Földrengések a Római Birodalomban
„Földrengés pusztította el Kelet fővárosát, Antiochiát és a vele szomszédos Seleukeiát, valamint a kilikiaiak híres városát, Anazarbost. Ki tudná összeszámlálni, hányan pusztultak el ezekben a városokban? Hozzátehetjük még Ibórt és Pontos székhelyét, Amaseiát, a phrygiai Polybotost meg a pisidiaiak Philomédé nevű városát, az épeirosi Lychnidost, valamint Korinthost, csupa ősidők óta sűrűn lakott várost. Valamennyit ebben az időben döntötte romba a földrengés, s velük együtt elpusztult szinte valamennyi lakosuk” – a hatodik századi történetíró, Prokopios ezekkel a szavakkal számol be arról a földrengésről, amely 526-ban elpusztította Antiochia városát és környékét (Kapitánffy István fordítása). Az Orontés-folyó partján települt város előbb a Szeleukida Birodalom fővárosa, majd a Római Birodalom harmadik vagy negyedik legnagyobb városa volt. Nem ez volt az első és utolsó a várost érintő földrengések sorában, de talán a legsúlyosabb. A földrengés áldozatainak számát a becslések 250.000 főre teszik.
Az ókori Antiochia ma is jól ismert, hiszen Antakya néven Törökország délkeleti részének nagyvárosa, amelyet a 2023. február 6-án bekövetkező földrengések súlyosan megrongáltak, számtalan halálos áldozatot hagyva maguk után. A török–szír határvidéken mérhetetlen pusztítást okozó, emberéletek tízezreit követelő földmozgások tragikus helyzetet idéztek elő a térségben. Mentőcsapatok érkeztek a világ minden részéből, köztük Magyarországról, hogy segítsenek a bajbajutottakon, miközben megkezdődött az okok keresése is, mind geológiai, mind jogi felelősségi tekintetben. Bármelyik került is szóba a médiában, többször elhangzott, hogy a térség – sajnos – ki van téve ennek a természeti jelenségnek, a múltban is gyakoriak voltak arrafelé a földmozgások. Prokopios mellett a személyes élmény borzadályával nyilatkozik erről a földrengésről Ióannés Malalas is. Az általa leírt elképesztő részletekhez hasonlók a mostani földrengésről szóló híradásokban is szerepeltek: „Isten emberszeretetének más, titokzatos tettei is megmutatkoztak, ugyanis terhes asszonyok húsz vagy harminc nap után is egészségesen kerültek elő a romok alól; sokan, akik lent, a romok alatt szültek, több nap után sértetlenül jöttek fel csecsemőikkel együtt, s életben maradtak szülötteikkel együtt. Más gyermekek is megmenekültek ilyen módon akár harminc nap után is, csecsemők feküdtek halott anyjuk mellett, azonban a csecsemők életben maradtak halott anyjuk tejét szopva.” (Tóth Anna Judit fordítása)
A földrengések részei voltak az ókori ember életének, az ókori történetírás és irodalom rengeteget tartott számon belőlük ilyen vagy olyan értelmezéssel körítve őket. Földrengés eredményének tulajdonították például a mitológiából jól ismert, így Odüsszeusz kalandjaiban is szereplő Szkülla és Kharübdisz keletkezését, vagyis az általában elfogadott értelmezés szerint a Szicília és Itália közötti tengerszoros létrejöttét. Az alábbi részlet a Trója pusztulása után elmenekülő Aeneas bolyongásainak ezt az állomását írja le:
Onnét majd a szelek siculus tájak fele fújnak,
hol szorosát a Pelóris már tágítja: te akkor,
bár kerülővel, a hab hátán ússz balra nagy ívben
s balra hajózva, mi jobbra esik föld, ár lemaradjon.
Azt mondják, ez a két part egy volt hajdan, azonban –
oly sok minden megváltozhat a tenger időben! –
szörnyü erő, vad földrengés kettészakitotta,
úgy, hogy közbeszakadt dühösen habjával a mélyvíz,
Hesperiától elmetszvén Sícánia partját
s most ott forr falvak, földek közt, összeszorítva.
