A korzó a két világháború közötti vidéki városokban

A korzó a „nagyobb városoknak az az útja, ahol a közönség társaságbeli érintkezés alkalmául is szolgáló sétáját végzi” – határozta meg az Új Idők Lexikona 1939-ben. A legtöbb helyen központi tereken és utcákon alakult ki, általában a régi piac környékén. A 20. század első felében a legtöbb városban a főbb utcákat és tereket rendezték, csinosították, közvilágítással, esetleg burkolattal látták el, így a település legreprezentatívabb részévé váltak. A korzót emellett nagypresztízsű kávéházak, szállók, üzletek, fontos városi intézmények (például a város- és vármegyeháza) vették körbe, így rendszerint nyüzsgés jellemezte e tereket. A forgalmas útvonalak nem egésznap, hanem csak a késő délelőtti és esti órákban váltak igazán korzóvá, amikor is a városi polgárság elegáns ruhát öltött és belekezdett látszólag céltalan sétájába. De miért? A korzó a két háború között is a társas érintkezés egyik fontos terét képezte a közszférán belül. Hogy miért, azt a legtalálóbban talán az Est hármaskönyve fogalmazta meg:

Csak sétálni: van kellemesebb hely. Csak beszélgetni: van meghittebb. Csak nézni: van kényelmesebb. Csak mutatkozni: van feltűnőbb. De így, minden együtt, nincs sehol.” (Csánk Endre: Nő a korzón In: Az Est hármaskönyve. Asszony, szépség, szeretet. Az Est Lapkiadó Rt., Budapest, 1935. 79.)

A korzón visszafogott viselkedést vártak el mindenkitől. A pécsi Sétatér az 1930-as években. (MANDA/Csorba Győző Megyei Könyvtár; 1/1973)

A korzó elméletben mindenki számára hozzáférhető nyilvános tér volt, amelyeken előzetes válogatás nélkül a legkülönbözőbb embercsoportok vegyülhettek. A kisvárosokban, a nagyvárosokkal ellentétben, az emberek egy szűkebb kört alkottak, és hajlamosabbak voltak magukat elhatárolni másoktól. Ez szoros belső összetartást igényelt, ami viszont egyben korlátozta az egyén tulajdonságainak és a szabad mozgásának a kibontakozását, hiszen minél inkább másképp viselkedett valaki a körön belül, annál nagyobb volt a kockázat, hogy szétszakítsa ezeknek a köröknek a kereteit. Emiatt a közösség kölcsönösen aggódva felügyelte az egyén teljesítményét, életvitelét, érzelmeit. A rend fenntartása érdekében mind a hatóságok, mind a társadalom tagjai szabályokat hoztak a tér használatára.

A hatóságok a 19. század eleje óta törekedtek az utcai térhasználat minél egyöntetűbb legyen. A szabályozások és az intézkedések leginkább a polgárságnak kedveztek, hiszen az ő értékrendjüket kényszerítették a széles tömegekre.

A rendeletek mindenkire vonatkoztak társadalmi hovatartozástól függetlenül, ezért általában igyekeztek minél pontosabban leírni, hogy milyen tevékenység ütközik a szabályokkal. Ha a rendeletalkotó nem járt el körültekintően és a szövegben definiálatlan fogalom maradt, akkor az lehetőséget adott a végrehajtó szerveknek a szabad értelmezésre. Például 1927-ben a belügyminiszter rendeletet hozott a közerkölcsiség védelméről. „[A]z utolsó évtized zivatarai, és főként a külföldről beszüremkedő káros befolyások”-ra hivatkozott. Ennek részeként elrendelték a rendőrség rendszeres és hatékony ellenőrzését az utcákon és más nyilvános helyeken. A rendelet meghatározta, hogy milyen tevékenység tilos:

1. nyilvános helyen (utcán, személyszállító közlekedési járóművön stb.), vagyis egyáltalában minden olyan helyen, amely a nagyközönség részéről megközelíthető, minden káromkodás, továbbá minden olyan hangos trágár beszéd, olyan ocsmány kifejezés használása, vagy szeméremsértő mozdulat vagy taglejtés, amely alkalmas arra, hogy mások jó ízlését és erkölcsi érzését sértse;

2. nyilvános helyen tisztességes nőt (leányt vagy asszonyt) ismerkedési célból, alkalmatlankodva, akarata ellenére megszólítani, annak bármi módon alkalmatlankodni, tolakodó módon terhére lenni, őt akarata ellenére követni, avagy neki tisztességtelen ajánlatot tenni;

