Felekezeti hajtások a nemzet szívén, avagy nemzet és egyház kapcsolata Közép-Európában

Jelen írás célja a szlovák, cseh és lengyel nemzeti mozgalmak és az ezeket valamilyen formában támogató keresztény felekezetek együttműködésének áttekintése a kora újkortól napjainkig. Az egyes esettanulmányok ismertetése előtt érdemes egy rövid nacionalizmuselméleti kitérőt tenni, hiszen európai viszonylatban korántsem magától értetődő az egyház és a nemzettudat pozitív kapcsolatának vizsgálata.

A korunkban dominánsnak tekinthető modernista–konstruktivista nemzetfelfogás szerint a nemzetté formálódás kimondottan világias jelenségnek számított a 18. század végétől kezdődően. E nacionalizmustudományi iskola felfogásában a nemzetek egyértelműen a történelmi legújabb kor termékei, melyeket az adott szakember álláspontjától függően a politikai tényezők, a gazdasági folyamatok vagy éppen a kulturális elit hoztak létre mesterségesen. Egyikük sem említi különösebben az egyházak lehetséges szerepét a nemzetté válás folyamatában, sőt, döntően nyugat-európai és észak-amerikai kutatásaik alapján a nemzeti mozgalmak vallástalan jellegére engednek következtetni.

Sokkal jelentősebb szerepet tulajdonít a vallási motívumoknak a nemzetek kialakulásában az etnoszimbolista iskola. Ezen felfogás szerint egyebek mellett a közös mítoszok és emlékek játszanak kulcsszerepet a pre-modern etnikai közösségek (ethnies) modern nemzetté válásában. A nemzeti lét gyökereit hosszú időtávon (longue durée) elemző paradigma képes rávilágítani arra, hogy egyes vallási csoportoknak, felekezeteknek milyen fontos szerepük volt a századok során az etnikai közösségből nemzeti közösséggé fejlődésben. Ebből kifolyólag ez a tudományos nézetrendszer már nagyon is igazolja a felekezetiség és a nemzeti mozgalmak összekapcsolódásának lehetőségét firtató kérdésfeltevést.

Umut Özkrimili egy articsókához hasonlította az etnoszimbolista elmélet nemzetfelfogását. Miként a külső levelek körbeölelik a termés szívét, úgy rakódtak rá a századok során a modern nemzet ismertetőjegyei a meglévő etnikai tudatra. (Forrás: en.wikipedia.org)

Közép-Európa vonatkozásában közismert a nyugat-európaitól számos ponton eltérő fejlődési modell. A már említett nyugati szekuláris nemzetfelfogástól és felvilágosult racionalista ideológiától lényegesen különböző azonosságtudat elterjedtségét hangoztatja Kiss Gy. Csaba, amikor megállapítja, hogy „Közép-Európában viszont a modern nemzeti identitás formálásában jelentős szerepe volt az egyházi értelmiségnek, a nemzet jelképeinek megteremtésében jobban támaszkodtak az ideológusok a hagyományra. (…) Summázva annyit mondhatunk: nemzeti és vallási identitás itt jóval inkább összefonódott, mint Nyugaton.”[1] Ugyanezt a gondolatmenetet viszi tovább Hadrovics László nyelvész, aki a keleti rítust követő szerbek, románok, bolgárok tanulmányozása kapcsán jutott arra a nyugati rítusú közép-európai népek esetében is helytálló következtetésre, hogy „a vallás és egyház tehát olyan szerves kapcsolatban volt a nemzet politikai törekvéseivel, hogy a keleti típusú nacionalizmus kialakulását lehetetlen a nyugati nacionalizmus fogalmával értelmezni.”[2] Az elméleti háttér megismerése után tekintsük most át az egyes közép-európai nemzeti mozgalmak felekezeti vonatkozásait.

