Képtelen évek képesítve – Hétköznapi szocializmus mint jelenkortörténet

A rendszerváltást követő évtizedek talán legsűrűbb tematikai egységében maga a folyamat és előzményei kaptak hangsúlyt. Hol monografikus bőséggel, hol forrásközlési gazdagsággal, nemegyszer szimplifiált történetmesélési törekvéssel szembesült, aki historikus érdeklődését a legújabbkori kutatásokra fókuszálta. Ennek előnyei és hátrányai magát a tudománytörténetet is áthatották, de a könyvkiadást, értelmezéstörténetet és adattári készleteket mindenképpen alapszinten is befolyásolták – ha másként nem, a mennyiségi forrásnövekmény értelmében. A történések „haszonkulcsa” azután már a legkevésbé az akadémiai tudásgyarapodást szolgálta az esetek egy részében, ám kétségtelen, hogy a fókuszált érdeklődés egyik haszna a koncentrált ismeretanyag másképpeni elrendezése, hozzáférhetővé tétele maradt – ez pedig szinte csáberőt gyakorolt az interdiszciplináris kölcsönhatások terén. Nem meglepő tehát, sőt magában véve üdvös is, amikor egy új kísérlet immár alapszinten kell támaszkodjon a rokon tudásterületek ismeretanyagára, eredményeire, publikált elemzési körére. Egy nyomtatott kötet, melynek áttekinthetően tagolt huszonkét oldala maga a bibliográfia, már nem esélytelenül átfogó lehet, s még inkább az, ha forráshivatkozásai nemcsak levéltáriak, hanem szintúgy elemző művekre, társadalomtörténeti tudásörökségre támaszkodó szakmunkákra építettek.

Ilyen kiadványról kell szóljak alább, mely szlovák-magyar együttműködésben készült. Marta Botiková és Deáky Zita kötete, a Lányok, asszonyok a szocialista Szlovákiában és Magyarországon (1955–1989) – Ahogy két etnológus nő látta címen megjelent munka ugyanis ezt a látszólag politika- és köztörténeti horizontot fogja át, lényegileg azonban a sokak által sokféleképpen megőrzött képet veszi fókuszába „a szocializmus” évtizedeiből, méghozzá képileg is sokfélét, impressziókból is széles körben válogatva. Nem kizárt, hogy csupán én nem ismerek hasonló munkát, mely a szomszédság-rokonság-testvériség tárgykörében a sokféle politikai, történeti, hivatalos vagy alternatív összkép valamelyikét emelné ki, de kétségtelennek látszik, kevés ilyen van forgalomban, s ami mégis, az gazdagon rakva a keserűség, a kritikai felülnézet, a kisebbségi fájdalmak vagy rendszertipikus esetlenségek politikatörténeti emlékeivel, ellenségképekkel, sérelemhistóriai forrásokkal, de összességében csak igen kevés vállalja a „jóízű emlékezés” tónusát. Ennek is sokféle alapoka és magyarázata lévén ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy valamit időközben mégiscsak elveszítettünk, míg e sok „rendszerkritikus” összkép kitermelődött. Ez pedig a személyesség, az emlékek, az átélések, a nem-politikai élményvilág tartalmainak, mintegy „örökségként” kapott minőségének állandósult anyaga, melyről szinte már nem is igen lehet érvényeset mondani, annyira körüllengik és helyettesítik az „objektivitások”, a rendszerelemző szempontok, a sérelmek listái, a jólhangolt diktatúrákkal egybecsengő alulmaradások élménytömegei. Pedig talán megvan még „valahol” ez a korszak is az egotörténetek tudástárában – ha másutt nem, a családi fotótárakban, múzeumi készletekben, a többnyire más időket is konzerváló vagy túlélésüket segítő gyűjteményekben, s végső soron az átélők egyéni emlékezetében vagy ezekből összeadódó kollektív visszatekintésekben. Viszont épp e perszonális história lenyomatai, s ezek történeti rangú, szaktudományos feltárása oly sok helyen van forgalomban, hogy szinte követhetetlen: emlékező monográfiák, rendszerkritikus kiadványok, levéltári szövegközlések, kommemoratív tárházak, naplók, forrásgyűjtemények, tankönyvek, regények, filmek, narratív történetmondás dokumentumai sereglenek a kiadványok polcain vagy a szaktudományi bibliográfiákban. De éppen mert a sokféleség édes nyűgje már szinte minden családban és több korszakra is kiterjedő emlékezeti összképre is fókuszált lett, külön is és sajátosan személyes megbecsülésre is alkalmassá lesz olyan kiadvány, mely nem a sérelempolitika nevében követel valami (sosemvolt-sosemlesz) igazságtételt, hanem érzékenyen számol az érzetek, átélések, személyes hangú értékelések lehetőségével, ennek megjeleníthetőségével és interpretálható tényanyagával.

