Magyar–kínai kapcsolatok 1949–1989

„Le a magyar revizionizmussal – vigyük végig az antiimperialista, antirevizionista harcot!”, „A Kína-ellenesség kudarcra van ítélve!”, „[…] tiltakozunk a magyar hatóságok […] fasiszta eljárása ellen […]!

(a pekingi magyar nagykövet jelentéséből, 1966. nov. 20.)

„Szabadságot Tibetnek”, „Le a fasizmussal”, „le a kommunista fasizmussal”, kínai zászló, benne: „tudjuk, miért vörös”, „tovább épül a kínai nagyfal”

(transzparensek, 1989. június 7. Fidesz demonstrációról)

 

A fenti plakátszlogenek a huszadik századi magyar–kínai kapcsolatok két, ma már alig emlegetett epizódjának forróbb-fagyosabb napjaiból származnak. Az ún. „ösztöndíjas ügy”, valamint a Tienanmen téri vérengzés két olyan utcai demonstrációt provokált ki, illetve erősített fel, amelyekben átlagemberek, fiatalok skandáltak politikai jelszavakat. Látszólag tőlük több ezer kilométerre országló kormányoknak üzentek, valójában azonban saját társadalmuk belső harcait vívták.

1966-ban tizenévesek ezrei vonultak Kína városainak utcáira. A kulturális forradalmat felülről irányító „bölcs vezér” igéivel ajkukon éltették népük vélt barátait és ítélték el annak állítólagos ellenségeit. A Hruscsov Sztálin-kritikáját követő szovjet–kínai szakítás és a Mao által előidézett belső felfordulás jócskán megrongálták Peking és a keleti blokk egykori „baráti szocialista” országai közötti kapcsolatokat. A kétoldalú szankciók egyikeként a korábbi csereprogramokban részt vevő diákok létszámát kölcsönösen lecsökkentették, egyes, már kiutazott tanulókat vissza is küldtek hazájukba. Amikor a Budapesten tanuló kínai egyetemistákra került a sor, a sajtóban megjelent hírektől tüzelve, valószínűleg központilag szervezett tiltakozók jelentek meg a pekingi magyar követség ablakai alatt. Kína történetének egyetlen magyarellenes kampánya nem a magyarokról szólt. A valójában a diktátor személyi kultusza és Kína globális szerepe kapcsán kirobbant konfliktust diplomáciai köntösbe csomagolták és szimbolikus ügyekre vetítették ki.

1989-ben a fiatal demokraták (FIDESZ) szervezésében, több rendszerkritikus ellenzéki párt szimpatizánsai gyűltek össze a budapesti kínai nagykövetség előtt. Az alulról szerveződő, javarészt fiatalokból álló demonstrálók egy elaggott, elnyomó rendszernek akartak véget vetni. Transzparenseiken a „kommunizmus bűneit” sorolva kapott helyet a demokratikus reformokat sürgető pekingi mozgalom lánctalpas eltaposásának dátuma.

Mára már sok minden megváltozott. A két főváros egykori naiv és heves ifjai később mindkét fővárosban tapasztalt és higgadt felnőttekké cseperedtek. Se a volt vörös gárdisták, se a fiatal demokraták nem vonulnának ma már egymás nagykövetségei elé tüntetni. Van, ami viszont azóta sem változott. Az egymás országáról, népéről alkotott képeik ma is csak a világpolitika nagyobb összefüggéseiben és a belpolitika helyi érdekei mentén értelmezhetők. Ezért is tűnhet néhol ismerősnek a Vámos Péter legújabb könyvében bemutatott négy évtizednyi magyar–kínai találkozások egyike-másika.

Vámos Péter történész-sinológus, a BTK TTI Jelenkortörténeti témacsoport tudományos főmunkatársa és a Károli Gáspár Református Egyetemen habilitált docense, a hidegháború alatti Kína és a szovjet tömb közötti kapcsolatok nemzetközileg elismert szakértője. Az 1969-ben született Vámos számos illusztris pályázat és díj nyertese, neves külföldi egyetemek vendégoktatója és kutatója az Egyesült Királyságtól Kínáig és Tajvantól Németországig. Gazdag publikációs listáján a szakma kiváló angol, kínai, német és magyar nyelvű folyóirataiban, szerkesztett köteteiben megjelent írások sorakoznak. Aprólékosan összeállított diplomáciai és katolikus missziótörténeti forráskiadványai felbecsülhetetlen szolgálatot tesznek a hazai és nemzetközi tudományos közösségnek.

B: A könyv. Borítója (Libri.hu); J: Vámos Péter portréja (BTK Történettudományi Intézet) – Az ismertetett könyv adatai: VÁMOS Péter: Magyar-kínai kapcsolatok, 1949-1989, L Harmattan Könyvkiadó Kft., 2021, 878 oldal.

