Hit − hatalom − városfejlődés: Avagy a Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely történetének középkori előzményei

A ma az ország egyik legfőbb zarándokhelyének számító Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely történelme iránt a Horthy-korszakban jelentősen megélénkült az érdeklődés, amikor a tudatos fejlesztéspolitikának köszönhetően a helyszín országos jelentőségű zarándokcélponttá vált. A kegyhelyet a két világháború közti kutatók nemcsak a középkori Magyar Királyság, hanem Európa legjelentősebb búcsújáróhelyei között tartották számon, ami mára széles körben elterjedt nézetté vált hazánkban. Célom, hogy az eddig ismert és a kutatásba újonnan bevont források kritikai vizsgálata, ezek szélesebb kontextusának, valamint a Mátraverebély múltjában meghatározó szerepet betöltő Verebélyi család történetének a feltárása révén meghatározzam Verebélynek a középkori Magyar Királyság településhierarchiájában elfoglalt helyét, valamint a Nagyboldogasszony-napi búcsújának jelentőségét. Emellett törekszem a földesurának, Verebélyi Péternek a település fejlesztésében betöltött szerepét és a mögötte megbúvó motivációját is bemutatni.

A falu első ismert birtokosa egy 1227. évi oklevélben említett Verébi Zakariás fia Henc ispán volt. A „Verébi-forrást” elsőként egy 1290. évi oklevélben említették „Hidegkút-forrással” együtt, az oklevélben körülhatárolt terület bizonyára a mai Szentkúttal azonosítható. Verebély első, a tatárjárás során (1241–1242) elpusztult plébániatemplomát a 12. század végén emelték, amelyet a 13. század végén építettek újjá. A plébániatemplom első név szerint ismert papja Demeter volt, aki 1332-ben Nógrád megye plébániáinak átlagos évi 2 márka bevételével szemben évente 5 márka bevételre számíthatott, ami mögött a plébániatemplom címünnepének napján spontán módon kialakult búcsújárást, illetve az ahhoz kapcsolódó vásárt sejthetjük.

Zsigmond király (1387–1437) 1398. május 12-én kelt oklevelében Verebélyi Péter kérésére éves vásártartási engedélyt (sokadalmat) adományozott a falunak augusztus 15-re, Nagyboldogasszony napjára, valamint az azt megelőző és követő napra a környező vásárok sérelme nélkül a királyság többi városának a vásáraihoz hasonló szabadságokkal. A plébániatemplom címünnepének napján azonban valószínűleg már korábban is tartottak, feltehetően spontán módon kialakult, vásárokat a faluban, amit közvetett adatok is alátámasztanak. Egy 1331. évi oklevélben említik a falu melletti mezőn Nagyboldogasszony napján tábort verő, összefoglalóan csak zarándokoknak nevezett „tömeget”, amelyet bizonyára nemcsak az elnyerhető búcsú, hanem az árucsere kedvező lehetősége is a faluba vonzotta a plébániatemplom védőszentjének ünnepén. Ennél egyértelműbb egy 1348. évi oklevél érdekes adata, amely szerint augusztus 15-én Csetneki Péter nógrádi alispán egy – feltehetően a tömeg és vásár nyújtotta kedvező feltételeket kihasználó – tolvajt fogott el a faluban. A sokadalmat mint Verebély fejlettségének, illetve közvetve a kegyhely népszerűségének fokmérőjét azonban fenntartással kell kezelni, mivel a Zsigmond király által bőkezűen osztogatott éves vásártartási engedélyeket számos jelentéktelen település nyerte el, uralkodása első felében (1387–1410) 28 településnek adományozott hasonló kiváltságot.

Érdemes az 1398. évi oklevél szövegét is alaposabban górcső alá venni. Ennek alapján a település minden évben háromnapos, augusztus 14–16-ig tartó vásárt tarthatott, amely első pillantásra jelentős sokadalomnak tűnik. Ezt a véleményt azonban érdemes felülvizsgálni, ha figyelembe vesszük, hogy az Anjou-kortól kezdve a legjelentősebb kereskedelmi központok általában kéthetes sokadalmakat tarthattak. A vásárok tényleges ideje azonban ennél rövidebb volt, a Verebélyhez hasonlóan háromnapos éves vásártartási engedéllyel rendelkező településeken a kereskedelem ténylegesen általában csak egyetlen napig folyt. Így felmerül a kérdés, hogy a három napos időtartam mégis mire vonatkozott? Erre az éves szabad vásár (forum annuale liberum) kifejezés adja meg a választ. Ez ugyanis arra utal, hogy a sokadalmat a király védelmét élvezve közelíthették meg a kereskedők, tehát elvileg senkinek sem volt joga ahhoz, hogy a vásárra tartók áruját a represszália jogát gyakorolva lefoglalja. A represszália az önhatalmú jogérvényesítés módja, amellyel anyagi természetű követelés kiegyenlítését kényszerítették ki. A letartóztatás és a lefoglalás nem az adóst és vagyontárgyait érintette, hanem a vele egy közösséghez tartozókat.

