Magyarok szovjet fogságban – A GULAG és a GUPVI táborok szomorú históriája

Mit jelentett Magyarország szovjet megszállása a második világháború során a civil lakosság számára? Mi az a „málenkij robot” vagyis „kicsi munka”? Hogyan kerültek szovjet fogságba a vidéki civil lakosok, férfiak és nők egyaránt? Milyen körülményeket kellett átélniük a gyűjtő táborokban, illetve később a szovjetunióbeli kényszermunka táborokban? Mi a különbség a GUPVI és a GULAG között? Ezekre és még sok egyéb kérdésre is választ kaphatunk a Bank Barbara, Bognár Zalán és Tóth Gábor munkájában bemutatott, túlélőkkel készült interjúkból és memoárokból származó szemelvényeken keresztül. A szerzők egyik kimondott célkitűzése volt, hogy műben bemutatott visszaemlékezés részekben megőrizzék a beszélők kiejtésmódját, és csupán minimálisan alkalmazzanak az érthetőséget megkönnyítő javításokat.

A második világháború alatt és azt követően szovjet fogságba került magyarok kérdése hosszú évtizedekig szinte teljesen tabutémának számított, ami csupán a rendszerváltozást követően vált kutathatóvá. A szerzők bemutatják, hogy a hadiesemények során fogságba esett katonák mellett a szovjet katonák és az NKVD tagjai, a magyarországi kommunisták és kollaboránsok segítségével tömegesen szedtek össze civileket, különösen a magyarországi németeket rövid igazoltatás ürügyével, vagy rendelték el falvak szinte teljes felnőtt lakosságának összegyűjtését „egy kis munkára”, például kukoricatörésre Bácskában, hogy azután évekre vagy évtizedekre a Szovjetunió különböző részein kialakított kényszermunkatáborok valamelyikébe szállítsák őket, szadista őrök és embertelen körülmények közé.

A szerzők hat nagy fejezetben, több mint kétszáz oldalon keresztül mutatják be az olvasó számára a munkatáborokba kerülés folyamatát, az összegyűjtéstől a tábori élet mindennapjain keresztül egészen a hazatérésig és a fogság utóéletéig.  Az egyes fejezetekben külön kezelik a GUPVI és a GULAG táborokba került foglyokat, előbbi a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság táborait jelentette, ide tömegesen hurcolták el a foglyokat, nem törődve a kilétükkel; míg utóbbi a „javítómunkára” létrehozott Lágerek Főparancsnokságának táborait, ahová személyesen, többnyire koholt vádak alapján küldték őket.

A mű szépen illusztrált, többek közt megjelennek benne korabeli fényképek, újságcikkek és hirdetmények, illetve amik még kézzelfoghatóbbá teszik a foglyok által átélteket, azok az általuk készített rajzok és versek. A fejezetek felépítését tekintve a szerzők először röviden bemutatják, hogyan nézett ki a fogságba esés vagy a tábori élet adott szakasza, majd ezt követik a túlélőkkel készült interjúkból és visszaemlékezéseikből származó szemelvények. Ezen kívül,a mű utolsó része a fogságba esés folyamatát és történelmi hátterét mutatja be.

Már az első fejezetben megismerhetjük a magyarországi civilek elhurcolásának három indokát: a hadifoglyok létszámának kiegészítése, az etnikai tisztogatások és ettől elkülönülve a német származás. Utóbbiak összegyűjtése zajlott a legszervezettebben, hiszen nem hadifoglyokként, hanem internáltakként hurcolták el őket a Szovjetunióba, és előzetes felszólítást is kaptak, hogy vigyenek magukkal meleg ruhát és élelmet az útra. Az etnikai tisztogatás leginkább Kárpátalján és a mai Magyarország határain kívül zajlott.

A hadifogolylétszám kiegészítéseként elhurcoltakat Budapest ötvenhárom napos ostroma után kezdték el összegyűjteni. A harcok elhúzódását a 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall azzal magyarázta a felettesei számára, hogy Budapestet 200-300 000 fős német-magyar csapatok védték, azonban a valóságban csupán 79 000 főt számlált a védők létszáma. A város elfoglalása után küldött jelentésében azt írta, hogy az ellenséges erők vesztesége 188 000 fő, ezek közül 50 000-en estek el és 138 000 a hadifoglyok létszáma. Valójában azonban csak 35-40 000-en estek fogságba, így valahonnan „találni” kellett több mint 100 000 hadifoglyot, amit az egyszerű civilek közül pótoltak.

Az elfogottakat gyalogosan meneteltették a táborok és gyűjtőpontok irányába, megtagadva a legalapvetőbb emberi szükségleteket is. Akik kiléptek a sorból, legtöbbször az életükkel fizettek érte. Az éjszakákat többnyire állatok tartására kialakított, fűtetlen épületekben töltötték. Egyes szemelvényekből értesülhetünk szökésekről is, sikeres és sikertelen próbálkozásokról egyaránt, azonban az így „megüresedett” helyekre ismét újabb foglyokat ejtettek, hiszen a létszámnak stimmelnie kellett.

