Hunyadi János hosszú hadjárata és a kísérleti régészet útjai

Több baranyai hagyományőrző csapat fogott össze, hogy túrával emlékezzenek meg Hunyadi János hosszú hadjáratáról (1443–1444). Az esemény reményeik szerint nyitánya lesz a késő középkori hadviselés hosszabb távú, kísérleti régészeti jellegű kutatásának is. A rendezvényről az egyik szervező, Haramza Márk tudósít.

Főszerepben az apró betűs rész

Hunyadi János 1443–1444-es hosszú hadjáratát a késő középkori magyar hadtörténelem egyik sikertörténeteként tartjuk számon. A téli időszakban indított hadi vállalkozás korántsem számított gyakorlatnak a korszakban, nem csoda, hogy az Oszmán Birodalmat is meglepte Hunyadi seregének késő őszi megjelenése a Balkánon. Ezt követően a keresztény hadak mintegy félezer kilométerre hatoltak be a félszigetre és arattak hadi sikereket, majd nagyobb veszteségek nélkül tértek vissza. Hunyadi eredményei a szembenálló felek közti tárgyalásokban is helyzeti előnyt teremtettek, még ha ezzel az előnnyel az újbóli hadjáratot választva Ulászló király nem is élt.

Hunyadi János pécsi lovasszobra. Forrás: Iranypecs.hu

Bár a korszak törökellenes harcai előkelő helyet foglalnak el a történeti munkákban és a közgondolkodásban, olykor hajlamosak vagyunk átsiklani a háttérben szerényen meghúzódó hogyan-kérdések fölött. A hosszú hadjárat mint logisztikai bravúr során mintegy 1500 kilométeren keresztül biztosították a hadsereg menetét és az ehhez szükséges ellátást téli időszakban, és ez legalább annyi figyelmet érdemel, mint az esemény politikai vonatkozásai.

A csatákban résztvevő seregek létszámának és menetteljesítményének utólagos becslése kedvelt és gyakran vita tárgyát képző kérdéskörét alkotja a hadtörténetírásnak, csak úgy, mint a fegyverzet és a logisztikai ellátottság minél pontosabb meghatározása. Veszprémy László hadtörténész hívta fel a figyelmet arra, hogy a kalkulációkhoz és a rendelkezésre álló írott források értelmezéséhez feltétlenül szükséges kontrolltényezők figyelembevétele is, mint például a vonuló seregek menethosszúsága, az utak, hágók, folyóátkelők áteresztő képessége vagy a harcrend térbeli kiterjedtsége és a csapatok egy adott terepen történő mozgathatósága. E tényezők testközelből történő vizsgálatával a becslések esetenkénti szélsőséges kilengései értelmezhetőbb intervallumra csiszolhatók. Többek között ezzel a szándékkal fogtunk össze – a Compagnie dʹNoir, a Siklósi Sárkányos Lovagrend és a Haramza-testvérek – egy emléktúra megszervezéséhez, amely során a Kelet-Mecsekben található Máré-vártól indulva tettünk meg 8,62 kilométert. Az esemény különlegessége, hogy mindezt 14–15. századi vértezetben hajtottuk végre.

Hegynek fölfelé (a terepi fotókért köszönettel tartozunk Orosz Bálintnak)

Az íróasztalon is túl…

Távolról sem lehet az írott források számlájára írni, hogy ne akadna köztük olyan, amely nagyfokú érzékletességgel számol be az általa leírt történelmi eseményről. Huizinga elragadtatva ír Jean de Bueil Jouvenceléről, amelyet olvasva arcunkon érezhetjük az éjszakai lovasmenet hidegét, érzékelhetjük a katonaélet ínségét és nehézségeit, azok vidám elviselését és a veszélyben tanúsított bátorságot. Thuróczy és Bonfini későbbi beszámolóiból Nándorfehérvárnál, a várromokon és holttesteken vívott ádáz küzdelem látványa tárul szemeink elé, miközben orrunkat a lágy szellő hozta kénbűz csapja meg. Brodarics kancellár írásában pedig egy pillanatra mi is elveszhetünk a mohácsi csatatéren, a mindent betöltő félelemben és ágyúfüstben. Hasonló mértékű részletgazdagságnak örvendhetünk a hadifelszerelés minőségéről és mennyiségéről szóló hadianyaglisták, városi számadáskönyvek, várinventáriumok vagy épp királyi rendeletek tanulmányozásakor.

