François Mitterand köztársasági elnök barátja, a háborús bűnös René Bousquet

Az olvasó bizonyára felkapja a cím láttán a fejét: hogy lehetett a sok ezer zsidó deportálásáért felelős antiszemita rendőrfőnök egy szocialista köztársasági elnök barátja. De ennél különösebb dolgok is kiderülnek az alábbiakban arról a nácibarát politikusról, akit a Charles de Gaulle által létrehozott bíróság felmentett, hogy ezután fényes üzleti karriert fusson be, majd újra pert indítottak ellene, de ítélet nem születhetett, mert egy labilis idegzetű merénylő kioltotta az életét.

Az életmentő Bousquet-től a háborús bűnösig

René Bousquet 1909. május 11-én született a Tarn-et-Garonne megyében lévő Montauban nevű városban. Követte radikális szocialista jogász apja példáját, és René Toulouse jogi egyetemén szerzett diplomát. Húsz éves korában a megye prefektusának kabinetfőnöke lett. 1930-ban egy pusztító árvíz alkalmával több személy életét megmentette, amiért nemzeti hősként ünnepelték és becsületrenddel tüntették ki. 1938-ban Vitry-le-François alprefektusa lesz, majd egy évre rá Reimsben a prefektúra főtitkára. 1940-ben Marne prefektusa. 1942 áprilisában, amikor a megszállt Franciaországban az SS-ek átveszik a hatalmat, a Vichy-kormány miniszterelnöke, Pierre Laval kinevezi Bousquet-t a rendőrség főnökévé, ezáltal főszerepet kap a nácikkal való együttműködésben.

A Hitler által kinevezett Carl Oberg tábornok felügyelte a francia rendőrség működését. Magukat a németeket is meglepte Bousquet kezdeményező hajlama, amikor 1942 májusában tízezer főre becsülte azoknak a zsidóknak a számát, akiket deportálni kell. A nácik kihasználták Bousquet engedékenységét, és július 17-én megkezdték háromezer zsidó deportálását a szabad zónából. A történészek egyetértenek abban, hogy az 1940-es deportálások francia kezdeményezésre történtek, és abban is, hogy a Vichy-kormány szorgalmazta a zsidók Kelet felé történő deportálását. Pierre Lavalról szóló könyvében Fred Kupferman részletesen ír a „Kelet felé történő transzportról”, más néven „A zsidók Keletre történő küldéséről.” Idézi Lavalt, aki azt állította, nem tudott arról, hogy a zsidókat koncentrációs táborokba hurcolják: „Megpróbáltam megtudni, hová viszik a németek a zsidó szállítmányokat, és mindig ezt a választ kaptam: »Lengyelországba, ahol egy zsidó államot akarunk létrehozni.«”[1] A zsidók deportálásában Laval mellett René Bousquet játszotta a főszerepet, aki abban egyezett meg Helmut Knochen SS ezredessel és Theodor Dannecker századossal, hogy a nem francia zsidókat deportálják. Így került sor a második világháború során a legnagyobb számú zsidó letartóztatására. 1942. július 16–17-én az úgynevezett Vélodrome d’Hiver-razzia során több mint tizenháromezer zsidót (egyharmaduk gyerek volt) tartottak fogva öt napon át szinte élelem és víz nélkül, hogy azután a „halálvonatokon” Auschwitzba szállítsák őket. 

Július végén Carl Oberg tábornok levélben gratulált Bousquet-nak „a francia rendőrség példamutató magatartásáért.” Ugyanakkor Adolf Eichmann párizsi megbízottja, Theodor Dannecker követelte tizenegyezer zsidó deportálását Franciaország szabad zónájából. Bousquet ígéretet tett arra, hogy 1942. augusztus 10. előtt „rendelkezésükre bocsátja” az első háromezer zsidót. Laval utasítására Bousquet felgyorsította a zsidók deportálását, és 1942 őszén csaknem tízezer külföldi zsidót deportáltak. Bousquet különösen kegyetlennek mutatkozott, amikor visszautasította, hogy a zsidó gyerekeket megkíméljék a meghurcoltatástól. Azt mondta, hogy „bárhol rejtőzzenek is, megtaláljuk őket”, és „bármi legyen is a háború kimenetele, a zsidókérdést meg kell oldani.” Az 1942 áprilisától 1943 decemberéig terjedő húsz hónap alatt, amíg Bousquet a rendőrség élén állt, hatvanezer zsidót deportáltak. 

