Az első Habsburg Magyarországon – I. Albert élete és uralkodása

625 évvel ezelőtt 1397. augusztus 16-án (más források szerint 10-én) született I. Habsburg Albert (1438–1439) magyar király. Ezen kívül I. Albert néven cseh (1438–1439), II. Albert néven választott német király (1438–1439), V. Albert néven pedig osztrák herceg (1404–1439) volt. Albert uralma idején egyesültek először egyetlen uralkodó alatt az osztrák tartományok, a cseh területek, valamint a Magyar Királyság. Meglehetősen válságos időszakban került az említett területek élére, így uralmának nem mindenhol tudott érvényt szerezni e rövid idő alatt – pl. a Német-római Birodalom rendjei királyukká választották, azonban koronázására sohasem került sor. Ugyanígy magyarországi uralma is nagyon rövid volt, azonban Albert szerepe és jelentősége koránt sem volt eseménytelen.

A Habsburgok

A Habsburg-dinasztia már a kezdetektől hatalma kiépítésén fáradozott, amelyet jól szemléltetnek a házasodási szokásaik. A legnagyobb területgyarapítás I. (Habsburg) Rudolf (1273–1291) nevéhez köthető, aki a Német-római Birodalom élén állva erős érdeklődést mutatott Magyarország és a Cseh Királyság irányába is. Unokája, II. Albert (1330–1358) osztrák herceg belső békét hozott létre Ausztriában, s IV. (Luxemburgi) Károlytól (1346/1355–1378) jelentős privilégiumokat szerzett területei számára, emellett 1355-ös rendelkezésében rögzítette, hogy fiai osztatlanul s közösen kormányozzák az örökül hagyott tartományokat.

A Habsburg-ház címere. (Forrás: wikimedia)

Albert fia volt IV. Rudolf (1358–1365), aki sérelmezte, hogy Luxemburgi Károly az 1356-os Német Aranybullában a választófejedelmek sorából kihagyta Ausztriát, ezért erre válaszul 1359-ben kiadta saját kiváltság levelét (Privilegium maius), amelyben a választófejedelmek kiváltságait felülmúló jogokat követelt magának. Ettől kezdve a Habsburg-ház minden tagja viselte a főhercegi címet. Ebben az időszakban történt, hogy a Habsburgok anyaországukból fokozatosan kiszorultak a Svájci Szövetség ellen vívott harcok során. IV. Rudolf szerződés révén megszerzete családjának Tirolt, majd 1362-ben eljegyezte I. (Nagy) Lajos (1342–1382) magyar király unokahúgát, Anjou Erzsébetet. Luxemburgi Károly közbeavatkozása révén az eljegyzés felbomlott, helyette 1364-ben létrejött a Habsburg–Luxemburg örökösödési szerződés, amely a Habsburgok számára a 15. század folyamán is jogalapként jelent meg a Luxemburgok által uralt területekre nézve – így Magyarország esetében is.

Rudolf halálát követően fivére, III. (Copfos) Albert (1365–1395) 14 éves öccsével, III. (Igazságos) Lipóttal (1365–1379) együtt vette át a kormányzást. Az osztrák tartományok súlyát mutatja, hogy a két testvér 1370-ben a jövedelmeiket, majd később az uralmuk alatt álló területeket is felosztották egymás között az osztrák rendek kérésének eleget téve. 1379. szeptember 25-i neubergi szerződés értelmében a Habsburgok családja kettévált az Albert-, illetve a Lipót-ágra. Ennek következtében felosztották a család bevételeit és jövedelmeit a két ág között, amelynek az lett a következménye, hogy mindkét ág törekedett arra, hogy saját hatalma alá kerülhessenek a másik ág birtokai is, ami folyamatos nézeteltérésekhez, háborúskodáshoz vezetett. Ennek következtében a rendek szerepe felerősödött Ausztriában, ugyanakkor meg is oszlott, mivel minden esetben állást kellett foglalniuk az egyik ág mellett. Területi elkülönítés is járt a két ág létrejöttével: az Albert-ág (ausztriai-ág) birtokolta Alsó- és Felső-Ausztriát, míg a Lipót-ág (stájer-ág) pedig Stájerországot, Karintiát, Krajnát, Tirolt, Elő-Ausztriát és a Tengermelléket tudhatta sajátjának. A Lipót-ág később ketté vált stájer- és tiroli-ágakra II. (Vaserejű) Ernő (1406–1424) és öccse, IV. (Ürestarisznyájú) Frigyes (1406–1439) hercegek idején.

