Carl von Clausewitz és a háború tudománya

Carl von Clausewitz egyike volt a 19. század azon teoretikusainak, akik nélkül nehezen képzelhető el a tudománytörténet. A háborúról (Vom Kriege) című műve – mindamellett, hogy a hadtudomány egyik klasszikusának számít – az egyik legtöbbet hivatkozott és egyben leginkább vitatott munkává vált, amelyről ma is élénk párbeszéd folyik. „A háború a politika folytatása más eszközökkel” – hangzik el sokszor a hivatkozás, azonban az idézet nem teljes. John Keegan már utalt rá, hogy az eredeti szövegben egy „is” szócskát is találunk a mondatban, ami jelentősen tompítja a kijelentést – a lényeg ettől még nem változik. Clausewitz munkája azonban nem merül ki ebben a mondatban. Írásában olyan paradigmaváltó nézetek találhatók, amelyeknek hatására számos más tudományág – mint például a játékelmélet vagy a valószínűségszámítás – is előszeretettel használja a mai napig.

Carl von Clausewitz portréja (1830). Forrás: Wikipedia

Carl von Clausewitz családja

Carl Philipp Gottfried von Clausewitz családja ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot a németországi Burgban 1780. június 1-én. A kutatások bebizonyították, hogy bár maga is ekkor ünnepelte a születésnapját, az anyakönyvekbe csak július elsején jegyezték be születését. Ennek különböző okai lehettek: egyes értelmezések szerint így akarták előrébb hozni a katonai szolgálatot, mások viszont a korai adminisztrációra hárítják a felelősséget. Apja – Friedrich Gabriel von Clausewitz – adószedőként dolgozott ekkor, de korábban a hétéves háborúban (1756–1763) szolgált, és a hadseregtől sérüléssel szerelték le. Felmerült a kérdés, hogy az apja nevében szereplő „von” szócska valódi nemességre utal-e, vagy inkább egy pszeudo-nemességgel állunk itt szemben. Utóbbit látszik alátámasztani az a tény, hogy Carl később többször kérvényezte a királytól nemességét (aki ezt csak 1827-ben erősítette meg), valamint későbbi felesége családjánál is problémát okozott a kérő társadalmi pozíciója.

A családból többen is szolgáltak a hadseregben, így szinte biztossá vált, hogy Carl is ebbe az irányba fog lépni. Külön érdekesség, hogy fivérei (Wilhelm Benedikt és Friedrich) később tábornokként szereltek le a hadseregtől.

Clausewitz családi háza. Forrás: Stoker 2014. 5.

12 évesen a potsdami gyalogezredhez került zászlóifjúként (Fahnenjunker), és szinte azonnal be is vetették a francia forradalmi háborúk első szakaszában. A tűzkeresztségen a 1792-es hadjáratban esett át, amikor is a szövetségesek (oroszok-poroszok) közel százezres hadával együtt Mainz ostromára indult. Clausewitz itt életre szóló tapasztalatokat szerzett, amik a későbbi munkásságát nagy mértékben meghatározták. A háború borzalmai megtanították, hogy együtt érezzen az egyszerű katonákkal, ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk. A megszállási feladatok során szabadidejét olvasással töltötte: szinte minden olyan könyvet elolvasott, amit talált (és értett). Ez a szokás a későbbiekben is befolyásolta fejlődését úgy a helyőrségi szolgálatban, mint a kiküldetései idején.

A porosz hadsereg az 1795-ös bázeli békével kivált a további küzdelmekből, így Clausewitz is hazakerült, és a neuruppini békehelyőrséghez helyezték. Ezután ott folytatta, ahol francia földön abbahagyta: könyvtárba járt, és képezte magát. Azonban felkészülése – saját szavai szerint is – féloldalas volt, vagyis nem a szisztematikus tudásépítésen alapult, hanem koncepció nélkül zajlott. Ez később – ahogyan látni fogjuk – megbosszulta magát.

A berlini vezérkari iskola diákja

A jó ezredparancsnoki értékeléseknek köszönhetően Clausewitzet 1801-ben a berlini vezérkari akadémiára vezényelték, ahol megismerkedett későbbi mentorával és jó barátjával, Gerhard von Scharnhorst alezredessel. Clausewitz komoly problémákkal szembesült az iskolában, mivel korábban elsajátított tudása nem bizonyult elegendőnek a képzés teljesítéséhez. Már-már feladni készült tanulmányait, amikor Scharnhorst segédkezet nyújtott neki – pár évvel később az évfolyam legjobb hallgatói közé került. Első írásos munkája, amelyben különböző stratégiai kérdésekkel foglalkozott történelmi példákon keresztül, 1804-ből származik.

