A „befelé fordított civil hadsereg” – az Állami Egyházügyi Hivatal szakigazgatása az 1950-es években

Ha netalán a Terézváros legszebb környékén töltenénk a szabadidőnket és átsétálnánk a Lendvay utcán, az impozáns, szecessziós stílusban épült palotákat látva a helybéliek tudhatják, hogy valamikor itt volt a kormánypárt székháza, a Kereskedelmi és Hitelbank központja, illetve az alig két esztendeje elköltözött francia–magyar nagykövetség. Nyoma sincs annak, hogy 1963 és 1989 között a 28. házszám alatt székelt a mindenkori kommunista állampárt egyházpolitikai irányvonalának végrehajtásáért felelős szervezet, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). Az elmúlt harminc év során az állampárt és a Belügyminisztérium (BM) fellelhető iratanyagán kívül az ÁEH öt főcsoportba (Általános, Elnöki, Tematikus és visszaminősített Titkosan Ügykezelt) rendezett iratanyagát kutatták a legtöbben az adott időszakkal foglalkozó történészek, de akár valamely rokon társadalomtudománnyal foglalkozó kutatók közül. Aligha véletlenül. A rendszer ideológiai önmeghatározásából fakadóan annak legfőbb ellenségképét a vallásosság, s annak intézményes képviselői, a mély társadalmi- és kulturális beágyazottsággal rendelkező keresztény felekezetek jelentették.  Ez többé-kevésbé köztudott, azonban mégis vannak olyan területek az ÁEH működésében, amelyek alig ismert részterületek, s ezért feltárásuk szükséges ahhoz, hogy az 1945 utáni egyházüldözést, az egyházak és az állam kapcsolatát, a helyi szintű egyházpolitika végrehajtásának mechanizmusát, az egyházak és az államhatalom mindennapi interakcióinak szintereit teljes mélységében láthassuk. Cikksorozatunk nem a mindenkori pártállami egyházpolitikáról szól, hanem az ennek végrehajtását koordináló legfőbb miniszteriális szerv, az ÁEH szakigazgatási tevékenységéről, továbbá az összes párt- állami és társadalmi szervezet vonatkozó feladatainak regionális szintű koordinálására létrehozott szaktárcáról, mely egy központi akarat igényével fellépett, a kezdeti szakaszban egy, a társadalmi és közéletből teljesen kiiktatott, majd később egy „lábhoz szoktatott” egyházi élet kialakítására törekedett.

Az Állami Egyházügyi Hivatal épülete (szentkut.hu)

Eszmei háttér – az állami irányítású egyházmodell történelmi gyökerei

A 19. századi Európa társadalomértelmezése a pozitivizmus jegyében átalakult: a deista egyházkép vált uralkodóvá, mely korábban a már említett jozefinizmus, a 20. században pedig az államszocialista diktatúrák, valamint az európai fasizmusok egyházmodelljének is az alapjául szolgáltak. Immanuel Kant szerint az egyház már nem az isteni kinyilatkoztatás szolgája, a hagyományos szent bellarmini értelmezés szerinti hívek közössége, hanem pusztán erkölcsi nevelőintézet, amely helyes értékrenddel bíró, engedelmes állampolgárokat „termel ki” a társadalom számára, lényegében: államegyház.

A szovjet típusú szekularizációs tendenciáknak azonban volt egy bizánci eredetű, keleti hagyománya is, hiszen a 19. század derekán Oroszországban már rég működött mindaz, amelyről például a Kanthoz hasonló filozófusok elvi szinten értekeztek. Nagy Péter cár 1721-ben az orosz ortodox egyházat a Szent Szinódus irányítása alá helyezte, melynek püspöki rangú és laikus tagjai is voltak. A szinódus fölé viszont kinevezett egy civil állami hivatalnokot, egy apparatcsikot, aki a cárt képviselte teljes jogkörrel. Így a görögkeleti ortodox egyházkormányzatból egy sajátos államhivatalt hozott létre: ez a politikai platform vallási alapokon állva hajtotta végre az uralkodó rendelkezéseit. Nagy Péter nem engedélyezte a pátriárkaválasztást és szekularizálta az egyházi javadalmakat. Timkó Imre szerint eme egyházigazgatásnak az alapjai a német evangélikus egyházkormányzatban gyökereznek: az 1721-es „Vallási Rendelet” szerint a szinódus laikus elnökének jogköre megegyezett az „oberprokurator” felhatalmazásaival. Nagy Péter ezt annak a folyamatnak a részeként vezette be, mely során a cár nyugatosítani akarta birodalmát. (Timkó 1971, 297–299.)

