Egy álommal kevesebb – JFK életrajzáról

John Fitzgerald Kennedy vitán felül a 20. századi amerikai elnökök legnépszerűbbike – vagy helyesebben talán, legismertebbike. JFK egyszerre volt korában – és mindmáig – második világháborús veterán, popkulturális ikon, a szovjeteket visszakozásra kényszerítő határozott vezető és tragikus hős. A dallasi Dealey Plazán történt merényletből kisarjadó összeesküvés-elméletek sora tulajdonképpen végeláthatatlan – gyakorlatilag az aznapi eseménysort, de legalábbis a konvoj haladásának minden egyes mozzanatát illetően más és más teóriák keringenek –, a Gallup 2013-as legutolsó adatfelvétele alapján pedig az amerikaiak 61% gondolta azt, hogy a JFK-merényletben „más személyek is részt vettek”[1] – egyébként hasonló közvélemény-kutatás éppenséggel hazánkban sem lenne érdektelen. Vélhetően észlelve az amerikai közvélemény gyanakvó hangulatát Donald Trump és Joe Biden elnöksége alatt is kerültek ki eleddig minősítés alatt álló dokumentumok a merénylet ügyében lefolytatott vizsgálatokról, de mindezek nyilvánosságra hozatala sem juttatta nyugvópontra a kérdést.

Fekete Rajmund: Az amerikai álom (vége) – JFK. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Budapest, 2023. 376 oldal.

A merényletet övező összeesküvéselmélet-gyártás mint a JFK iránti érdeklődést felszínen tartó és enyhülni nem akaró tematizációs erővel bíró diskurzus mellett a JFK-elnökség mint történelmi realitás megítélésének kérdése is folyton napirenden van. Hiába minden, kongresszusi, szenátusi majd elnöki kampány során kialakított és jól kommunikálható életrajzi elem, illetve az ezek szövedékeként összeálló nagykép, JFK egyetlen, a merénylet által megcsonkított elnöki ciklusát e képtől eltávolítva lehet és kell tudományosan is hitelt érdemlő módon értékelni, ami ezidáig a hazai szakirodalomban váratott magára. Fekete Rajmund Az amerikai álom (vége) – JFK című kötete erre tesz kísérletet.

A kötet – lévén életrajz – kronologikusan követi végig a 35. elnök életútját. E kronológiát a „Szép új világ” című, második fejezet töri meg, amely ilyetén formájában nehezen értelmezhető célt szolgál a munka egészét tekintve. E kontextusteremtő fejezet – másként legalábbis nehezen olvasható – az első világháború kezdetétől egészen a hidegháborúig kalauzolja az olvasót. Ebben a terjedelemben egy jól dokumentált és diplomáciai eseményekben bővelkedő fél évszázad nemzetközi kapcsolatrendszerének változásait koherens egészként már önmagában levezetni is számottevő kihívást jelent. Nem is beszélve az eseményeken messze túlmutató történettudományi  értékelésükről.  Kivált, hogy közvetlen összefüggés a feldolgozandó témával aligha fedezhető fel, már csak ha azt vesszük hogy John F. Kennedy 1917-ben születik meg, s a második világháború kitörésekor is csak huszonkét éves.

Kennedy gyermekként (Kép forrása: Wikipedia)

E fejezet meglehetősen sommás és alapjaiban véve kevéssé igazolható kijelentésekben bővelkedik. Ezt a hiátust csak erősíti, hogy a kutatási témához, ti. JFK életéhez ezen kérdések tárgyalása nem kapcsolódik. Mindezzel együtt az erősnek ható kijelentések mellé jobban kimunkált érvrendszer felépítése lett volna szükséges, amelyet a szerző viszont elmulasztott prezentálni. Nehezen értelmezhető például mennyiben széleskörű tudományos konszenzus tárgya az, hogy a győztes hatalmak a zsarnokság megszüntetéséért, vagy a szabadság és demokrácia megteremtéséért harcoltak, a breszt-litovszki békéig beleértve a cári Oroszországot is.