Jobbra a Scylla fülel, míg balra a szörnyü Charybdis,
(Vergilius: Aeneis 3.410-420. Lakatos István fordítása)
A 2. század elején alkotó római történetíró, Tacitus több ízben ír olyan földrengésekről, amelyek Kis-Ázsia városait sújtották, nem kis pusztítást okozva emberéletben és anyagiakban. Egy földrengésről például így tudósít: „Ugyanebben az évben tizenkét híres kisázsiai város dőlt romba egy éjszakai földrengéstől, így annál váratlanabb és súlyosabb volt a szerencsétlenség. Még az ilyen esetben szokásos menekvés, a szabadba való kirohanás sem segített, mivel a megnyílt föld mindenkit elnyelt. Hatalmas hegyek süllyedtek le, egyszerre fennsíknak látszottak addigi lapályok, a romok közt tüzek csaptak fel, mint beszélik. Az a tény, hogy legszörnyűbben Sardest sújtotta a csapás, a részvétet is elsősorban az ottaniak felé irányította: mert tízmillió sestertiust ígért Caesar, és öt évre elengedte, amivel az államkincstárnak vagy a császári fiscusnak tartoztak. A kár és az orvoslás mértékét tekintve a Sipylos melletti Magnesia lakosai következtek utánuk. A temnosiakat, philadelphiaiakat, aegeaeiakat, apollonisiakat, s kiket mosteneieknek, illetve hyrcaniai macedonoknak neveznek, továbbá Hierocaesariát, Myrinát, Cymét, Tmolust ugyanennyi időre mentesítették az adóktól s elhatározták, senatusi megbízottat küldenek ki, hogy vizsgálja meg a helyzetet és segítsen. Ki is szemelték Marcus Ateiust a volt praetorok közül, hogy consuli rangú asiai helytartó jelenlétében egyenlők között versengés és ebből bonyodalom ne támadjon.” (Tacitus: Évkönyvek 2.47. Borzsák István fordítása.)
Ha Tacitus fenti leírását a 17-es földrengésről átfutjuk, látható, hogy a természeti jelenségek (pl. hegyek elsüllyedése), az épített környezetben bekövetkező károk (pl. romok között tüzek), valamint az emberéletek elvesztése mellett a római állam reagálása kap teret a bemutatásban. Ez utóbbi nem meglepő egy alapvetően római perspektívából alkotó történetíró esetében. Az állami intézkedés, vagyis az adó- vagy tartozáselengedés is tipikusnak tekinthető, ha más földrengéseket is tekintetbe veszünk. Cibyra és Aegium városa például három évi adóelengedést kapott, Apameia öt évnyit; Laodiceáról viszont a történetíró azt jegyzi meg, hogy a maga erejéből állt talpra. Cibyra és Laodicea a mai Törökország, Apameia pedig Szíria területén feküdt …
Különös szerepet kap a földrengés egy senatusi tárgyalás vitájában. Tiberius római császár idején a kis-ázsiai városok a senatus elé vitték vitájukat arról, hogy melyik városban állítsanak templomot. A trójaiak kézenfekvő módon arra hivatkoztak, hogy a rómaiak ősei és Róma alapítói Trójára vezetik vissza eredetüket (Aeneas), s bár végül a vitában a zmyrnaiak szerezték meg a lehetőséget, a kis-ázsiai Halikarnasszosz egy ideig befutónak látszott amiatt, hogy képviselői érvként hozták fel: ezerkétszáz éven át egyetlen földrengés sem sújtotta városukat. A földrengéssel tehát mint valós és gyakran előforduló veszéllyel komolyan számoltak egyes döntések meghozatalakor. A földrengésekkel kapcsolatos természeti következményeket, ok-okozati összefüggéseket, lehetséges geológiai utóhatásokat mégsem látták előre.
Az ókor minden bizonnyal egyik legismertebb természeti katasztrófája a Vezúv 79-es kitörése volt, amiről az ifjabb Plinius révén elsőrendű beszámolóval rendelkezünk. A vulkánkitörés, amely három várost temetett maga alá, ezzel véget vetve számtalan ember életének, nem volt előzmények nélküli. 62-ben földrengés rázta meg Pompeii városát. Erről röviden Tacitus is tudósít: „Ugyanezeknek a consuloknak az évében a gymnasium villámtól sújtva elhamvadt, s benne a Nero-szobor érccé olvadt; és földrengés következtében Pompeii, Campania népes városa, nagyrészt romba dőlt; s elhunyt Laelia Vesta-szűz, akinek helyébe a Cossusok családjából való Corneliát választották.” (Tacitus: Évkönyvek 15.22.) Vélhetően ugyanerről a földrengésről számol be Seneca is Quaestiones naturales című munkájának 6. könyve elején, igaz a datálás alapjául szolgáló consulok nevét másként adja meg, mint később Tacitus. Tacitus alapján 62-ben, míg Seneca alapján 63 februárjának elején történt a természeti csapás. Az ellentmondást minden bizonnyal azzal lehet feloldani, hogy 62–63 telén több földrengés is sújtotta a térséget, ami a 2023-as törökországi földrengés esetében is előfordult. A február 6-i földmozgást követő két hétben még több, mint 20 utórengést jegyeztek fel.