Nem szerencsés kronológiai szempontból, de nehéz megállni, hogy kitérő jelleggel előre ne ugorjunk minimum 220 évet. A második világháború, valamint az azt követő geopolitikai rendezések új megvilágításba helyezték a Szovjetunió egyházpolitikáját. A Sztálin által vezérelt szovjet patriotizmus alapjait a fokozatosan visszaszoruló marxista-leninista forradalmi internacionalizmus és az újjáélesztett, fokozatosan erősödő orosz tradicionalizmus alkotta. Sztálin az adott történelmi helyzetben kétségtelenül felismerte a nemzeti értékek mozgósító erejét a megszálló német csapatokkal szemben, s ezen hagyományokon belül az orosz néplélekben kiemelkedő helyet foglalt el a pravoszláv egyház. Ebből adódott, hogy az „antifasiszta népfrontpolitika” jegyében szükség volt a pravoszláv egyház támogatására, ezért 1943 szeptemberében találkozót szervezett Szergij pátriárkával és Alekszij metropolitával az egyház viszonyának rendezése végett: felállították a Népbiztosok Tanácsa – 1946-tól Minisztertanács – mellett működő Egyházügyi Tanácsot. Ennek feladata volt az egyházakra vonatkozó törvények és rendeletek betartatása, továbbá „jogában állt fegyelmi, adminisztratív és büntetőjogi eljárást kezdeményezni olyan személyek ellen, akik a vallásgyakorlatra vonatkozó törvényeket megsértették”. (Köbel, 2005, 147.)

Ezzel szemben Kelet-Közép-Európa országaiban – így Magyarországon is – a történelmi keresztény egyházak (különösen a római katolikus egyház) 1945-ig gyakorlatilag népegyházként működtek. A magyar katolikus egyház kilencszáz éven keresztül úgy élt szimbiózisban a világi hatalommal, hogy nemcsak a mindenkori uralom legitimációs eszméjének volt a letéteményese, hanem évszázadokig az államélet szerves része és uralmi, közjogi méltósági címekkel is bíró részese volt a hatalomnak – nemcsak annak puszta eszköze. Ez a státusz az említett szekularizációs tendenciák nyomán megkopott ugyan, de a huszadik század közepéig kontinuitását fenntartotta, társadalmi beágyazottsága megmaradt. Hangsúlyozandó, hogy az állam és az egyházak elválasztása szempontjából a térség történeti fejlődésében a nyugati mintát követte, ami bizonyos szempontból igaz az 1945 és 1948 közötti koalíciós kormányzat időszakára is, amikor a felszínen bizonytalan demokratizálódási törekvések kezdődtek, melyeknek intenzív szerepvállalói voltak az egyházak, mind társadalmi, mind politikai szinten, méghozzá olyan új körülmények között, melyekben elvesztették korábbi közjogi kiváltságaik és gazdasági erejük nagy részét.

Sztálin és az egyházügyi tanács (Ortodox Szemle)

A Centrum – az ÁEH szervezeti felépítése, szakigazgatási feladatai és működési köre

A történelmi keresztény felekezetek gazdasági hatalmának megtörése (1945), közéleti- kulturális és politikai befolyásának beszűkítése (1946) és az oktatási-szocializációs monopóliumának megszüntetése (1948) után, az 1949. évi országgyűlési választásokat követően ténylegesen egyeduralkodóvá váló párt teljesen összefonódott az államhatalommal, melynek eredményeként törvé­nyes kontroll nélkül irányították az ország sorsát. Az állam és egyház szétválasztását az 1949. augusztus 18-án elfogadott és 1949. augusztus 20-án nyilvánosságra hozott alkotmány 54. §-a szentesítette. Az egyházi vezetők elleni persorozatok, a békepapi mozgalom megalapítása, a protestáns és izraelita felekezetek után végül a katolikus egyházzal kikényszerített 1950-es megállapodás aláírása, a hittudományi karok egyetemekről történő leválasztása, a szerzetesrendek, majd az egyházi kötődésű egyesületek feloszlatása az elvi koncepció gyakorlati megvalósításának lényegi, de a hatalom számára korántsem kielégítő elemei voltak.