IV. Rudolf osztrák herceg portréja. Eredetileg a bécsi Szent István-dómban helyezték el, ma a Főegyházmegyei Római Katolikus Múzeumban található. (Forrás: wikimedia)

1386-ban elesett III. Lipót a Sempach melletti ütközetben, amelynek következtében III. Albert vette át a Lipót-ág területeit és birtokait. 1395-ben bekövetkezett halála azonban ismét megosztotta a család Albert-, illetve Lipót-ágát. III. Albert ugyanis egy 18 éves fiút hagyott hátra, IV. Albertet (1395–1404), aki így szembekerült III. Lipót gyerekeivel, Becsvágyó Vilmossal (1386–1406), IV. Lipóttal (1386–1411), II. (Vaserejű) Ernővel és IV. (Ürestarisznyájú) Frigyessel. Becsvágyó Vilmos volt jog szerint a legidősebb élő Habsburg, így ő kívánta rátenni kezét az Albert-ág birtokaira is, amire a gyámsági jog alapján tarthatott igényt. Ugyanis a kijelölt gyám a kiskorú herceg örökségét szabadon kezelhette, azaz annak területeit és forrásait birtokolhatta – attól függetlenül, hogy IV. Albert ekkor már nagykorúnak számított, tehát nem jogosult volna Vilmos gyámságára. Az osztrák rendek azonban szembeszálltak Vilmos törekvéseivel és kiálltak Albert jogai mellett.

Az Albert-ág kész volt mindig is együttműködni a Luxemburgokkal, így kivették a részüket a Luxemburg-testvérek egymás elleni harcában is. Luxemburgi Zsigmondnak (1387–1437) sikerült megnyernie a Habsburg hercegeket – IV. Albertet, Vilmost és II. Ernőt – testvére, a Cseh Királyságot bíró IV. Vencel (1378–1419) ellen, azonban a hercegek csak súlyos feltétel mellett támogatták Zsigmondot: 1402. augusztus 16-án kölcsönös örökösödési szerződést kötöttek egymással, amelynek értelmében IV. Albert osztrák herceg lett Zsigmond örököse annak fiúutód nélküli elhalálozása esetén. IV. Albert kalandvágyó ember volt – 1398-ban például részt vett egy Szentföldre tartó igen költséges zarándokúton is –, s igen jó viszonyba került Zsigmonddal, amelyet jól bizonyít, hogy az uralkodó a Magyar Királyság ideiglenes kormányzását bízta rá távollétében. 1404-ben együtt vezettek hadjáratot Csehországba, ahol Znojmo (németül Znaim) ostromakor mindketten megbetegedtek vérhasban. Zsigmond felgyógyult, IV. Albert azonban hazafelé, a Bécsbe vezető út során, 1404. szeptember 14-én, mindössze 27 évesen Klosterneuburgban elhalálozott. Johanna Zsófia alsó-bajorországi hercegnőtől két gyermeke született: Margit bajor hercegnő és V. Albert osztrák herceg – a későbbi I. Habsburg Albert magyar király.