A pompeii földrengésről nem csupán írásos beszámoló maradt ránk, hanem vélhetően ennek a katasztrófának az emlékét örökíti meg a Lucius Caecilius Iucundus bankár házában található ábrázolás, amelyen a város Iuppiter, Iuno és Minerva temploma megdőlt állapotban látható. A földrengés utóhatása, hogy egyes családok elhagyják a várost, az épületek funkciót váltanak vagy lepusztulnak. Másfél évtizeddel később is még csak az egyik közfürdő működik rendeltetésszerűen. A Vezúv kitörése egy átalakuló, az újjáépítés folyamatában lévő várost temet mélyen a föld alá.
Pompeii-t egy vulkánkitörés pusztította el, de voltak városok, amelyek pusztulásához a földmozgások vezettek el vagy járultak hozzá.
„Még életben volt Procopius, akinek cselekedeteit és bukását részletesen elbeszéltem, amikor július 21-én, Valentinianusnak és Valensnek első consulsága idején, hirtelen borzalmas dolgok történtek az egész földkerekségen, olyanok, amilyenekről sem a mesék, sem a régi kor hiteles forrásai nem szólnak. Kevéssel napkelte után egymást követték a félelmetesen cikázó villámok, utána az egész föld megrázkódott, egyensúlya megrendült, a tenger pedig kettéválva, fölkorbácsolt hullámokkal visszavonult. Ezt követően kitárult a mély tengerfenék, és látni lehetett az iszapban vergődő különféle tengeri állatokat. Hatalmas völgyek és hegyek, amelyeket a természet ősidőktől fogva a mérhetetlen víztömeg alá rejtett, valószínűleg akkor látták először a nap sugarait. Sok hajó került a szárazföldre, mintha zátonyra futott volna, az emberek pedig bátran gázoltak a visszamaradt pocsolyákban, hogy puszta kézzel fogjanak halakat és más állatokat. Ámde ekkor a zúgó tenger, mintha megneheztelt volna a kényszerű visszavonulásért, ellenkező irányban visszazúdúlt. A buborékoló zátonyokon dühösen átcsapó hullámok elárasztották a szigeteket és a szárazföld partvidéki területeit, elsöpörve számtalan épületet a városokban és más helyeken. Az elemek ádáz harcába belekeveredett föld felszíne senki sem várta, sok ezer embert ölt meg és nyelt el. A visszatóduló hullámok forgatagában sok hajó ment tönkre, amint később a tengerár dühének lecsillapultával látni lehetett. A hajótöröttek holttestei hanyatt fekve vagy arcra borulva szanaszét hevertek. Nagy hajók, amelyeket a dühöngő szélviharok ragadtak el, háztetőkön feneklettek meg, amint Alexandriában is megtörtént; némelyik hajó a parttól kétmérföldnyire is elsodródott a szárazföld felé. Magam is láttam, amikor Mothone város közelében jártam, egy laconiai hajót, amely az idők folyamán elkorhadt és szétmállott.” (Ammianus Marcellinus: Róma története 26.10.15-19. Szepesy Gyula fordítása)
A szövegben szereplő Procopius nem azonos a későbbi történetíróval, már csak kronológiai okokból sem, Ammianus Marcellinus ugyanis a 365-ös krétai földrengésről és szökőárról tudósít. A szökőár méretére mi sem jellemzőbb, mint, hogy a mai Líbia területén található Apollonia városának nagy része víz alá került, de érintette az egyiptomi Alexandriát is. Krétát már a bronzkorban is sújtotta hasonló természeti csapás (valamikor a Kr.e. 1500-as években), amikor a thérai vulkánkitörést követő szökőár okozott katasztrófát a minószi civilizáció életében. A 365-ös földrengés elpusztította sziget legtöbb városát. A római kori Knószosz, amely nem a bronzkori település folytatása, hanem a Kr.e. 36-ban alapított római colonia: Colonia Iulia Nobilis, szintén súlyos károkat szenvedett. A sziget partvonalainak egyes részei pedig akár 10 métert is emelkedhettek.