Arra való hivatkozással, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar „nem veszi komolyan” a kikényszerített egyezmény őrá eső részét, az országgyűlés 1951. május 18-án fogadta el az 1951. évi I. törvényt az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról. Ezzel megvalósult a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Titkársága által 1949 óta szorgalmazott terv: a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyházakkal kapcsolatos ügykörét megszüntették, helyette szovjet-orosz mintára, a kelet-közép-európai térség többi szatellit-államához hasonlóan létrehoztak az egyházak állami ellenőrzésére egy önálló hivatalt, amelynek feladata az „egyházakkal kapcsolatos állami munka irányítása” volt. A törvény indoklása szerint az Alkotmánynak az állam és az egyház szétválasztásáról szóló rendelkezését a hivatal felállításával végrehajtják, az állami szervek és felekezetek együttműködésének biztosítása ezzel garantált, a közoktatásügy végre az oktatásra koncentrálhat. A Hivatal a Minisztertanács felügyelete alá tartozott, szervezetével és működésével kapcsolatos kiadásainak fedezéséről az állami költségvetés gondoskodott. Az ÁEH az egyházak feletti teljes körű adminisztratív felügyeleti jogot megkapta. Ez a gyakorlatban a párt központi bizottságának egyházpolitikai döntéseinek végrehajtását, pontosabban az összes párt- állami és társadalmi szerv egyházpolitikai feladatainak végrehajtási koordinálását jelentette: az egyházak politikai befolyásolását, széles körű megfigyelését, ellenőrzését és korlátozását jelentette. Tevékenységének középpontjában állt az egyházakkal és a vallásfelekezetekkel kötött egyezmények és megállapodások végrehajtása, az állami támogatással kapcsolatos ügyek intézése, a megmaradt egyházi iskolák fenntartására államsegély folyósítása, az iskolai hitoktatás költségeinek biztosítása, továbbá az egyházi alapítványi és egyéb egyházi vagyonjogi ügyek intézése, az egyházakra vonatkozó jogszabályok előkészítése és azok végrehajtásának biztosítása, ellenőrzése.

A szervezet munkatársait kezdetben – 1951 júliusában – a pártközpontból, a vidéki pártszervezetekből és a minisztériumokból válogatták ki. A Hivatal élén az Elnökség állt, amely a hivatalvezetőt, a helyettesét, az elnökségi titkárt és az adminisztrátort foglalta magába. Az elnök közvetlen irányítása alá tartozott a személyzeti osztály, az ellenőrzési csoport, az egyházpolitikai osztály, a könyvelési csoport, az ügyviteli csoport, a budapesti előadó és a vidéki megbízottak. Politikai szempontból mindig az aktuális párthatározatok végrehajtása volt a feladata, igazodva az adott egyházpolitikai irányvonalhoz. Az 1950-es évek első felében például a protestánsoknál a „reakciós alsópapsággal” szembeni fellépés, a katolikusoknál az alsópapság szembeállítása a püspökökkel, később az egyházak „haladó erőivel” való politikai együttműködés és a klérus renitens tagjainak visszaszorítása volt az elsőrendű feladat. Adminisztratív szempontból az ÁEH irányította az egyházi kinevezéseket, nyugdíjazásokat, áthelyezéseket, a „reakciós” papok felfüggesztését, az együttműködők előléptetéseit, valamint a kongruaügyeket. Ez utóbbi a papnak – vagy lelkésznek – az egyházi jövedelem kiegészítéséül folyósított államsegélyt jelenti. Mivel az ÁEH intézte az egyházakkal kapcsolatos személyi és dologi államsegélyek ügyeit – a megyéspüspökök kormányzó jogkörének rovására – lehetőség nyílt arra, hogy az egyházi kulcspozíciókat lojális békepapokkal töltsék be.

Az Állam Egyházügyi Hivatal felépítése (NEB)

