Egy furcsa követség. Giovanni Francesco Capi pápai nuncius missziója 1526-ban

A pápaság külpolitikájának a 15. század közepe óta központi témája volt a kereszténység legnagyobb ellensége, a török elleni harc. Magyarországot a Szentszék nemcsak közvetlenül diplomáciai eszközökkel vagy pénzbeli támogatással segítette, hanem az európai államok kapcsolatrendszerének alakításában is elsődleges szempont volt a keresztény fejedelmek kibékítése és a török elleni összehangolt támadás lehetőségének megteremtése. A pápa ezirányú diplomáciai törekvéseinek Nándorfehérvár 1521. évi eleste adott újabb lökést.

A béke azonban pont ezekben az években tűnt igen távolinak. Bár az 1454-ben megkötött lodi béke óta a félsziget legjelentősebb államai, azaz Velence, Milánó, Firenze, a Pápai Állam, valamint a Nápolyi és a Szicíliai Királyság az erőviszony egyensúlyára kínosan ügyelve békében éltek, de ezt 1494-ben VIII. Károly francia király itáliai hadjárata felborította. Több mint fél évszázadig tartó háborúskodás és tiszavirágéletű, folytonosan változó, gyakran csak pillanatnyi érdekeket szolgáló szövetségek ideje köszöntött Itáliára.

V. Károly császár (Wikipedia)

1521 novemberében V. Károly császár, VIII. Henrik angol király és X. Leó pápa szövetséget kötött I. Ferenc francia király és a Velencei Köztársaság ellen. A harcok francia kudarcokkal kezdődtek: először Odet de Foix-nak fel kellett adnia Milánót, majd a francia-velencei haderő 1522 tavaszán a bicoccai csatában a Prospero Colonna vezette szövetséges seregtől vereséget szenvedett. A franciák – miután a velenceiek külön békét kötve a császárral magukra hagyták őket – kétségbeesetten indítottak egy ellentámadást 1523 őszén Lombardiában, amely a kezdeti sikerek ellenére 1524 áprilisában sesiai csatában újabb vereséggel ért véget. A császáriak nyári provence-i expedíciója után már személyesen I. Ferenc király állt a francia seregek élére. Az 1524 októberében Lombardiába érkező had visszafoglalta Milánót, és Pavia ostromával jelezte további hódító szándékát.

VII. Kelemen pápa portréja (Wikipedia)

A gyors francia sikerek VII. Kelemen pápát lépésre ösztönözték, és – elsősorban franciabarát tanácsadói javaslatára – titkos megállapodást kötött Ferenc királlyal. Eszerint ha a pápa szabad átvonulást enged a francia csapatoknak Nápoly felé, a Pápai Állam megkaphatja Pármát és Piacenzát. A szentszéki diplomácia azonban súlyos bakot lőtt. 1525. február 24-én V. Károly császár vereséget mért a francia hadakra Paviánál, maga I. Ferenc is fogságba esett. A pápának ezt követően csak kínos magyarázkodás révén sikerült visszatáncolnia a franciákkal kötött titkos megállapodásból a császár oldalára.

1526. Károly és I. Ferenc 1526. január 14-én kötötte meg a madridi békét, amely alapvetően formálta át Európa hatalmi térképét. A paviai csatában győztes császár és a fogságba ejtett és így a béketárgyalások idején kiszolgáltatott helyzetben lévő francia király közötti megegyezés nem is bizonyult tartósnak. A március 6-án szabadon engedett Ferenc francia földre lépve azonnal semmisnek nyilvánította a békét, és új szövetségeseket keresett a hatalma csúcspontján lévő Habsburg császár ellen.

I. Ferenc francia király (Wikipedia)

Eközben az Oszmán Birodalom Magyarország ellen készülődött. VII. Kelemen pápa Giovanni Antonio Burgio, a magyar királyi udvarba küldött nunciustól kapott jelentésének hatására – mely szerint Szulejmán szultán Buda elfoglalására készül – hat idősebb bíborost tanácskozásra hívott, és megállapodtak abban, hogy a fejedelmekhez és a nunciusokhoz írni fognak a Magyarországot fenyegető török veszélyről. 1526. február 9-én levelet küldött a császárhoz és öccséhez, Ferdinánd osztrák főherceghez, VIII. Henrik angol királyhoz és Thomas Wolsey kancellárhoz, III. János portugál uralkodóhoz, valamint I. Ferenc francia király helyett az országot kormányzó Savoyai Lujza anyakirálynéhoz. A pápa kiemelte: Magyarországot hatalmas török veszély fenyegeti, és mihamarabb nyújtsanak segítséget.

