Bulissa Károly – Az irredenta kalandor

A politikai, társadalmi, vagy gazdasági szempontból zaklatott időszakok kiváló terepet kínálnak a politikai kalandorok számára, akik tehetségükkel és meggyőző személyiségükkel igyekeznek hasznot húzni a kialakult helyzetekből. Sok esetben ezek az emberek is a körülmények áldozatai, akik azonban a gátlástalanságuk miatt ott is lehetőséget látnak, ahol a többség csak kilátástalanságot. Tanulmányomban egy ilyen életpálya rövid bemutatására vállalkoztam. Bulissa Károly nem ismeretlen szereplő a magyar történettudományi munkákban. Nevét többnyire az ország területi integritását védő, 1918–1920 között működő mozgalmakkal kapcsolatban említik.

A politikai és irredenta körökkel való együttműködése azonban kifejezetten aktív maradt a következő 18 évben is. Ez kifejezetten igaz az 1920-as évekre, amikor szlovák származása és ügyvédi végzettsége révén több lehetőség kínálkozott előtte. Az 1930-as évekre a jelentősége erősen visszaesett a területi revízióért munkálkodó táboron belül. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a magyarbarát szlovák szerepkört a nála ismertebb, agilisabb Jehlicska Ferenc és Dvorcsák Győző uralta, másrészt egészségi állapotának romlása miatt a terhelhetősége is csökkent. Munkássága és útkeresései azonban jól mutatják annak a bizonytalansággal teli világnak a hangulatát, amely a Nagy Háborút lezáró békeszerződések révén alakult ki.

A Trianon előtti élet

Bulissa Eduárd Heinrich Károly (továbbiakban Bulissa Károly) 1887. augusztus 7-én született az Abaúj-Torna vármegyei Encsen. Édesapja Bulissa János, szlovák nemzetiségű, római katolikus kántortanító, míg édesanyja a német származású Wallenreiter Zsófia volt. Károly lett a család első gyermeke, akit további hat testvér követett. A nagy születésszám mögött azonban családi tragédiák sora rejlik, mivel három testvére még gyerekkorukban elhunyt. Ezek az élmények közre játszhattak abban, hogy Károly másik három fivérével kifejezetten szoros kapcsolatot ápolt egész életében. A család az 1890-es évek elején költözött Eperjesre, és a Bulissa-fivérek alapvetően már ebben az etnikailag heterogén városban szocializálódtak.

A család nagy gondot fordított a gyermekeik oktatására, akik értelmiségi pályára léptek. A szülők etnikai identitásáról kevés forrás tanúskodik, de az tudható, hogy a családfőnek, Jánosnak az 1910 körül megjelenő kiadványai azt sugallják, hogy az eperjesi magyarbarát keletszlovák közösséghez lehettek kapcsolatai. Előbb Mikó Imrével közösen a Kultuszminisztérium támogatásából elkészítették a „Sáros vármegye földrajza” című népiskoláknak szánt kiadványt, majd „Prijemní hlas” címen megjelentetett egy keletszlovák nyelven írt római katolikus daloskönyvet, amelyet a magyarbarát Naša Zastava is rendszeresen reklámozott. Ennek fényében nem meglepő, hogy Bulissa Károly már gimnáziumi diákként is egy magyar identitású fiatal képét sugározta. Tagja és könyvtárosa volt a főgimnázium Magyar-Társaságának és előadóként is részt vett a szervezet rendezvényein.

Bulissa Károly 1903-ban kezdte meg a jogi tanulmányait az Eperjesi Evangélikus Kollégium falai között. Tevékeny tagja lett az intézmény jogászifjúságának, amely aktív szociális életet élt. Mint az irodalom és a színház szerelmese 1904-ben ő lett a jogászhallgatók testületén belül az irodalmi osztály elnöke, s ez a pozíció remek lehetőséget nyújtott neki az amatőr színjátszó csoportok szervezéséhez. Ebben a közösségben kezdett el érdeklődni a politika iránt is. 1904-ben, amikor Tisza István az ellenzéki obstrukció letörése miatt házszabály módosítást kívánt elérni országos politikai botrány alakult az ügyből. Bulissa Károly és a jogászifjúság egy több napos kormányellenes tiltakozó rendezvénysorozatot szervezett, ahol Kossuth nóták éneklése mellett kormánypárti sajtótermékeket égettek el, támogató levelet fogalmaztak meg Apponyi Albertnek, és fáklyás felvonulást tartottak.