Akkoriban a szervezet az alábbi ügyosztályokból állt: Az egyházpolitikai osztályból (17 fő), amely további három alcsoportra (katolikus és protestáns csoport, illetve az archívum) oszlott. A katolikus csoport ügyköréhez tartozott a római és görög katolikus egyházzal kapcsolatos – egyházkormányzat ellenőrzése, diszpozíció-, kongrua-, valamint hitoktatási – ügyek intézése. A protestáns csoport feladatai ugyanazok voltak a protestáns egyházaknál és egyéb felekezeteknél, illetve szektáknál, mint a katolikus csoport esetében. Az archívum gyűjtötte az egyházakkal kapcsolatos kiadványokat, cenzúrázta a hazai írásos anyagokat, körleveleket, újságokat. A személyzeti osztály (5 fő) a fővárosban és a vidéken dolgozó káderek személyi ügyeivel foglalkozott. Adatot gyűjtött a belföldön és külföldön élő, illetve tartózkodó papokról, továbbá a katolikus és protestáns csoporttal együttműködve intézte az áthelyezési ügyeket. Ezen kívül az osztály vezetője részt vett a fontosabb egyházi személyekkel folytatott tárgyalásokon is. A pénzügyi osztályból (5 fő) az állam és az egyházak közötti megállapodások alapján felvetődött gazdasági jellegű problémákat intézte. Az osztályok mellett működő Titkárság (9 fő) intézte a hivatal postájának továbbítását az előadókhoz, a titkos ügykezeléshez, illetve bonyolította az elnöki irattár ad­minisztrációját. A Titkos Ügykezelés (13 fő) feladata a hivatalba érkező akták iktatása, illetve – nevéből adódóan – a titkos ügyek kezelése volt. Az Igazgatási Irodáé (5 fő) pedig az egyházak anyagigényléseinek kielégítése, az egyházi személyek nyugdíj, kegydíj ügyeinek intézése, építési engedélyek kiadása volt.

A forradalom okozta gazdasági és nemzetközi politikai helyzet az ÁEH-ra is hatással volt. Az Elnöki Tanács 1956. évi 33. törvényerejű rendelete 1956. december 31-ével szüntette meg az Állami Egyházügyi Hivatalt, és azt a Művelődési Minisztérium Egyházügyi Hivatalaként alakította újjá. (Maga az átszervezés a Hivatal jogkörét lényegében nem érintette, csak annak státusát. A Művelődésügyi Minisztérium közvetlen irányítása alá tartozott, de volt egy bizonyos fokú önállósága, mint például a Vallásfelekezeti Alap önálló kezelése, de ugyanakkor néha a főosztályokkal egy szinten igazgatták: például a megyei egyházügyi főelőadók értekezletre hívásához, számukra utasítás kiadásához a Tanácsigazgatási Főosztály engedélye kellett.) Ez azt jelentette, hogy az ÁEH átmenetileg a kultusztárca részét képezte, az államigazgatás egyszerűsítésének kedvéért pedig megszüntették a megyei tanácsoknál az egyházügyi főelőadói státust, ezen feladatok további ellátásával a megyei tanácsok művelődésügyi osztályait bízták meg, a művelődésügyi osztályvezetők „magasabb szintű politikai képzettsége” okán. Ezen intézkedések mind csak átmeneti jellegűek voltak: 1957. március elején Horváth János, az Egyházügyi Hivatal elnöke előterjesztést intézett az MSZMP Intézőbizottságához az egyházi ügyek rendezésére, melyben kifejtette, hogy az „ellenforradalom napjaiban és az azt követő időkben a katolikus és a református egyházaknál előtérbe kerültek az ellenséges erők”. (Köbel, 2005, 73.) Előbbiben az állam politikáját támogató papi békemozgalmat lényegében megsemmisítették, ezért négy olyan egyházmegyéhez állítottak miniszteri biztost, ahol „az ellenforradalom következtében a legerősebb volt a békepapokkal szembeni fellépés”. (Köbel, 2005, 73.) Májusban már minden egyházmegyében jelen volt egy miniszteri biztos, valamint a megyei tanácsoknál is visszaállították az egyházi főelőadói státuszt, mivel – az indoklás szerint – a művelődésügyi osztályok nem voltak képesek ellátni a feladatot, a minisztérium egyházügyi főosztályának munkatársai pedig az egész országban nem győzték naponta intézni több mint hatezer pap dolgát.

A fentiekből kifolyólag az 1959. évi 25. tvr. visszaállította az Állami Egyházügyi Hivatal önállóságát, mely a kezdetektől fogva napirenden volt. Horváth János két fő politikai indokot sorakoztatott fel ennek alátámasztásául. Egyrészt, amint az 1951-ben is fontos érvként megjelent, az Egyházügyi Hivatal feladat- és ügyköre nem illeszkedik a Művelődésügyi Minisztérium feladatkörébe, a kialakult struktúra nehézkes és bürokratikus elemei akadályozzák a hatékony és gyors egyházpolitikai döntések megtételét, illetve – Csehszlovákiát kivéve – minden szocialista államban önállóan létezik és dolgozik a megfelelő társszerv a Minisztertanács mellett, másrészt az egyházi vezetőkkel folytatott tárgyalások során előnyt jelentene egy tekintélyesebb szerv képviseletében történő eljárás. Az év június 2-án Horváthnak sikerült meggyőznie az MSZMP KB-t, így a Minisztertanács főfelügyelete alá tartozva felállították az önálló, országos hatáskörű Álla­mi Egyházügyi Hivatalt, ám ennek megvalósulásakor már Olt Károly országgyűlési képviselő lett a Hivatal elnöke.  A közvetlen pártirányítás alá tartozó, immár ismét országos főhatóságként működő ÁEH az 1956 után kibontakozó gyakorlat alapján már nemcsak végrehajtó szerepet töltött be, hanem aktív résztvevője és kidolgozója is volt az állampárt egyházpolitikájának.