IV. Albert herceg és felesége, Johanna Zsófia ábrázolása. (Forrás: mek.oszk.hu)

Ausztria hercege

IV. Albert halálával a Lipót-ági Vilmos és II. Ernő hercegek készek voltak rátenni kezüket Albert örökségére, amelynek következtében 1404. november 3-án, Budweisben Zsigmond bevonásával megújították az örökösödési szerződést, átruházva az örökséget a mindössze hétéves V. Albert hercegre, kikötve, hogy ha az egyik, vagy a másik család most szerződő tagjai fiúutód nélkül halnának el, akkor a másik család örökölheti az elhaltak birtokait. Nem sokkal ezután azonban Vilmos is elhalálozott (1406), így a gyámsági jog és vele együtt pedig az örökség IV. Lipótra és II. Ernőre szállt, akik nyílt háborút folytattak egymással. A rendek Zsigmondot kérték fel döntőbírónak a háborús állapotok megfékezésére, aki közös gyámsági felhatalmazást javasolt a testvérek számára, de ez nem bizonyult elégségesnek. Az 1411-es eggenburgi pünkösdi rendi gyűlésen Albertet kivették Lipót és Ernő hercegek gyámsága alól, nagykorúnak nyilvánították, ezzel pedig törvényesen is kezdetét vette V. Albert osztrák hercegsége. Lipót a döntést követően hamarosan meghalt, majd Ernő lett az, aki kettéosztotta a Lipót-ágat maga és fiai, V. Frigyes (III. Frigyes néven 1452-től német-római császár) és VI. Albert, illetve öccse, IV. (Ürestarisznyájú) Frigyes herceg között.

V. Albert osztrák hercegsége egy meglehetősen pozitív és eredményes időszaka Ausztria történetének – átmenetet képez a gyámsági harcok következtében kialakuló polgárháború és a későbbi tartományok között kialakuló feszültségek között. Albertnek határozott akarata és világos elképzelései voltak uralmáról, amelyet segített gondos neveltetése is. Uralmának eredményeit egyaránt köszönhette hűséges embereinek, akikben feltétel nélkül megbízhatott. Berthold von Mangen 24 éven keresztül látta el a pénzügyekért felelős kincstartói tisztet, kancellárja, Andreas Plank pedig Padovában szerezte meg jogi ismereteit, amivel szolgálhatta az uralkodót, ezenkívül Albert kitűnő kapcsolatot ápolt a bécsi egyetem professzoraival is.

Első jelentős eredményének tekinthető az igazságszolgáltatás megreformálása tartományi szinten, valamint a közbiztonság helyreállítása. Politikájának és uralmának súlypontját jelentette az egyházi reform, amelynek a kolostorok jelentőségének az emelése volt a célja, valamint V. Márton (1417–1431) pápa jóváhagyásával a bencés kolostorok megújítása a melki reform révén. Az egyházi hierarchia fontos pozícióit saját embereivel igyekezett betölteni, amely során öt évig (1423–1428) küzdött a pápával szemben a passaui püspöki szék betöltése okán Georg von Hohenlohe halálát követően, aki Luxemburgi Zsigmond birodalmi kancelláriájának állt az élén (1417–1423), emellett pedig magyar vonatkozásban az esztergomi érsekség adminisztrátora (1418–1420), később pedig ideiglenes esztergomi érsek (1420–1423) is volt. Katonailag és törvényileg is fellépett a huszitizmus ellen, amelyre különösen jó példa, hogy a bécsi egyetem oktatóinak eretnekesküt kellett tenniük, valamint zsidópogromot hajtott végre annak érdekében, hogy vagyonuk elkobzásával kivehesse részét a husziták elleni harcokból. Luxemburgi Zsigmond mellett ugyanis bekapcsolódott a huszita háborúkba, s kisebb-nagyobb sikereket is elért ellenük, azonban hamarosan az ő tartományaira is átterjedtek támadásaik.

Luxemburgi Zsigmond király ábrázolása Albrecht Dührer festményén. (Forrás: wikimedia)

Albert mindig is jó viszonyt ápolt Zsigmonddal, s hogy IV. Albertnek szánt örökségében fiát is biztosítsa, az említett nagykorúvá nyilvánítását követően még ugyanabban az évben eljegyezte vele a Cillei Borbálától 1409-ben született egyetlen leányát, Luxemburgi Erzsébetet. Ezt 1421. szeptember 28-án házasság is követte. Ugyanakkor a házassági szerződés mellett rögzítették Erzsébet cseh és magyar trónöröklését is, tehát Albert számára a Zsigmond lányával kötött házasság jelentette az örökséget, ami őt, illetve Erzsébettel közös utódaikat illette. Zsigmond mindkettejüknek hatalmat akart biztosítani az öröklés zavartalansága érdekében, így Erzsébetet 1435-36 fordulóján, a csehekkel folytatott tárgyalások során Magyarország királynőjévé kívánta koronázni Székesfehérvárott, miután a királyi pár eddigi egyetlen fiúgyermeke, György csecsemőként életét vesztette. Ezzel a tettével egy előrehozott királyné koronázást kívánt szimbolizálni, ami azonban végül nem valósult meg.