A könyv, melyről itt futó áttekintést adok, s mely akár alkalmasint tekinthető szövegillusztrációval díszített képes albumnak is, épp az ellenoldali „szocializmust” idézi meg. Nem az ideológiával áthatott, nem a társadalomfelügyelet erőszak-intézményeire fókuszált, a diktatorikus rezsimek megtorlás-készletét lajstromozó leírásban, hanem a közpolitikától a személyes társadalmi térbe elhúzódó, köznapok mélyén latensen ható elemekre koncentrálva. Másképpen szólva: a közvetlenül átélt, a leírható és elbeszélhető emlékanyag vallomásosságát teszi kirakatba, melynél a hitelesítés eszköze már magában véve is kettős: a könyv java része az összhangzatra épül, az „itt és ott” párhuzamára, (no meg eltéréseire), s maga a válogatás és rendszerező szándék a kutató-szerző páros leíró attitűdjére, megnevező és illusztráló törekvésére támaszkodik, szűkebben a szerzői párbeszédre. Párbeszédre a kor szellemiségével és az egyének ehhez kapcsolódó érzékenységével összefüggően; párbeszédre a rokon „politikai táborban” és nemzet-szomszédságban eltöltött évtizedek hivatalos korképe és az egyének perszonális históriája közötti másságról; továbbá párbeszédre egy szlovák etnológus és egy magyar néprajzkutató között, akiket e társalgás „ürügye” érdekelt, közelebbről az elnagyolt kötetcímben is kifejeződő női helyzetek elbeszélhetősége és a kor nőinek-asszonyainak önképe, a női történelem és a női értékvilág furaságai; ezenfelül a formális história és a magántörténelem párbeszéde is ott ül a szöveg mélyén, melyet ketten és kétféle aspektusból válogattak össze. Elbeszél ez a kötet, mégpedig a megidézés leíró közvetlenségével, olykor képes tartalommal, de mindenütt a személyes jelentések hitelével és sugárzó gazdagságával, s mintegy kiegészítésül a rálátás szomorúságát a belátás intimitásával gazdagító aspektusból. Ennek egyértelmű eszköze, hogy a népéleti-etnológiai szempont mindemellett nemcsak a képekben és rövid szövegidézetekben kap a „hétköznapi szocializmus” személyes arculatot, hanem a vállaltan női nézőpont által is, mely a két kutató egymásra hangolódását, eltérő szempontjait, közös határfogalmait, kölcsönhatásokra is figyelő tónusát a női történetmesélés választott hangnemében komponálja egybe. Specifikusan „női történetírás” talán nincs is, de a nőkre és nőiségre, női sorsokra szűkített aspektus felvétele egyértelművé teszi a jelentésterek „familiáris” hátterét, szereptudati tartalmait, konvencionális rítusait, továbbá mindennek elbeszélhetőségét.

Utóbbiról a leghitelesebben éppen a Szerzők mondják ki: „Mit adott nekünk e munka? Megismerést, barátságot, sok szép pillanatot, meglepetést a témában, néha bizonytalanságot, hogy jól megértettük-e egymást. Együtt kerestük a történeteket, együtt kerestük a magyarázatokat…” (10.).

