Cseh Valentin: Nándorfehérvár 1521. évi ostroma és elvesztése című monográfiájáról

Cseh Valentin reprezentatív, bilingvis kiadványban állít emléket Nándorfehérvár 1521-es ostromának a kulcsfontosságú erősség elvesztésének 500 éves évfordulója alkalmából. A késő középkor és a 20. századi hadtörténet szakértője korábban már számos tanulmányt írt az erősség ostromairól. Az 1456-os diadalról két monográfiát is megjelentetett az utóbbi másfél évtizedben (Nándorfehérvár ostroma 1456 – 2006; A nándorfehérvári csata 1456 – 2016). A szerző véleménye szerint azonban nem csak a győztes csaták hőseinek kell az emlékét ápolni, hanem legalább ilyen fontos, hogy a vesztes ütközetek hősei is elnyerjék méltó emléküket a történelmi köztudatban. Oláh Balázs vicebán és 700 társának két hónapos kitartó helytállása jóval kevésbé ismert, mint Hunyad és Kapisztrán 65 évvel korábbi győzelme. Egyrészről ezért tekinthető a Zrínyi Kiadó gondozásában 2022-ben megjelent magyar és szerb nyelvű kötet hiánypótlónak. Másrészről azért is fontos, hogy önálló nagymonográfia készült a kulcserőd elestéről, mert az esemény a magyar történelem kiemelkedő sorsfordulója, amely Mohács első felvonásának tekinthető.

A szerző tíz fejezetben vizsgálja a témát. A bevezetést követően a déli határvidék és Nándorfehérvár földrajzi környezetét veszi górcső alá, majd átfogó képet ad a Mátyás-kor és Jagelló-kor végvárrendszeréről. A Kalemegdán-hegyfokon emelkedő határerőd segítségével a Vaskapuig ellenőrzés alatt lehetett tartani az Al-Dunát. A 15. század közepétől a Magyar Királyság 900 kilométeres szakaszon vált határossá az Oszmán Birodalommal. A szerző megállapítása szerint a déli határ geopolitikai szempontból az utóbbinak kedvezett. Mátyás az 1470-es évektől kezdte átszervezni a déli végek védelmét és hozzákezdett a második védelmivonal kiépítéshez. A kettős végvárvonallal kapcsolatban Cseh Valentin annyiban módosítja a hagyományos terminológiát, hogy végvári sávnak nevezi, ugyanis Mátyás alatt a védelmi vonal horizontálisan és vertikálisan tagolt rendszerré alakult, a két vonal között további erősségek épültek az oszmánok feltartóztatására.

A III. fejezet az 1456 és 1521 közötti időszak oszmán-magyar háborúit mutatja be. A IV. fejezet Nándorfehérvár vára 1521-ben címet viseli és a vár építéstörténetéről, felszereltségéről, katonával és hadianyaggal való ellátottságáról értekezik, valamint egy érdekes alfejezetben a vár élelmiszer-ellátásáról beszél. Cseh Valentin útleírások, emlékiratok és kora újkori metszetek segítségével mutatja be a fellegvárból, a felsővárosból, a vízivárosból, valamint a keleti alsóvárosból álló monumentális erődkomplexumot. Az Ulászló-kori törvények szerint 1500 főnek kellett volna állomásoznia a várban, azonban 1521-ben ennek még a felét sem tette ki a védők létszáma. Az V. és VI. fejezetek a vizsgált korszak magyar és oszmán hadseregét mutatják be. Az ezt követő két fejezet foglalkozik a szűkebben vett témával: az 1521-es török hadjárattal és az ostrommal.