1907-től kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem hallgatói között találjuk a nevét, és végül itt szerezte meg a jogi diplomát az 1909/1910-es tanév végén. Ezt követően Nagykaposra került, ahol dr. Skultéty Viktor ügyvédbojtárja lett, aki ebben az időszakban kifejezetten szlovákul beszélő ügyvédjelöltet és írnokot keresett az irodájába. Az itt eltöltött két évet követően Bulissa felvételt nyert az eperjesi ügyvédi kamarába és a város központjában irodát nyitott.

Az ügyvédi munkája mellett párhuzamosan munkatársa volt egy ideig a Böhm Aladár által kiadott Felvidéki Hírlapnak is. Mintegy 6 évvel későbbi politikai jelentés azt állítja, hogy Bulissa irodájának meglehetősen obskúrus híre volt, sőt, egy alkalommal a kamarából is kizárták őt, egy szabálytalanul intézett ingatlanvásárlási ügy miatt. Ezt megerősítő forrásokkal nem találkoztam, és mivel a jelentés idején Bulissa Károly egy olyan szervezetet irányított, amely a beszámolót elkészítő Felvidéki Ligával versenyzett a kormányzati támogatásért, így az anyag tartalmát erős kritikával kell kezelni.

Az biztos, hogy nem volt túl sok ideje az irodáját beindítani, mert az 1914-ben kitört világháború miatt őt is besorozták. Tartalékos hadnagyként csatlakozott a honvédség tüzérségéhez, ahol 1915 folyamán főhadnaggyá léptették elő, majd 1918-ban századosként szerelt le.

Szerepe a területi integritást védő szervezetekben

Hazatérésekor aktívan bekapcsolódott a felbojduló eperjesi politikai életbe. Egy kortárs vélemény szerint:

„A Nemzeti Tanácsban s az „Eperjesi Újságban” vehemensül követelte, hogy a sárosi közigazgatást tisztítsák meg a régi emberektől. Volt a beszédeiben s az Írásaiban valami a népszónok darabosságából, de szuggesztív erejéből is. Szereplése a tót államalakulás körül egészen hirtelen támadt.”

Ez a szuggesztív erő hozzásegítette őt ahhoz, hogy egy kifejezetten fontos pozíciót kapjon. Ő lett a Dvorcsák Győző vezette Kelet-Szlovák Nemzeti Tanács budapesti megbízottja.

A fővárosban nem tudta elérni, hogy a magyar kormány elismerje a tanácsot a Felvidék keleti lakosságának legitim képviselőjeként, ezért a pozícióját arra használta fel, hogy a politikai kapcsolatait kiépítse. Megismerkedett Friedrich Istvánnal, aki ekkor a Hadügyminisztérium politikai államtitkára, valamint a formálódó Fehérház Bajtársi Egyesület prominense volt. Az ő személye révén ismerte meg Mészáros Gyula turkológust, majd a Tanácsköztársaság idején az ellenforradalmi csoportokkal épített ki kapcsolatokat.

A tanácskormány bukása után hatalomra kerülő Friedrich István a támogatásáról biztosította szövetségeseit. Bulissa és Mészáros 1919 októberében megalapította a Tót Központi Irodát. A szervezet hivatalosan a Felvidéki Liga alá volt rendelve, azonban a jobb politikai kapcsolatainak köszönhetően az iroda sokszor figyelmen kívül hagyta a liga utasításait, ami folyamatos konfliktusokhoz vezetett a két szervezet között. Mindkét társaság elsődleges feladatként a propagandaterjesztést, valamint egy esetleges katonai akciók előkészítéséhez szükséges hírszerzési és kémkedési tevékenységek ellátását vállalta. A Tót Központi Iroda stábja részben Kelet-Szlovák Nemzeti Tanács korábbi tagjaiból, a Szlovák Tanácsköztársaság néhány átállt hivatalnokából, valamint a fővárosban tartózkodó felvidéki származású értelmiségiekből állt. Nekik elsősorban a szlovák lakosság magyarbarát táborát kellett megszólítani és csehellenes hangulatban tartani, amelyet röpiratoknak, valamint a hetente kétszer megjelenő Slovenský národ nevű újságnak a terjesztésével próbáltak elérni. Ezeket az anyagokat a több száz főt számláló ügynökhálózatuk révén juttatták el és terjesztették a Felvidéken.