Pártfogója tovább egyengette karrierjét, amikor Ágost herceg – Nagy Frigyes öccse – mellé Clausewitzet ajánlotta adjutánsnak. A fiatal tiszt élete alapjaiban változott meg: az eddigi visszafogott életforma után megismerkedhetett Berlin szellemi pezsgésével és nagyvilági köreivel. Itt találkozott Marie von Brühl grófnővel, aki szellemi frissességével és érző lelkével azonnal megérintette Clausewitzet. Családjaik eltérő társadalmi háttere – egy arisztokrata hölgy és egy bizonytalan nemességű katonatiszt kapcsolatáról volt szó – azonban problémát jelentett. A családi ellenkezés miatt a házasságra még több évet várniuk kellett, amiről leveleik tanúskodnak.

Marie von Brühl. Forrás: Bellinger 2015. 35.

Az 1806-os hadjárat és a kényszerű emigráció

A három császár csatája (Austerlitz, 1805) után Poroszország egyedül maradt az európai hadszíntéren. A porosz uralkodó – III. Frigyes Vilmos – megpróbált mindkét féllel jó viszonyt ápolni, azonban a kétkulacsos politika visszájára fordult. 1806-ban a francia hadüzenetre a poroszoknak egyedül kellett választ találniuk. Clausewitz – ekkor már kapitányként – Ágost oldalán harcolta végig a hadjáratot, azonban ő sem tudott változtatni az eredményeken. A porosz hadsereg (és az államszervezet) nem volt képes lépést tartani a francia hadügyi reformokkal, ami a csatatereken bosszulta meg magát (Jéna, Auerstädt). Ágost elismerően nyilatkozott Clausewitz tetteiről feljegyzéseiben, azonban ő maga nem volt elégedett teljesítményével. A hadjáratról írt elemzéseiből látszik, hogy kritikai szemmel vizsgálta országának és alakulatának teljesítményét, egyúttal egyre inkább erősödött benne a franciákkal szembeni ellenérzés. Utóbbi hozzájárult ahhoz, hogy porosz identitását kezdte el hangsúlyozni munkáiban – aminek később komoly hasznát vette.

A háború lezárultával Napóleon – korábbi gyakorlatához hasonlóan – Franciaországba internálta Ágostot, aki magával vitte Clausewitzet. Közel egyéves ottlétük (1806 vége – 1807 nyara) alatt Clausewitz több panaszos levelet küldött Marie-nak, amelyekben hiányolta a könyvtár magányát, és kárhoztatta a társasági alkalmakat. Szabadidejében – és amikor tehette – matematikai példákat oldott meg, valamint fiktív hadjáratokat dolgozott ki Ágosttal közösen. Hazatérésük után Berlinbe érkeztek, ahol Scharnhorst új feladattal várta – a porosz hadsereg reformjának kidolgozásával.

A porosz hadsereg reformjai

A tilsiti béke (1807) után a Scharnhorst vezette „porosz ifjak” újra elővehették az állam és a hadsereg reformjának kérdéseit. Mivel a békeszerződésben a porosz hadsereg létszámát 42 ezer főben határozták meg, kénytelenek voltak új rendszert létrehozni a lakosság katonai kiképzésére. Ennek egyik eleme volt az úgynevezett „Krümper-System”, aminek keretében a kiképzett katonák közül többeket szabadságra küldtek, és helyükre újoncokat hívtak be. Amikor az ő kiképzésük lejárt, újabb csoportokat hívtak be – így tudtak rövid idő alatt nagyobb tömegeket kiképezni.

Clausewitz ekkor Königsbergbe költözött, hogy az itt működő Katonai osztály munkájában részt vehessen. Ennek főnöke – Scharnhorst – kezdetben kiáltványok és tájékoztatók írására kérte fel, majd 1809 elején irodavezetői munkát adott neki. Az 1809-es hadjáratot – ami során az Osztrák Császárság fegyvert ragadott Napóleon ellen, és Wagramnál vereséget szenvedett – Clausewitz érdeklődve követte, és felmerült benne, hogy beáll az osztrák hadseregbe harcolni a franciák ellen. A kormány visszaköltözésével azonban Berlinbe került, ahol 1810-ben kinevezték a hadiakadémia tanárává – és egyben őrnaggyá. Az év végén hosszas előkészület és várakozás után végre feleségül vehette szerelmét, Marie von Brühlt.