A királyi védelem, ha leszámítjuk a vásár napját, kettő napig, a középkori időszemlélet alapján az előző nap delétől a következő nap deléig tartott, és ebbe az oda-vissza utat is bele kell számítani. Ha az éjszakai utazás lehetőségét a nagy veszélyek miatt kizárjuk, akkor a verebélyi sokadalom piackörzete fél-, legjobb esetben is egynapi járóföldre, maximum 30 kilométerre terjedt ki, ami inkább a hetipiacok vonzáskörzetének felelt meg a korban. Feltehetően az oklevelet kieszközlő Verebélyi Péter is érezte, hogy a település helyzete és nagysága nem indokolja az országos vásártartást, ezért köttette egybe a falu plébániatemplomának búcsúnapját a vásártartással, ami országosan elterjedt gyakorlat volt a késő középkor folyamán.

Az oklevél szerint Verebély az ország más városainak mintájára, azok jogait élvezve tarthatott plébániatemploma védőszentjének ünnepnapján sokadalmat. 1410-ig általános jelenség volt, hogy az éves vásártartási kiváltságot adományozó oklevelekben megemlítették, hogy azt mely más vásárok példájára adták, és ezek a példák többnyire az egymás szinonimájaként használt „Buda” vagy a „szabad királyi városok” voltak. Ez azonban csupán általánosan használt kancelláriai formula volt, amely onnan eredt, hogy éves vásárokat először a szabad királyi városokban tartottak. Tehát Verebély esetében sincs semmilyen konkrét, a település esetleges városi rangjára utaló jelentése annak, hogy az ország más városainak mintájára kapott éves vásártartási engedélyt, vagyis hibás az a nézet, hogy a kegyhely népszerűségének köszönhetően Verebély egyúttal a régió gazdasági és kereskedelmi központjává vált volna.

Az éves vásártartási engedéllyel kapcsolatban felmerül még egy kérdés. Vajon Verebély mezővárosnak tekinthető-e a késő középkorban vagy sem? A funkcionális szempontú városkutatások mára bizonyították, hogy az éves vásártartási engedéllyel szemben inkább a hetivásár tekinthető a mezővárosiasodás fokmérőjének, mivel annak megléte a városiasodás alapját képző munkamegosztást, gazdasági és társadalmi differenciálódást jobban bizonyítja. Fontos megjegyezni, hogy maguk a kortársak sem tekintették mezővárosnak Verebélyt, mivel 1398 után egyetlen egyszer sem minősítették ennek (lat. oppidum), mindig csak faluként (lat. possessio) hivatkoztak rá az oklevelekben. Verebély fejlődése tehát a 15. században megakadt, így nem sorolható a királyság valódi mezővárosai közé, legjobb esetben is csak központi funkciót ellátó falunak tekinthető. Az éves vásártartási engedély elnyerése leginkább a földesúr, Verebélyi Péter érdekeit szolgálta, aki a helyi búcsúval összekapcsolt sokadalommal vélelmezhetően jövedelmeit szerette volna növelni. Verebély valódi mezővárossá fejlődésének további komoly akadálya volt a faluval szomszédos Pásztó, amelynek mezővárosiasodására kedvező hatással volt a településen álló és vásártartási engedéllyel is rendelkező ciszterci monostor. Pásztó közelsége megakadályozta, hogy Verebélynek a mezővárosi fejlődés gazdasági és társadalmi alapjait biztosító saját piackörzete alakuljon ki.