Példának okáért – hogy csak egy művet idézzünk – az elmúlt évtizedben megjelent,  Christopher Clark által jegyzett Alvajárók című nagysikerű monográfia tükrében, mely az első világháborúhoz vezető eseménysorozatot célozza feltárni, s megállapításai aligha vágnak egybe a szerző által megfogalmazottakkal. Ez már csak amiatt is visszás, mert az első világháborút lezáró békekötéseket követően azok túlzott és igazságtalan volta a győztes hatalmak politikai közvéleménye által is ismert volt. Szinte rögtön az akadémiai fősodor részévé vált John Maynard Keynes ezen békerendszer torzulásait több szempontból kritizáló A béke gazdasági következményei című munkája, mely aztán a szélesebb olvasóközönség körében is népszerűvé vált.

Ugyanekként az is megért volna egy félmondatnyi sommás megállapításnál hosszabb levezetést, hogy a Brit Birodalmon belül mennyiben volt rendszerszintűnek tekinthető a rasszizmus, vagy egyáltalában véve ez alatt mit ért a szerző. Utóbbi kijelentés már csak annál fogva is torzítja a Brit Birodalomról alkotott képet, hogy a Birodalom civilizatorikus funkciója – ezalatt értve a gyarmati területek fejlesztését, gazdasági vérkeringésbe való becsatolását, általában véve a helyi lakosság életszínvonalának javítását – és a brit korona hatóságai által a gyarmati területeken az ott élőket érő hátrányos intézkedések megítélése a maguk teljességében jelenleg is történettudományi és politikai viták tárgyát képezik, amiben egyik vagy másik álláspont mellett lehorgonyozni természetesen nem problémás, de nehezen hozható közvetlen kapcsolatba John Fitzgerald Kennedy politikai életrajzával.

„Ich bin ein Berliner” („Berlini vagyok”) néven vált híressé az 1963. június 26-án Berlinben a Brandenburgi kapunál tartott beszéde (Kép forrása: Wikipedia)

Szintén nehezen értelmezhetőek a szerző második világháborúhoz vezető utat, valamint az annak során létrejött szövetségi rendszert értékelő gondolatai. E sorokban egyszerre kárhoztatja a szerző a nyugati hatalmak tétlenségét, egyben aztán a növekvő náci fenyegetésre adott válaszul a Szovjetunióval való szövetségkötést, amely persze ugyancsak egy járható út, de nem világos ezek papírra vetésének célja az értekezés fő témája szempontjából. Neville Chamberlain magatartásának kritikája egyébiránt már csak annak okán is visszatetsző, hogy az egyetlen közvetlen releváns Kennedy-életrajzi vonatkozás mindössze annyi, hogy JFK édesapja akkor az Egyesült Államok nagyköveteként Londonban feltétlen támogatója a Chamberlain-kabinet megbékélésre törekvő külpolitikájának, egyébiránt JFK maga is izolacionista volt ezidőtájt Frederik Logevall friss Kennedy életrajza alapján. Az appeasement (megbékítési politika) csődje legfeljebb a jelenből nézve tűnik ilyen egyértelműen elhibázottnak, saját korában fősodorbeli társadalmi támogatottságra számíthatott. Kétségtelen, Churchill e kérdésben bőven kortársait megelőző tisztasággal látta a német külpolitika célra irányzottságát, a politikai közgondolkodás ettől függetlenül ezidőtájt még nem neki kedvezett, a kötet pedig ezáltal egy történettudományi szempontból kiegyensúlyozatlan és korának diskurzusából kiragadott sztereotípiát örökít tovább.

Kennedey elnök John Glenn társaságában megtekinti a világűrt megjárt Friendship 7 űrkapszulát (Kép forrása: Wikipedia)