Mivel újabb fenyegető jelentések érkeztek Burgiótól, VII. Kelemen pápa rendkívüli követ küldését tervezte, akinek fő feladata lett volna, hogy az európai udvarokban a Magyarországot fenyegető oszmán támadásról beszámoljon. Eredetileg a firenzei Paolo Vettorit, a pápai hadiflotta kapitányát szemelte ki erre, aki útnak indulása után nem sokkal Firenzében váratlanul elhunyt. Emiatt a választás Giovanni Francesco (vagy másnéven Capino) de’ Capira esett, aki a madridi béketárgyalásokról éppen február 1-jén tért vissza Rómába. A nunciusnak kiállított ajánlólevelek többsége a francia udvar meghatározó méltóságaihoz szóltak: I. Ferenc királyhoz és anyjához, Savoyai Lujza anyakirálynéhoz, Angoulème-i Margit hercegnőhöz, Antoine Duprat francia nagykancellárhoz, Jean de Lorraine és François-Louis de Bourbon bíborosokhoz, valamint a francia király hadvezéreihez: Anne de Montmorencyhez, Odet de Foix-hoz, Charles (IV) de Bourbonhoz és Philippe de Chabot-hoz. Emellett a császári (V. Károly, Charles de Lannoy nápolyi alkirály, a paviai csata győztes hadvezére és Giovanni Salviati bíboros legátus), valamint az angol (VIII. Henrik és Thomas Wolsey bíboros), továbbá a portugál királyi udvarba (III. János portugál király) tervezett látogatáshoz is készültek ajánlólevelek.

II. Lajos magyar király (Wikipedia)

Capeno de Capi 1526. március elején indult útnak, és egyenesen Bayonne-ba sietett, ahol – miután köszöntötte a fogságból kiszabadult I. Ferenc királyt – titkos tárgyalásokat kezdett egy V. Károly császár ellen irányuló szövetség megkötésére. Mindeközben Rómában Miguel de Herrera, a császári követség ügyvivője gyanút fogott, és arról tájékoztatta a császárt, hogy szerinte Capi követsége többről szól, mint a magyarok törökellenes harcának megsegítése.

A támogatásra II. Lajos királynak pedig egyre nagyobb szüksége volt. 1526. március 24-én írott, kétségbeesett hangvételű levelét április 20-án olvasta fel Innocenzo Cibo bíboros a pápai konzisztóriumon, majd néhány nappal később újabb pápai segélykérő levelek indultak Rómából a fejedelmi udvarokba. A császár és a pápa kapcsolatában már ekkor tapintható volt a feszültség. V. Károly római követének, Luis Fernández de Córdobának azt írta, hogy amíg a pápa nem engedélyezi, hogy a keresztes hadjáratra fordítandó szentévi búcsú bevételeit Spanyolországban ő szedje be, addig nem is fogja támogatni a magyar királyt, és így a felelősséget is a pápára hárítja.

Sacco di Roma, 1527. (http://www.ilgrandeinquisitore.it)

Ezzel egy időben felgyorsult a császárellenes liga ügye is. 1526 áprilisában VII. Kelemen a firenzei Roberto Acciaiuoli személyében a francia udvarba újabb nunciust küldött, aki ugyancsak a pápa főtanácsadója, Francesco Guiccardini instrukciói alapján kapcsolódott be a tárgyalásokba. Végül 1526. május 22-én köttetett meg a cognaci liga, melyhez a pápán és a francia királyon kívül Milánó és Velence is csatlakozott. A tárgyalások végeztével Capeno de Capi Svájcba utazott, de nem Magyarország török elleni harcához, hanem a liga számára toborozott zsoldosokat, akik bátorságukat 1527. május 6-án a Rómát feldúló császári zsoldosok ellen küzdve a konstantini Szent Péter bazilika lépcsőjén bizonyították.

Nemes Gábor

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Felhasznált irodalom

Joseph Fraikin: Nonciatures de France. Nonciatures de Clement VII, Tome I (Depuis la bataille de Pavie jusqu’au rappel d’Acciaiuoli), (Archives de l’historie religieuse de la France), Paris 1906.

Maurizio Gattoni: Clemente VII e la geo-politica dello Stato pontificio (1523–1534) (Collectanea Archivi Vaticani 49), Città del Vaticano 2002.

Nemes Gábor (kiad.): Brevia Clementina. VII. Kelemen pápa magyar vonatkozású brévéi (1523–1526), (CVH I/12; A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, feldolgozások 23), Budapest–Győr–Róma 2015.

Christine Shaw – Michael Mallett: The Italian Wars 1494-1559. War, State and Society in Early Modern Europe, Second edition, Abingdon–New York 2019.

Tusor Péter – Nemes Gábor (kiad.): Consistorialia Documenta Pontificia de Regnis Sacrae Coronae Hungariae (1426–1605) (CVH I/7), Budapest–Róma 2011.

Ezt olvastad?

Mihálypéterházi Ormányi Józsa (?–1562) sümegi várnagy (1553–1562) neve nem ismeretlen a 16. századi végvári harcok iránt érdeklődők számára köszönhetően annak,