Az utóbbi közel két évtizedben Vámos Péter figyelme a vallásos térítőkről a diplomáciai missziók felé fordult. Az 1956-os magyarországi forradalom külpolitikai vonatkozásait új szögből megvilágító művei közvetlen előzményei a most bemutatott kötetnek. Ezek közül is kiemelkedő forrásközlő munkát magyarul a Magyar Tudományos Akadémia (Kína mellettünk? Kínai külügyi iratok Magyarországról, 1956, 2008), angol nyelven a tekintélyes amerikai Woodrow Wilson Központ, míg kínaiul a Kínai Társadalomtudományi Akadémia jelentette meg. Az itt tárgyalt kötet ennek a komplementerét adja, kitágítva a vizsgált időintervallumot a teljes magyarországi államszocialista korszakra.

A Magyar–kínai kapcsolatok 1949–1989. Források c. mű elsősorban dokumentumgyűjtemény, mégsem kell, hogy elriassza az érdeklődő olvasót. A közel hétszáz oldalnyi feldolgozott iratanyagnak ugyanis Vámos Péter önmagában is megálló bevezető tanulmánya ágyaz meg. A hat kronologikus fejezetbe rendezett „Bevezető” rendkívül alaposan és tisztán mutatja be az egy leginkább szerelmi háromszögre hasonlító viszonyrendszer négy évtizednyi históriáját. Az alábbi áttekintés célja a kedvcsinálás, de azoknak is szól, akiknek csak egy recenzió elolvasására futja az idejéből.

Az első fejezetben (1949–1956) a két ifjú népköztársaság országaik háborús romjain talál egymásra. A hamarosan féltékeny harmadikká váló szovjet kerítő ekkor még örömmel gyűjtögeti közös táborba az újonc résztvevőket, akik olykor megrészegült szerelmesek módján zöldségeket beszélnek. Akárcsak a Sztálin születésnapi ünnepségén az egyes zeneszámok közti szünetekben Mao Ce-tung fülébe búgó Rákosi Mátyás. A nemzetközi munkásmozgalom hőse a moszkvai partin ugyanis a magyar nép keleti rokonságát hangsúlyozandó, az anyanyelvében található állítólagos mandarin eredetű szavakkal (!) példálózva próbált kedveskedni szomszédjának (30.). Az ekkor még pekingi cserediákokra – a későbbi első magyar sinológus generáció tagjaira – fókuszáló mikro lencséje mellett Vámos nagyszerű big picture kontextusát adja az ’50-es évek szovjet–kínai–kelet-európai háromszögének.

A második fejezet a mézeshetek időszakát mutatja be. A szerző egyik szűkebb szakterületével, a Kína 1956-os magyar forradalomban viselt szerepével indító rész egészen az „aranykor” végéig, 1960-ig tart. A hét külön altémába rendezett források Kádár János sinofíliájának eredetétől a santungi „Kínai–Magyar Barátság Gépállomás” felállításáig (57.) és a magyar geológusok által Tácsing (Daqing, azaz „nagy ünnep”) mellett felfedezett legnagyobb kínai olajmezőkig számolnak be a két ország együttműködéséről (52. dokumentum). A nagy ünneplés ellenére, némiképp kijózanítóan hatnak a Vámos által közölt gazdasági kimutatások. A többi kelet-közép-európai szocialista országgal (NDK, Csehszlovákia, Lengyelország) való összehasonlításban kiderül ugyanis, hogy valójában Magyarország alig élt a Kínával folytatott kereskedelem adta lehetőségekkel.

A harmadik fejezet a lassú, de biztos romlást, az egykori nászutasok 1960–1969 közötti majdnem teljes elhidegülésig tartó útját járja be. Amit a józan olvasó már a románc első pillanataitól sejtett, az persze a kortársak számára is legkésőbb az évtized közepére kiderült. Nevezetesen, hogy a valódi tányérdobálás Moszkva és Peking között játszódik le, és hogy Budapestnek jobb behúzni a nyakát, esetleg a sarokban kivárni a ramazuri végét. És bár az ’57-es kínai látogatása során Kádárnak saját bevallása szerint „mély emberi élményekben volt része” (23. dokumentum), legkésőbb 1963-as moszkvai útja nyomán megértette, hogy egy kis csatlós ország vezetőjeként személyes szimpátiáit a reálpolitikának kell alárendelnie. 1956 után pont neki nem kellett sokat magyarázni, hogy az ideológiainak álcázott nagyhatalmi harcban melyik kommunista párt mellett kellett nyíltan kiállnia.

