Fényfesztivál a békés forradalom évfordulójára

Kétszázezer lipcsei polgár, német és külföldi turista gyűlt össze a város főterén október 9-én este azért, hogy a 25 évvel ezelőtt lezajlott békés forradalomra, valamint a rendszerváltásra és a szovjet rezsim bukására emlékezzenek. Az Augustusplatz-on este hét óra tájban gyülekezőket – köztük azt a huszonötezer embert, akik gyertyákból formálták meg a 25-ös számot – a város polgármestere, valamint Joachim Gauck, a Németországi Szövetségi Köztársaság szövetségi elnöke köszöntötte. Számos ismert közszereplő is képviseltette magát, köztük a szász miniszterelnök, valamint a lengyel, a cseh, a szlovák és a magyar köztársasági elnökök.

Szászország egyik legnépesebb településének polgárai 2009 óta egyedülálló módon minden év október 9-én lehetőséget kapnak arra, hogy a város belső – valamivel több, mint három és fél kilométeres – körútját birtokba vegyék, s tisztelegjenek a tüntetők előtt. A tömeg lassan halad előre, az emberek a fényjátékokban, videó-bejátszásokban és különböző performance-okban, utcai művészek produkcióiban gyönyörködnek. A Neues Rathaus-nál a 25 évvel ezelőtti tüntetők felváltva skandálják a „Gorbi, Gorbi”, illetve a „Wir sind das Volk!” jelszavakat. Közben az 50-60 éves szülők és nagyszülők – akik közül sokan az 1989-es események aktív részesei voltak – gyermekeiknek és unokáiknak mesélnek Németország több évtizedes megosztottságáról és a szovjet elnyomásról.

De mi is történt pontosan két és fél évtizeddel korábban Lipcsében? Ahhoz, hogy az októberi tüntetés-sorozatok jelentőségét megértsük, vissza kell mennünk az 1980-as évek elejére, amikor a lakosok egy részének bevett szokásává vált, hogy a város szívében található Nikolaikirchében gyűltek össze. Az ún. békeimák a beszélgetések mellett elsősorban arra teremtettek lehetőséget, hogy a város polgárai viszonylag kis körben kicseréljék véleményüket, esetleg vitatkozzanak egymással. A szovjet rendszer megbicsaklása, valamint a külpolitikai helyzet eszkalálódása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az „imákon” résztvevők száma 1988 végén erőteljes növekedésnek indult, ami a következő évben is folytatódott. Az összejövetelek ekkorra már tisztán politikai színezetet kaptak, ami ellen a Stasi sem tudott határozottan fellépni. 1989 januárjában felgyorsultak az események, amikor Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásának 70. évfordulóján a lipcseiek több ezer röplapot osztottak szét a különböző megemlékezéseken.

A németországi események alakulásában óriási szerepet játszott a magyar kormány azon döntése, mely szerint 1989. szeptember 11-én szabaddá tették a határon való átjutást a hazánkban tartózkodó keletnémet állampolgárok számára. E gesztus bátorította a Lipcsében élő – egyébként rendkívül jól szervezett – ellenzékieket is, akik a nevezetes határnyitás után két héttel (szeptember 25-én, hétfőn) a Nikolaikirchéből az Augustusplatz-ra vonultak, s megfogalmazták az elnyomott állampolgárok követeléseit. A demonstrációt egy, majd két héttel később is megismételték. A Német Demokratikus Köztársaság vezetői azonban még ekkor sem voltak hajlandóak nyíltan beismerni a szovjet elnyomó rendszer erejének megbicsaklását. Erich Honecker például valamennyi nyilatkozatában szökevényeknek és a társadalom kitaszítottjainak nevezte azokat, akik átkeltek a magyar határon. A párt vezetői a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országainak egységét kívánták demonstrálni az NDK 40 éves fennállása alkalmából Berlinben szervezett ünnepségeken is. Díszes felvonulás keretében nézték végig a néphadsereg díszszemléjét, elhallgatva azt a fontos információt, mely szerint a jubileum alkalmából számos országban tömegtüntetéseket rendeztek.

Az október 9-i demonstrációra szintén egy belvárosi békeimát követően került sor, este nyolc óráig mindösszesen 70.000 ember vonult ki az utcákra, azonban egyes források 100.000 tüntetőről tudósítanak. A demonstráció nemzetközi szinten is alapvető fontosságúnak számított a rendszerváltás eseményei között, hiszen ilyen nagyszabású békés tüntetésre a szovjet blokk államaiban korábban nem került sor. A tiltakozások egyébként egészen a következő év márciusáig folytatódtak. A résztvevők száma a becslések szerint 1989. október 30-án volt a legmagasabb, aznap ugyanis háromszázezren tüntettek a berlini fal leomlásáért, valamint Németország és Európa egységéért.

Most – negyed évszázaddal az emlékezetes demonstráció után – német és világszerte elismert művészek hang- és fényinstallációi idézték fel a demonstráció mellett az 1980-as évek mindennapjait és kultúráját. Miközben a Stasi központjának lépcsőit elborították a gyertyák, a 36 emeletes belvárosi felhőkarcoló falára régi családi fotókat vetítettek, a francia testvérvárosból, Lyonból érkező alkotók pedig egy pop art stílusban készült fényjátékot mutattak be a városháza falán a szabadságról és a demokráciáról. A körút másik oldalán az emlékezők egy futurisztikus ködfelhőn sétálhattak keresztül, amely szintén az elnyomó rezsim szellemiségét idézte fel. Ünnepi kivilágításba öltözött a város vasútállomása is, ahol egyébként korabeli rádióműsorokból, tudósításokból sugároztak részleteket, hidat képezve ezzel a múlt és a jelen eseményei között. Sor került még rögtönzött koncertekre, fotókiállításra is. Az érdeklődők felszállhattak egy olyan villamosra is, amellyel a nyolcvanas évek végén a demonstrálók is utaztak.

Éjszaka, fél 12 körül gyúltak ki az utolsó fények is, az emlékezők többsége pedig hazament. Azonban néhány fiatal még ekkor is az utcákon maradt, tovább ünnepelve a két és fél évtizeddel ezelőtti eseményeket.

Ezt olvastad?

Magyar–kínai kapcsolatok 1949–1989

„Le a magyar revizionizmussal – vigyük végig az antiimperialista, antirevizionista harcot!”, „A Kína-ellenesség kudarcra van ítélve!”, „[…] tiltakozunk a magyar

X