Az 1521. évi oszmán hadjárat című fejezetben a szerző az offenzíva előzményeit és a Magyar Királyság diplomáciai elszigeteltségét ábrázolja. Hangsúlyozza, hogy Európa békét szeretett volna kötni a törökökkel, mivel a nyugati világot sokkal jobban lefoglalta a Habsburg-Valois konfliktus és a reformáció. Hiába ismertette Werbőczy és Balbi Jeromos a wormsi birodalmi gyűlésen tartott beszédében a kontinens egészét fenyegető oszmán veszélyt, az országnak egyedül kellett szembenéznie Szulejmán hadaival. Cseh Valentin a casus belli kérdésére is kitér. Behrám csausz bebörtönzésének és a követek megalázásának esetét azonban a források különbözőképpen mutatják be, ezért véleménye szerint a részletek nem rekonstruálhatók pontosan. Az oszmán haderő létszámával kapcsolatban a források egészen eltérő adatokat közölnek és a hadtörténészek becslései is széles intervallumban mozognak. Kapszáli Élijáhú rabbi krónikája 400 ezer fős haderőről beszél, míg Balbi Jeromos ennek csak tizedéről. A szerző véleménye szerint az alacsonyabb számú becslések állhatnak közelebb a valósághoz. Szulejmán táborában két haditerv fogalmazódott meg a Magyar Királyság megtámadásával kapcsolatban. Piri Mehmed nagyvezír az ország kapujának, Nándorfehérvárnak az elfoglalását szorgalmazta, a vezír riválisa, Ahmed ruméliai beglerbég azonban Szabács ostroma mellett kardoskodott. Szabács elfoglalása után hidat szerettek volna építeni a Száván, amelyen keresztül a hadsereg Buda irányába indulhat. A vezír haditervét hathatós érvekkel támasztotta alá: „Mivel Magyarországnak kulcs Beligrád vára … előnyösebb lesz Belgirád felé menni. Ha ellenben ezt az irányt mellőzve … megy az óriás hadsereg Budun felé: nagyon lehetséges, hogy az alávaló hitetlenek összegyűlvén Beligrádnál a kivonulás alkalmával útját állják az igaz hit seregének.”[3] Szulejmán a szófiai haditanácson mégis Ahmed pasa terve mellett döntött, de engedélyezte Piri Mehmednek Nándorfehérvár ostromát.

A monográfia központi témáját, a vár ostromát a szerző a VIII. fejezetben mutatja be. Amíg a pasa Szabácsot ostromolta, a nagyvezír július 3-án Nándorfehérvár alá vonult a Szendrőről hozatott ágyúkkal és blokád alá vette az erősséget. A vár ostromát nagyban segítette egy kémek segítségével készített 1490-es térkép. Az ostrom a vár felmérése után június 9-én indult meg. Időközben Szulejmán az elfoglalt Szabács mellett személyesen felügyelte a Száva-híd építését. Az építkezés alatt az oszmánok portyákat vezettek a Szerémségbe, ahol számottevő ellenállással nem találkoztak. Az egyetlen ellenálló Jakics Ilona asszony volt, Kölpény várának úrnője, aki látszólag ugyan behódolt a szultánnak, de cselesen sikerült megszöknie az ország belseje felé. Szulejmán végül Ahmed beglerbég intrikáira hallgatva parancsot küldött a nagyvezírnek, hogy állítsa le Nándorfehérvár ostromát. Piri Mehmed azonban nem engedelmeskedett a parancsnak, hanem tovább folytatta az ostromot és – okulva az 1456-os kudarcból – elrendelte a szomszédos Zimony elfoglalását is, hogy megakadályozza a felmentőseregek esetleges támadását. Zimony ostromával kapcsolatban a szerző megemlít egy Zay Ferenc által feljegyzett érdekes történetet, mely szerint a vár védőjét, Szkolbics Márkót a törökök elefánttal tépették volna szét. Cseh Valentin szerint ez a történet valószínűtlen, de mindenképpen kiemeli a védők hősiességét. Zimony bevétele után a nagyvezír a szultán újabb parancsának engedelmeskedve leállította Nándorfehérvár ostromát. Az ide érkező Musztafa másodvezír azonban támogatta Piri Mehmed álláspontját és igyekezett meggyőzni a szultánt, hogy változtassa meg álláspontját. Időközben az áradás tönkretette a Száva-hidat. Szulejmán egyrészt a híd pusztulása miatt változtatta meg haditervét, másrészt azért döntött mégis a Nándorfehérvárra vonulás mellett, mert az országban sehol nem volt jelentősebb ellenállás. Cseh Valentin szerint „ez az ad hoc jellegű hadjárat valójában csak azért lehetett sikeres, mert a Magyar Királyságban 1521-ben majdhogynem anarchikus állapotok uralkodtak. Itthon nem volt egyetlen olyan kaliberű hadvezér, vagy báró, aki, mint Hunyadi János 1456-ban, a védelem élére tudott volna állni”[4] II. Lajos ugyan összehívta az országgyűlést és segélykérő leveleket írt az európai államoknak, azonban érdembeli katonai mozgósítás nem történt. A francia-Habsburg háborúk miatt külföldi segítség alig érkezett, a megyék ellenálltak a mozgósításnak, mert költségeiket nem térítették meg. A király a tétényi táborban várta a csapatokat, de a hadba hívó parancsok késlekedése miatt azok csak augusztus 8-a körül érkeztek meg.