Ellentmondása továbbá ennek a fejezetnek az is, hogy a két világháború közötti időszakban megfogalmazott német területi igényeknek való megfelelés a nyugati hatalmak részéről bizonyos mértékben éppen a szerző által is igazságtalannak és túlzónak titulált békerendszer korrekciójaként is felfogható. Minthogy ez mindösszesen kontextusteremtésre szolgáló fejezet, ezen hibák összessége, valamint a tendenciózus tényszelekció és a vélt egyoldalú fősodorral szembeni szalmabáb-érvelés nem teszi lehetővé, hogy a fejezet a szerepét betöltse. Emellett mind az első világháború, mind a két világháború közti, s végül a második világháborúba való belépés kérdésében elmulasztja ismertetni a már magyar nyelven is ismertté vált[2] és életrajzi szempontból is releváns adatokat, úgy mint: JFK akkori helyzetértékelését – igaz, még harvardi egyetemistaként –, apja első világháborúról, illetve németekkel szemben követendő külpolitikáról való gondolatait. Ennek elmulasztása a kontextualizálás igen szembeötlő hiátusa, a fejezet utolsó szerkezeti egységét képező hidegháborút ismertető fejezetrész pedig némiképpen furcsán hat, lévén elnökké választásával Kennedy maga is a hidegháború egyik cselekvő aktorává válik.

Az életrajz tartalmi ismertetése előtt egy igen specifikus problémára isfel kell hívnunk a figyelmet. Nevezetesen, hogy mennyire mozog kötött pályán az Egyesült Államok történetét fürkésző magyar kutató. Ez persze minden esetben a kutatás célkitűzésein múlik. Amennyiben a kutatási téma honnosságának országában folyó meghatározott történelmi kérdést övező historiográfiai ív és a tudományos vita jelen állásának bemutatása a cél, úgy nyilvánvaló a kutatási horizont és a kutató cselekvési szabadságának limitáltsága, viszont ez esetben maga a kutatás sem állít – a pusztán csak földrajzi távolságból is adódó – megugorhatatlan akadályokat a kutató elé. Ha azonban ezen túlmutató elvárások is megfogalmazódnak a kutatással szemben, úgy adódik a kérdés, hogy pontosan mely eszközökhöz is tud nyúlni a magyar kutató, képletesen szólva jóval nehezebb az amerikai történészekkel a saját pályájukon versenyezni. A levéltári elsődleges forrásanyaghoz való hozzáférés, hacsak nem digitalizálták azokat, szűkre szabott. Életrajzi jellegű munkáknál pedig óhatatlan, hogy akaratlanul is a külföldi historiográfia szintetizálójaként-közvetítőjeként jelenjen meg a kutató.

Kennedy a Dexter School futballmezében 1926-ban (Kép forrása: Wikipedia)

A szerző – monográfiájából is kitűnően – egyúttal nem tűzi céljául átütő erejű újdonságok feltárását a Kennedy-életúttal kapcsolatban, hanem a már számos hozzáférhető elsődleges forrásanyag, valamint az elérhető és megbízhatónak tekinthető életrajzok alapján mutatja be a valódi JFK-t. Hozzáteendő, hogy a John Fitzgerald Kennedy elnöki könyvtár online is hozzáférhető adattára rendkívül gazdag forrásanyaggal szolgál.

A kötet célja, hogy a politikai kampányok és a merénylet óta eltelt 60 év mítoszteremtésének patináját lehántsa az emberről magáról, s azt vizsgálja meg, hogy e lecsupaszított és megtisztított tényhalmaz mennyiben támasztja alá a JFK és elnöki ciklusának kiemelkedő teljesítményéről vallott közfelfogást. A szerző a bibliográfia tanúsága szerint is rendkívül alaposan és precízen járta körül Kennedy életútját születésétől haláláig. Kiemelten kezelendő a mű vázában Robert Dallek Kennedy biográfiája, mely magyar nyelven is olvasható. Bár a bibliográfiában feltüntette a szerző, de némi hiányosságként vagyunk kénytelen elkönyvelni, hogy a Dallek-féle életrajz óta legnagyobb terjedelmű – vélhetően a közeljövőben megjelenő második kötettel azt túl is szárnyaló –, angolul már 2020-ban megjelent Frederik Logevall által jegyzett életrajz eredményeit csak elvétve építette be a szerző. Egyúttal azt is érdemes aláhúzni, hogy e két életrajz részletezettségét magyar szerző tollából éppen a fent már említett információs aszimmetria miatt sem volna méltányos elvárni, egyébiránt az irodalomjegyzék alapos és részletes kutatásra utal. Emellett a munka széles körben támaszkodott a korabeli sajtóban megjelent tudósításokra és cikkekre is.

