Bécsi és budapesti városképek a 20. századból

Bécs és Budapest összehasonlítása minden korszakban érdekes eredményekkel kecsegtet. A huszadik század összevetése azonban tágabb értelemben is tanulságos lehet, hiszen előbb az  Osztrák-Magyar Monarchia szétesése, majd a vasfüggöny miatt a két város igen eltérő történeti úton indult el. A Magyar Építőművészek Szövetsége 2020. november 30-án online nyitotta meg az ehhez kapcsolódó – jelenleg virtuálisan megtekinthető – kiállítást.

Bécs politikatörténeti értelemben majdhogynem pepitában mutatta Budapestét. Az első világháború után a „vörös Bécs” konszolidációját éles jobboldali fordulat követte a harmincas években, majd a hitleri birodalomban eltöltött évek következtek. A háború utáni négyhatalmi megszállás ugyancsak érdekes évtizede Bécs történetének. Még a hatvanas évek elején is szemmel látható különbségek mutatkoztak az egykori szovjetek megszállta városrészek és a nyugati zónák között A város arculata azonban csak részben politikafüggő. Legalábbis ezt szűrhetjük le fő tanulságként abból a kiállítási anyagból, amely párba állított korabeli fotók segítségével kalauzol végig minket a két dunai főváros hektikus 20. századán, az 1920-as évektől az 1970-es évekig.

A kiállítás időkeretének kezdő dátuma nem igényel különösebb indoklást, az amúgy is rövid huszadik század hetvenes évekbeli lezárása azonban igen. Logikus lett volna az összevetést legalább 1989-ig kibővíteni. A kurátor, Tamáska Máté azonban nem a politikai rendszerváltások mentén válogatta a képanyagot, hanem az urbanisztikai korszakokhoz igazodóan. A hetvenes évek metróépítkezései és a házgyári lakótelepek, illetve az azok monotonitása ellen fellépő posztmodern megjelenése indokolta, hogy a hetvenes évek már kívül esnek az megcélzott időablakon. A módszertan viszonylag egyszerű: a közel azonos időben, azonos témában készült képek egymás melletti bemutatásával nem csak a párhuzamosságok, hanem a sokszor csak a részletekben észrevehető különbségek is kirajzolódnak. Utóbbira az egyik legjobb példa a bécsi és budapesti modern építészet megjelenése, amely a szociáldemokrata Bécsben inkább a puritán célszerűségről, a harmincas évek Budapestjén a fényűzően elegáns anyagok használatáról szólt.

A kiállítás tematikai egységeit, miként a több, mint kétszáz oldalas katalógus előszavában olvashatjuk, a „20. századi modernitás önképe” határozta meg:

„A címek nem kifejezetten építészeti, főként nem építőművészeti, sokkal inkább társadalomtörténeti folyamatokra utalnak.” – írja a kurátor, szerző. 

Összesen nyolc alfejezetre oszlik a válogatás: A lakhatás, a sebesség városa, a fény és az elektorosság, a háborúk és a diktatúrák kora, a vertikalitás, a város és múltja, a jóléti állam és a Duna fővárosai. Az egyes fejezetekben felfedezhetünk kronologikus rendet, de nem ez fő rendező elv. Sokkal inkább a témák és életképek párhuzamai a meghatározóak.

A jóléti állam fejezetben például három képpáron át követhetjük nyomon a gyerekek helyfoglalását a városi térben. A két világháború közti “homokstrandok” jelentették az első kísérletet arra, hogy a gyerekeknek fix terei legyenek a közterületeken. A háború ezt a folyamatot egy generációnyi időre leállította. Bécs és Budapest ötvenes évekbeli képein rendre feltűnnek a romok között szabadon kószáló gyerekcsapatok. Az újjáépítés befejezésével, a hatvanas évektől aztán újult erővel indult el a játszótér építés és lett a játszótér a modern városkép és városi életmód szerves alkotóeleme.