Szulejmán csapatai július végén értek a vár alá és augusztus elsején csatlakoztak az ostromlókhoz. A szultáni sereg megjelenése fordulópont volt az ostrom történetében, ugyanis az egyesített oszmán hadsereggel szemben a maroknyi védőnek már semmi esélye nem volt a tartós ellenállásra. Az, hogy ezt követően még közel egy hónapig kitartottak, emberfeletti kitartásukról tesz tanúbizonyságot. A szultán Zimonyban táborozott le, a vezírek délről, Ahmed pasa a Nagy Hadiszigetről lövette a várat. A védőknek több erőteljes rohamot sikerült visszaverniük. Augusztus 8-án az oszmánoknak sikerült bevenniük az alsóvárost, a fellegvárat csak Oláh Balázs és Móré Mihály kemény ellenállása mentette meg. Báthory István nádor Péterváradnál veszteglő csapatai még esetleg a védők segítségére lehettek volna, de nem mozdultak. Augusztus 27-én egy újabb rohamban az oszmánoknak sikerült felrobbantania a vár lakótornyát. Ekkorra már az élelem is majdnem kifogyott és a védők száma 72 főre apadt. Másnap a szultáni dívánon árulók jelentek meg, akik elmondták az oszmánoknak, hogy a védők már alig rendelkeznek készletekkel és megmutatták a vár leggyengébb pontjait. Oláh Balázs még aznap a vár feladása mellett döntött. Augusztus 29-én délben a maradék 72 katona kivonult a várból 66 napi ostrom után. A legtöbb kútfő szerint a védők szabadon elvonulhattak, Kapszáli Elijáhú krónikája szerint a szultán azonban nem tartotta be ígéretét és lemészároltatta a védőket. A szerző a többi forrásra hivatkozva ezt az értesülést nem tartja hitelesnek, ugyanis neveik későbbi szövegekben is felbukkannak. Cseh Valentin szerint a várvédők méltatlanul maradtak ki a közismert nemzeti hősök Pantheonjából: „Szakály Ferenc szerint Oláh Balázs nevét méltán emlegethetnénk Zrínyi Miklóséval vagy Dobó Istvánéval együtt, de véleményem szerint akár a nándorfehérvári diadal hősének, Hunyadi Jánosnak a nevével együtt is, hiszen óriási fegyvertény volt, amit végrehajtott kicsiny létszámú védőseregével együtt 1521 nyarán.”[5] Szulejmán 3000 fős helyőrséget és 200 ágyút hagyott az erősségben, melynek élére szandzsákbégként Balit nevezte ki. Nándorfehérvár Dar-ul-Dzsihád nevet kapta.

A IX. fejezet az ostrom utáni eseményeket mutatja be. II. Lajos, amíg csak tudta elodázta a tragikus hír nyilvánosságra hozatalát. Bűnbaknak Hédervári Ferenc nándorfehérvári kapitányt tették meg, aki ellen pert indítottak és végül jószágait elkobozták. A magyar hadsereg szeptember végéig Mohács és Pétervárad között állomásozott. Októberben felmerült egy török-ellenes hadjárat terve, de az országban tomboló járvány miatt elhalasztották. Az Újlakra tervezett országgyűlést elnapolták és a hadjáratot a következő évre tolták át. Az ország külpolitikai támogatásra sem számíthatott. Az év végén megkoronázták Habsburg Máriát, ezt követően a királyi pár Csehországba távozott.  1522-ben felmerült még, hogy a lengyel király, Jagelló Zsigmond vezetésével indítsanak támadást, de II. Lajos nagybátyja az orosz fronton volt lefoglalva. Nándorfehérvár szerepét ideiglenesen Titel, Újlak és Pétervárad vette át, de ezek az erősségek nem tudták pótolni az ország kapuját, ezért egy újabb hadjárat célja a kulcserősség visszavétele lett volna. 1522-ben Szulejmán Rodosz ostromára indult, ezért egyelőre nem kellett tartani szultáni hadjárattól. A szerző itt Szakály Ferenc szavait idézi, melyek szerint: „… lassan-lassan feledésbe merült 1521 félelemteli nyara…”.[6] Nem adott számottevő külföldi támogatást sem a nürnbergi birodalmi gyűlés, sem a bécsi kongresszus, hiába merült fel az általános keresztény béke és egy összeurópai hadjárat terve.  1522-ben az oszmánok elfoglalták Orsovát és Knint. 1523-ban Osztrovicát. Az utolsó magyar győzelem 1523-ban volt Szávaszentdemeternél, ahol az alsó részek kapitánya, Tomori Pál 4000 fős hadával megverte Ferhád pasa háromszoros túlerőben levő seregét. 1524-ben Szörény vára is elesett. Az első végvárvonal szinte teljesen felmorzsolódott. Pétervárad nem volt képes átvenni Nándorfehérvár szerepét és a kincstár sem volt képes a végváriak zsoldját fizetni. Az utolsó fejezetben Cseh Valentin részletesen ismerteti a téma historiográfiáját, majd Busbeck németalföldi származású portai követ munkájából vett idézettel zárja le monográfiáját: „Nándorfehérvár bevétele hozta el a temérdek bajt, amelyek az utóbbi időben ránk zúdultak…Ez az a gyászos kapu, amelyen a barbárok betörtek, hogy feldúlják Magyarországot, emiatt halt meg Lajos király, majd veszett el Buda, szakadt le Erdély. Ha a törökök nem foglalják el Nándorfehérvárt, soha nem nyomulnak be Magyarországra … .”[7]