A szlovák lakosság körében egy kirobbantandó felkelés kérdése folyamatosan napirenden volt, amellyel kapcsolatban még Apponyi Albert a magyar békeküldöttség vezetője is értekezni kívánt Bulissával. A magyar békedelegáció vezetője szerette volna elérni, hogy egy szlovák felkeléssel nagyobb mozgástér nyíljon meg számukra a békekonferencián. A szervezet a Külügyminisztérium finanszírozta, amely 1919 októberétől 1920 júniusáig mintegy 14.677.130 korona támogatást folyósítottak számukra.

Azonban feltételezhető, hogy más módon is igyekeztek pénzt szerezni. Az első világháború hadieseményei után az Osztrák–Magyar Monarchiából kiszakadó utódállamok a kezdeti időkben nem rendelkeztek saját valutával, ezért annak hiányában felülbélyegezték a Monarchia koronájának címleteit. Ez kedvező alkalmat teremtett a hamisításra, amely ekkor valójában nem is magának a bankónak, hanem a rajtuk lévő hitelesítő pecséteknek és bélyegeknek a lemásolását jelentette. Nem ördögtől való azt gondolni, hogy Bulissáék is kihasználták ezt a lehetőséget, hiszen a propagandaanyagaik legyártása miatt már ekkor kapcsolatban álltak Wottitz Vilmos cinkográfussal, Kellner Márkus litográfussal, és Grószmann Vilmos nyomdásszal.

Azonban a tárgyalt időszakban a Tót Központi Iroda nem az egyedüli magyarbarát szlovák társaság volt a kormány szolgálatában. A Nemzetiségi Minisztériumon belül felállították a Tót Főosztályt Szviezsényi Zoltán vezetésével, valamint Jehlicska Ferenc irányításával létezett egy különálló kör, amely ekkor jó kapcsolatokkal rendelkezett az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppárttal, és a szlovák származású esztergomi érsek, hercegprímás Csernoch Jánossal. A Felvidéki Liga, a Tót Főosztály és Jehlicskáék együttesen kritizálták a Tót Központi Irodát, mert az általuk kapott jelentős támogatások nemcsak, hogy nem vezettek eredményre, hanem a felvidéki ügynökeik dőzsölése kifejezetten ellenszenvessé tette a lakosság körében a magyar törekvéseket.

Az iroda számára a kegyelemdöfést 1920 tavasza hozta el. Előbb Friedrich Istvánt leváltották a honvédelmi tárca éléről, majd a szervezet egyik ügynöke, Kiszely István a Kassai Munkás 1920. május 6-i számában megjelent „Horthyék ochranája Szlovenszkóban” című cikkében kitálalt az iroda és Bulissa viselt dolgairól.

A csoport végül az iroda megszüntetése mellett döntött, átmentve magát a Tót Függetlenségi Pártba, amely Jehlicska Ferenccel és más magyarbarát nemzetiségiekkel együtt létrehozta a Felvidék Comité nevű szervezetet. Ez egy lehetséges katonai akció előkészítésében hírszerzési tevékenységgel támogatta a honvédséget, azonban a megfelelő alkalom sosem jött el a támadásra, így a Teleki-kormány 1920 végén feloszlatta a társaságot.

Kalandorpolitika az 1920-as években

A Teleki-kabinet lemondása külpolitikai irányváltást hozott Magyarországon. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a Bethlen-kabinetnek az ország gazdasági stabilizálásához szüksége volt a népszövetségi kölcsön felvételére, amely magával vonta a szervezet felügyeletének elfogadását is. A politikai botrányok elkerülése miatt a revizionista köröket a kormányzat átmenetileg vissza kellett, hogy fogja. A szlovákokat célzó politikai akciókban pedig a túlságosan harsány emigránsok helyett a Szlovák Néppárt egyik agilis, magyarbarát tagját, Vojtech Tuka támogatták a háttérből.