3. nyilvánvalóan szeméremsértő, érzéki izgatásra alkalmas, avagy egyébként a jóízlést durván sértő sajtóterméket (1914. évi XIV. t.-c. 2. §-a), képet, szobrot vagy bármi más tárgyat utcai kirakatokban avagy egyéb oly nyilvános helyen, ahol azokat bárki láthatja, kiállítani, kifüggeszteni, kitenni, vetíteni, kínálni vagy árusítani;

4. nyilvános helyen bármily természetellenes fajtalanságra való felhívás, vagy ennek látszatát keltő mindennemű feltűnő viselkedés (tolakodó megszólítás, követés, illetlen taglejtés stb.)” (A m. kir. belügyminiszter 1927. évi 151.000. számú körrendelete, a közerkölcsiség védelméről.)

Nemcsak a megfelelő viselkedés, de a divatos öltözet is a normakövetés részét képezte. (Színházi Élet, 1924/37. 36.)

A nyilvános teret viszonylag hamar behatárolták a hatóságok. 1930-ban a Belügyi Közlönyben tisztázták, hogy a rendeletben meghatározott kihágások elkövetésénél a „nyilvános hely” fogalmába „zárt udvar is beleértendő, ha a kihágást elkövető magatartása olyan, amely a zárt hely határain átlépve alkalmas arra, hogy az utcán járókelők jóízlését és erkölcsi érzékét sértse”. (Belügyi Közlöny, 1930/48. 756.) A tisztességes nő definiálására viszont majdnem egy évtizedet kellett várni. 1937-ben a Magyar Rendőr című lapban „A tisztességes nő az erkölcsvédelmi rendeletben” címmel jelent meg egy cikk. A rendőrtanácsosként dolgozó szerző arra jutott, hogy minden sértett nő tisztességesnek számít, amennyiben nem bejegyzett prostituált vagy nem folytat „keresetszerű titkos kéjelgést”. Korábban ugyanis sokan azzal védekeztek, hogy a leszólított nő nem volt tisztességes vagy, hogy nem ismerkedési szándékkal közeledtek az illető felé. Általában a helyszínre rendelt rendőrön múlt, hogy hogyan reagál ezekre az esetekre.

A társadalom elképzelései a korzó rendjéről a viselkedési útmutatókban rajzolódtak ki, hiszen a korszak népszerű illemkönyvei részletesen kitértek a kívánatos utcai magatartásra. Az illemszabályok megszegése nem járt jogi szankciókkal, ellenben azokat, akik nem viselkedtek megfelelően, a közösség kizárhatta sorai közül. Az illemkódexek utasításai zömmel külsőségekre fókuszáltak, hiszen az emberek a közvetlen kontakt hiányában ez alapján tudták megítélni egymást. Alapelvük többnyire azonos volt, legtömörebben az Új Idők Illemkódexe foglalta össze:

Nyilvános helyen való magatartásod két elvhez igazodjék. Az első: légy tartózkodó. A második: kerüld a feltűnést. Mert a művelt embert a műveletlentől utcán […] elsősorban az különbezteti meg, hogy viselkedése tartózkodó, másodsorban pedig az, hogy feltűnést sosem kelt.” (Új Idők Illemkódexe, 1937. 169.)

Az illemkönyvek jellemzően a középosztálynak szóltak és a szabálykövetést is a műveltséghez sorolták. Az illemszabályok, bár sok témát érintettek, nem voltak olyan konkrétak, mint a rendeletek. Az olvasóknak valószínűleg a legtöbb dolog evidens volt és így nem szorult különösebb magyarázatra.

A nők számára az illemkönyvek sokkal részletesebb szabályokat írtak elő, mint a férfiaknak. A nyilvános téren elfogadható magatartás mellett a megfelelő megjelenés leírására is nagy hangsúlyt fektettek ezek a kiadványok. A korzó a társadalmi reprezentációnak is fontos színtere volt és a nők viseletükkel is árnyalták ezt a képet; itt nyílt lehetőségük arra, hogy megmutassák a legújabb divatnak megfelelő utcai ruházatukat.  A különböző társadalmi rétegek nőtagjai mind megmutatták magukat a korzón, a különbség csupán az öltözékek árában, valamint a korzó használatának idejében mutatkoztak meg:

A legelső, a maga nemében egyetlen, a korzók korzója persze a Dunapart, amelynek levegőjében, főleg a déli órák alatt, a pesti nagyvilág a polgári társadalom hölgyeinek parfőmjei szállanak el. Kis irodista leányok róla beszélnek a hivatalban, de csak vasárnap vehetnek részt élénk és színes nyüzsgésében, amikor viszont elvből hiányzik a hétköznapi törzsközönség. A legújabb divat, a legdrágább női szalonok korzója ez, menj rajta egyszer végig, s bármely hölgyről könnyű leolvasni, hogy ami rajta tovalibben, az a cipőtől a kalapig legalább ötvenezer korona tovalibbenése, ha nem százezeré. Az új és legújabb gazdagok korzója ez, a pénzt könnyen, sőt bűnösen szerző fényűzésé, amely két óra után ér véget, hogy másnap újra kezdődjön, mint egy léha, kacér és érzéki tourbillon.” (Dömötör István: A korzó. Új Idők, 1920/16.  324.)

Még a kisebb városokban is a legfrissebb divat szerint öltöztek a nők. (Színházi Élet, 1924/28. 42.)

Azt, hogy a külsőségek mennyire meghatározták ezt a nyilvános szférát, mutatja az 1924-ben és 1925-ben megrendezett „korzó szépe” verseny felhívása, amelyet a Színházi Élet című hetilap szervezett minden nagyobb vidéki városban:

Lapunk 121.ik lapján pályázati szelvényt mellékeltünk erre a célra, amellyel szavazni lehet, amellyel meg lehet választani a királynőt, minden városnak a maga királynőjét. Derüljön ki a pályázatunkon, kik azok, akikért rajong az ifjúság, akikért a köszvényes huszárezredes talpra ugrik, akikre szebben ragyog a napsugár, akikéit boldogság élni és meghalni naponként kétszer: délben és este, a déli meg az esti korzón.” (Színházi Élet, 1924/20. 30.)

A lap számos képet közölt a vidéki korzózó hölgyekről, akiknek az öltözéke és hajviselete többnyire ugyanúgy az aktuális divatot követte, mint a budapesti vagy a nyugat-európai nőké, hiszen a mozifilmek és a képes magazinok terjedése következtében a divattrendek is sokkal gyorsabban jutottak el a kisebb városokba, mint korábban.

Jelentős különbség volt a vidéki városok és Budapestkorzói között, hogy míg az utóbbiban természetes volt, hogy idegenek sétáltak a korzón, addig vidéken ritkán cserélődött a korzózó közönség. Ebből fakadóan a külső megjelenés különösen felértékelődött a középosztály szemében, hiszen a város méretéből fakadóan az információk a nagyvárosokhoz képest gyorsabban terjedtek, valamint jellemzőbb volt a kölcsönös ismeretség, illetve felügyelet. Ennek köszönhetően nem maradhatott például sokáig titokban egy-egy településen, hogy ki kinek udvarol. Mivel az egyén kevésbé tudott rejtve maradni a köztereken mások tekintete elől, emiatt egy bizonyos szint felett nem lehetett a külsőségeket elhanyagolni, ha az illető nem szeretett volna rossz nyelvek célpontja lenni.

A vidéki városokban jellemzőbb volt a kölcsönös ismeretség a korzózó közönség körein belül. (Színházi Élet, 1924/26. 27.)

Bár a korzót mindkét nem képviselője látogatta, a helyi sajtótermékek leginkább a női színtérként tűntették fel, ahol a legfontosabb a legújabb divat bemutatása volt:

„[…] pillanatok alatt annyi szépasszony és lány lepte el a korzó aszfaltját, mintha nem is az első tavaszi napsugár, hanem maga Páris tartotta volna bevonulását Pécsre.  […] Pécsre tévedt idegen — ha ráadásul a déli korzóra is kitévedt — irigykedve állapíthatta meg, akármelyik város is vallja szülöttjének — hogy másutt nem igen látni annyi szépasszonyt és leányt, mint itt, mint amennyit ma a pécsi korzón gyönyörű csokrétába kötött az első tavaszi napsugár.” (Pécsi Napló, 1926. január 29. 4.)

A divatról és a korzóról szóló diskurzus szinte évről évre megjelent a helyi lapokban, különösen jellemző volt az évszakváltásokkor, amikor a hétköznapi viselet az időjárásnak megfelelően megváltozott.