Olt Károly, az az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke (1959–1961) (Fortepan 116992/Sándor György)

A Periféria – a megyei tanácsok egyházügyi főelőadóinak egyházpolitikai, tájékoztatói és ideológiai feladatai

A szervezet felállításával egyidejűleg megindult a vidéki egyházügyi szakigazgatási szervezet kiépítése is. A fővárosi tanácshoz és a megyei tanácsokhoz egyházügyi előadót, a püspökségekre és érsekségekre pedig egyházügyi megbízottakat küldtek. Az egyházmegyei székhelyekre küldték először a megbízottakat – őket illették „bajszos püspök” és „aulás elvtárs” gúnynéven. Ők az ÁEH státuszába tartoztak, a fizetésüket is onnan kapták. A feladatkörükbe tartozott az egyházmegyei hatóságok és a papneveldék tevékenységének ellenőrzése. Elhelyezéseknél – a Központtal való konzultáció útján – is döntéseket hozhattak, továbbá a püspöki körlevelek tartalmi és formai megszerkesztése is az ő ellenőrzésükkel történt, és féléves jelentéseikben – mint a megyei tanácsok előadóinál – javaslatokat kellett tenniük helyi egyházpolitikai ügyekben az illetékes párt-, és tanácsi szervek felé. Ha egy közigazgatási megye egybeesett az egyházmegyével, a két feladatot nemritkán ugyanaz a személy látta el. Ez a pozíció 1963-ig állt fenn, mivel a Vatikánnal kezdődött tárgyalások feleslegessé tették.

A megyei tanácsok egyházakkal kapcsolatos feladatait 1953-tól kezdték részletesen kidolgozni, miszerint a megyei tanácsi főelőadók munkájukat az ÁEH felügyelete alatt és „elvi útmutatásaival” végzik, a megyei tanácselnök közvetlen irányítása mellett. Fontosabb egyházpolitikai döntéseik végrehajtásához az ÁEH jóváhagyása volt szükséges. Az egyházügyi főelőadó tájékoztató tevékenységei az alábbiakban állottak: a megyeinél alacsonyabb szintű – járási, kisebb városi, községi és falusi – regionális tanácsoknál külön egyházügyi előadói tisztséget nem töltöttek be. Itt az adott Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága és azon belül az egyházügyi főelőadó útmutatásai alapján e kistelepülések tanácsi szervei látták el az egyházügyi feladatokat, és tartoztak jelentési kötelezettséggel a megyei egyházügyi előadó felé, akinek az ÁEH- valamint a megyei pártbizottság Agitációs- és Propagandaosztálya felé tartozó negyedéves jelentési kötelezettségei mellett rendszeres továbbképzéseken is részt kellett vennie, ahol a területe alá tartozó megye egyházpolitikai helyzetét kellett értékelnie. Ezen túlmenően az egyházügyi előadó munkájának adminisztratív jellege is volt: egyházi kinevezésekhez, nyugdíjazásokhoz, áthelyezésekhez, előléptetésekhez az állami engedély megadása, papi békebizottságok ellenőrzése és a velük való koordinációs kapcsolat. A felajánlott egyházi földekből befolyt javak feletti rendelkezés, valamint az egyéb kisegyházak lelkészeinek működési engedélyét biztosító igazolvány kiadása is az ő feladata volt. Az egyházügyi főelőadónak ugyancsak figyelnie kellett az egyházi témájú újságokat, periodikákat, azokat el kellett olvasnia, döntenie kellett a cenzúrázásukkal és publikációs lehetőségeikkel kapcsolatban. A Hazafias Népfront megyei bizottságával egyeztetve a békepapi gyűléseken kötelessége volt az egyházügyi főelőadónak is részt venni, valamint – akár a résztvevők tudtán kívül – véleményezni a hozzászólásokat és a résztvevőket. Ezeket aztán a negyedév végeztével be kellett küldenie az ÁEH-központba. Ezek nagyban befolyásolták a diszpozíciókat, a kitüntetéseket, vagy éppen a kongrua-megvonásokat, egészen az illető fokozottabb megfigyeléséig, elszigeteléséig, vagy akár későbbi letartóztatásáig. Ami ez utóbbit illeti, a párt egyházpolitikai döntéseinek megfelelően a BM illetékes szerveinek az ÁEH Elvi-Politikai Osztálya tartott egyházpolitikai tájékoztatót, ennek irányvonalának megfelelően kellett dolgoznia a hírszerzésnek és a belső reakció elleni elhárításnak. Az ÁEH viszont – mivel koordinációs szerv volt – az egyházfegyelmi intézkedésekkel kapcsolatban a BM-től kapott utasítást, valamint a kérdéses lelkipásztorok személyi anyagait is tőlük kapta. Ennek megfelelően, a politikailag „vitatott” egyházi személyekkel szemben a megyei Rendőr-főkapitányság Belső Reakció Elleni Elhárítás osztályával kellett együttműködnie. Az ideológiai tevékenység fókuszpontját a „népmozgalmi adatok”, vagyis a hitéleti tendenciák figyelemmel kísérése jelentette. A Népművelési Intézettel egyeztetett az egyházi szertartások „társadalmi”, vagyis lényegében deszakralizált formáival való helyettesítés lehetőségeiről, az ifjúság megnyerése érdekében a helyi KISZ-szel – általában az egyházi ünnepekre időzített szabadidős- és sportesemények megszervezéséről, végül a pedagógusok szakszervezetével, az iskolai hitoktatás lehetőségeit illetően. A megyei főelőadók munkáját a Központ a kiküldött területfelelősök által ellenőrizte.