A szentkúti kegyhely középkori jelentősége mellett érvelők másik fő forrása a IX. Bonifác pápa (1389–1404) által 1400. november 9-én a Nagyboldogasszony plébániatemplomnak adományozott búcsúengedély. Ebben az egyházfő az újonnan épült verebélyi templomnak olyan búcsúengedélyt adományozott, mint amilyennel Assisiben az Angyalokról Nevezett Boldogságos Szent Szűz Porciunkula temploma a felszentelésének emléknapján, valamint az aacheni Szent Szűz temploma Szent Margit ünnepén rendelkezett, továbbá engedélyezte a plébániatemplom rektorának, hogy Mária mennyvételének ünnepén, valamint az azt megelőző három napon tizenkét általa választott gyóntatót alkalmazhasson a zarándokok gyónásának a meghallgatására. Ugyanezen a napon a verebélyi plébániatemplom Mária Magdolna- és Szentháromság-kápolnája, illetve a Krisztus Testének tiszteletére felszentelt leányegyháza szintén búcsúengedélyt kapott a pápától. A búcsúengedély azonban önmagában még nem bizonyítja minden kétséget kizáróan a kegyhely jelentőségét. A katolikus egyházon belül ugyanis általános jelenség volt, hogy az 1300. évi első szentévtől kezdve egyre több kevésbé jelentős helyi egyház is elnyerte a búcsútartás engedélyét. Az sem számított ritkának, hogy ezek a verebélyi plébániatemplomhoz hasonlóan a híres itáliai bazilikák, vagy pedig az aacheni kegytemplom kiváltságaiban részesültek. IX. Bonifác pápa pontifikátusa idején a kisebb egyházaknak adományozott búcsúengedélyek száma tömegessé vált, amiben az 1400-ra meghirdetett szentévnek is meghatározó szerepe volt. A verebélyi templomnak és leányegyházának, illetve oltárainak adományozott búcsúengedélyek is ebbe a sorba illeszthetők. Ezek jelentőségével minden bizonnyal a jó gazdasági érzékkel rendelkező Verebélyi Péter is tisztában volt, így azok megszerzésével célja vélelmezhetően a lelki javak elnyerésén túl az volt, hogy bevételeit növelendő a lehető legtöbb embert vonzza az új gótikus plébániatemplom Nagyboldogasszony-napi búcsújára, illetve az azzal egybekötött sokadalomra.

A verebélyi búcsúról, valamint a faluban rendezett Nagyboldogasszony-napi vásárról 1400 után mindösszesen egyetlen adatot ismerünk. 1480-ban Sági Jánosnak a verebélyi búcsúról hazatartó tőrincsi jobbágyát, Emercs/Emrek Mártont és feleségét, valamint fiát a falutól mintegy egy napi járóföldnyire (25–30 kilométer) Ság és Újfalu határában Aszúpataki Henc Pál megtámadta és kifosztotta. Verebély és Tőrincs távolsága – noha a középkori úthálózat ismeretének hiányában pontosan nem határozható meg – Ság-Újfalun keresztül mintegy 50 kilométer, vagyis Verebélyt a 15. században lokális jelentőségű zarándokhelynek mondhatjuk.

Verebély legismertebb középkori birtokosa a már említett Verebélyi Péter volt. Péter apja Verebélyi Cenk János fia György, anyja pedig Lengyendi Márton fia Tamás lánya, Kacsina volt. A forrásokban először 1366-ban váci kanonokként feltűnő Péter születésének az idejét a közvetett adatokat figyelembe véve az 1340-es évekre tehetjük, egyetlen Benedek nevű fivére ismert. Nem egyértelmű, hogy felvette-e az egyházi rend szentségét, vagy csak a kanonoki stallum jövedelmét élvezte, azonban 1373-ban már bizonyosan világi ember volt. Az, hogy Pétert egyházi pályára szánták arra utal, hogy a fivérek közül Benedek lehetett az idősebb. A borsodi birtokos Laki Bekes fia Jakab lányát, Dorottyát vette feleségül, akinek a Padovában római jogi doktorátust szerző János nevű fivére az erdélyi (gyulafehérvári) Szent Mihály-székeskáptalan prépostja volt (1390–1402). Kilenc gyermeke ismert: András váci kanonok (1399–1402), Pál, Tamás, Ferenc, Imre, Anna, Margit, Skolasztika és Klára.