A korzón a tavasz lehelete csókolgatja a platánfák kopaszra nyírott fejét. A sétányon pedig a legújabb tavaszi divat szerint öltözött ringó járású asszonyok és darázsderekú lányok vonulnak el. A tavaszi csalóka idő, megváltoztatta az ucca, de főleg a nők külsejét, Az eddig dédelgetett télikalapok, karmantyúk, hirtelen eltűntek, hogy helyet adjanak a lenge csipkegalléroknak, könnyű kosztümöknek és egyéb fehérségeknek, mellyel a nők könnyen és egyszerűen üdévé és tavasziassá változtatják át a téli ruhát.” (Szegedi Új Nemzedék, 1921. február 20. 3.)

A korzón felbukkanó női viseleteket nem differenciálták társadalmi vagy vagyoni helyzet alapján, a női divatot homogénnek tűntették fel ezek a lapok. Ennek egyik oka lehetett, hogy csupán egy adott társadalmi csoport képviseltette magát a korzón, de sokkal valószínűbb, hogy a két háború közötti időszakban a nagyobb városokban a nemzetközi divat elterjedése miatt már csökkent a külsőség különbözősége a különböző társadalmi osztályok között. Ez a jelenség a nőknél látványosabb volt, mint a férfiaknál. Az aktuális divathoz való ragaszkodás ugyanis nem csupán az (anyagi) reprezentációval köthető össze, hanem a normakövetéssel is. Mivel a korzó alapvetően a külsőségek bemutatásának volt a színtere, ami magába foglalta a legújabb divatok felsorakoztatását is, ezért azok, akik eltértek az aktuális divattól közbeszéd tárgyai lettek azonnal a korzózó közönség között. Az ilyen jellegű kritizálás, valamint pletykálkodás viszont szerves része volt a korzózás rítusának:

„[…]Az igazi korzózáshoz nemcsak a kedélyes sétálgatás, a barátságos pletyka, az új ruhák és a friss barátságok mutogatása és megkritizálása tartozik […].”(Pápai Hírlap, 1926. július 31. 1.)

A nők a korzón mutatták be a legutóbbi divatnak megfelelő ruházatukat. (Színházi Élet, 1924/27. 33.)

Egy-egy tavalyi ruhadarab azonban még nem okozott általános felháborodást, sokkal zavaróbb volt, ha a korzózókat kizökkentették a deviáns elemek a megszokott mindennapos sétájukból.

A vidéki városi közösség a nagyvárosoknál jobban elvárta a normakövetést. Azok, akik nem követték a szabályokat, feltűnést keltettek a korzón, a közönség pedig nem riadt vissza a hatóságok közbeavatkozását kérni, szélsőséges esetben még akkor sem, ha a saját családtagjukról is volt szó.

A helyi sajtó rendszeresen beszámolt a normaszegő esetekről, ami időnként mindössze hangos káromkodást jelentett. Az ilyen típusú hírek főleg 1927 után szaporodtak meg az újságokban, amikor is a belügyminisztérium kiadta közerkölcsiség védelméről szóló rendeletét. Ennek ellenőrzését és betartatását a helyi rendőrhatóságokra bízták, akik időnként razziát tartottak a városok korzóin.

A korzón leggyakrabban az ún. aszfaltbetyárkodás miatt érkeztek panaszok fiatal férfiakra. (Aszfaltbetyárkodásnak nevezték azt, ha egy férfi az utcán egy nőt kéretlenül követett, illetlenül megszólított vagy megérintett.) A rendőrség csupán a beérkezett feljelentések hatására intézkedett, illetve időnként megismételte a razziákat.

Az államrendőrség pécsi kapitányságára különösen az utóbbi időben sűrűn érkeztek panaszok a Király-utcai korzón uralkodó állapotok miatt. A panaszosok előadták, hogy helyenkint olyan állandó csoportosulások vannak, amelyek lehetetlenné teszik a gyalogközlekedést, emellett éretlen suhancok megjegyzésekkel molesztálják a sétáló nőket, nem riadva vissza sok esetben a sértő inzultusoktól sem, Ennek a tűrhetetlen állapotnak megszüntetése érdekében a kapitányság vezetője a korzó fokozottabb ellenőrzését rendelte el és a lapok útján is figyelmezteti a közönséget arra, hogy minden esetben azonnal vegyen igénybe rendőri védelmet. A rendőrség az aszfaltbetyárok ellen a legszigorúbb eljárást teszi folyamatba.” (Dunántúl, 1932. április 16. 4.)

A férfiak nem szólíthattak le csak úgy nőket a korzón. (Színházi Élet, 1924/33. 35.)