Az alábbiakban igyekeztük nagyvonalakban megrajzolni egy összetett bürokratikus rendszer szerteágazó teendőit. Azonban ahhoz, hogy pontos képet kaphassunk a szervezet működési mechanizmusáról, a továbbiakban megkíséreljük bemutatni az Állami Egyházügyi Hivatal szerepvállalását a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb struktúraváltoztató kísérletében: a kommunista tömb összes országa megtapasztalhatta a „mezőgazdaság szocialista típusú átszervezésének” áldásait; de ennek egyházpolitikai következményeinek felmérését, a téeszesítés felekezetközi propagálását, valamint az annak ellentartó egyházi személyek kikapcsolását nem bízhatták akárkikre. (Folytatása következik)

Sulák Péter

Az alábbi tanulmány a MTA-NEB Vidéktörténeti Témacsoport keretében végzett kutatásaim alapján készült. Ezúton is köszönöm a támogatásukat!

Felhasznált irodalom:

Hamvas Béla: Értekezés a közigazgatásról. In: Patmosz I-II. Budapest, Medio Kiadó, 2015.

Köbel Szilvia: A pártállam strukturális eszköztára az egyházpolitika szolgálatában. In: Soós Viktor Attila, Szabó Csaba, Szigeti László (szerk.): Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Budapest, Luther Kiadó, 2010. 195–219.

Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége. Haszonélvezők és kárvallottak. Budapest, Akadémia Kiadó, 2004.

Lukács Miklós: Az Állami Egyházügyi Hivatal szervezeti változásai 1951–1989 között. Vallástudományi Szemle, 2013/3. 141–171.

Sulák Péter Sándor: „A téesz-mozgalom egy csodás búvópatak, mely tóvá alakul!” A kényszerkollektivizálás békepapi recepciója Szolnok megyében (1959–1962). In: Horváth Gergely Krisztián (szerk.): Vakvágány. A „szocializmus alapjainak lerakása” vidéken a hosszú ötvenes években 2., (Magyar vidék a 20. században 3.) Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019. 381–419.

Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal és a Belügyminisztérium kapcsolatrendszere 1956 után, a hatvanas évek végéig. In: Soós Viktor Attila, Szabó Csaba, Szigeti László (szerk.): Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Budapest, Luther Kiadó, 2010. 220–239.

Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest, Szent István Társulat, 1971.

Ezt olvastad?

A kormányközeli konzervatív napilap, a Budapesti Hírlap a következőképpen jellemezte Károlyi Gyulát, amikor 1932-ben lemondott a miniszterelnöki posztról: „Soha nem