Kennedey a haditengerészet újdonsült hadnagyaként 1943-ban (Kép forrása: Wikipedia)

A fiatalkort bemutató szerkezeti egység Kennedy felmenőinek vázlatszerű életútját és a Kennedy család miliőjét is kellő részletességgel és alaposan mutatja be. Ebből az olvasó egyértelmű képet kap arról, hogy Joseph P. Kennedy milyen tudatosan határozta meg gyermekei karrierívét, egyben követett el mindent azért, hogy fiai a lehető legmagasabb színvonalú nevelésben részesüljenek. A szerző számos helyen nyomatékosítja a Kennedy család ír származását, illetve katolikus vallását, valamint azt is, hogy mindezen, a korban hátráltatónak tekintendő tényező ellenére jutottak magas hivatalokhoz.

Mindezzel együtt is hiánynak tekinthető az ír katolikus etnikum Egyesült Államokbeli történetének legalább vázlatszerű bemutatása, tudniillik a magyar olvasó számára kevéssé evidens milyen előítéletek vették körbe őket, s miként rakódtak e társadalmi rétegre bevándorlásukat követően. A 19. század közepi burgonyavész alatt éhínségben sínylődő írek nagyarányú kiáramlása a főként keleti parti államokba – ezen belül is kitüntetetten New York és Massachusetts államokba – bár az anyaországnál nyilvánvalóan nagyobb létbiztonsággal kecsegtetett, de az új hazában politikai jogokkal alig rendelkeztek, a társadalmi ranglétrán pedig legalul helyezkedtek el. Az ír- és katolikusellenes közhangulatot részben meglovagló, részben felkorbácsoló Amerikai Párt – közismertebb néven: Know-Nothingok – nativista üzenetekkel a pápista írek ellen uszított, mindeközben a túlnyomórészt nyomorban vergődő írekre az iszákosság, ápolatlanság sztereotípiája ragadt. E jelenség legszemléletesebb példáiként szolgálnak Thomas Nast Harper’s Weeklyben megjelentetett karikatúrái, melyekben a New York-ii demokrata politikai gépezet főnökét, William „Boss” Tweedet támadja azzal, hogy az írek szavazatainak felvásárlásával és honosításával akarja pártját és saját magát hatalomban tartani. Ezen rajzokon Nast minden, az írekkel kapcsolatban fennálló előítéletet sűrítve ábrázol, mementóként szolgálva a késő 19. század Amerikájának írekről alkotott képéről. A bevándorolt első-, illetve ekkora már másodgenerációs ír amerikaiak mindebből fakadóan szükségképpen inkább a demokraták szavazóbázisába integrálódtak, s a  a polgárjogok fokozatos kiszélesedésével és megszerzésével John F. Kennedy nagyapja P.J. Kennedy is. A demokraták támogatása aztán családi hagyománnyá vált. Az öröklött pártelkötelezettség a Kennedy-családban máig ható, lévén JFK unokaöccse, Robert F. Kennedy Jr. 2024-ben szintén a demokraták jelöltjeként kívánja megmérettetni magát az elnökválasztáson.

Kennedy hadnagy (Kép forrása: Wikipedia)

A kötet felépítésében soron következő két szerkezeti egység az elnökség előtti és utáni pályaképet mutatja be, rendkívül alapos részletezettséggel prezentálva a kongresszusi, szenátusi majd elnöki kampányokat és azok menedzselését. A szerző által meghatározott narratív cezúra áttekinthetővé és rendszerezetté teszi a politikai életutat, egyben megerősítve azt a kutatási alapállást is a fejezetek strukturálását illetően, hogy a Kennedy-család és benne JFK tudatosan készült e „végső” megmérettetésre. Ezt nyomatékosítja a kampányban és az imázsépítésben résztvevő tanácsadók szerepének hangsúlyozása – kivált Ted Sorensent és Arthur Krockot, illetve Robert F. Kennedyt illetően. A kvázi-dinasztikus szeniorátus a Kennedy-családban ma már történettudományi tényként kezelhető, a szerző e körben Joseph P. Kennedy Jr. második világháborúban bekövetkezett halála után beálló új „öröklési rendre” is kitér. A pályakép során az ötvenes-hatvanas évek Amerikája belpolitikai környezetének és társadalmi mozgalmainak bemutatása JFK-t és kampányát érintően korlátozottnak tekinthető.  