Hasonlóan járt el Albert esetében is, aki rátermettségét már bizonyította a huszitaellenes harcokban. Albert több ízben pénzsegéllyel is támogatta apósa háborúit, így nem véletlen, hogy 1423-ban Zsigmond neki adományozta a Morva Őrgrófságot, 1428-ban pedig őt kívánta megbízni a Magyar Királyság déli területeinek kormányzásával és felkészítésével az oszmánellenes háborúkra – ez azonban nem valósult meg, s később a Tallóciakra hárult a feladat. Erzsébet és vele együtt Albert utódlása azonban a magyar főurak előtt még koránt sem volt egyértelmű.

Albert trónra kerülése a Magyar Királyságban

Albert királlyá választásának körülményei máig nem tisztázottak. Ismert, hogy Zsigmond Albertet szerette volna utódjául, s mint azt a fentiekben láttuk, minden lehetőséget megragadott, hogy erősítse Albert pozícióit. Zsigmond 1437. december 9-én halt meg Znojmóban. Mindössze kilenc nap telt el, s Albertet december 18-án Pozsonyban királlyá választotta a magyar főurak egy kis csoportja, akik döntését az országban senki sem merte megkérdőjelezni. Az kétségtelen, hogy a Zsigmond halála és az Albert megválasztása közötti idő rendkívül kevés, tehát meglehetősen gyorsan került sor Albert megválasztására. Anderle Ádám ezt azzal magyarázta, hogy a Magyar Királyságban ekkor az előkelők egy része Albert helyett I. (Aragónaiai) Alfonzot (1416–1458) nápolyi királyt szerette volna a magyar trónon látni. Mályusz Elemér ezzel szemben felveti a lengyel orientáció lehetőségét, miszerint az előkelők egy szűk rétege Jagelló Ulászló (1434–1444) lengyel királyt kívánta volna a trónon látni Albert ellenében. Köztudott volt Zsigmond özvegyének, Cillei Borbálának a kapcsolatfelvétele a lengyel udvarral, ami magyarázatot is szolgáltatna azzal kapcsolatban, hogy miért került Borbála – Zsigmond halála előtt, vagy éppen halála után, még Zsigmond, vagy éppen már Albert parancsára – fogságba Guthi Országh Mihály főkincstartóval egyetemben. A legutóbb Pálosfalvi Tamás is a lengyel párt jelenlétét és jelentőségét emelte ki ezekben a napokban, miszerint mielőtt Zsigmond meghalt, megeskette halálos ágya mellett közvetlen híveit, hogy Albertet támogassák utódjaként, ellenben pedig figyelmeztetésül kiemelte, hogy ha Ulászló mellé állnának, akkor elkerülhetetlen lenne a polgárháború az országban. Ugyanerre világít rá az a tény is, hogy Ulászló már Zsigmond életében is Albert és Erzsébet gyermekét, Habsburg Annát kívánta feleségül kérni – így biztosítandó magyarországi uralmát – 1434-ben, majd 1437 márciusában is (valamint Albert halált követően 1439-ben is), azonban mindannyiszor vissza is lett utasítva. Ugyanakkor érdekes tény, hogy Ulászló ellenében Albert az első adandó alkalommal eljegyezte leányát Vilmos szász herceggel.

Albert ábrázolása egy 16. századi festményen. (Forrás: wikimedia)

Albert uralmát a pozsonyi királyválasztáson meglehetősen szigorú feltételekkel fogadták el a főurak, ugyanis a királyi hatáskört számos helyen korlátozni kívánták. Kikötötték, hogy az ország védelmében és a korona ügyeinek intézésében köteles az uralkodó a rendek tanácsát kikérni. Korlátozták az uralkodó kinevezési jogát, nélkülük nem határozhatott a megyék, a főpapi, valamint a bárói méltóságok betöltésében. Az egyháziak számára adómentességet írtak elő, így a főpapság elérte a Zsigmond idején érlelődő célját, visszanyerte régi súlyát. Szabályozták az idegenek hivatalviselését, valamint az ország védelmét érintő kérdéseket is. Mindezek alapján nem lehet kétségünk afelől, hogy Albertnek magát Zsigmond reformjait kellett ellensúlyoznia a választási feltételei során.