S valóban ezt érzékeli az Olvasó is: a megértő szándék őszintesége, a két szomszédos ország és a vélhetően közeli nézőpont párhuzamossága is „elfogult” értelmezést kínál az „objektív” tudás helyett. Vállaltan szubjektívat, tehát garantáltan hiteleset is. Ugyanis a közfelfogásban objektívnak tételezett látkép éppúgy konkrétan a kamera „objektívje” (optikája) behatárolta személyes nézőpontot rögzíti, s bár optikailag lehet elbeszélő-leíró távolságtartás a választott hangnem, a közelség/távolság és beállítási paraméterek csalhatatlanul szubjektívvá teszik mégis mindezt – itt pedig eleve a szaktudományos szempont adja az értelmező hangot és közvetlen összképet. A néprajztudomány mint történeti diszciplína addig, amíg a messzi és „általános” múltat hivatkozza, lehet lexikon-szócikk formájú vagy gyűjteményi adatbázis értékű – de hitelesen szóló és az Olvasónak is hitelképesen nyilatkozó leginkább úgy lehet, ha teret enged a személyes meglátásoknak, sőt, az átélést nemcsak „forrásközlés” formában lehetséges közvetítésnek veszi, hanem a privát történelem egyediségében megtalálhatónak is központjába állítja, amivel megteremti önnön hitelét és a rálátás hitelképességét is. Olyan hiányzó képet ad tehát, melynek megalkotására a női érzékenység és tárgykultúrára, jelentés-árnyalatokra nyitottság révén a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége talán a legszemélyesebb késztetés lehetett a szerzői elszánásban, ami egyúttal annak is teret ad, ami a személyesből közös volt, s épp így annak is, aminek közös mivolta csupán rendszertipikus látszat lehetett, mert egyénileg átélve egészen más volt és még másabb lett az idő múltával. Felismerni és megfogalmazni a velünk eltelt idő csalárdságait, az „objektív” történelem vagy a faktografikus leképezés képtelenségeit, s helyébe a perszonálisan szavatoltat állítani – ez már alkotói eljárás, létező kompozíciók dekomponálása és rekonstrukciója.

„Rendhagyó kötetünkben kaleidoszkópszerűen szeretnénk képet adni a szocialista Szlovákia és Magyarország mindennapi életéről a nők életútja, a női perspektíva szempontjából. Mindkét országban szocialista rendszer volt, amely meghatározta az államok ideológiáját, de meghatározta az emberek életmódját, a fogyasztási szokásokat, a társas kapcsolatokat, a társadalmi mobilitási utakat, a szocializációs stratégiákat, a mindennapi és ünnepi életet is. Mint minden diktatúra, ez is kitermelte az alkalmazkodást, de a belső ellenállást is, és minden igyekezete ellenére sem tudta teljes egészében megszüntetni, kiirtani a gyökerekhez, a korábbi értékekhez való ragaszkodást. Az 1950-es évek második felétől 1989-ig követjük a közép-európai kronológiai vonalat, vigyázva arra, hogy minél objektívebb képet adjunk a szocializmus időszakáról. A könyv szemléletét meghatározza, hogy mindketten az államszocialista rendszerben születtünk, ott szocializálódtunk, ott váltunk felnőtté, és életünk egy meghatározó része ehhez az időszakhoz kapcsolódik, másrészt viszont mindketten etnográfusok vagyunk. A teljesség igénye nélkül olyan témaköröket választottunk, amelyekben megmutathatjuk a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is. Elsősorban történeti, néprajzi, szociológiai szakirodalomra támaszkodunk, de fontos, hogy a kötet szerzőiként egyben adatközlők is vagyunk, akik személyesen is megéltük ezt a korszakot, láttuk, megtapasztaltuk a szocialista rendszer működését, hatását az egyénekre és a közösségekre…” (14.).