Kennedy Dávid Ben-Gúriónnal, Izrael miniszterelnökével és Franklin D. Rossevelt Jr.-ral a politikus ázsiai túráján (Kép forrása: Wikipedia)

A hidegháborús külpolitika és a Szovjetunióhoz való viszony bár önmagában a huszadik század második felének permanens pártstruktúra-alakító tényezőjének tekinthető, a demokrata-republikánus politikai feladat-újraosztás körében a polgárjogi mozgalom, illetve ehhez szorosan kapcsolódóan a szövetségi állam hatásköreinek terjedelméről szóló vita jelent meg az ötvenes-hatvanas évek egyik fajsúlyos belpolitikai kérdéseként. Jelesül, hogy jogosult-e a szövetségi állam a déli tagállamokban fennálló szegregációt jogi kényszerrel felszámolni. Jóllehet, Lyndon Baines Johnson elnöksége alatt fogadták el az addig legprogresszívebbnek számító polgárjogi törvényeket, maga a szegregáció teljes körű felszámolása mégis a Kennedy-adminisztrációval kezdődik el. E körben Kennedy New Frontier hívószavakkal jelzett programja belpolitikai vetületeinek összehasonlítása Lyndon B. Johnson Great Society programjával sem lett volna túlzott szószaporítás a szerző részéről. E vonatkozásban egyébiránt az sem irreleváns, hogy az addig Solid Southnak nevezett déli államok hagyományosan demokrata beállítottsága – részint Johnson texasi honosságából fakadóan – ekkor szűnik meg, s a hatvanas évek során fokozatosan változik meg ezen „Mélydél” államok politikai elköteleződése a republikánusok irányába. A később 1980-ban csúcsosodó reagani fordulat is a hatvanas évek legelején a polgárjogi platform és az újraértelmezett föderalizmus súrlódásából jegecesedik ki, melyben a konzervatív déli demokraták pártváltása jelentékeny szerepet játszott. Mindezek felvillantása és hosszúra nyúló levezetése bár nem várható el egy JFK politikai életrajztól, mégis ezen folyamatok eleje kétségtelenül erre az időszakra datálható és a déli államok színeváltozása végsősoron itt keresendő, ezért a szerző a két világháború közötti terjedelmet feláldozhatta volna e kontextusnak az ismertetésére.

A később döntőnek bizonyuló televíziós vita Kennedy és Nixon között (Kép forrása: Wikipedia)

Mindazonáltal a könyv vizsgálati homlokterében elhelyezkedő kérdésre – nevezetesen hogy Kennedy több-e, mint aprólékosan kimunkált PR páncéllal felvértezett politikus – az olvasó nem kap egyértelmű választ. Az elnökséget taglaló szerkezeti egységből összességében az olvasó inkább azt a következtetést vonhatja le, hogy a Kennedy-adminisztráció elsősorban politikai kommunikációban nyújtott kimagasló teljesítményt, míg a valós politikai teljesítménye legjobb esetben is középszerűnek tekinthető. Hasonlóképpen a Kennedy által jegyzett két kötet szerzőségét leíró rész is inkább egy jól kidolgozott kampánystratégiaként érzékelteti e könyvek megjelentetését, mintsem valódi intellektuális teljesítményként. E tekintetben Fekete Rajmund munkája nem ad valós támpontot annak bemutatásakor, hogy Kennedy utókor általi felértékelése mögött egyébként felmutatható-e tényleges államférfiúi teljesítmény vagy sem. Tényszerűnek mondható-e, hogy Kennedy (és nem feledjük stábja) tudatosan és jól használta a médiát, majd alakított ezzel ki egy jól kommunikálható, határozott vezetőt ábrázoló képet? Alighanem igen. Hogy ebben kivált a 35. elnök lett volna az úttörő, már vitatható. Elég itt Franklin Delano Rooseveltre és bénultságára gondolni, lévén a médiamegjelenések során minden esetben ügyeltek arra, hogy deréktól lefelé ne váljon láthatóvá fogyatékossága. Hasonlóképpen a tömegkommunikáció legelső tudatos használójának is leginkább Franklin D. Roosevelt tekinthető, a rendszeres, évtizeden át közvetített fireside chatjeivel. Kennedynél számos betegsége a könyvben is megjelenő módon inkább volt a kampányok során előny, mintsem hátrány amennyiben a jelölt emberi esendőségét hatékonyan volt képes megjeleníteni, de ugyanebben a körben helyezkedik el a PT-109-es parancsnokaként véghezvitt teljesítménye is, melyet végső soron politikai haszonszerzésre is felhasználtak. Az életrajz utóbb a Kennedy köré épített Camelot-legendában jól kiemelt csomópontjai – amellett, hogy politikai aprópénzre váltható elemek – egyúttal igazak is, s ekként hiábavaló lett volna a kommunikáció fejlettsége, ha Kennedy mint jelölt integritása mögött nem álltak volna ott fedezetként. Ebből is fakadóan bár az értekezés végsősoron mindezeket csatasorba állítja, a végkövetkeztetést explicite nem vonja le – ez persze a munka érdemének is betudható, lévén a tényeket, valamint kommunikációjukat és a kettőből összeálló nagykép valódiságának ellenőrzését a szerző az olvasó belátására bízza.