Albert és Erzsébet koronázására 1438. január 1-én került sor Székesfehérvárott a királyi bazilikában. Maga a koronázás nem volt eseménytelen, ugyanis Erzsébet részéről ekkor egy közjogi vita vette kezdetét. A szokásjog értelmében a királyi párt két főpap szentelte fel, a királyt az esztergomi érsek, míg a királynét pedig a veszprémi püspök. Erzsébet azonban – lévén, hogy ő tekinthető Zsigmond elsőszámú örökösének és utódjának – nem elégedett meg Rozgonyi Simon (1428–1439) veszprémi püspökkel, hanem ő is az Albertet megkoronázó Pálóczi György (1423–1439) esztergomi érsektől kívánta volna a felszentelést. Végezetül minden a szokásjognak megfelelően történt, azonban Albert kénytelen volt külön okiratban kiemelni, hogy halála esetén a trón Erzsébetet és gyermekeit illeti meg. Erzsébet látszólag belenyugodott ebbe a döntésbe, azonban amikor Pálóczi elhalálozott „bosszúból” nem Rozgonyit jelölte a megüresedett székbe, hanem Szécsi Dénest (1439–1465).

Albert uralma során a királyi hatalmat teljes egészében gyakorolta, még ha a rendek igyekeztek ezt korlátozni is. Az ő neve alatt állítottak ki okleveleket, a királyné csak férje távollétében nyert erre felhatalmazást. Albert egyértelműen apósa, Zsigmond politikáját kívánta folytatni, az általa birtokolt közép-európai országok területeire támaszkodva akarta a birodalmi politikát aktívan alakítani. 1438. februárjában a Zsigmondtól örökölt kormányzatot átszervezte, de többnyire továbbra is a Zsigmond-kori arisztokraták maradtak többségben, miközben olyanokkal tudta körülvenni magát, akikben megbízott (pl. Schlick Gáspár).

A csehországi háború

A rendek választási feltételeinek egyikét már az első pár hónapot követően kénytelen volt Albert megszegni, ugyanis a főurak kikötötték számára, hogy – Zsigmonddal ellentétben – királyi székhelyét Budán rendezze be, s ott is tartózkodjon. Mindössze negyedévnyi kormányzást követően, 1438. áprilisának elején Albert elhagyta Budát, s Bécsen keresztül Csehországba távozott az ottani váratlan események következtében.

1437. december 27-én a cseh rendek egy része ugyan elismerte Albert uralmát – szintén súlyos választási feltételek következtében –, azonban a cseh főurak másik része viszont a Jagellók felé orientálódott, s Ulászló király öccsét, a 13 éves Kázmért (később IV. Kázmér lengyel király, 1447-1492) választották királyukká. Ők 1438. március 2-án hivatalosan is behívták az országba Kázmért, ezáltal pedig Albert csehországi uralma veszélybe került. Albertet a csehek elleni hadjáratra való felkészülés közben érte a hír, hogy 1438. március 18-án Frankfurtban a Német-római Birodalom választófejedelmei német királlyá választották. Albert azonban ekkor nem tudott a német birodalmi ügyekkel foglalkozni, ezért megüzente a választófejedelmeknek, hogy két évnyi haladékot kér a cseh ügyek és a magyar honvédelem rendezésére mielőtt német királlyá koronáztatja magát – erre azonban már nem kerülhetett sor.