Gerhard von Scharnhorst. Forrás: Wikimedia Commons

Orosz szolgálatban

A hadsereg reformjai közben az európai diplomáciai viszonyokban újabb változás állt be. A Francia Császárság – élén I. Napóleonnal – hadat üzent az Orosz Birodalomnak a kontinentális zárlat megsértésének címén. A Grand Armée hadserege 1812-ben megkezdte felvonulását az orosz határra, amikor megérkezett a hír: Poroszország királya szövetséget kötött Napóleonnal. Ennek fejében a poroszok 20 ezer katonát adtak a „szövetséges” hadseregbe, valamint szabad átvonulást és ellátást biztosítottak a poroszok uralta területeken. A Scharnhorst köré gyűlt nemesi ifjak közül többen elárulva érezték magukat, mivel munkájukat fűtötték a franciák ellen érzett érzelmek, különösen az 1806-os vereség fájó emléke. Mivel a kormányzat nem adott nekik lehetőséget a Napóleon elleni harcra, sokan – köztük Clausewitz is – elhagyták a porosz szolgálatot, és orosz földre távoztak, hogy harcolhassanak a franciák ellen.

Várakozásaikat azonban nem minden esetben igazolta a gyakorlat. Clausewitz nyelvtudás és kapcsolatok hiányában nem kapott tiszti feladatot, így visszatérhetett a háború gyakorlati oldalához. Karddal a kezében látta a korszak legnagyobb ütközeteit: ott volt Borogyinónál, látta a lángoló Moszkvát, és hogy mi történt azokkal a katonákkal, akik lemaradtak a franciák fő menetoszlopától. Rendkívül megrendítette az a mód, ahogyan a kozákok harcoltak a leszakadó csoportokkal; kegyetlenségük láttán komolyan elgondolkodott a hadviselés emberi és civilizációs természetéről.

Clausewitz orosz egyenruhában. Forrás: Stoker 2014. 143.

Ezután komolyabb beosztást kapott, amikor áthelyezték a Livóniában harcoló Wittgenstein tábornok vezette orosz hadsereghez. Velük szemben állt fel a poroszok franciákkal szövetséges hadserege Yorck tábornokkal az élén, aki komolyan fontolóra vette az átállást. Úgy vélte, hogy most lehetőség nyílhatna arra, hogy átültessék a gyakorlatba azokat a reformokat, amiket Scharnhorst solgozott ki, és végre visszaadhatnák a franciáknak az 1806-os vereséget. A király azonban félt a lehetséges francia megtorlástól, és megtagadta az engedélyt – így Yorck a maga kezébe vette az irányítást. A tárgyalásokon Clausewitzre is komoly szerep hárult, mivel ő kötötte össze a két felet. Az egyezményt végül 1812. december 30-án írták alá Tauroggenben – Poroszország pedig ismét a franciák ellen harcolhatott.

A tauroggeni megegyezés. Forrás: Stoker 2014. 142.

A porosz király 1813 tavaszán üzent hadat Napóleonnak – a Scharnhorst-féle reformok eredményeként a hadsereg viszonylag rövid idő alatt fel tudott állni. Clausewitz ekkoriban az orosz cári szolgálatban lévő orosz–porosz légiónál szolgált, és a fővezér kérelmére sem engedték vissza porosz szolgálatba. Egyedüli engedményként annyit sikerült elérnie, hogy őt nevezték ki a két hadsereg összekötő tisztjének.

Az 1813-as hadjárat kezdetén, az egyik kisebb csatározás során Scharnhorst könnyebb térdsérülést szenvedett, ami később elfertőződött, és a halálához vezetett. Cluasewitz komolyan megrendült pártfogójának és barátjának elvesztésekor. Az újdonsült vezér, August Neidhardt von Gneisenau is kérvényezte Clausewitz áthelyezését, de ezt is elutasították. Ezután elfogadta az Orosz–Német Légió vezérkari főnöki posztját. Ezzel ugyanakkor biztossá vált, hogy harcait a főhadszíntértől viszonylag távol fogja tölteni.

Az Orosz–Német Légió. Forrás: Wikimedia Commons

A következő évben részt vett a lipcsei csatában és a győztes szövetséges hadak franciaországi hadjáratában. Ennek során megjárta Hollandia és Belgium harctereit is. Napóleon visszatérésének hírére 1815 áprilisában felvették a porosz hadseregbe (ezredesi rangban), azonban hadtestjével ismét távol maradt a hadjárat döntő csatájától – feladatuk a fő sereg balszárnyának védelme és a lehetséges francia utánpótlás megérkezésének megakadályozása volt. Ilyen értelemben Clausewitz – bár távol volt Waterloo-tól – tevékenységével hozzájárult az angol–porosz seregek győzelméhez.