Majdnem a város pusztulásához vezetett az a 447. januári földrengés, amely ledöntötte Konstantinápoly falait. A város (a korábbi és későbbi Bizánc, a mai Isztambul) falait a földrengéskor is uralkodó II. Theodosius császár (ur. 408–450) építtette, hogy védelmet adjon székvárosának a mind gyakoribb barbár, főleg hun betörések ellen. A földmozgást és a pusztulást Marcellinus comes, a 6. század első felében alkotó krónikaíró örökíti meg, aki leírja, hogy városfal 57 tornya összeomlott, épületek és szobrok dőltek össze. Valószínűleg valamilyen szeizmikus tevékenység nyomán keletkezett az a kigőzölgés, amiről a krónikás azt írja, hogy büdös volt (aerum pestifer odor), illetve számtalan ember és állat pusztulását okozta. Más tényező tette kockázatosabbá a városfalak és tornyok összeomlását: Attila hun király ugyanis, kihasználva a helyzetet, nyomban támadást indított a Kelet-Római Birodalom ellen. A fővárost az mentette meg az ellenségtől, hogy lakói három hónap megfeszített munkájával újjáépítették a falakat.
Mielőtt az olvasó abba a téves képzetbe ringatná magát, hogy a földrengések csak a Római Birodalom mediterrán területeit sújtották, így Magyarország területét, vagy jelen esetben az ókori Pannoniáét ez a probléma nem érintette, érdemes felidézni 456. szeptember 7-ét, amikor földrengés pusztította el Savaria városát, vagyis a mai Szombathely elődjét és környékét. Erről a földrengésről egy rövid bejegyzést található egy kódexben, illetve néhány sor Eugippius Szent Severinus életrajzában, amelyet egy Paschasiushoz írt levél keretében hagyott ránk. Ennek második fejezetében olvashatjuk az alábbiakat:
„Mikor ezeket meghallották, az említett város lakói hitetlenségükért bocsánatot esdekelve, jámbor cselekedetekkel követték Isten emberének intelmeit, böjtölésre adták magukat, és a templomban összegyülekezve három napon át sírással és jajgatással vezekeltek múltbeli bűneikért. A harmadik napon pedig, amikor a vecsernye szentséges szertartása befejeződött, egy hirtelen támadt földrengéstől úgy megijedtek a városban tartózkodó barbárok, hogy a rómaiakat a kapuk gyors kinyitására kényszerítették. Kimen vén pedig fejvesztetten szétfutottak, azt gondolva, hogy a szomszédos ellenség ostromgyűrűje szorongatja őket. S miután félelmüket isteni rendelés is növelte, az éjszakai sötétségben megzavarodva egymást kaszabolták kardjaikkal. Mivel az ellenséget elpusztította ez a mészárlás, az isteni segítséggel megmentett nép megtanulta a szent férfiútól, hogy égi fegyverekkel kell harcolnia.” (Eugippius in: Antik Tanulmányok 1969, 296.).
Eugippius, aki személyesen is ismerte Severinust, leírása a Duna mellett, Szombathelytől kb. 100 kilométerre található Comagena városáról szól. A szokatlanul erős rengés azonban érintette Savariát is. A földrengés minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Savaria mint római város, megszűnt létezni.
Felhasznált irodalom:
Beard, Mary: Pompeji. Egy római város élete. Kossuth Kiadó, 2022. (Fordította: Böröczki Tamás.)
Croke, Brian: Two Early Byzantine Earthquakes and Their Liturgical Commemoration. Byzantion 51/1 (1981) 122-147.
Eugippius: Vita Sancti Severini (A bevezető tanulmányt írta Bóna István, fordította az ELTE BTK Régészeti Tanszékének hallgatói munkaközössége.) Antik Tanulmányok 16/2 (1969) 265-320.
Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága. Budapest, Gondolat, 2017.
Hine, Harry M.: The Date of the Campanian Earthquake A.D. 62 or A.D. 63, or Both? L’Antiquité Classique 53 (1984) 266-269.
Németh György: Mit jelent a földrengés? Ókor XIV/3 (2015) 19-23.
Tóth Anna Judit: A savariai földrengés. In: Balázs P. (szerk): Firkák III, Szombathely 2014, 321-326.
Tóth Anna Judit: Földrengések a Bizánci Birodalomban. Ókor XIV/3 (2015) 55-59.
Ezt olvastad?