A Jagelló család címere. (Forrás: wikimedia)

Május 6-án Prágában már cseh királlyá kiáltották ki, miközben Melnikben éppen ellenkezőleg, Kázmér mellett szálltak síkra a cseh előkelők. Albert számára a cseh főurak két feltételt szabtak: egyrészt számolja fel e kettősséget az országban, másfelől pedig engedje szabadon Cillei Borbálát. Albert készséggel elfogadta e feltételeket, amelynek következtében Prága június 13-án megnyitotta előtte kapuit, s június 29-én sor került a koronázására a Szent Vitus-székesegyházban. Albert hivatalos cseh uralmának kezdetét azonban beárnyékolta a lengyel betörés. Albert a birodalmai hadierejét felhasználva – a seregben német és magyar csapatok is részt vettek – vonult fel a lengyelek ellen, amely során Tábor várába sikerült visszaszorítaniuk a lengyeleket. Közben Albertnek sikerült megnyernie Litvániát is a lengyelek ellen, így a Német Lovagrend egységei hátbatámadták a lengyeleket, így azok visszavonulása során a birodalmi sereg Boroszló várát is megszerezte. Közben a fogságból kiszabadult Borbála királyné a lengyel udvarba menekült, amelynek következtében Albert elfoglalta birtokait, s azokat feleségének, Erzsébetnek adományozta. Szeptemberben Albert bevonult Sziléziába a lengyelekkel kötendő béketárgyalások érdekében.

Az 1439-es budai országgyűlés

Az 1438-as év Albert számára javarészt külföldi tartózkodással telt el, a lengyelekkel megkötött béke értelmében csehországi uralma stabilizálódott. A király helyett felesége, Erzsébet királyné kormányzott a főurakkal egyetértésben a királyi tanácson keresztül Magyarországon, amelynek működéséből Erzsébet is kivette részét. A királyné olyannyira hatalmi pozícióban érezte magát, hogy akár férje tudta nélkül is cselekedett, s Albert csak az utolsó pillanatban tudta érvényteleníteni felesége rendelkezéseit (pl. a főpapi kinevezések tekintetében).

A király távollétére hivatkozva a főurak kötelezték Albertet a következő évben országgyűlés összehívására, amire 1439. májusában került sor. Az országgyűlés kezdetét beárnyékolta, hogy ekkor Budán felfordulás tört ki a magyar és a német lakosok között az országos németgyűlölet és a délnémet kereskedelmi tőkétől való függés miatt, amely a fővárosban éreztette leginkább hatását. A megmozdulás utcai zavargásokhoz vezetett, miután a Dunában megtalálták a németek által meggyilkolt budai magyarok vezetőjének, Ötvös Jánosnak a holttestét. A németek közül sokan a királyi udvarba menekültek, ott keresve menedéket a feltüzelt magyarok ellen. A zavargásokat Garai László macsói bán verte le Buda utcáin, s a király a renitenseket megbüntetve lecsillapította a budai lakosság kedélyeit.

Luxemburgi Erzsébetről fennmaradt ábrázolás a konstanzi zsinat krónikájában. (Forrás: wikimedia)

Ezen események azonban jelentős mértékben rányomták bélyegüket az országgyűlés hangulatára, így Alberték nem merték visszautasítani a köznemesség követeléseit. A követelések között szerepelt, hogy Albert kizárólagos kötelessége az ország védelme, ugyanis a főurakkal az ország határain túlmutató katonai expedíció során nem számolhatott. Az országgyűlés dekrétumának egyik legnagyobb eredményeként kimondták Erzsébet örökségi jogát az országra vonatkozóan, amelynek következtében a főurak neki is külön hűséget fogadtak.

Hadjárat az oszmánok ellen

Az 1430-as években fokozódtak a Magyar Királyság területére történő oszmán betörések. 1438-ban az erdélyi szász területeket fosztották ki az oszmánok, amely nagy félelmet keltett az ország lakossága körében. Amikor a magyar királyi udvar megtudta, hogy II. Murád (1421–1451) oszmán szultán a szerb területek központját, Szendrő várát ostromolja, azonnali cselekvésre határozták el magukat. Albert nemesi felkelést hívott össze, ami azonban korlátozta a hadjárat célját és lehetőségeit. Éppen ezért nagyon fontos leszögezni azt, hogy Albert célja nem volt és nem is lehetett egy, az oszmánokra csapást mérő hadjárat indítása, hanem inkább az oszmán hordák távoltartását tartotta szemelőtt. Az országnagyok tisztában voltak azzal, hogy Szendrő elestével az oszmánok számára megnyílik az út a tiszántúli területek irányába.