A megszállási feladatok és a közben zajló bécsi kongresszus (1814-1815) azonban nem nyerte el a tetszését. Előbbi során hasonló képeket látott, mint a már említett kozáktámadások alatt: a katonák tömegként, irracionális módon „támadtak” emberekre – ráadásul civilekre – brutális módon.

A Katonai Akadémia élén

A háború után Clausewitz hazai porosz katonai szolgálatba került. 1818-ban tábornokká léptették elő – ekkor még csak 38 éves volt! A 25 éves tapasztalattal bíró katona és hadi teoretikus ekkor kezdte el megalkotni művét – szövegrészeket készített, összevetette, megvitatta ezeket, hogy aztán később újrakezdje írásukat. Ebben partnerre talált feleségében, Marie-ban, akivel komoly beszélgetéseket folytattak a felmerülő témákról. A tudományos munka mellett ő vezette a katonai akadémiát, ami rengeteg adminisztratív feladattal látta el. Intellektusának – és kapcsolatainak – köszönhetően kedvelt társasági embernek számított, akinek tájékozottságát és műveltségét különösen sokra tartották.

A szellemi táplálék azonban nem bizonyult elegendőnek Clausewitz számára. Életrajzírói feljegyezték, hogy viselkedését többen értetlenül fogadták: kellemes társalgó, egyenes és szókimondó volt, de egyben mogorva is, és elvárta, hogy tapintattal bánjanak vele. Az iskola vezetésével járó fizetésemelkedés és szolgálati lakás ellenére úgy érezte, hogy kimaradt valami az életéből: hadvezéri álmokat dédelgetett.

Ha megnézzük 25 éves pályafutását, akkor érthetővé válik, hogy miért írták ezt róla. Clausewitz 1792-től egészen a napóleoni háborúk végéig szolgálatban állt, végigjárva Európát különböző hadseregek egyenruhájában. Ugyanakkor a nagy hadjáratok megkoronázását – magát a „döntő csatát” – mindig tisztes távolból szemlélhette, ami megmagyarázza hiányérzetét. Maga kérelmezte felmentését a hadiiskola vezetéséről, hogy közelebb kerülhessen a katonai körökhöz. Ennek eredményeként 1829-ben Breslauba osztották be tüzérségi felügyelőnek – Gneisenau tudtával és támogatásával. A döntés első látásra különösnek tűnhet, mert Clausewitz háborús körülmények között nem szolgált még ennél a fegyvernemnél, de matematikai képzettsége és szenvedélye alkalmassá tette őt a pozícióra. A békésnek mondható hátországi szolgálat azonban nem tartott sokáig.

Forradalmak tengerében

Az 1830-as év mozgalmasnak bizonyult az európai történelemben. Júliusban Franciaországban újabb forradalom tört ki a regnáló királlyal szemben, októberben Belgiumban történt hasonló megmozdulás, az év végén (novemberben) pedig megkezdődött az oroszok elleni lengyel szabadságharc.

A porosz vezetés fontolóra vette, hogy az ország védelmében mozgósítsa a hadsereget. A lengyel szabadságharc előretörésével pedig számításba vették egyes területek – például a Varsói Nagyhercegség – elfoglalásának lehetőségét is, amit Clausewitz is támogatott. Külön tervezeteket készített Gneisenau számára, aki azonban elhamarkodottnak tartotta ezeket.