A Vámos által „differenciáló politikaként” jellemzett kínai attitűd ugyan azt jelentette, hogy a veszekedésben röpködő „kínai vázák” elsősorban a szovjeteknek szóltak, de azért itt-ott a magyaroknak is jutott egy-két kósza porcelán csésze. Ilyen volt a már a felvezetőben is említett pekingi nagykövetség ellőtt szervezett „magyarellenes tüntetés”, vagy például a tácsingi feltárásokban játszott magyar szerep nyilvános tagadása (52. dokumentum). Vámos jellemzésében a magyar oldal bár nyíltan a szovjetek mellett tette le a voksát, mégis igyekezett „a kapcsolatok óvására” törekedni. A szuverenitására mai napig érzékeny kínai fél ezzel szemben igencsak határozottan lépett fel, jó példa erre az ún. „tajvani zsákügy” (61. dokumentum). A Lenin (ma Erzsébet) körút egyik kirakatában ugyanis a gyanútlan boltos, a szakadár szigetet a „Kínai Köztársaság” tartományának feltüntető, számára „mutatós” feliratú mogyorós szütyőt helyezett ki. Mint közismert, Csang Kaj-sek polgárháborút vesztett nacionalista pártja, az ellenséges Kuomintang csapatai által megszállva tartott sziget valódi hovatartozása mai napig tabu a szárazföldi Kínában. Az üzlet ablakát hamar korrigálták, mindenesetre az ügy jól illusztrálja a feszült idők hangyából elefántot csinálni kész magatartását.

Lenin körúti kirakat, 1971 (Kép forrása: Fortepan / Bauer Sándor)

A negyedik fejezet az 1969–1982 közötti lassú közeledést mutatja be. Peking és Budapest egymásra találását elsősorban a Keleti Blokk egyre inkább elrendezett házasságokra emlékeztető moszkvai kötelékei nehezítették, hiába emlegették fel a magyaroknak kínai kollégáik az ’56-os „ellenforradalom” idején, az elvtársiasság jegyében nyújtott gesztusukat (88. dokumentum). A világpolitikában elszigetelt és barátok nélküli Kínát végül az 1969-ben fegyveres határvillongásokig fajuló szovjet–kínai rivalizálás meglepő félfordulatra kényszerítette.

Az elkövetkezendő évtizedben jelentkező lassú elmozdulást mutatta Magyarország kapitalista szomszédainak (Ausztria, Olaszország) távol-keleti diplomáciai kapcsolatfelvétele. Aggodalomra leginkább azonban Kína korábbi főellenségével való tapogatózása adott okot. A kommunista tábor repedéseibe éket verő pragmatikus Nixon amerikai elnök és reálpolitikus külügyminisztere, Kissinger mesterkedései megakasztották a magyar–kínai közeledést. A szocialista országok szovjet irányítású, Mao-ellenes egyeztetése, az Interkit 1974-ben Budapesten ülésezett, a kínai pártelnök pedig nyíltan deklarálta „három világ” elméletét, amelyben a Szovjetuniót nem szocialista országként, hanem agresszív imperialistaként viselkedő szuperhatalomnak nevezte. A globális jelentőségű és máig ható USA-Kína rapproachement végül olyannyira kiengedte az ázsiai országot a hidegháborús karanténból, hogy az évtized végére kínai szakemberek tanulmányozhatták többek között a magyar gazdasági reformok otthoni alkalmazhatóságát. A Mao halálát követő, Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett nyitás kidolgozói komoly érdeklődést tanúsítottak a ’68-as magyar Új Gazdasági Mechanizmus iránt. 1982-re a felek már a Gresham palotában nyitandó szecsuáni étterem tervéig jutottak (132. dokumentum).

Az ötödik fejezet az 1983–1988 közötti időszakban, a magyar külügyminiszter pekingi látogatásától a Skála-tulajdonos Demján Sándor tajvani magánakciójáig kalauzol el. A magyar–kínai kapcsolatok a szovjet vezetők beszédei (Brezsnyev ’82, Taskent; Gorbacsov ’86, Vlagyivosztok) nyomán meginduló szovjet–kínai normalizálódás zöld utat adott az óvatos szatelitországok sinofil vezetőinek. A kölcsönös látogatások fokozatos „szintemelései” végül 1987-ben Kádár kínai, illetve később – a Tienanmen után eltávolított reformpárti – Csao Ce-jang miniszterelnök magyarországi látogatásában érték el csúcspontjukat (153, 155. dokumentumok). A fontos, de inkább szimbolikus intézkedések (Sanghaji Főkonzulátus felállítása) korlátozott hatásait, valamint a szomszédos Csehszlovákia és az NDK-nál lassabb magyar forgalom növekedést az olvasó számára Vámos gazdasági összehasonlításai helyezik ismét kontextusba (157.).