Adott tehát két etnológus, akik az „éntörténetek” sokaságából, pozsonyi és budapesti gyűjteményekből emelik át az elbeszélés terébe a két helyi kultúra, két ország sajátosan eltérő „szocializmusa” tematikus élményképét, s ebben kap hangot a párbeszéd, a közös értelmezés és megértés kísérlete – párhuzamosan két nyelven, egymással tükrözött magyar és szlovák oldalakon, ám sokszor rokon fotóanyag révén még árnyaltabban. Két életvilág női és asszonyai, szokásai és értékei, mindennapi élete és arculata jelenik meg az összhang jegyében, melynek tónusai ugyanakkor az egyediségben bontakoznak ki. Párhuzamok keresése és eltérések változatai ezek, hétköznapi életvitel és szokások körei, családok és szerepek, modellek és minták, szemiotikai rokonságok és mutatkozási hasonlóságok formálódnak egyetlen tárgyalási szerkezetbe, egyező és eltérő ünnepek, divatok, szokások, örökségek hangján (példaképpen az elsőáldozók, a majálisok vagy a gyermeknap hivatalos és közösségi rendezvényei, az államistól eltérő családi és kisközösségi szertartások számos felvétele szolgáljon, melyek egyeznek alaptónusukban, de némely ünneptípus például nem létezett egyformán mindkét helyen, vagy csak más jelentéstartalommal). Adott tehát az etnográfiai igény és a szociológiai, történeti, helytörténeti, felekezeti, kisebbségi, perszonális forrásanyag (interjúk és képek adatbázisai), melyek itt látszólagos/tetszőleges ellenpontba állítva mutatnak szlovákiai és magyarországi élményvilágot. Az ötvenes évek közepétől a rendszerváltásig követik a Szerzők a közép-európai közpolitikai kronológiai vonalat, de tematikus körökbe tagolják a források köreit, s teszik ezt életközelből, minthogy mindketten az államszocialista rendszerben születtek és szocializálódtak, mindketten nőként élték át a politikai férfivilág és a termelési programosság nemtelen kényszereinek egyénekre kiható túlkapásait. Talán panaszkodhatnának is, és elbeszélhetnék, milyen volt „szocialista nőnek” lenni egy soha be nem teljesülő államideológia alárendeltjeként. Talán kibeszélhetnék, milyen volt lánynak lenni vagy asszonynak, adott esetben kitelepített családban vagy kuláklistán, „deklasszálódó” polgárság tagjaként vagy háborús veterán leszármazottjaként élni, rendőrségi felügyelet vagy belső elhárítás által megfigyelt családtagként szocializálódni, kényszerlakhelyre telepítés vagy szociálpolitikai program részeseként életvitelt tervezni, gyermeket szülni, iskolába járni vagy személyes pályát remélni. Talán lehetnének kritikusabbak, felháborodottabbak, savanyúbbak vagy életviteli mintázatokat zord bírálattal ellátóak. Indulatosabbak, mivelhogy nemüknek a szocializmust építő rendszer látszat-előnyei nem kínáltak terepet…, vagy elégedetlenebbek, hiszen csalódott életutak szemtanúiként leginkább ennek adhatnának hangot a falusi-kisvárosi-nagyvárosi környezetből vett forrásaikra bazírozva. Ám szemléletmódjuk mindennek ellenére mégis a „minél objektívebb képet adni” szándéka volt, vagyis etnográfusként olyan témaköröket választottak, amelyekben megmutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, „összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is.” S bár egymás mellett élő két népi-társadalmi kultúráról vallanak, mégis kiderül: „keveset tudtunk egymásról, mert talán soha nem volt elég idő, talán szándék sem a megismerésre, az összehasonlításra, a megértésre, a közös, a hasonló, a párhuzamos dolgok felmutatására. Mi most azt kerestük, arra koncentráltunk, ami összeköt minket, amit közösen és hasonló módon éltünk meg, amiről hasonlóan gondolkodtunk, ami hasonló bánatot vagy örömet okozott, amire rácsodálkozhatunk a másiknál, mert ezek segítenek a továbblépésben, az őszinte kapcsolatok kialakításában és megtartásában… Sokféle élet, sokféle sors” – így összegzik a bevezetőben (12-14.) és céljaikat, vizsgálati kereteiket részletező előhangjukban az egyénekre és a közösségekre fogalmazott, a két ország női életútjait a születéstől az öregségen át a halálig követő, a mindennapi és ünnepi élet aspektusaira érvényes néprajztudományi szempontjaikat. Nem akarják „újraértelmezni ezt a korszakot, hanem társadalomnéprajzi szemlélettel, hagyományos néprajzi témákon keresztül szeretnék e korszak összetettségére ráirányítani a figyelmet” – nőként, kortársként, átélő szerepben, résztvevő megfigyelőként, interjúkészítőként, „népélet”-kutatóként.