Szlovák nemzeti mozgalom

A szlovákság esetében érdekes kettősség figyelhető meg a nemzeti ügy iránt elkötelezett felekezet kilétét illetően. Míg a kora újkorban a katolikus egyház indította el a szlovák irodalmi nyelv létrehozásának folyamatát, addig a 19. századra egyértelműen az evangélikus egyház lelkészei vették át a nemzeti érzelmű értelmiség szerepét. A nagyszombati érseki szemináriumban tanuló Anton Bernolákot (1762–1813) a szlovák irodalmi nyelv megteremtőjeként ismeri az utókor. Bernolák a protestáns fordítású, ún. králicei biblia (1630) cseh nyelve helyett szorgalmazta a szlovák nyelv használatát az egyházi irodalomban és síkra szállt a szlovák nemzet csehektől független szláv mivolta mellett is. A szlovák katolicizmus nyelvévé a nyugati-szlovák nyelvjárást tette meg, így egyszerre sikerült megerősítenie felekezeti és nemzeti értelemben is a szlovákságot.

A 19. századra azonban fordult a kocka. Noha a szlovák lakosságnak csak valamivel kevesebb, mint a fele tartozott az evangélikus egyházhoz, a magyarországi evangélikusságon belül mégis a szlovákok alkották a legnagyobb nemzetiségi csoportot. Az 517 evangélikus egyházközség 72 százaléka részben vagy egészében szlovák anyanyelvű hívekből tevődött össze. Számszerűen ez 231 színszlovák és 143 részben szlovák gyülekezetet jelent 1841-ben. Az evangélikusságra oly jellemző csoportszolidaritás és vertikális nyitottság tette lehetővé egyébként azt, hogy az országos közéletben arányukon felül vettek részt evangélikusok, mint például Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Görgey Artúr, akik közül számosan szlovák felmenőkkel is rendelkeztek.

Szlovákság és evangélikusság leginkább akkor fonódott össze, amikor 1840-ben gróf Zay Károly (1797–1871) országos főfelügyelő felvetette a protestáns unió gondolatát Magyarországon, vagyis az evangélikus és a református egyházak egyesülését. Ez az ötlet nem volt példanélküli a korban, hiszen a lutheri reformáció 300. évfordulóján, 1817-ben III. Frigyes Vilmos porosz király rendeleti úton egyesítette birodalmának lutheránus és kálvinista egyházait. Míg azonban Poroszországban ez az intézkedés a centralizációt volt hivatott szolgálni, Magyarországon vélhetően a protestánsok hatékonyabb érdekérvényesítését kívánta elősegíteni ezzel Zay Károly a katolikus Habsburg Birodalmon belül.

Gróf Zay Károly császári és királyi kamarás (forrás: wikipedia.hu)

Nem így értelmezte azonban a szlovák evangélikusok jelentős része az unió tervét. Jozef Miloslav Hurban (1817–1888) hlubokai lelkész 1846-ban megjelentette részben teológiai, részben politikai hangvételű röpiratát Unió, avagy a lutheránusok és kálvinisták egyesülése címmel, amelyben egyértelműen az egyesítő törekvésekkel szemben foglalt állást. Művében a szlovákságot fenyegető asszimilációra hívja fel a figyelmet, tartva attól, hogy amennyiben a „szlovák egyháznak” tartott evangélikus egyesülne a „magyar egyháznak” tartott reformátussal, akkor „az evangélikus szlovákok előbb halnak meg vagy lesznek katolikusok, minthogy reformátussá váljanak”.[3] Érdekes kontrasztot mutat Kossuth Lajos egy 1842-ben írott levele Zay Károly részére, amely a szlovák aggályokat látszik igazolni: „ha conventünk a tótok ellenében egyházunk becsületét a magyar nemzet előtt meg nem menti, én, és igen sokan átmegyünk a reform. atyánkfiaihoz, s megszűnünk tagjai lenni azon egyháznak, melly magát magyar nemzetellenes érdekekkel identificálja.”[4] Furcsa egybeesés, hogy míg Hurban katolikus hitre téréssel fenyeget unió esetén, Kossuth a szinte kizárólag magyar anyanyelvű református közösségbe való áttérést helyezi kilátásba az unió meghiúsulása esetén. Ezek a szélsőséges – és talán nem is teljesen komolyan vehető – kijelentések mindenesetre jól tükrözik a nemzeti identitás túltengő súlyát a felekezeti hovatartozás terén.