Kennedy autókonvoja halad a végkifejlet felé (Kép forrása: Wikipedia)

Az életrajzírás az Egyesült Államokban is reneszánszát éli, nehéz lenne felsorolni az elmúlt évek nagyhatású történettudományi munkáit melyek e kategóriába tartoznak. Példaként említhető Ron Chernow Ulysses S. Grant és Alexander Hamiltonról szóló életrajzai, vagy a már itt többször említett Frederik Logevall Kennedy életrajza. Ennél jóval szerényebb hatással ugyan, de Robert Elder John C. Calhounról szóló biográfiája is ide citálható. Mindezen munkák közös eleme, hogy bár fókuszukban az amerikai politikatörténet meghatározó alakjainak élete áll, egyúttal azonban a főszereplő politikai nézeteinek formálódását végig eseménytörténeti kontextusban láttatják, amelyekben a személy egyszerre az események eredménye és alakítója, mindemellett pedig a korszak vitáit is részletesen leírják. Chernow Grant életrajza például nem egyszerűen Grantről szól, hanem az antebellum korszakról, majd a polgárháborúról és az azt követő rekonstrukció során megvalósított – majd utóbb újra bomlásnak indult – egyenjogúsításról. Hasonlóképpen Logevall eddig megjelent munkája is az Egyesült Államok nagyhatalmi pozíciójának kialakulásáról, a Kennedyk ehhez fűződő viszonyáról, s ezzel párhuzamosan Kennedy éretté, politikussá válásáról szól. Bár a trendek szolgai másolása, főleg nemzeti perspektívájú történetírás során nyilvánvalóan nem minden esetben követendő, a hazai közönségnek írt Egyesült Államokról szóló munkák esetén feltétlen megfontolandó narratív irány lehet. Azaz az életrajzok amellett, hogy a választott főszereplő életútjának bemutatását véghez kell, hogy vigyék, szükségképpen és egyúttal több korszakot bemutató részmonográfiák is kell, hogy legyenek.

A merénylet előtti pillanatok (Kép forrása: Wikipedia)

A már fentebb említett témához visszakanyarodva, azonban szükséges azt látni, hogy e téren nehéz Magyarországról önállót alkotni. Az Egyesült Államok politikai fejlődésének, jogrendszerének és alkotmányos berendezkedésének logikája itthonról nézve – minden azonosság vagy hasonlóság ellenére – idegen, ebből fakadóan módszertani kérdéssé kell váljon, kiknek és milyen mélységben készül. Valamennyi felsorolható kritika ellenére azonban kétségtelen tény, hogy e kötet a politikai életutat tények és adatok szintjén pontosan mutatja be, s teszi ezt olvasható formában, tele az elnök környezete által elmondott anekdotával.

Rékási Lóránd

[1] https://news.gallup.com/poll/165893/majority-believe-jfk-killed-conspiracy.aspx

[2] Frederik Logevall: JFK – A fiú, aki együtt nőtt fel Amerikával – A fiatalkori évek (1917-1956) Alexandra Könyvesház, 2022. pp. 800.

 

Ezt olvastad?

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,
Támogasson minket