Mindezek dacára szeptember 10. előtt közbenjárt annak érdekében, hogy mintegy ötven fiatalkorú és hat felnőtt zsidó megmeneküljön a deportálástól. 1943-ban Bousquet kapcsolatba lépett az ellenállókkal, akik közül néhányat megmentett a letartóztatástól. Elszabotálta a nácik parancsait, sőt a letartóztatottak közül is kiszabadított néhányat. 1943 októberében Pétain, aki megpróbált megszabadulni Lavaltól, követelte három miniszter mellett Bousquet eltávolítását is, azt mondva, hogy az „túl puhány a terrorizmussal szemben”. Amikor a nácik arra szólították fel Bousquet-t, hogy „válogatás nélkül csapjon le”, fellázadt, ezzel elveszítve az SS legmagasabb vezetője, Carl Oberg bizalmát, majd félreállították, és 1944. június 9-én a Gestapo letartóztatta. A háború végét feleségével és gyermekével együtt Bajorországban élte meg, ami azt jelentette számára, hogy „Németországba deportálták.” Ez az epizód döntő szerepet játszott abban, hogy 1949-ben felmentő ítélet született perében. 1945 áprilisában az amerikaiak szabadították ki Ober-Allmannshausen villájából, ahol a németek fogva tartották. Azt tanácsolták Bousquet-nek, hogy családjával együtt költözzön az Egyesült Államokba, amit ő visszautasított és hazatért Franciaországba, ahol Fresnes-ben bebörtönözték. 1945. május 17-től július 1-ig raboskodott Pierre Lavallal együtt, és annak kivégzése előtt fél éjszakát vele töltött.

Bousquet pere és felmentése

A Bousquet-per paradox voltára jellemző, hogy ő volt az utolsó előtti háborús bűnös, akinek meg kellett jelennie az Haute Cour de justice előtt 1949-ben. Ekkorra a tisztogatás, a kollaboránsok felelősségre vonása lényegében lezárult, a politikusok és a közvélemény figyelmét az ország újjáépítése és a hidegháború kötötték le. A háború utáni médiában az 1942-ben a zsidóság elleni bűntettek viszonylag kevés helyet kaptak. Mindez és a vád erőtlensége, valamint a védelem ügyessége döntő hatással bírt a per kimenetelére. A háromnapos tárgyalás után a bíróság a legenyhébb büntetést szabta ki Bousquet-ra: öt évre megfosztotta állampolgári jogaitól. Ám még ezt a szankciót is azonnal eltörölték, mivel „aktívan rész vett a megszállók elleni harcban, és támogatta az ellenállókat.”

A Frette Damicourt főügyész által megfogalmazott huszonöt oldalas vádirat egy valóságos dicshimnusszal kezdődik, felsorolva Bousquet Marne megyében folytatott tevékenységét: 1940. szeptember 17-én kinevezték Marne prefektusává, egy évvel később pedig a régió prefektusává. Mindkét funkcióban kitűnő adminisztrátorként működött, aki a megszállókkal a nemzet érdekei szerint tárgyalt. Közben eljárt az izraeliták, a szabadkőművesek, a szakszervezeti vezetők és a kommunisták érdekében, megvédte a lakosságot a szankcióktól, és hamis statisztikákkal sikerült csökkentenie a megszállók lakosságot sújtó intézkedéseit. A konklúzióban a főügyész leszögezi, hogy hivatali tevékenysége idején Bousquet semmilyen neki felróható intézkedést nem tett. Miként történhetett meg, hogy ilyen vádirat született az ellen a Bousquet ellen, aki zsidók ezreinek deportálásában volt vétkes? Elsősorban úgy, hogy Bousquet rendkívül rafinált módon maga mellé állította azokat a tanúkat, akiknek Marne megyében való tevékenysége során valamilyen szolgálatot tett. Hetvenen tanúskodtak mellette. A meghallgatottak között voltak ellenállók, olyanok is, akik deportálásból tértek haza. Ezeket mondták a vádlottról: „igaz francia, ilyenekre lett volna szükség azokban a nehéz időkben”, „hazafi”, „őszinte republikánus”, „intelligens, kiváló prefektus”, „a francia érdekek ügyes képviselője, aki átejtette a németeket”, stb. A legmegdöbbentőbb, hogy a perben sem az 1942. július 16. és 17-i Vélodrome d’Hiver-razzia, sem Bousquet-nek az SS-tábornok Carl Oberggel kötött egyezsége nem került szóba.