Cseh nemzeti mozgalom

Cseh- és Morvaországban a németesítő törekvések elleni küzdelem jelentette a nemzeti mozgalom kiindulási alapját a kora újkorban. Jellemző példa erre František Jan Vavák (1741–1818) milcicei bíró imádsága, aki Szent Vencel kopjájától, Szent Adalbert evezőjétől, Szent Prokop keresztjétől, IV. Károly koronájától és Nepomuki Szent János nyelvétől várta az égi védelmet. A cseh katolikus pantheon színe-javát felvonultató Vavák létfontosságú szerepet tulajdonított a cseh nemzet önazonosságában a katolicizmusnak.

A fehérhegyi csata (forrás: en.wikipedia.org)

A védőszentek nemzetmegtartó rendeltetése mellett a nyelvi tényező is kiemelt figyelmet kapott már a 18. század elején. A katolicizmust, azon belül is a jezsuitákat, sűrűn érték olyan vádak a 19. századtól kezdődően, hogy bűnösök a cseh nyelv hanyatlásában a történelmi vízválasztónak számító fehérhegyi csata (1620) utáni korszakban. Az ellenreformációs törekvések ugyanis valóban számos esetben az ócseh nyelvű, nem-katolikus kiadványok elpusztításával jártak együtt. Nem véletlen, hogy a latin és német nyelvet használó, Habsburg örökös tartománnyá süllyedt Csehországban egy országjáró körúton lévő pilzeni polgár, Antonín Frozín (1671–1720), a következőket írta 1703-ban: „nyelvünk azért nem pusztul ki, mert ez a nyelv legjobban a kisvárosi, főként pedig a falusi egyszerű napszámos, majorsági földmíves nép körében tartja magát, akárcsak más országokban, hol az ott honos nyelvek szintén az egyszerű nép soraiban élnek.”[5]

A 19. században egyre inkább a huszita hagyományra építő, vallástalan jellegű nemzeti mozgalom kerekedett felül a katolikus irányvonalon. Annak ellenére sikerült a cseh társadalom döntő többségét a huszitizmussal történő szimpátiára rábírni, hogy a lakosságon belül csak elenyésző arányban éltek protestánsok. A „kiscseh” hagyományt elterjesztő evangélikus történész, František Palacký (1798–1876) Husz Jánosról írott monográfiája kulcsszerepet játszott ebben a tudati átalakulásban. Az egyetemes katolicizmussal szemben a sajátosan cseh jelenségnek számító huszita tanokra alapuló eszmerendszer jól rezonált a társadalmilag erős cseh kispolgárság köreiben. Ennek a partikuláris identitásnak éppúgy része volt a katolikus egyházzal szembeni ellenérzés, mint a németektől történő elhatárolódás. A korábbi „nagycseh” identitást, amelyben az egyetemalapító IV. Károly császár európaisága és a katolikus hagyomány szervesen egybefonódott, felváltotta a kisebb léptékben gondolkodó, befelé fordulásra hajlamosabb „kiscseh” mentalitás.

A cseh társadalomra a 19. század óta jellemző a nagycseh és kiscseh politikai erők váltógazdasága vagy éppen együttélése. Hogy mennyire mélyen gyökerezik azonban a Habsburg-hű katolikus egyház negatív történelmi megítélése, jól mutatják a Szovjetunió felbomlását követő rendszerváltozás fejleményei. Az egyházak 1990-es kárpótlásakor ugyanis a közvélemény ellenállása miatt nem kaphatta vissza vagyonának nagy részét a cseh katolikus egyház.

František Palacký (forrás: en.wikipedia.org)

Lengyel nemzeti mozgalom

Talán a lengyel eset tartogatja a legnagyobb meglepetést az olvasó számára. Szemben ugyanis a ma közismert buzgó katolikus és pápatisztelő lengyelek heterosztereotípiájával, a „hosszú 19. század” lengyelsége merőben más képet mutat. Kiindulási pontként Lengyelország 1795. évi, harmadik felosztását tekinthetjük. Ekkor a katolikus Habsburg, a protestáns porosz és az ortodox orosz birodalmak teljes egészében megszűntették az önálló lengyel államiságot bő egy évszázadra az ország területének birodalmaikba történő integrálásával. A lengyel világi társadalom ebben a kritikus helyzetben a Pápaságtól remélt igazságtételt és hitben való megerősítést, amelyet azonban nem kapott meg.