A sereggel a király és a királyné is táborba szállt, amely augusztus elején gyülekezett Szegeden. Itt két heti várakozást követően indultak csak útnak a Tisza jobb partja mentén, ahol Titel-révhez érve kivártak. Ennek az volt az oka, hogy ekkor már Szendrő vára elesett, s Titel jó stratégiai pont volt annak felderítésére, hogy az oszmán seregek ezt követően milyen irányba fognak tovább vonulni – ugyanis mind a Temesköz, mind pedig a Szerémség irányába könnyedén az útjukat állhatták a támadóknak.

Az oszmán sereg azonban nem kívánta folytatni a támadást, hanem Bosznia felé visszavonult a Balkán irányába. Az ország határai tehát érintetlenek maradtak. A táborban várakozó magyar sereget azonban a nyári forróság következtében kitörő vérhasjárvány megtizedelte. Albert levonta a tanulságot, s szeptember 17-én, a táborban kelt levelében megígérte, hogy a következő évben rendkívüli hadiadó költségén egy zsoldossereget szerel fel, amellyel megállíthatják a támadó oszmánokat. Azonban minden másként alakult, hiszen a táborban pusztító fertőzést Albert is elkapta.

Az oszmán hadsereg ábrázolása. (Forrás: mult-kor.hu)

Albert öröksége

Csakúgy mint 35 évvel azelőtt édesapját, IV. Albert osztrák herceget, úgy Albertet is otthona, a Bécsbe vezető út során érte a halál ugyanabban a betegségben. Október 23-án, Neszmély településen még végrendelkezett. Bízott benne, hogy várandós felesége fiút fog szülni, ezért kifejtette, hogy születendő fiúgyermeke felett Erzsébet és a legidősebb Habsburg herceg, V. Frigyes gyámkodjon közös erővel, akik mellé egy kilenc tagú, Pozsonyban székelő tanácsot rendelt. A tanács tagjai közé Magyarország és Csehország három főt, Prága egy főt, Ausztria pedig két főt delegálhat, akik fia nagykorúságáig közösen igazgatják az apja által ráhagyott örökségét.

Erzsébet özvegy királyné 1440. február 22-én valóban fiúnak adott életet Komáromban, V. Postumus (Utószülött) Lászlónak (1440–1457), akit csakhamar a mellette álló főurak segítségével királlyá koronáztatott még csecsemőként Székesfehérvárott, a Visegrádról ellopatott Szent Koronával. Időközben azonban a magyar főurak másik csoportja a trónra I. (Jagelló) Ulászló lengyel királyt hívta be. Ezzel kezdetét vette a polgárháború, amely voltaképpen Ulászló várnai halálával ért csak végett 1444-ben. Ezt követően hiába fogadták el a magyar rendek V. Lászlót törvényes uralkodójuknak, hiszen egészen 1452-ig III. Frigyes, a későbbi német-római császár (1452–1493) gyámsága alatt állt, aki Lászlót kihasználva magába olvasztotta az Albert-ág tulajdonát és hagyatékát, s 1490-re sikeresen egyesített valamennyi Habsburg-birtokot.

Összegzés

Habsburg Alberttel vette kezdetét a Habsburgok uralma Magyarországon, s rövid regnálása rendkívül fontos irányt adott a kezdődő rendiségnek az országban. Éppen ezért nem véletlen, hogy hirtelen halála az összes uralma alatt álló területen felfordulást okozott. Miután Albert Luxemburgi Zsigmond örököseként a Német-római Birodalom élére állt, ismét a Habsburgok kezébe került a birodalom császári címe, amit unokafivére és egyben utóda, a Lipót-ági III. Frigyes egészen a birodalom fennállásáig kisajátított családjának, megteremtve ezzel a Habsburgok világuralmi alapjait. Kétségtelen tény azonban, hogy a későbbi nagy Habsburg Monarchia kialakulásának kezdete Albert személyéhez köthető, aki bölcs uralkodónak bizonyult, azonban másfél év alatt képtelen volt egységesen és eredményesen fellépni az uralma alatt álló területeken. A Habsburgok Albert és fia, V. László halálát követően (1457) csak fél évszázaddal később csatolhatták birodalmukhoz a cseh területeket, valamint a Magyar Királyságot együttesen és immár végérvényesen. Fontos megjegyezni, hogy Luxemburgi Zsigmondhoz hasonlóan, Albert sem teremtett uralkodásával egységes birodalmat a közép-európai területeken, hiszen az általuk uralt országok csak perszonálunióban álltak egymással.