A második fejezet a foglyok kiszállítását mutatja be. A nagy gyűjtőtáborokat vasúti csomópontok közelében hozták létre, ahonnan az elfogottakat vonattal szállították tovább a Szovjetunióba. A vagonokba több embert zsúfoltak, mint amennyi befogadására alkalmasak voltak, leülni, lefeküdni a legtöbb esetben nem lehetett. Magyarországról a romániai gyűjtőtáborokba szállították őket, ahonnan a következő állomás már a Szovjetunió volt. A táborokban embertelen körülmények uralkodtak, ami rengeteg halálos áldozattal járó járványok kitöréséhez vezetett. A teljes út nagyjából egy-két hónapig tartott.

A szerzők ezt követően térnek rá a leghangsúlyosabb fejezetre, a lágerekben töltött idő bemutatására. Egyúttal ebben a fejezetben szerepel a legtöbb szemelvény is, különböző kategóriák szerint csoportosítva, mint például a mindennapi élet a lágerben, a lágerőrök, vagy a szökés, büntetés. A frissen érkezetteket az őrök és a helyi lakosság is kifosztotta, minden személyes tárgyat elvéve tőlük. A vasútállomástól a táborokig vezető hosszú utat ismét gyalogosan tették meg, ha valaki megállt, azt a kísérők agyonlőtték vagy agyonverték. Sokszor a helyi lakosság haragjától is meg kellett védeni a foglyokat, kövekkel dobálták, a kezükkel fenyegették és leköpték őket. A szerzők megjegyezték, hogy a helyiek ellenséges viselkedésének egyik oka, hogy azt mondták nekik, az érkezők mind háborús bűnösök, és miattuk van ilyen borzalmas állapotban a Szovjetunió.

Egy másik sarkalatos megjegyzés az íróktól, hogy a tábori életet be lehet mutatni hitelesen, de pontosan képtelenség, hiszen a fogvatartottak, a helyiek és az őrök viszonya táboronként eltérő volt, ahogy a munkaidőre, a fizetségre és a foglyok „szabad” mozgására vonatkozó szabályok is. A veszteségek száma is igen különbözött az egyes táborokban, volt, ahol minden fogoly meghalt, és olyan is, ahol tíz százalék körüli volt ez az arány. A szerzők leírásából megismerhetjük a táborok felépítését is, illetve azt, hogy milyen eltérések voltak a GUPVI és GULAG lágerek között.

A két utolsó fejezetből pedig a foglyok hazatérésének körülményeit, illetve a fogság utóéletét ismerhetjük meg. Több visszaemlékezőtől is értesülhetünk róla, hogy a hazaindulás előtt ismét szinte mindent elvettek a foglyoktól. A hazaszállítás vonattal történt, egyeseket rendes vasúti kocsikkal, míg másokat megint marhavagonokban utaztattak. A táborban átélt körülményekről talán a legszemléletesebb az a szemelvény árulkodik, melyben a visszaemlékező megjegyezte, hogy: „Hazaérkezésemkor, 26 évesen mindössze 35 kg voltam.” Hazaengedésük után a korábbi foglyoknak megtiltották, hogy beszéljenek a Szovjetunióban átéltekről, sokszor azzal fenyegetve meg őket, hogy ha megteszik, akkor visszaküldik őket a táborokba.

A mű utolsó szakaszában az események történeti hátterét ismerhetjük meg. E fejezetben részletes betekintést kaphatunk az egyes korábbi fejezetek elején röviden bemutatott történésekről. Azt is megtudhatjuk, hogy a magyar hadifoglyokat sokszor német egyenruhába öltöztetve, németeknek álcázva vagonírozták be. A szerzők azt is megjegyezték: többször előfordult, hogy a német koncentrációs táborokból hazatérő zsidókat a náluk lévő igazolás ellenére ismét összegyűjtötték és deportálták a Szovjetunióba. Az elfogottak életkorára is kitérnek a szerzők, több olyan esetet is bemutatva, amikor még fiatalkorúakat vagy ötven évesnél idősebb embereket is elvittek. Az ebben a fejezetben leírtakat megértését korabeli dokumentumok, fényképek és a szerzők által készített térképek is segítik.

Bank Barbara, Bognár Zalán és Tóth Gábor nagyon alapos munkát végeztek, melynek eredményeként betekintést nyerhetünk a magyar történelem egyik, ha el nem is feledett, de sokáig elhallgatott szakaszába. A mű talán legnagyobb értéke, nem kisebbítve a szerzők tudományos kutatását, hogy a GULAG és GUPVI táborokat megjárt emberek történetein keresztül, testközelből ismerhetjük meg a háború sújtotta, szovjet megszállás alatt álló Magyarországon uralkodó állapotokat, illetve a lágerek világát. A szerzők azon célkitűzését, hogy az elmondottakat a lehető leghitelesebb formában adják át, véleményem szerint sikerült teljesíteni, így rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk, mit éltek át az emberek a világháború végnapjainak Magyarországán, illetve a háború után a szovjetunióbeli kényszermunkatáborokban.

Domján Máté

Ezt olvastad?

„Épp ebédelt a család, mikor jöttek érte az orosz katonák” – Gulagra elhurcolt túlélők története a családi emlékezetben

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország

X