és Karolingok kortörténetébe dolgoztam bele magamat. A két utolsó évben [1947-ben és 1948-ban] olyan lelkiismeretesen készítettem jegyzeteimet, hogy bármely pillanatban nyomdába lehetett volna őket adni” – emlékezett vissza. Ezen felül, mivel Ivánka Endre professzor 1944-ben elmenekült Kolozsvárról, majd az ókori történelem katedrát „komprimálták” (megszüntették), Balanyi 1946 őszétől görög és római történelem előadásokat is tartott.

Bár Kolozsváron is rendtársai között lakott, és naponta együtt indult sétálni a történelem másik piarista professzorával, Biró Vencellel, a kolozsvári életet mégsem tudta megszokni.

„Olyan formán vagyok Kolozsvárral, mint … Mikes Zágonnal. Annyira megszoktam már, hogy nem tudom tőle felejteni Pestet“ – írta Schütz Antalnak 1944 januárjában. „Az itteni viszonyok – a rendieket … sem véve ki – annyira idegenek számomra, hogy csak elviselem, de megszokni nem tudom őket. … Magunkfajta egyszerű és egyenes magyarországi gondolkodással nehéz … eligazodni” – panaszkodott 1945 őszén Zimányi Gyulának. Ennek ellenére nem menekült akkor sem, amikor Kolozsvárott visszaállt a román fennhatóság. „Itt talán még fontosabb hivatás vár reám, és többet tehetek az összmagyarság érdekeinek, mint amennyit [otthon] tehetnék. Ezért hát bármennyire gyötör időről-időre a honvágy, mégis maradok.”

Kolozsvári professzorsága 1948 augusztusában ért véget, amikor a magyar állampolgárságú egyetemi tanárok szerződtetése megszűnt, és el kellett hagyniuk a várost. Balanyi György ismét a budapesti piarista rendház tagja lett.

Az asszisztens

„Egy kis trattoriának az utcára nyíló sarokszobájában ültünk. A nyitott ajtón és ablakokon át a forgalmas utcának minden zaja és vidám lármája behallatszott hozzánk. Előttünk egy tekintélyes üveg chianti [helyi vörösbor] állott, s mi Tóni barátunk ilyenkor elmaradhatatlan köszöntésének meghallgatása után derekasan hozzáláttunk eltüntetéséhez. Közben figyeltük az utcai életet, a trattoria vendégeit és kellemesen elbeszélgettünk. Idéztük a nevezetes nap emlékét, és szőttük további utunk terveit” – emlékezett vissza Balanyi György arra a kellemes firenzei estére, amelyet 1927. július 13-án piarista barátaival, Schütz Antallal, Zimányi Gyulával, Révai Józseffel és Neuhauser Frigyessel töltött.

Balanyi és barátai azok közé tartoztak, akik akkoriban a piarista renden belüli reformokat, a komolyabb szerzetesi élet megvalósítását szorgalmazták, és ennek megvalósítására az 1920-as évektől különféle rendi elöljárói tisztségekben is lehetőséget kaptak. Balanyi Györgyöt először 1928-ban választották meg a tartományfőnök egyik asszisztensévé, és többször újraválasztva, egészen 1943 nyaráig a négytagú „kormánytanács” tagja maradt. Arra is esélye volt, hogy tartományfőnökké választják. 1940-ben egyike volt a tartományi káptalan által a generális elé fölterjesztett három jelöltnek, de kinevezésére nem került sor. Ezt ő maga nem is bánta. „Balanyinak nincs kedve a kormányzathoz, egészen rendtörténetet akar írni” – jegyezte föl naplójába 1934-ben Sebes Ferenc tartományfőnök.

Amikor 1948-ban kiderült, hogy Kolozsvárról haza kell térnie, augusztus 2-án Tomek Vince generális ismét asszisztenssé nevezte ki. A következő tizenhárom évben, egészen 1961-ig tehát Sík Sándor tartományfőnök egyik asszisztense és helyettese volt. 1950-től, amikor a rend két iskoláját visszanyerte, tanügyi tanácsosként az iskolai vonatkozású ügyeket intézte, és 1955-től ő szerkesztette a Piarista Hírek című, írógéppel sokszorosított rendi hírlevelet.

Mivel a kommunista önkény következtében 1949. október 5-én megfosztották magántanári képesítésétől, majd november 29-én akadémiai levelező tagságától is, tanári munkáját csak a piarista növendékek között, a Kalazantinumban folytathatta, ahol haláláig egyháztörténetet tanított. Szívesen vállalt különféle ismeretterjesztő előadásokat is a diákok vagy rendtársai előtt. Nem szűnt meg figyelni a nemzetközi politikára sem, így például a pesti rendházban 1949. november 17-én és 18-án vacsora után a csehszlovák állam és az Egyház viszonyát ismertette, 1950. február 15-én pedig Vietnámról tartott előadást, amelyet az indokínai háború tett aktuálissá. 1953-ban, amikor a budapesti piarista rendházat a kommunista hatóságok áttelepítették a Váci utcából a Mikszáth Kálmán térre, a régi kápolnában ő mondta a búcsúbeszédet.

Balanyi György MÁV-igazolványa. Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, IV.132: Balanyi György hagyatéka, Iratok, 1: Személyes iratok

A publikációs lehetőségek is megszűntek számára. Egyedül a Sík Sándor által szerkesztett Vigilia folyóiratba írhatott, ahol 1950-től hosszabb-rövidebb egyháztörténeti cikkei jelentek meg, egészen haláláig, amely hirtelen következett be 1963. május 4-én. Sírhelyét ifjúkorának színhelyén, a kecskeméti temető piarista kriptájában találta meg.

Koltai András
levéltárvezető, Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

A 2004-ben boldoggá avatott utolsó magyar király, IV. Károly 1921. október 22-e és 24-e között újból megpróbálta magyarországi hatalmát visszaszerezni,