Ismét perbe fogva

1978 novemberében Louis Darquier de Pellepoix, aki a zsidókérdések antiszemita komisszáriusa volt a háború alatt, Spanyolországban egy interjút adott az Express című hetilapnak. Az újságíró a riport címében de Pellepoix egyik provokatív mondatát idézi: „A Auschwitz, on n’a gazé que des poux” („Auschwitzban csak tetveket gázosítottak el”). A nácibarát politikus feleleveníti, hogy az 1942. július 16. és 17-én lezajlott Vélodrome d’Hiver-razzia teljes egészében Bousquet műve volt. Az interjú elolvasása után a náci bűnöket leleplező újságíró, Serge Klarsfeld beperelte Bousquet megbízottját, Jean Leguay-t emberiség elleni bűnök elkövetése miatt. Az egyszer már felmentett Bousquet ellen nem lehetett közvetlenül vádat emelni, de mivel Leguay minden tettéért feletteseként felelős volt, Bousquet ellen is elindult az eljárás.

René Bousquet meggyilkolása

Bousquet perére végül nem kerülhetett sor az 1993. június 8-án történtek miatt. A reggeli órákban csengettek René Bousquet 34 avenue Raphaël utcai lakásának ajtajánál. A 84 éves Bousquet óvatos volt, sohasem nyitott ajtót idegeneknek, amióta múltját firtatták, gyanakvó lett. A látogató azt mondta, személyesen kell átadnia egy hivatalos okiratot. A csel bevált, Bousquet kinyitotta az ajtót, ekkor a merénylő a pisztolyából négy golyót eresztett belé. A gyilkosság után a merénylő, Christian Didier Párizs szélén lévő kis lakásában rögtönzött sajtótájékoztatót tartott. Az újságírók előtt gesztikulálva imitálta revolverének elsütését, zavarosan elmesélve az eseményeket azt mondta, hogy „eltiport egy kígyót”. A megdöbbentő eseményt valamennyi újság címlapján közölték. A Sud Ouest például ezt a címet adta vezércikkének: „Il n’y aura pas de procès Bousquet” („Nem lesz Bousquet per”).

De ki volt az önkéntes igazságtevő? Christian Didier gyerekkora óta testi és lelki beteg volt. Több alkalommal kezelték pszichiátrián. Fodrász apjával nehezen jött ki, tizennégy évesen egy öntödében dolgozott. Húszéves korában Svédországban, Norvégiában, Ausztráliában utazgatott. Jack Kerouac könyveit olvasta és Bob Dylan zenéjét hallgatta. Lakatos, majd sofőr lett, miközben regényeket írt, amelyekhez nem talált kiadót. Kéziratait sorban elutasították. Még Simone de Beauvoirnak is megküldte az egyiket, aki ezt írta neki: „Egyáltalán nem szeretem könyvét, annak metafizikai zsargonját.” 1985-ben saját költségén megjelentette Early Bird Balladája című önéletrajzi regényét. Didier mindenáron a média állandó szereplője akart lenni provokatív tetteivel. Jean-Marie le Pent, a Nemzeti Front elnökét párbajra hívta ki, a kommunista párt főtitkára, Georges Marché kezéből ki akarta tépni a mikrofont, megzavart egy futballmeccset és felmászott az Élysée Palota kapujának rácsára. 1987. május 19-én megpróbált bemenni a Lyon-i Saint-Joseph börtönbe, ahol a náci Klaus Barbit őrizték. Minthogy táskájában egy revolver volt, a biztonságiak elkapták, és a bíróság négy hónapra ítélte. Miután kiszabadult, azt mondta, nem akarta megölni Barbit, csak a lábába akart ereszteni egy golyót az ellenálló Jean Moulin „üdvözletével”.