A mű végén található függelékben a történelmi szereplők rövid életrajzai, valamint a felsorolt települések egykori és mai nevei találhatóak. A monográfiához komoly jegyzetapparátus és számos tételt felsoroló bibliográfia kapcsolódik. A függelékből egyedül egy időrendi táblázatot hiányoltam, ez segíthette volna az olvasók tájékozódását a szövevényes eseménytörténetben. A könyv rendkívül gazdagon illusztrált: térképek, rézmetszetek, váralaprajzok, portrék, rekonstrukciós rajzok sokasága színesíti a rendkívül reprezentatív és külsőre is tetszetős kötetet. Cseh Valentin egyaránt járatos a téma régebbi és legkurrensebb szakirodalmában, a magyar nyelvű munkák mellett szerb és angol nyelvű tanulmányokat is használt. A szerző elősorban a 20-21. századi magyar hadtörténet jelentős kutatóinak, például Perjés Gézának, Szakály Ferencnek, Veszprémy Lászlónak, B. Szabó Jánosnak a munkáira támaszkodik, ezek mellett az oszmanisták – Ágoston Gábor, Fodor Pál, Dávid Géza, Káldy-Nagy Gyula – tanulmányait is felhasználja. Sokat merít a késő középkori és a kora újkori Magyarország szakértőinek (Kubinyi András, C. Tóth Norbert, Neumann Tibor, Pálffy Géza) munkáiból. A szerző a Jagelló-kor szövevényes diplomáciatörténetében is biztos kézzel kalauzolja az olvasót. A forrásfeltáró munka hasonlóan széleskörű: levéltári és elbeszélő forrásokat egyaránt bőségesen felhasznál a szerző. Oklevelek, követjelentések, missilisek, inventáriumok, krónikák, memoárok, útleírások segítségével járja körül a témát. Kortárs (Zay Ferenc, Ludovico Tubero, Szerémi György) és későbbi (Istvánffy Miklós) történetírókat egyaránt megszólaltat a témával kapcsolatban. A magyar és európai szerzők mellett oszmán kultúrkörben tevékenykedő krónikaírók (Dzselálzádé Musztfa, Ferdi, Kapszáli Élijáhú) munkáira is nagyban támaszkodik. Így nemcsak a védők, hanem a támadók nézőpontjából is láthatjuk az eseményeket. Az írott források mellett Cseh Valentin a várról készült képi ábrázolásokat: metszeteket, térképeket is bevonta a téma vizsgálatába. Az elemzés során a szerző alapos forráskritikát alkalmaz, az egyes forrásokat egymással összeveti és ütközteti. Ahol nem tud biztosat, ott igyekszik óvatosan fogalmazni, például egyes események pontos időpontjával vagy a hadseregek létszámával kapcsolatban. A szabatos, olvasmányos stílusban megírt szövegbe gyakran ékelődnek forrásszemelvények, idézetek, amelyek közelebb hozzák az olvasót a témához. A reprezentatív kötet nem kizárólag szakembereknek ajánlható, hanem a hadtörténet és a magyar középkor, kora újkor iránt érdeklődő olvasóközönség otthoni könyvtárának is méltó dísze lehet. 

Urbán Máté

[3] Thúry József: Török történetírók I. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1893. 124. Idézi Cseh Valentin: Nándorfehérvár 1521. évi ostroma. 2022., 234.

[4] Cseh Valentin: Nándorfehérvár 1521. évi ostroma. 2022. 284.

[5] Uo. 328.

[6] Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521: a vég kezdete. In: Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elvesztésnek oka e vót és esött. Sajtó alá r. Kovács István. Utószó Szakály Ferenc. Budapest, 1980. 71-72. Idézi Cseh Valentin: Nándorfehérvár 1521. évi ostroma. 2022. 344.

[7] Idézi Cseh Valentin: Nándorfehérvár 1521. évi ostroma. 2022. 366.

Ezt olvastad?

Kárpátaljai mártírsorsok a Gulagon 1944 és 1970 között

A szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt kárpátaljai magyarok történetéről hallhattak az érdeklődők azon a budapesti könyvbemutatón, ahol Dupka György legújabb, hiánypótló munkáját

X