A háborús helyzet mellett a lengyel területeken kitört kolerajárvány is okot adott az aggodalomra. A fővezér utasította Clausewitzet, hogy katonai eszközökkel akadályozza meg a betegség átterjedését azzal, hogy egészségügyi kordont (cordon sanitaire-t) hoz létre az orosz és porosz területek között. A lengyelek veresége után a porosz hadsereget visszavonták és leszerelték, Clausewitz pedig ismét hazakerülhetett. Felesége leírása szerint a leveleiben tapasztalt mélabú és depresszió ellenére fiatalosan és jó színben tért vissza. Ismét lett volna lehetősége foglalkoznia a „nagy művel”, azonban a sors közbeszólt: 1831. november 16-án rövid rosszullét után elhunyt. Halálának pontos okát nem ismerjük. Egyesek szerint ideggyengeség (idegláz, idegroham) gyengítette le a szervezetét, míg mások – például a felesége – szívgyengeségre gyanakodtak. A magyarázatokban megjelent a kolera is mint lehetséges kiváltó ok, hiszen olyan területen szolgált, ahol megfertőződhetett. A kutatók mai álláspontja szerint több tényező együttállásáról lehetett szó. Temetésén – a kolerajárvány halottainál megszokott módon – nem lehetett volna jelen senki, azonban feleségének testvére, Friedrich Wilhelm von Brühl az őröket lefizetve elérte, hogy az éjszakai szertartás során legalább egy babérkoszorúval elbúcsúzhasson az elhunyttól. Hamvai egészen 1971-ig Breslauban maradtak. Ekkor átszállították születési helyére, Burgba, ahol oszlop őrzi emlékét.

Clausewitz burgi emlékműve. Forrás: Stoker 2014. 287.

A nagy munka kiadásának körülményei

Egyik utolsó levelében Clausewitz már jelezte, hogy nem lesz ideje befejezni a háborúról szóló munkáját, így a kiadás feleségére, Marie-ra várt. Az asszony nem is késlekedett, és megkezdte az iratanyagok, illetve a jegyzetek válogatását. A munkálatokhoz segítséget kapott bátyjától, a már említett Friedrich Wilhelm von Brühl tábornoktól és Franz August O’Etzeltől, aki a Hadi Akadémián oktatott. Az első három könyvet 1832-1834 között adták ki, az utolsót (szám szerint a tizediket) 1837-ben, amikor is Friedrich vette át a kiadást az időközben meghalt Marie-tól. Clausewitz könyveit több nyelvre lefordították, és számtalan kiadást értek meg. Angol nyelvre első ízben James John Graham ültette át, s 1873-ban készült el a teljes mű fordítása, amit közel száz évig használtak. Olyan szerzők forgatták és idézték, mint például Friedrich Engels, Alfred Thayer Mahan, Liddell Hart vagy Dwight D. Eisenhower. Magyar területen először Hazai Samu foglalkozott munkásságával a 19. század végén (1892-1894), majd Perjés Géza írt több kötetet Clausewitz életéről és tudományos szerepéről. Legújabban 2013-ban jelent meg A háborúról fordítása a Zrínyi Kiadó közreműködésével. Clausewitz öröksége a mai napig velünk él, és együtt mozog az emberiség történetével. Ideje hát, hogy mi is elővegyük, és olvassuk őt.

A háborúról címlapja (1832). Forrás: Wikipedia

Kiss Márton

Felhasznált irodalom:

A háborúról. Clausewitz Károly tábornok hátrahagyott műve. Fordította: Hazai Samu. Budapest, 1917.

Bellinger, Vanya Eftimova: Marie von Clausewitz. The Woman Behind the Making of On War. New York, 2016.

Clausewitz, Carl von: A háborúról. Ford.: Szabó Júlia. Budapest, 2003.

Clausewitz, Carl von: A háborúról. I-II. Ford.: Dr. Réczey F, bevezető tanulmányt írta: Monoszlay Gyula. Budapest, 1961-1962.

Clausewitz, Carl von: Bemerkungen über die reine und angewandte Strategie des Herrn von Bülow oder Kritik der darin enthaltenen Ansichten. anonymer Artikel in der Zeitschrift Neue Bellona. 1805.

Clausewitz, Carl von. Hinterlassene Werke des Generals Carl von Clausewitz über

Krieg und Kriegsführung. Part One. Berlin, 1832.

Clausewitz, Carl von: Historical and Political Writings, ed. and trans. Peter Paret and Daniel Moran. Princeton, 1992.

Clausewitz, Carl von: Vom Kriege. Berlin, 1832.

Howard, Michael: Clausewitz. A Very Short Introduction. New York, 2002.

Keegan, John: A hadviselés története. Budapest, 2002.

Perjés Géza: Clausewitz és a háború praxeológiája. Budapest, 1988.

Perjés Géza: Clausewitz. Budapest, 1983.

Stoker, Donald: Clausewitz – His Life and Work. New York, 2014.

Weboldalak:

https://www.clausewitz.com/

https://www.clausewitzstudies.org/

Ezt olvastad?

Apjok Vivien sokáig néptánctanárnak készült, de egy nyári múzeumi önkénteskedés során megismerkedett a néprajz fogalmával. A találkozás a Szegedi Tudományegyetem
Támogasson minket