Bulissa és Mészáros 1921-től látszólag külön utakon folytatták. Az eperjesi ügyvéd csatlakozott a Jehlicska Ferenc által irányított csoporthoz és a budapesti ügyekért lett felelős, emellett megpróbálta kiépíteni az ügyvédi praxisát és igazgatósági tag lett a Magyarországi Tanítók Eötvös Alapja által létrehozott Kalász Gazdasági Szövetkezetben, amely a későbbiekben áruforgalommal és könyvkiadással foglalkozott, tagjai között pedig Csernoch János hercegprímás, valamint Pekár Gyula politikus is megtalálható volt. Bulissa az aktív politikusi pályával is megpróbálkozott, azonban az 1922-es választásokon a Békés-megyei szlovákok szavazataiban való bizakodás nem volt elég a parlamentbe kerüléshez.

Mészáros Gyula ezzel szemben 1921 nyarán a már korábban említett nyomdászokkal (Wottitz Vilmos, Kellner Márkus és Grósszmann Vilmos) áttette a székhelyét Ausztriába, hogy a köznyelv által szokolnak nevezett csehszlovák 500 koronást hamisítsák. Az akció csúfos kudarcot vallott, Mészáros Gyulát, valamint társait az osztrák hatóságok letartóztatták, és csak a magyar külügy közreműködése révén térhettek haza.

Bulissa Károlynak a szokolhamisításból való kimaradása minden bizonnyal nem erkölcsi aggályokra vezethető vissza. Ügyvédi munkássága mellett ugyanis 1921 őszén megalapította az Országos Polgári Kör nevű szervezetét, amely hivatalosan a kurzuspolitika támogatása mellett irodalom- és művészetpártolással foglalkozott. A kör irányításában segítségére volt dr. Hantos Andor, rimaszombati születésű ügyvéd, valamint Folkmann Ferenc (későbbi nevén Felkai Ferenc), író, újságíró, aki a szervezet lapját, a Pesti Heti Naplót szerkesztette. Az ő segítségükkel az Országos Polgári Kör az 1920-as évek egyik leghosszabb ideig létező illegális kártyabarlangja lett. A szervezet 1921 őszétől 1926 decemberéig számos belvárosi helyen működött, olykor párhuzamosan több helyszínen is.

Az eleinte a Főherceg Sándor utca 26. szám alatt működő kör hamar sikeressé vált. A konkurens Royalista Klubbal és Turul Kaszinóval szemben az Országos Polgári Kör teljesen nyitott volt a belépni szándékozók előtt. Nemcsak katonatisztek, keresztény polgárok, munkások és nők, hanem zsidók is tagjai lehettek. A játékosok bakkarát, valamint annak egyik változatát, a chemin de fer-t játszották. A valamivel több mint 1 évig tartó háborítatlan működést 1922. december 16-án zavarta meg a rendőrség. A sajtó a rendőrségtől úgy értesült, hogy a pinka bevétele meghaladta a 2 millió koronát. Bár a magyar valuta gyorsan inflálódott, ez így is komoly összegnek számított 1922 végén. A pénzmozgás mértéke sejtette, hogy a körnek súlyos szenvedélybetegek is a tagjai voltak, így egy botrány bekövetkezte csak idő kérdése volt. Előbb 1923 januárjában egy Fest Imre nevű nyugalmazott ezredes és tőzsdebizományos követett el öngyilkosságot, majd a következő hónapban Petőcz Sándor nyugalmazott főhadnagy vetett véget önkezével az életének az adósságai miatt.

Az Országos Polgári Kör vezetői Az Estben megjelentetettek egy nyilatkozatot, amelyben tagadták, hogy közük lenne a két személy halálához, valamint megpróbálták Bulissa Károlyt is kimenteni a helyzetből, aki a közlemény szerint az események idején már lemondott a szervezet elnöki pozíciójáról. Az állítást megcáfolni látszik, hogy egy hónappal később a kör által tartott Petőfi-esten Bulissa, mint a társaság elnöke tartott beszédet. Az év eleji botrány hullámai 1923 őszére már lecsillapodni látszottak, amikor egy Valfis Adolf nevű 23 éves fiatalember Frommer típusú pisztolyával főbe lőtte magát a kör helyiségében.