Eközben felteszik a kérdést: mennyire általánosítható e kötetben a nők szemszögéből bemutatott szocialista Szlovákia és Magyarország? Válaszuk: a közelség és rokonság dacára „egyáltalán nem. Nem is ez a cél, hanem a mindennapi és ünnepi élet alakulásának a folyamatát szeretnénk árnyalni, miközben vállaljuk, hogy töredékes képet nyújtunk…” (16.) Nézőpontjuk a saját szűrőn, élettapasztalaton, élményeken keresztül szemlélt és értelmezett korszak, az ötvenes évek közepétől a rendszerváltásokig. Könyvük „visszatekintés, de egyúttal előre nézés is, mert ez a korszak, annak tárgyi és szellemi kultúrájának egy része velünk van, máig meghatároz mindnyájunkat. Ezt figyelembe véve mutatjuk be a két országban, hogy az élni akarás és az alkalmazkodás közben miként ragaszkodtak az emberek a hagyományos értékeikhez, hogyan éltek egymás mellett a szocialista ideológia által meghatározott új elemek a múlt örökségével a tárgyi, szellemi kultúrában, a társas kapcsolatokban, a mindennapokban és az ünnepekben. Számunkra a változások, a folyamatok bemutatása fontos” (uo.). Ennek láttatása volt tehát céljuk, s ehhez válogattak életút-elemek, meghatározó rítusok, ünnepek, divatok, életmódok sokaságából, hogy a két térség történeti és etnológiai szakirodalma mellé „más perspektívából” nézzenek rá e korszakra, és ennek segítségével tükrözzék a két országban, azonos politikai rendszerben az emberek életét, melyet összehasonlítani szinte kínálkozik, sőt „etnológiai szempontból és módszerekkel” is számos párhuzam felmutatására lehetett késztetésük. Képek és szövegek harmonikus egységében beszélik el lányok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, körülményeit, vagyis azt a létformát, mely ebben a „mindennapi szocializmusban” meghatározta hogylétüket.

Szuverén portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról: „Az államszocializmus nem volt teljesen egységes rendszer, különféle vezetői, korszakai, keményebb, enyhébb időszakai is voltak. Mindeközben mi a nőkre összpontosítottuk figyelmünket, akik ekkor éltük, élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…” (12.).