Van egy pont azonban, amelyen túl a hogyan-kérdések részletei hagyományos módszerekkel már nem észlelhetők. Mennyire forrósodik fel egy lemezvért nyáron? Mennyire könnyű benne fölkelni a lováról leesett katonának? Mennyire korlátozza a látást és a mozgást a sisak és a páncél nyílt mezőn és hegyvidékes terepen? Hosszasan folytathatnánk a kérdéseket, amelyek megválaszolásához már át kell lépni a klasszikus értelemben vett tudomány határait, kilépni a kutatás megszokott környezetéből, túl a szellemi komfortzónán. A gyakorlati tapasztalatok kísérleti régészeti célú dokumentálásával beláthatóvá válnak a tudomány eme vakfoltjai.

Patak mentén

Mindemellett kellő óvatossággal kell kezelnünk a kísérleti régészeti módszereket, szem előtt tartva, hogy a rekonstrukció még mindig csak megközelítőleges másolata annak, ahogy valójában történt. Mi is annak tudatában indultunk el, hogy számos különbség áll fenn egy teljesítménytúra, valamint egy hadjárat menetnapja és résztvevői között. Hunyadi katonái nem egy napra kóstoltak bele a hegyvidékes terepen történő, harcokkal tűzdelt menetbe. Egyáltalán, a középkor emberének lelkületét sem érthetjük meg teljességében, aki számára magától értetődő volt, hogy időnként hónapokra elmegy otthonról, elgyalogol többszáz kilométert, hogy egy számára addig ismeretlen helyen élet-halál harcot vívjon, majd szerencsés esetben ugyanazt a távot hazafelé is megtegye gyalog. Mindössze a katonai menet mint társadalmi norma a mentalitástörténet tőlünk igen távol álló fejezetébe kalauzol minket.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor, milyen mértékben páncélozták magukat a katonák vonulás közben. Ahogy arról Nógrády Árpád V. Kovács Sándor nyomán megemlékezik Pozsonyi gyalogosok Mátyás seregében című tanulmányában, Mátyás király apósának, Aragóniai Ferdinándnak írt 1481-es levelében többféle magyar gyalogosról tesz említést, amelyek közül a vérteseket azzal különbözteti meg, hogy „apródok nélkül vértjüket és pajzsukat nem hordozhatják”. A hadsereg vonulása során az általában könnyűlovasságból álló elővédek feladata volt az útviszonyok felderítése, valamint a sereg további részének és a málhának a biztosítása, ami magába foglalta az ellenséges erők feltartóztatását a fősereg harcrendbe történő felfejlődéséhez. Feltételezhető, hogy a menetelő katonákat igyekeztek kímélni, hogy minél több erejük legyen a fegyveres összecsapásra. Ugyanakkor számtalan korabeli ábrázoláson figyelhető meg olyan jelenet, amelynek szereplői páncélt viselnek harci cselekményen kívül is. Ezek legtöbbikén elsősorban attribútumértéke van a páncélviselésnek, azonban a vonulásokról készült, realisztikusnak tekinthető ábrázolásokon is előszeretettel szerepeltetnek legalább részben felfegyverzett és felpáncélozott sereget.

