Természet – táj – történet – Interdiszciplináris tematikus blokk a Századok folyóirat hasábjai

2021 őszén a Magyar Történelmi Társulat égisze alatt került sor arra a tájtörténeti konferenciára, amelynek előadásai közül ötnek a tanulmánnyá formált változata olvasható a Századok folyóirat idei 5. szá­má­ban. A szerzők köre és a tematika is túllép a Századok folyóirat hasábjain megszokott kereteken. A történészek mellett régész, földrajzos és ökológus kollégák jegyzik a cikkeket, melyeknek többsége – a kutatások sokrétűségét is tükrözve – többszerzős. A környezet- és tájtörténet kutatása ugyanis eleve inter­disz­ciplináris terület, mind a felhasználható adatok keletkezését, mind azok értelmezését tekintve. Az adatok közös értelmezése azonban nem egyszerű feladat, hiszen például egészen mást jelent a rö­vid­táv egy történész és egy konzervációbiológus számára. A most egy blokkban megjelent tanulmá­nyok a Kárpát-medence 12. és 20. század közötti tájtörténetének egy-egy szeletét tárgyalják, egy­más­sal látszólag laza kapcsolatban. A tanulmányokat azonban a közös földrajzi kereten túl az is összeköti, hogy többé-kevésbé ismert jelenségeket helyeznek a megszokottnál tágabb, tájtörténeti kontex­tus­ba.

Nógrády Árpád történész tanulmányában Sáros megye kialakulását mutatja be. Mai ismereteink sze­rint a megye betelepülése valószínűleg már a tatárjárást megelőző évszázadban is öles léptekkel ha­ladt. A korai betelepülés két legfontosabb tényezőjének a határvédelem megszervezése és a terület két nagy királyi uradalmának kialakítása látszik. A folyamat eredményeként Sáros megye, több más, az északi határvidéken alakult megyétől eltérően, már a 14. században is meglehetősen sűrűn lakott volt, ami jelentősebb mennyiségű helyi gabonatermelést, és ebből következően kiterjedtebb szántó­föl­deket feltételez.

Az ökológus Molnár Zsolt és szerzőtársainak a szerbiai Boszut vidékén máig fennmaradt erdei ser­tés­tartásról írt cikke nem csupán néprajzi és ökológiai vonatkozásokkal bír, hanem arra hívja fel a fi­gyel­met, hogy a röviden csak makkoltatásnak nevezett jelenség valójában rendkívül összetett állattartást takar, amelynek környezeti tényezői között a makkos erdő csupán az egyik, bár kétségkívül az egyik legfontosabb elem. Az erdei sertéstartásnak és az azt fenntartó svinjarok hagyományos ökológiai tu­dásának alaposabb megismerése egyszerre segíthet mai ökológiai kér­dések megválaszolásában és a történeti adatok értelmezésében – sőt, a történeti adatokból nyert újabb eredmények vissza is hat­hatnak a mai ökológiai kutatásra.

A 14. századi plébániahálózat és a jobbágytelkek egymással összefüggő rendszeréről szól a történész F. Romhányi Beatrix tanulmánya. A két, első ránézésre távolinak tűnő téma együttes vizsgálatának eredménye, hogy a 13-14. század fordulóján kialakuló plébániarendszert a jobbágytelkek addigra szintén meglévő rendszerére építették rá. Emellett arra is rávilágított, hogy a korabeli Magyar Király­ságban az egy paraszti gazdaságra jutó terület úgy volt lényegesen, akár háromszor nagyobb, mint Nyugat-Európában, hogy közben az ország területének jelentős része maradt szabadon az extenzív legeltetés számára.

A muhi csatatér vizsgálatának központi kérdése, hogy hova lokalizálható az elbeszélő források­ból részletesen ismert esemény, és mennyiben kapcsolható a küzdelem helyszíne a Sajó folyón egy­kor létezett hídhoz. A régész Laszlovszky József és a földrajzos Nagy Balázs e kutatáshoz kapcsolódó közös cikkének legfontosabb megállapítása azonban túlmutat ezen. A komplex földrajzi, történeti és régészeti vizsgálatok alapján a Sajón található nagyobb átkelőhelyeket a folyó dinamikus medervál­tozásai határozták meg évszázadokon keresztül, és ezek nagyon gyorsan is bekövetkezhettek.  Ezzel szemben a társadalmi, gazdasági és településszerkezeti átalakulások általában lassabb folyamatokat indítottak el.

Szokatlan, hogy kutatók saját téziseik cáfolatán dolgoznak, Demeter Gábor, Pinke Zsolt és Szilágyi Zsolt azonban épp ezt tette. Közös elemzésükben elvetették R. Várkonyi Ágnes megállapításának 2015-ben közzétett cáfolatát, aki szerint az Alföld ár­tereinek vízmentesítése a 19. századi relatív túl­népesedés és a környezeti erő­for­rá­sok kimerülése mi­att indult meg. A friss tanulmány erőteljes lépés annak igazolá­sa irányá­ba, hogy az egykori vizes élő­helyek helyén monokulturás gabonatermelésre beren­dezkedett tele­pü­lések elhú­zódó krízise nagy­részt a környezeti adottságokat elhanyagoló föld­hasz­ná­la­ti gyakorlatból fakad, azaz a biofizikai adott­ágok és a fennálló gazdálkodási rendszer között súlyos szerkezeti ellent­mon­­dás áll fenn. Számításaik szerint az Alföld a 19. század elején képes volt kielégíteni a helyi la­kosság és a bel­kereskedelem igé­nyeit, így a sza­bályozás a külpiaci helyzet ja­vu­lására ref­lek­tált, ami parti­ku­láris csoportok érde­keit in­kább szolgálta, mint az élelmezésbiztonságot. A gabona ugyanis, kaló­ria/termőterületre vetítve csak kon­junkturális hatások miatt, átmenetileg vál­hatott jövedelmezőbbé az állattartásnál.

A Századok folyóirat korábbi számai itt elérhetők.

F. Romhányi Beatrix

Ezt olvastad?

A Nagy Tűzfal és az 50 Centes Hadsereg

Kína és az országot irányító Kínai Kommunista Párt bármely más országnál jobban megértette és használja az internetet – mind a

X