Bulissa Károly a halálesetek után vagy a háttérbevonult, vagy lemondott a tisztségéről, mindenesetre későbbi sajtóhírek már nem tárgyalják az ő szerepét a körrel kapcsolatban, amely 1926 decemberéig folytatta a működést. Azonban a továbbiakban sem kerülték el őt a botrányos ügyek. 1926 május 20-án az ügyvédbojtárjaként dolgozó öccsét, Bulissa Rezsőt a mátyásföldi repülőtéren a magyar hatóságok feltartóztatták. A vizsgálat során kiderült, hogy a fivér úticélja Isztambul volt, ahol Mészáros Gyula turkológusnak akarta átadni Windischgraetz Lajos herceg levelét és több más meg nem nevezett iratot. Ennek oka az volt, hogy Mészáros Gyula gyanúsított volt a korszak közismert bűncselekményében, a frankhamisítási ügyben, és Windischgraetz Lajos levelében vallomástételre szólította fel őt. A szokol-ügy után a második valutahamisítási kísérletébe is belebukó Mészáros jogi képviselője pedig Bulissa Károly lett.

Mészáros Gyula még a botrány kitörésének kezdetén Törökországba utazott, ahol egyetemi katedrát biztosítottak számára, valamint az ankarai Néprajzi Múzeum tervezésével megbízott csapatban is helyet kapott. Az máig vitatott, hogy Mészáros maga intézte ezt így, vagy a politikai körök kényszerítették rá erre, mindenesetre az ő kiadatását nem engedélyezték a törökök, így az ügyet végül az ő vallomása nélkül kellett lezárni. Letöltendő börtönt végül csak néhányak kaptak, és ők is enyhe ítéletet, mert a bíróság hazafias cselekedetnek minősítette azt.

Háttérbeszorulás az 1930-as években

Vojtech Tuka 1929 januári letartóztatásával Magyarország elvesztette a legfőbb beépített emberét a szlovák politikai életben. A külügyminisztérium jobb ötlet híján ismét elővette a talonban tartott magyarbarát szlovák emigránsokat. Ez a döntés elsősorban a Bécsben élő Jehlicska Ferencet, másodsorban a Párizsban tevékenykedő Dvorcsák Győzőt érintette. Utóbbival Bulissa Károly továbbra is szoros együttműködésben volt, és rajta keresztül tartották az emigránsok a kapcsolatot olyan hazai irredenta szervezetekkel, mint például a Fehérház Bajtársi Egyesület.

A magyar kormány támogatásával egy komplett stábot állítottak össze, amely Tót Világszövetség néven Bécsből működött. A szervezet első vezetője a besztercebányai származású egyetemi tanár, dr. Zachár Gyula volt, aki azonban szakmai elfoglaltsága miatt csupán kevesebb mint egy évig töltötte be a posztot, és 1931-től már a visnyói születésű újságíró, Bielek Antal állt a szervezet élén. Rajta kívül fontos szerepet töltött be a szlovák politikai élet néhány kevéssé ismert, illetve kalandor szereplője is, mint a Szlovák Néppárt volt titkára Móczik Imre, vagy a Szlovák Kommunista Párt korábbi tagja, Mihalusz Vince.

A csoport, amellett, hogy hivatalos kommunikációjában kerülte a Jehlicskáékkal való kapcsolatát, görcsösen próbálta bizonyítani, hogy egy fajsúlyos, önálló szervezet, de feladata alapvetően az emigránsok kiadványainak szerkesztésével, valamint terjesztésével kapcsolatos háttérfeladatok ellátása volt. Ezt Bielek Antal 1932. március 15-i haláláig töretlenül ellátták, majd utána lassan beintegrálódtak az emigránsok által 1933. július 10-én megalapított genfi Szlovák Nemzeti Tanácsba, amely rendkívül aktív csehellenes propagandatevékenységet folytatott az évtized hátralévő részében. Bulissa Károly budapesti ügyvivőként tagja volt a szervezetnek, de ennek munkájában már egyre kevésbé vett részt.