A Pápai Állam teleologikus értelmezésében Lengyelország felosztása a lengyel nép isteni büntetése volt a jakobinus és liberális vezetők, például Tadeusz Kościuszko tevékenysége miatt. Ezt a nézőpontot betonozta be a Szent Szövetség 1815-ös létrejötte a fentebb említett birodalmak között. Maga XIII. Leó pápa is áldását adta a felekezetileg csak kisebb részt katolikus szövetség működésére, hiszen a nagy francia forradalom és a napóleoni háborúk zűrzavaros időszaka után ettől a politikai konstellációtól várta a rend megszilárdítását Európa konzervatívabbik fele. Ennek megfelelően a pápák trilojalista hozzáállást vártak el a lengyelektől, a Szent Szövetség stabil működésének érdekében. Mindez azonban a Pápaság tekintélyének drasztikus romlását idézte elő, mivel az óhajtott igazságtétel és a szolidaritás kifejezése elmaradt a katolikus egyházfő részéről.

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a lengyel katolikus egyház teljes egészében behódolt a nagyhatalmak és a pápa akaratának. Noha a konzervatív főpapság körében általános volt a nemzeti ügyek iránti közöny – ami részben abból is adódott, hogy mindhárom országrészben előszeretettel neveztek ki az uralkodók hírhedten alkalmatlan személyeket a püspöki székbe vagy éppen évtizedekre üresen hagyták azokat – a „radikális” alsópapság soraiban már találni nemzetébresztő klerikusokat is, mint például Piotr Ściegienny (1801–1890). Akadt olyan hitvédő is, aki a katolicizmust a lengyelség kizárólagos fokmérőjének megtéve olyan kijelentésre ragadtatta magát, hogy „csak annyi jó lengyel van, ahány jó katolikus”. Az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások korántsem arattak akkora sikert a 20. század előtt, mint esetleg később, mivel a lengyel területek lakosságának mintegy egyharmada nem katolikus vallású zsidó vagy nem lengyel nemzetiségű ukrán volt.

Jasna Góra 1655-ös ostroma. A második északi háború során a protestáns német-svéd csapatok ostromát a katolikus lengyelek sikerrel verték vissza Czestochowa mellett. A pálos kolostor azóta a vallási és nemzeti függetlenség jelképeként él a lengyelség tudatában. (Forrás: en.wikipedia.org)

1875-ben mégis sor került egy Lengyel Nemzeti Egyház létrehozására, igaz, az Amerikai Egyesült Államokban. Ezt a Vatikántól független szervezetet karolták fel a későbbiekben a szovjet megszállók, remélve, hogy ezzel megoszthatják a lengyel katolikusokat. Tervük azonban nem bizonyult életképesnek, sőt, a második világháború évei alatt visszanyerte régi tekintélyét a római katolikus egyház Lengyelországban. Ennek köszönhetően a hazafiatlanság és kollaboráció bélyegétől megszabadulva nézhetett szembe a kommunizmussal a lengyel nemzeti identitástól immáron valóban nehezen elválasztható katolikus egyház.

Kitekintés a mára

Az amerikai illetőségű Pew Research Center 2017 májusában hozta nyilvánosságra egy 2015 júniusa és 2016 júliusa között zajló felmérésének eredményeit Közép- és Kelet-Európa vallási és nemzeti identitásának viszonyrendszeréről. A reprezentatív adatfelvételen alapuló kutatás egyértelműen kimutatta, hogy a tág értelemben vett poszt-szovjet térségben jelenleg is összetartanak a személyes önmeghatározás nemzeti és felekezeti tényezői. Különösen is igaz ez az ortodox többségű államok lakóira, de a szűk értelemben vett Közép-Európán belül Lengyelországban is megfigyelhető egy adott felekezet (katolicizmus) szerepe az „igaz lengyelség” megélésében. A katolikus többségű közép-európai országok polgárai átlagosan 57 százalékban gondolják azt, hogy hitüknek fontos szerepe van a nemzeti identitásukban, szemben a németek 30, vagy a franciák 23 százalékával.