Jóval jellemzőbb volt, hogy a vidéki államrendőrségek esténként nőket igazoltattak a korzón erkölcsrendészeti razzia során. Céljuk a titkos prostitúció felderítése volt, azonban ezeken az alkalmakon minden olyat nőt bevittek, aki nem tudta megfelelően igazolni magát, ami hatósági visszaélésre adott lehetőséget.

A rendőrség erkölcsrendészeti osztálya tegnap éjjel razziát tartott a korzón. A közönség részéről ugyanis nap-nap után számos panasz érkezett a rendőrségre. Tegnap éjjel dr. Hamar Zoltán rendőrfogalmazó irányításával több detektív és rendőr rajtaütésszerű razziában sorra leigazoltatta a platánok alatt tartózkodó hölgyeket A razzia heves konsternációt keltett, sokan élénken tiltakoztak az igazoltatás ellen. A rendőrség nem kevesebb, mint tizenöt leányt állított elő a központi ügyeletre, ahol személyi adataik felvétele után valamennyit a fogdában őrizetbe vették.” (Délmagyarország, 1930. június 13. 3.)

A korzó mentén helyezkedtek el a város patinás épületei. A Széchenyi utca az 1930-as években Miskolcon. (MANDA/Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum; VF_37_250)

A városok főbb tereit és utcáit a rendőri felügyelet tette biztonságossá a polgári rétegek számára. Ők feleltek azért is, hogy a délelőtti és az esti korzón gépjárművek és a kerékpárok forgalma ne zavarja a közönséget.  Néhány városban – például Pécs, Szeged, Miskolc – korlátozták a közlekedési eszközök használatát a déli és a kora esti órákban, hogy elkerüljék a baleseteket. A két világháború között ugyanis nemcsak a korzózók, de a járművek száma is emelkedett.

A két világháború között a korzó egy olyan nyilvános tér volt, amely elvben mindenki számára hozzáférhető nyilvános térként működött, szigorú szabályai miatt olykor sokkal kirekesztőbb volt a kávéházaknál, szórakozóhelyeknél és más félnyilvános helyeknél. A vidéki városokban ráadásul jóval fontosabb volt a helyi közösség szemében a normakövetés és a kölcsönös ellenőrzés, így ezeken a helyeken jobban törekedtek arra, hogy a korzó minél homogénebb legyen. A mozivásznon és képes újságokban látott minták hatására a vidéki korzó is egyre inkább uniformizálttá vált, különösen a nők esetében.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-4-I PTE 1242 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.   

Vámos Eszter    

Felhasznált források és szakirodalom:

A m. kir. belügyminiszter 1927. évi 151.000. számú körrendelete, a közerkölcsiség védelméről

A Délmagyarország, a Dunántúl, a Pápai Hírlap, a Pécsi Napló, a Szegedi Új Nemzedék, a Színház Élet, az Új Idők c. lapok 1920 és 1944 közötti számai

Csánk Endre: Nő a korzón In: Az Est hármaskönyve. Asszony, szépség, szeretet. Az Est Lapkiadó Rt., Budapest, 1935.

Lieszkovszky Pál Alfréd – Dillinger Nándor: Illemtan és jellemnevelés. Nyomtatott Taizs József könyvnyomdájában, Pécs,1927.

Szabó István Andor: Az úriember. A jó társaság szabályai. Gondolat Kiadó, Budapest., 1923. [1990.]

Az Új Idők illemkódexe. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest., 1937.

Fábri Anna (Szerk.): A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben (1798–1935). Mágus Kiadó, Budapest, 2001.

Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940. Új Mandátum, Budapest, 1999.

Horváth Barna: Az erkölcsi norma természete. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2005.

Kosárkó László: Kisvárosi térhasználat, kisvárosi életformák. Társadalmi térhasználat Kiskunhalason az 1880-as és az 1930-as évek között. In: Ö. Kovács József – Szakál Aurél (Szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig. Kiskunhalas, 2005. 311–348.

Kosárkó László: A piac és a korzó: társadalmi térhasználat Miskolcon az 1850-es és az 1920-as évek között. Századvég, 2007/46.sz. 3–40.

Simmel, Georg: A nagyváros és a szellemi élet. In: Simmel, Georg: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Novissima Kiadó, Budapest, 2001. 223–233.

Tomsics Emőke: A pesti korzó természetrajza. História, 1993/8. sz. 27–29.

Weis István: A mai magyar társadalom. Gondolat, Bp., 2013.

Ezt olvastad?

A II. Vatikáni Zsinatot lezáró és a reformokat életbe léptető pápaként vonult be a katolikus Egyház történetébe VI. Pál pápa,