Vlasics Bálint

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Bibliográfia

Anderle Ádám: Az aragón kapcsolat – V. Alfonz, el Magnánimo és a magyar trón. Történelmi Szemle 38. (1996) 401–411.

Baranyai Béla: Zsigmond király úgynevezett Sárkány-rendje. Adalék a magyar trónöröklési kérdés történetéhez. Századok 4-6. (1926) 561–591., 681–719.

Bariska István: III. Frigyes gyámsági kormányzása és Nyugat-Magyarország. Századok, 141. (2007) 1153–1191.

C. Tóth Norbert: Az esztergomi érseki szék üresedése 1418–1423 között. Századok 137. (2003) 885–896.

E. Kovács Péter: A Habsburg hercegek szentföldi utazásai. Történelmi Szemle 61. (2019) 17–38.

Fraknói Vilmos: A magyar királyválasztások története, Athenaeum, Budapest, 1921.

Fraknói Vilmos: Az első Habsburg-király trónrajutása Magyarországban. Századok 47. (1913) 247–264.

Brigitte Hamann: Habsburg Lexikon, Új Géniusz, Budapest, 1990.

Kertész Balázs: Albert királyról és Szent Kálmán magyarországi tiszteletéről. Magyar Könyvszemle 127. (2011) 445–465.

Kiss-Béry Miklós: Mária, Zsigmond és Albert. Magyar királyok és uralkodók 11. kötet. Budapest, Duna International, 2011.

Liktor Zoltán Attila: Az első Habsburg-Magyarország (1437–1457) I. Célkeresztben Habsburg Albert dekrétuma (1439) és az annak vonzáskörében lévő gyakorlat. Iustum Aequum Salutare 8. (2017) 219–244.

Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában. Századok 91. (1957) 46–123.

Mályusz Elemér: Az első Habsburg a magyar trónon. Aetas 9. (1994) 120–150.

Novák Ádám: Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 1. rész: Ismét király nélkül az ország. Újkor.hu – A velünk élő történelem (Letöltve: 2022. 07. 22.)

Pálosfalvi Tamás: A Hunyadiak kora 1437–1490. Magyarország története 7. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009.

Pálosfalvi Tamás: Albert. In: Magyarország vegyes házi királyai (1301–1526). Szerk. Kristó Gyula. Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2003. 117–127.

Pálosfalvi Tamás: Két (király)választás Magyarországon. Habsburg Albert és Jagelló I. Ulászló magyar királysága. Századok 3. (2022) 459–503.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Nagy csaták (Sorozatszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.

Pór Antal–Schönherr Gyula: Az Anjou-ház és örökösei. In: A magyar nemzet története 3. Szerk. Szilágyi Sándor, Budapest, 1895.

Szabó Dezső: Albert királlyá választása. In: Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik, történetírói működésének negyvenedik, szemináriumi vezetőtanárságának harmincadik évfordulója ünnepére. Franklin-Társulat, Budapest, 1917. 312–325.

Tringli István: Az újkor hajnala. Magyarország története 1440–1541. Vince Kiadó, 2003.

Vlasics Bálint: Az első Jagelló a magyar trónon – I. Ulászló uralkodása. Újkor.hu – A velünk élő történelem (Letöltve: 2022. 07. 25.)

Erich Zöllner: Ausztria története, Europica varietas, 1998.

Ezt olvastad?

A formuláskönyvek olyan levélgyűjtemények, amelyek azért keletkeztek a közép- és kora újkorban, hogy mintául szolgáljanak a hivatali ügyintézéshez. Jog- és