egyház
A csíksomlyói búcsú pünkösdkor sokak számára legalább annyira nemzeti jellegű esemény, mint amennyire egyházi ünnep. (Forrás: szekelyfold.ma)

Ugyan Szlovákiát nem vizsgálta a kutatás, de a maradék három visegrádi állam esetében korreláció figyelhető meg a vallásosság intenzitása és a nemzettudattal ezen esetekben rokonítható „állampolgári büszkeség” között: Magyarországon a magukat inkább vagy nagyon vallásosnak tartó válaszadók 55 százaléka, Lengyelországban 45 százaléka, Csehországban 40 százaléka nyilatkozott úgy, hogy „nagyon büszke” arra, hogy saját országának állampolgára lehet. Vagyis a vallásilag aktívabb személyek elkötelezettebb honpolgárok is, még a hírhedten vallástalan Csehországban is! Érdemes észben tartani azt is, hogy noha vallási buzgóság terén a világátlag alatt helyezkedik el Közép-Európa, a Föld más térségeivel összehasonlítva mégis többen értenek egyet azzal a kijelentéssel, hogy a nemzeti identitásnak fontos része a vallási identitás is. Mindezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy a bevezetőben ismertetett nacionalizmustipológiai kettőség a következő évtizedekben is jellemző lesz Európára.

Kövecses László

Felhasznált irodalom:

Davies, Norman: Lengyelország története. Osiris, Budapest, 2006.

Demmel József: Pánszlávok a kastélyban: Justh József és a szlovák nyelvű magyar nemesség elfeledett története. Kalligram, Pozsony, 2014.

Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Cornell University Press, Ithaca, 1983; Anderson, Benedict: Imagined Communities. Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. London, 1983. [Magyarul lásd: Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus. Napvilág, Budapest, 2009; Benedict Anderson: Elképzelt közösségek: gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. L’Harmattan, Budapest, 2006.]

Hadrovics László: Vallás, egyház, nemzettudat: a szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt. ELTE Kiadó, Budapest, 1991.

Hamberger Judit: A cseh nemzettudat jellemzői. Pro Minoritate, 9. évf. (1999) tél. 27–32. 29. oldal

Hobsbawm, Eric: Inventing Traditions. In: E. Hobsbawm – T. Ranger (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983. [Magyarul lásd: A nacionalizmus kétszáz éve. Előadások. Maecenas, Budapest, 1997.]

Kiss Gy. Csaba: Nyugaton innen – Keleten túl: művelődéstörténeti esszék és tanulmányok. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000.

Nairn, Tom: The Break-up of Britain. Crisis and Neo-Nationalism. Verso, London, 1981.

Patočka, Jan: Mi a cseh? Esszék és tanulmányok. Kalligram, Pozsony, 1996.

Pew Research Center: Religious Belief and National Belonging in Central and Eastern Europe. National and religious identities converge in a region once dominated by atheist regimes. 2017. május 10. Online: https://www.pewresearch.org/religion/2017/05/10/religious-belief-and-national-belonging-in-central-and-eastern-europe/ Hozzáférés: 2022. április 19.

Rak, Jiří: A barokk patriotizmus hányattatásai. Csehország a Habsburg-monarchiában. Gondolat, Budapest, 1989.

Smith, Anthony D.: The Ethnic Origins of Nations. Blackwell, Oxford, 1986. [Magyarul lásd: A nemzetek eredete. In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Rejtjel, Budapest, 2004. 222–224.]

[1] Kiss Gy.: Nyugaton innen, 93. oldal

[2] Hadrovics: Vallás, egyház, nemzettudat, 5. oldal

[3] Demmel: Pánszlávok a kastélyban. 327. lábjegyzet

[4] Demmel: Pánszlávok a kastélyban. 314. lábjegyzet

[5] Rak: A barokk patriotizmus hányattatásai, 42–43. oldal

A cikk teljes változata a Valóság című folyóiratban jelenik meg.

Ezt olvastad?

A március tizenötödikei nevezetes népgyűlésről, melyen Petőfi naplóbejegyzése szerint a „szakadó eső dacára mintegy tízezer ember” vett részt, sok szó