Bousquet meggyilkolása után az újságíróknak azt mondta, hogy amikor tíz évet kapott, úgy érezte, rászakad az ég, mivel azt gondolta, hogy a zsidók ünnepelni fogják. Azt is elmondta, hogy amikor bevonult a börtönbe, rabtársai megtapsolták. Az egyik börtönőr még azt is mondta neki, hogy nincs itt a helye.

François Mitterand és René Bousquet barátsága

Ez a barátság volt a köztársasági elnök életének egyik legsötétebb pontja. Éric Roussel az Europe 1 televízió adásában elmesélte, honnan származott a barátság. Az ellenálló Philippe Dechartre, aki tudva, hogy Roussel egy könyvet ír Mitterand-ról, meghívta egy ebédre, ahol elmondta neki, hogy 1943 végén Bousquet egyik munkatársával üzent az akkor Londonban tartózkodó Mitterand-nak, hogy jobb, ha nem jön még vissza Franciaországba, mert a Gestapo a letartóztatandók listájára tette. Ezzel Bousquet lényegében megmentette a későbbi köztársasági elnök életét, aki nem maradt neki hálátlan.[2] Azokat, aki azt gondolják, hogy Mitterand egész életében baloldali gondolkodású volt, emlékeztessük arra, hogy fiatalkorában Mitterand közel állt a szélsőjobboldalhoz, és Pétain marsall sírján is csokrot helyezett el. Az 1990-es években kiderült, hogy a szocialista államfő több könyvét is René Bousquet-nek dedikálta. A Télégram című napilap 2023. május 10-én közölt egy fényképet, amelyen Bousquet és Mitterand fényképe között a köztársasági elnök dedikálása olvasható: „M. René Bousquet-nek egy már régi barátság jegyében és tisztelettel François Mitterand.”  

1994-ben megjelent Pierre Péan könyve Une Jeunesse française (Egy francia ifjúság) címmel, amelyben az író többek közt Mitterand fiatalkori jobboldali kötődéseiről beszél. Ekkor a köztársasági elnök jónak látta tisztáznia múltját a közvélemény előtt. 1994. szeptember 12-én a francia közszolgálati televízió adásában Jean-Pierre Elkabbachnak adott interjút.[3] Az egy évvel a beszélgetés előtt meggyilkolt Bousquet-ről is faggatta a riporter Mitterand-t. Felvetette, hogy mi kötheti az elnököt egy gyilkoshoz. „A bíróság felmentette” − volt a válasz. „A történészek szerint ez egy színjáték” – így Elkabbach. Ezek után Mitterand kifejtette, hogy nem csupán felmentették Bousquet-t, de néhány évvel később a becsületrendet is megkapta, és elismert banki szakemberként élt. Mitterand az egész riport során tagadta, hogy a kollaboráns Bousquet barátja lett volna, csupán annyit mondott, hogy mintegy tízszer találkoztak. Amikor a riporter sokadszorra is visszatért arra, hogy mindenki azt mondja, hogy intim kapcsolata volt a háborús bűnössel, Mitterand ezt válaszolta: „Nézze, mindenki azt mond, amit akar.” Elkabbach alaposan megszorongatta Mitterand-t. Megkérdezte tőle, mi a véleménye az 1942. július 16. és 17-én lezajlott Vélodrome d’Hiver-razziáról, ami Bousquet nevéhez fűződik. Válaszában az elnök azt mondta, erre csak később derült fény. Végül arra a kérdésre, hogy mit gondolt akkor, amikor 1991 márciusában Bousquet-t újra megvádolták háborús bűnei miatt, Mitterand azt válaszolta, hogy egyáltalán nem avatkozott bele a bíróság dolgába.

Magyar Miklós

[1] Fred Kupferman: Laval. Paris, Taillandier, 2006, 408.

[2] Eric Roussel: Mitterand Bousquet-nek köszönhette életét. Europe 1, 2016. január 5.

[3] Elkabbach interroge Mitterand sur Vichy (Elkabbach kérdezi Mitterand-t Vichyről) Archive INA. (Institut National de l’Audovisel, Országos Audiovizuális Intézet), 1994.

Ezt olvastad?

Charles de Gaulle és a „tisztogatások”

A Franciaország felszabadulása utáni tisztogatások azokat a személyeket érintették, akik a német megszállás idején együttműködtek a nácikkal. Mielőtt megalakultak volna

X