Demján Sándor és Kádár János a Skála Áruházban 1976. december 23-án (Fotó: Vigovszki Ferenc / MTI)

Magyarország Tajvannal kialakuló kapcsolata jól illusztrálja a pragmatikus gazdasági szempontok térnyerését a korábbi, ideologikus politikai kötöttségek rovására. A ’60-as években még egy körúti mogyorós zsák miatt aggódó magyar fél a ’80-as évek végére már nyíltan tárgyalt a saját jobboldali diktatúrájából frissen demokratizálódó szigetországgal. A formozai üzletemberek élénk érdeklődését követően, a diplomáciai látszatra azért még adó Budapest egy állami cég vezérigazgatóját küldte Tajpejbe. A rendszerváltás után Magyarország egyik leggazdagabb embereként ismert Demján Sándor a Skála World Trade „vállalati akciójaként” kiállítást szervezett Tajvanon, sőt, meglepő módon a magyar állam nemhivatalos képviselőjeként memorandumot írt alá a kapcsolatok bővítéséről (160.). A borítékolható és nem is késlekedő intenzív pekingi nyomás azonban már egyre kevésbé izgatta a demokratikus „Nyugat” felé hidakat ácsoló, despotikus „Kelet” felé hidakat égető Magyarország hatóságait.

A hatodik, utolsó fejezet az 1989 körüli események tükrében vizsgálja a magyar–kínai kapcsolatok többedik hullámvölgyének kezdőévét. A később Medgyessy Péter miniszterelnök 2003-as kínai látogatásával felsejlő, illetve a második Orbán kormány által 2011-ben meghirdetett Keleti Nyitásban kiteljesedő „új aranykor” kezdetét ugyanis másfél évtizednyi hűvös távolságtartás előzte meg. A két ország közötti kapcsolatok addigi alapját jelentő kereskedelem összeomlását Vámos három okkal magyarázza: a magyar politikai rendszerváltás, a gazdasági orientáció megváltozása, valamint a kínai reformfolyamat megtorpanása (158.). Az első szabad választásokat követő atlanti irányváltás másfél évtizedében magyar gazdasági elit számára Kína lényegében érdektelen volt, a politika vezetés pedig sokszor kifejezetten kritikus. 2021-ben talán nehéz elhinni, hogy a ma Kelet-Közép-Európa leginkább Kínapárti országának tekintett Magyarország a térségben egyedül ítélte el a Tienanmen téri demokráciamozgalom vérbe fojtását. A bevezetőben már idézett budapesti kínai nagykövetség előtti demonstráció mögött tehát a korabeli magyar politikai elit széles konszenzusát sejthetjük. Az ideológiai eltávolodás utáni időszakot már nem tárgyaló Vámos befejezésül a karhatalmi agresszió nyomán beinduló hongkongi bevándorlók (178-179. dokumentumok), valamint egy esetleges budapesti kínai negyed kialakításának kérdéseihez szolgáltat izgalmas adalékokat (180.). A kötet itt lezárul, de az olvasó nagyrészt úgyis tudja a folytatást.

A Tienanmen tér a Mennyei béke kapujából nézve (Kép forrása: Wikipedia)

A munka nagy tanulsága a modern magyar történelmet a nemzetközi kapcsolatok tükrében ismerőknek látszólag nem okoz nagy meglepetést. Az, hogy az 1949–1989 közötti periódus magyar diplomáciai mozgásterét alapvetően a Szovjetunió gyámkodása és a jól ismert kétpólusú világrend határozta meg, szintén nem lesz újdonság. Másfelől viszont a reflektorfény Kínára irányítása nagyon is frissítőleg hat a hidegháborút még mindig pusztán a klasszikus keretben értelmezők számára. A nemzetközi szakirodalomban a közelmúlt USA-Kína gazdasági háború kapcsán még nagyobb lendületet kapott az a globális szemléletű szakmai váltás, amelynek nyomán a két hidegháborús szuperhatalom kibékíthetetlen harcának képét egy többpólusú, Kínának is helyet követelő narratíva váltja fel (lásd Odd A. Westad, illetve Chen Jian munkáit[1]). Vámos Péter könyve azzal hoz újat, hogy segít feltárni a Magyarországot – a 21. századi világpolitikában megkerülhetetlenné vált – kelet-ázsiai óriáshoz kötő 20. századi szálakat. Az elsősorban a korszak specialistáinak íródott munkában az érdeklődő olvasó is ezt az új perspektívát hozó áramlatot élvezheti.

 

Mervay Mátyás
A szerző az amerikai New York Egyetem (NYU) doktorjelöltje.

[1] Chen, Jian. Mao’s China and the Cold War. A edition. Chapel Hill: University of North Carolina Press, 2001.;

Westad, Odd. The Global Cold War: Third World Interventions and the Making of Our Times. New Ed edition. Cambridge ; New York: Cambridge University Press, 2011.

 

Ezt olvastad?

2023. október 14-én rendezte meg a Történelemtanárok Egylete Diktatúrából demokráciába címmel konferenciáját, melynek felvétele mindenki számára elérhető a TTE honlapján. Ahogy
Támogasson minket