A Verebélyi család a 13–15. században (Szerző)

Verebélyi Péter az Anjou uralkodók kegyét élvező Szécsényi család szolgálatában állt, aminek döntő szerepe volt ’’karrierje’’ elindulásában. A két család kapcsolata már korábban is feltételezhető. Péter apai nagybátyja, Domonkos ugyanis Szécsényi Tamás fia, Mihály váci püspöksége idején (1345–1362) a váci káptalan prépostja volt (1342–†1360/61) Verebélyi Péter szolgálataival meg lehettek elégedve urai, mivel 1374-ben Herbordi Miklós borsvai főesperessel és Szúcsi Lack fia Péter fia Benedekkel együtt adományba kapta a néhai Szécsényi Tamás fiaitól, az akkor már egri püspök Mihálytól (1363–1377), illetve Frank vasi és soproni ispántól (1374–1389), valamint Szécsényi Kónya bán fiaitól, Miklóstól és Simontól az általuk királyi adományként bírt (Monostor)Sápot, továbbá az ottani Szűz Mária-templom, a templomban lévő Szent István- és Szent Mihály-oltár kegyuraságát, amelyeket ellentmondás nélkül iktattak a részükre.

Zsigmond király hatalomra kerülése után a Szécsényiekhez továbbra is hű Verebélyi Péter egyre fontosabb tisztségeket nyert el urai, Szécsényi Frank és Simon támogatásának köszönhetően, akik tagjai voltak a Kanizsai János esztergomi érsek (1387–1418) által Zsigmond király uralmának támogatására szervezett főúri csoportosulásnak. 1393-ban Kaplai (Serkei) János országbíró (1392–1395) helyetteseként 1394–1395 között pedig Szécsényi Frank erdélyi vajda (1393–1395) alvajdájaként szolgált. Az erdélyi állapotokat ismerő, kormányzati tapasztalattal is rendelkező, deák műveltségű és jó üzleti érzékkel is megáldott Verebélyit Zsigmond király 1397. november 1-jén nevezte ki az erdélyi és lippai sókamarák ispánjának és bízta meg a sóigazgatás átszervezésével, valamint 1398. február 9-től – a harmincadispáni titulus megadása nélkül – megbízta az ország harmincadjövedelmeinek begyűjtésével is. Sókamaraispáni tisztségét 1399. január 22-én még bizonyosan viselte, azonban kétséges, hogy valaha is elfoglalta-e harmincad-felügyelői állását, mivel 1398-ban már Kamerer Ulrik volt a bányakamara- és harmincadispán.

Verebélyi befolyását bizonyítja, hogy 1398–1399-ben a királyi tanácsnak is a tagja volt, sőt pecsétje ott függ Zsigmond királynak az 1402-ben IV. Albert osztrák herceget örökösévé kinevező oklevelén is. Az oklevélen található 112 függőpecsét között Verebélyi pecsétje az országnagyok pecsétjei után a 79-ik a sorban, vagyis a királyság politikai életét irányító tágabb kör tagja volt. Verebélyi jelentős vagyonra is szert tett, amit az általa a névadó birtokán újonnan építtetett gótikus stílusú plébániatemplomon kívül a Budán az előkelő Gall, vagyis Olasz utcában általa bírt házrész is bizonyít. Verebélyi vallásosságának és családja megnövekedett tekintélyének bizonyítéka a IX. Bonifác pápa által 1399-ben neki és feleségének engedélyezett szabad gyóntatóválasztás is.

Péter sikerrel gyarapította a családjának elsősorban Nógrád megyében fekvő birtokait. 1373-ban 100 forintért zálogba vette anyja unokatestvérétől, Lengyendi Márton fia István fia György patai főesperes, egri (éneklő)kanonoktól (1371–1382) a nagybátyja, Lengyendi Márton fia Tamás fia László által Györgynek 100 forintért elzálogosított lengyendi és bátonyi birtokrészt. A következő évben másod-unokatestvérével, Lengyendi Katalin és Fogacsi Pál fiával, Istvánnal együtt iktatták részére ellentmondás nélkül anyja unokatestvéreinek, György egri kanonoknak, Lengyendi Márton fia János fia István esztergomi őrkanonoknak (1361–1389), illetve Imre pálos szerzetesnek a lengyendi és bátonyi birtokait. 1398-ban a Sági családdal szemben sikerült harkányi birtokát visszaszereznie. Még ugyanebben az évben sógora, Laki János erdélyi prépost és kanonok átengedte Péternek és gyermekeinek a Borsod, Nógrád és Hevesújvár megyékben fekvő birtokait, amelyekre az egykori alvajda a következő év januárjában királyi adományt is kapott.