Katonai menet ábrázolása a 15. század végéről. Forrás: Wikipédia

A túra során arra kerestük a választ, hogy mennyire nehezíti meg a terepi akadályok leküzdését egy lovas vagy egy gyalogos páncélzata. Míg a menet elején rendezetten vonultunk, a kaptatók során egyre többünk válláról került le a szálfegyver.  Egyenes terepen viszont vállon volt a legkönnyebb vinni fegyvereinket. A változatos környezetben gyakran haladtunk át patakon, kidőlt faágak között, sáros vagy bozótos területen. A terepi akadályok közül a meredek és beláthatatlan emelkedők bomlasztották a leginkább a menet egységét és a csapatmorált, jobban, mint az elcsúszások vagy a vizes iszapba történő térdig süppedés. Hamar ráállt a figyelmünk arra, hogy az előttünk és mögöttünk haladóval mi történik, nehezebb szakaszokon önkéntelenül is biztattuk egymást. Érthetőbbé vált az ábrázolásokon időnként feltűnő tábori zenészek jelenléte, akik muzsikaszóval és énekkel tartották a menetelőkben a lelket.

Áthaladás patakmedren lóval és gyalog

A kísérleti régészetben látványos eredményeket ért el Lator, aki bizonyította, hogy lóként is el lehet közlekedni a patakmeder sziklás folyásában, és páncélos lovasát a meredek hegyoldalon is képes felvinni. Jóllehet, az általunk bejárt, és ahhoz hasonló útvonalak áteresztőképessége irreálisan elnyújtotta volna egy teljes had vonulását, a túra egyik fontos tapasztalata, hogy a páncél viselése nehezebben járható terepen sem akadályozza különösebben a lovast, sem a gyalogost a haladásban.

A megtett út

Összesen 8,62 kilométert tettünk meg 352 méter szintkülönbséggel, 13–27 kilogramm páncélzatban. A túra 4 óra 49 percig tartott, ebből a tényleges menetidő mintegy 4 óra, ami a pihenőidők mellett ötszáz méteres gyorsított gyalogos és lovas menetek mérésével is kibővült. A lovas 500 métert kevesebb mint két perc alatt (1:43) tett meg felázott terepen ügetve, az utolsó 50 méteren vágtázva. Gyalogosan ugyanezt az utat laza futásban közel három perc alatt (2:53) tettük meg. Erősen valószínű, hogy ezeket a távokat egy harcedzett csapat a fenti idő töredéke alatt meg tudta tenni.

Időmérés 500 méteren

Haladunk tovább!

Természetesen egy alkalom alapján hiba lenne messzemenő következtetéseket levonni. Épp ezért, már a menet után – amelyért külön köszönettel tartozunk túravezetőnknek, Koch Balázs várkapitánynak – számos ötlet született a közös munka folytatására. Az eseményen résztvevő csapatok a Mohács 500 Csata- és Hadszíntérkutató Egyesülettel is szakmai kapcsolatot ápolnak, amelynek külön kísérleti régészeti munkacsoportja foglalkozik a késő középkori és kora újkori harcászati viszonyok vizsgálatával, valamint bemutatásával. Ennek keretében további lovas és gyalogos menetek, harctéri csapatmozgósítások mérését tervezzük, de a célok között szerepel a fémkeresős terepbejárásokon talált fegyverek rekonstrukciója és hatásfokuk modellezése is.

Mindehhez kitűnően kapcsolódik a túrán lovasként részt vevő, Siklósi Sárkányos Lovagrendhez tartozó Vajda Márk hagyományőrző munkássága, aki egy 15. századi magyar nehézlovas hiteles megjelenítésén dolgozik. A Compagnie dʹNoir pedig, a Máré-vár hagyományőrző csapataként idén immár másodízben szervezi a Máré Vári Viadalokat, amely során szintén a történeti hitelesség és a rekonstrukciós munkák kerülnek előtérbe.

Bár a korszak harcászati viszonyainak tanulmányozása és bemutatása korántsem merül ki az említett példákban, örömteli látni és megélni a kísérleti régészeti jellegű munkák szűkebb hazánkban történő kibontakozását. A kezdeti lendület után igyekszünk kitartók maradni ahhoz, hogy ezen a kaptatón is célba érhessünk.

Ezt olvastad?

A krími háború az 1815 és az 1914 közötti viszonylag békésnek nevezhető évszázad egyik legfontosabb olyan háborúja volt, amelyben európaiak