Az általánosító, hidegen távolságtartó leírás helyett – noha a történeti, közpolitikai, sőt köznapi pillanatok széles körben hasonlóak lehettek bizonyos perspektívából – a szerzői szándék kiemeli az eltérések megértésére tett kísérletet: bár „országaink és a bennük élő emberek ugyanahhoz a közép-európai kulturális régióhoz tartoznak, közös történeti múlt és számos hagyomány köti össze” őket az államszocializmus idején is, de a hasonlóság és különbözőség egyszerre, egymással harmóniában kísérte ezt a majd’ 40 évet. „Voltak, akik diktatúraként, mások normális rendként élték meg ezt a korszakot. De éltek, és az elnyomás, a nehézségek, a szegénység közepette is küzdöttek, nem adták fel, igyekeztek a nemi, korosztályi, családi, munkahelyi szerepeiknek megfelelni, saját és családjuk mindennapjaiban, ünnepein békességet, nyugalmat, boldog pillanatokat teremteni” (310.). S talán igen, épp ez a nyugalmas látkép, a méltányos értelmezés, a közös kutatás, a sokszoros egyeztetés, belátás és megértés a meghatározó alaphangja ennek a kötetnek. Bizonnyal éppen ez az, ami a „létező szocializmus” korszakából kimaradt vagy elsápadt a mindennapokban, vagy ami a „szigorúan ellenőrzött vonatok” vagy „az én kis falum” keserédes iróniájában oly telitalálat volt akkoriban. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja. Szaktörténészi szempontból meglehet, egy sor esemény vagy történés kimaradt (így nem „ötvenhatoznak”, „hatvannyolcaznak” a szerzők, nem kívánnak részletes korrajzot adni a gazdaságtörténeti korszakok irányzatairól, a rendszerváltó indulatok és évek előzményeiről, a párpolitikai és belügyi huzivoniról, a lengyel eseményekről vagy a nyugati hatások „imperializmusáról”) – viszont helyette látképet kapunk (s kap egy ma már ezt is csak filmekből, képekről, visszaemlékezés-töredékekből viszontlátó olvasói-korosztályi kör is) arról a világról, amit a divat látványos ízléskorszakai mellett az új családformák, a párválasztási stratégiák, a házasság és a válás, a lakásmódok, a munka és női szerepek a családban, a háztartások modernizációja, az átalakuló táplálkozáskultúra, a falusi divat és a városi, a vasárnapi ebéd, a lakótelepi körülmények, az élettársi kapcsolatok, a tisztálkodás, az üzemi konyha és a gázrezsó vagy a kukta csábereje, az abortusz, a mosás és a mosodák, az ünnepi konyha, a családi ünnepek, házasságkötés, a Mikulás, Karácsony, Húsvét, jeles napok és évfordulók, a csoportos névadás, a keresztelő vagy a templomi szertartások, a házassági évforduló vagy a temetés akkor mint társadalmi létmód lehetővé tettek. A „hétköznapi szocializmus” másképpeni arculatát idézi meg ezzel a kiadvány, ahogyan a néprajz mint jelenkortörténet egy új tónusban ezt vállalhatja már, s ahogyan két kortárs néprajzos, két kutató és két nő ezt feltárhatóvá, megérthetővé tenni törekszik. Használják tehát mindazt, amire a kor értékképzeteit, eszközeit, forrásait tekintve a muzealizálás, ismeretterjesztő vagy tankönyvi leíró bemutatás törekedne, s azt is, ami a családi fiókok mélyén lapult mint esküvői meghívó, bérmálkozási emlékfotó, termelőszövetkezeti vagyonleltár, falusi örökség és városi modernizációs vívmány személyes archívumba került anyaga. Értelmezik mindezt a ma aspektusából, a tegnap emlékeiből, a két ország sajátos „népi kultúrájából”, s a múltat idéző tárgyi világ fotóival, emberi kapcsolatokra emlékeztető adattárával. Közgyűjteményi fotóanyag, családi emlékképek, ismeretségből beszerzett helyszín- és eseményképek, portrék és ezernyi más „lenyomat” illusztrálja mindezt, ami a szaktudományos szempontokon túl a közismereti tudás, a „leckekönyvekből” kimaradó intimitás, sőt a (jobbára férfiak által írott köztörténetírás mellett) női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége közben talán a legszemélyesebb késztetéséből kifejthető volt, vagy a szakszerű hivatkozásokból társadalomtörténeti forrásokból talán már ismert is. Az elsápadt szocializmus így (ha nem is nyerte-nyerhette vissza látszatokkal teli presztízsét és ideológiai tévképzeteit) az értelmező utókor számára forrásként marad meg – ezáltal pedig a nyugalmas értelmezés, a közös kutatás, egyeztetés, belátás és megértés alaphangja lehetett meghatározó eredménye a kötetnek. S talán éppen ez az, ami a „létező szocializmus” jelenkortörténeti feltárás-korszakából eddig kimaradt, hisz történész-levéltáros-politológus összkép számos van immár, néprajzi aspektusú forrásmű azonban nemigen. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja: a jelenkortörténet etnográfiai megismerése, interpretációja nemcsak megindult ezzel, de alighanem vonzerőt is gyakorol az interdiszciplináris tudástárak egymás felé közelítésének szándékára, mely talán már nem lehetetlen kísérlet a historiográfia területén sem.

A. Gergely András

Ezt olvastad?

Határvonalon – Simon Attila: Az átmenet bizonytalansága című művéről

A Felvidék 1918/19-es csehszlovák megszállásával már sokat foglalkozott a magyar történeti szakirodalom, ezen munkák középpontjában azonban az eseménytörténet áll. Simon

X