Elsősorban az ügyvéd praxisára fókuszált, amelynek keretében foglalkozott gyilkossági, szabadalmi, munkajogi, és válási ügyekkel. Ezek közül némelyik kifejezetten nagy közfigyelmet kapott, így elmondható, hogy Bulissa egy keresett és sikeres ügyvédnek számított a korszakban. Életét azonban megkeserítette egy kardiológiai betegség, amelynek következtében az évtized közepétől egyre csökkent az aktivitása. 1938-ban Budakeszire költözött, ahol az év augusztus 20-án elhunyt. Halálával egy kísérteties sorminta vette kezdetét. A következő évben szintén szívproblémák miatt hunyt el Jehlicska Ferenc, majd 1943-ban Dvorcsák Győző is. Hármójuk elhalálozása a magyarbarát szlovák emigráns mozgalom végleges lezárulását jelentette.

Iváncsó Ádám

A kutatást és a tanulmány elkészültét a Visegrádi Alap támogatta.

Felhasznált irodalom

Sajtótermékek:

8 Órai Újság, Az Est, Az Újság, Budapesti Hírlap, Budapesti Közlöny, Egyetemi Lapok, Felvidéki Híradó, Friss Újság, Hivatalos Közlöny, Magyarország, Magyarság, Naša Zastava, Nemzeti Újság, Népszava, Pesti Napló, Somogyi Újság, Színházi Élet, Új Barázda, Új Nemzedék

Levéltári források:

HM HIM Hadtörténeti Levéltár, Felvidéki Liga iratai

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Mikrofilmtár, Encs római katolikus keresztelési anyaköve: 1872–1888. A0938 – X 2521 – 260/5.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K64 Külügyminisztérium, Politikai osztály rezervált iratai

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K468 Bethlen István miniszterelnök félhivatalos iratai

Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Czakó Elemér jelentése Mészáros Gyulának a főigazgató állásba való kinevezése tárgyában. 1919–4373.

Slovenský Národný Archív, Victor Dvorčák, OF–V.D. 101–2M–011.

Évkönyvek:

Raffay Ferenc (szerk.): A Tiszai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület Eperjesi Collegiumának értesítője az 1904–1905-es tanévről. Kósch Árpád Könyvnyomtató Intézetéből, Eperjes, 1905

Forráskiadványok:

Angyal Béla (szerk.): Érdekvédelem és önszerveződés, Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, 2002

Hetés Tibor – Morvai Tamásné (szerk.): Csak szolgálati használatra! Iratok a Horthy-hadsereg történetéhez. 1919–1938. Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1968.

Bukovszky László – Simon Attila – Szeghy-Gayer Veronika: Kassától Košicéig – Molnár Miklós-emlékkönyv. Fórum Kisebbségkutató Intézet. Somorja, 2020. CD-melléklet

Nemes Dezső – Karsai Elek (szerk.): Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919-1945. III. Kötet. Kossuth Kiadó, Budapest, 1959.

Zeidler Miklós (szerk.): A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2018.

Szakirodalom:

Ablonczy Balázs: A frankhamisítás. Hálók, személyek, döntések. Múltunk, 2008/1. 29–56.

Boros Ferenc: Az ellenforradalmi reakció revíziós politikájának egyes kérdései (1919–1920). Hadtörténelmi Közlemények, 1967/4. 664–687.

Dávid Ferenc – Oláh Péter: Törökország kaukázusi régió szerepe a ’40-es évek magyar külpolitikájában. Szakmai Szemle, 2012/3-4. 183–193.

Kövecsi-Oláh Péter: Török-magyar diplomáciai kapcsolatok a két világháború között (1920-1945). Doktori disszertáció, ELTE BTK, Történettudományi Doktori Iskola, Budapest, 2018.

Michela, Miroslav: Plans for Slovak Autonomy in Hungarian politics 1918–1920. Historicý Časopis, 2010/58. 53–82.

Ezt olvastad?

In memoriam Lukács László (1950–2023)

Professzor dr. Lukács László néprajzkutató, egyetemi tanár az óesztendő végén, 2023. december 29-én befejezte alkotó földi életét. Sok szenvedés utáni,

X