Ugyancsak a jóléti állam fejezetben láthatunk néhány pillanatfelvételt a városi sportlétesítmények történetéről. A bécsi Hohe Warte és a budapesti margitszigeti sportpálya még a görög embereszmény jegyében összekapcsolta egymással a sportot és a táj esztétikumát. A tömegeket megszólító sportrendezvények azonban már más teret igényeltek. A húszas években emelt Prater Stadion és a budapesti Népstadion a római amfiteátrumok, illetve a Colosseum zárt tömbjét tekintették mintának. A 20. századot azonban nem csak a nagy sportlétesítmények jellemezték. A kisebb helyi sportklubok zöld gyepfelületei az ipartól szennyezett külvárosok oázisai voltak.

A képekhez tartozó nyolc-tízsoros szövegek elsőként általános társadalomtörténeti folyamatokra hívják fel a figyelmet, majd a konkrét bécsi és budapesti képhez tartozó specifikus információkat olvashatunk. Az imént idézett Prater Stadion kapcsán például a vörös Bécs “ausztromarxizmusának” egyenlősítő ideológiája kapott építészeti megformálást, míg a Népstadion impozáns főbejárata, a hozzá vezető felvonulási úttal a szovjet diktatúra térideáját testesíti meg. Az építészeti forma különbözősége tehát önmagán túlmutató jelentéssel is bír.

A kiállítás rengeteg apró megfigyelést, társadalomtörténeti jelenséget tárgyal. A rendkívül szerteágazó tematikája egyszerre előny és hátrány is. Előny, hiszen a látogató a legkülönfélébb benyomásokkal, pillanatfelvételekkel találkozik, mintha a valós városi tájban sétálna. De hátrány is, hiszen a befogadást megnehezíti a folyamatos narráció hiánya, a mozaikosság, a témák lezáratlansága.

 A két város 20. századi társadalom- és tértörténete iránt mélyebben érdeklődő tudományos nagyközönség számára külön kiadvány készült, amely sajnos csak németül olvasható Wien Budapest: Stadträume des 20. Jahrhunderts im Vergleich címmel, Tamáska Máté és Barbara Rief Vernay szerkesztésében [Bécs és Budapest 20. századi városi tereinek összehasonlítása]. A kötetben neves magyar és osztrák szerzők párhuzamos tanulmányait olvashatjuk többek között a várostervezés és a politikum kapcsolatáról, a dunai városrészek kiépüléséről, a lakásépítkezésekről, a közlekedési terekről, az építészeti diskurzusokról, a fény és a városkép kapcsolatáról vagy a sportlétesítményekről. A kötet második felében esettanulmányok szerepelnek vegyesen Bécsről és Budapestről, olyan kevésbé ismert témákban, mint pl. az 1945 utáni bécsi templomépítészet.

Mind a kiállítás, mind a kötet hiánypótló a maga nemében és a széles történészi közönség érdeklődésére tarthat számon. Leginkább azonban a várostörténet kutatóit érdekelheti a téma, annál is inkább mert a kettős, építészetszociológiai látásmód, amely az építészeti és a társadalmi teret egyszerre képes megjeleníteni, módszertanilag is érdekes kísérletté emeli a vállalkozást. Végül meg kell említeni, hogy a most bemutatott kiállítás egy hosszabb projekt része, aminek első munkája, a “Dunaumetopolen” (Bécs és Budapest a dualizmus korában) kiállítás még 2015-ben került bemutatásra, majd a kísérő tanulmánykötet, a Donau Stadt Landsschaften 2016-ban jelent meg [A dunai városi táj]. A tervek szerint a következő években napjaink felé haladva két város elmúlt bő fél évszázadának városképi változásai kerülnek majd sorra, teljessé téve a sort, amely a modern ipari nagyváros megszületésétől annak felszámolásáig, napjaink posztindusztriális városi ideájáig ível. A projektről és az eddig megjelent kötetekről itt tájékozódhatnak.

Kovács Mariann 

Ezt olvastad?

„A német hadsereg kereken hatvanötezer katonája, továbbá több ezer rendőr és tizenhatezer fős biztonsági személyzet vett részt Ausztria megszállásában. 10