Péter elhunytának az időpontja bizonytalan, Nápolyi László 1403. június 29-én még szolgálataira tekintettel megerősítette az oklevelében udvari lovagnak címzett Verebélyit az apjától, II. (Kis) Károlytól (1385–1386) kapott – közelebbről nem ismert – birtokadományában. A (mátra)verebélyi plébániatemplomban található sírlapja felirata alapján még ugyanebben az évben elhunyt.

Összegzésként megállapítható, a falu tudatos felvirágoztatása Verebélyi Péterhez köthető, aki műveltségének, a Szécsényi családhoz fűződő kapcsolatainak, illetve gazdasági érzékének köszönhetően jelentős vagyonra és befolyásra tett szert, a spontán kialakuló búcsúra és zarándoklatra építve pedig igyekezett Verebélyt regionális jelentőségű kegyhellyé, gazdasági központtá, valamint családja méltó rezidenciájává fejleszteni. Ennek első lépése az 1398. évi országos vásártartási engedély elnyerése volt, amelyet Verebélyi Péter feltehetően jövedelmei növelése céljából eszközölt ki az uralkodótól, noha azt névadó birtoka korabeli fejlettsége nem indokolta. A település rezidencia jellegét erősítette az alapító és építtető végső nyughelyeként is szolgáló új gótikus plébániatemplom. A Verebély helyi rangját erősítő harmadik lépés az 1400. évi két búcsúengedély kieszközlése volt, amelyek azt voltak hivatottak biztosítani, hogy a lehető legtöbb embert vonzzák a Nagyboldogasszony-napi búcsúra, illetve az azzal egybekötött országos vásárra. Az egykori földesúr családja békés birtoklását a falu 1401. évi határjárásával, illetve az erről készült oklevél 1402. évi királyi megerősítésével igyekezett biztosítani.

Verebélyi Péter minden igyekezete ellenére a családi rezidenciává fejleszteni kívánt névadó falva annak gazdasági elmaradottsága, valamint Pásztó közelsége miatt mégsem vált mezővárossá, kegyhelyének és vásárának a vonzáskörzete pedig nem, vagy csak alig lépte át Nógrád megye korabeli határait. A verebélyi kegyhely így a késő középkorban csak egy kisebb régió híveinek búcsújárási lehetőséget biztosító, lokális jelentőségű zarándokhelynek tekinthető. A (mátra)verebélyi templomban örök álmát alvó Péter erőfeszítései azonban mégsem voltak teljesen hiábavalók, mivel a török kiűzését követően legalább részben a rövid időre feledésbe merült 1400. évi búcsúengedélyek jelentették azt az alapot, amelyen a 18. században már regionális, majd országos jelentőségre szert tevő szentkúti búcsúk megszerveződtek, és amelyen közvetve a mai napig nyugszanak.

Faragó Dávid

Rövidítések

MNL OL DL = Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár

Kézirattári források

Benkovics Mihály: Historia de Sacro Fonte in Praedio Thot-Veréb, seu Verebély in Comitatu Neogradiensi per miracula relevatis. 1735. OSzK Kézirattár, Fol. Lat. 4283.

Válogatott szakirodalom

Czeglédy Ilona – Koppány Tibor: A mátraverebélyi r. k. templom. In: Magyar műemlékvédelem 1963–1966. Budapest, 1969. (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 4.) 31–54.

Draskóci István: A sóigazgatás 1397. esztendei reformjáról. In: Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Szerk. Erdei Gyöngyi – Nagy Balázs. Budapest, 2004. (Monumenta Historica Budapestinensia 14.) 285–293.

Faragó Dávid: Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely történetének középkori előzményei. [kézirat]

Kubinyi András: Városhálózat a késő középkori Kárpát-medencében. Történelmi Szemle 46 (2004) 1–30.

Palkó Julián (OFM) – Orbán Márk (OFM): Mátraverebély-Szentkút Kegyhely és a Nagyboldogasszony Bazilika. Budapest, 2000.

Készült NKFI K 134690 azonosító számú „A magyar királyi udvar személyi összetétele a Mátyás- és a Jagelló-korban (1458–1526). Életrajzi lexikon” című pályázatok támogatásával.

Ezt olvastad?

Szent pápák a modern korban – Róma püspökei XXIII. Jánostól II. János Pálig

A katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinat idején és az azt követő évtizedekben a Szent Péter székét betöltő egyházfők mindegyikének

X