Határvonalon – Simon Attila: Az átmenet bizonytalansága című művéről

A Felvidék 1918/19-es csehszlovák megszállásával már sokat foglalkozott a magyar történeti szakirodalom, ezen munkák középpontjában azonban az eseménytörténet áll. Simon Attila kötetében a hétköznapok szintjén igyekszik bemutatni az impériumváltást, a hangsúlyt az emberek mindennapi tapasztalataira, az események átélésére helyezve. A szerző a mai Dél-Szlovákia térségében vizsgálja a problémakört. Jelen kötet a monográfia második, javított kiadása, mely kisebb módosításokat tartalmaz csupán az első megjelenéshez képest.

A csehszlovák megszállás nem a „boldog békeidők” végét jelentette, hiszen az első világháború hátországi nehézségei, mint az élelmiszerhiány, a spanyolnátha már jelentősen rontották a felvidéki polgárok életminőségét is. Az 1918. októberi őszi rózsás forradalom után Észak-Magyarországon is megalakultak az új hatalmi szervek, mint a munkástanácsok és a nemzeti tanácsok. A szerző alapos elemzésnek veti alá az új hatalmi szervek összetételét, megállapítva hogy azokban a régi rendszer képviselői, valamint új tagok is jelen voltak. A Károlyi-kormány iránti bizalmat kezdetben erősítette a demokratikus berendezkedés és a szociális intézkedések iránti igény. Ezek megvalósítására azonban már állt rendelkezésre elég idő.

A Felvidék csehszlovák megszállása 1918. november végén vette kezdetét. Decemberben pedig Észak-Olaszországból a szlovákiai harctérre irányították az itáliai csehszlovák légiót, melynek tiszti kara jelentős részben olasz parancsnokokból állott. A katonai megszállás általában békésen zajlott le, amiben az is szerepet játszott, hogy a magyar hatóságok távozása után sokszor fosztogatások történtek az érintett településeken. Így sok esetben a csehszlovák katonaság mint rendteremtő léphetett fel. A Felvidék igazgatását a Vavro šrobár vezette teljhatalmú szlovák minisztérium vette át, mely december 11-én Zsolnára költözött, a vármegyék élére pedig szlovák zsupánokat neveztek ki. Az új vezetők bár mindenben a megszülető csehszlovák államot képviselték, eltérően viszonyultak az igazgatásukra bízott lakossághoz. Míg šrobár ellentmondást nem tűrő személyiség volt, így jelleméből fakadóan sem vette figyelembe a magyar és német lakosság igényeit, addig Samuel Zoch pozsonyi zsupán ezzel szemben igyekezett megértést tanúsítani a kisebbségbe szorult polgárok iránt.

Az első hetekben azért sem került sor összetűzésre Dél-Szlovákia lakossága és a csehszlovák hatóságok között, mert a magyarok az antant hatalmak ideiglenes megszállásaként tekintettek az eseményekre. Csehszlovákia megalakulása is távoli, alig értelmezhető fejlemény volt számukra csupán. Ráadásul a térségben korábban egyáltalán nem volt jelen a cseh etnikum. A viszony 1919. január végétől romlott meg jelentősen. Ekkor került nyilvánosságra, hogy Šrobár és az általa vezetett minisztérium a magyar és német ajkú lakossággal bíró Pozsonyba teszi át a székhelyét. Ez már egyértelműen jelezte, hogy a csehszlovák hatalom hosszabb távon kíván berendezkedni a térségben. Ennek következtében február 3-án egy sztrájk hullám vette kezdetét Dél-Szlovákiában, melynek központja Pozsony és Komárom volt; majd a hónap közepén Kassán és Losoncon is munkabeszüntetésekre került sor. A csehszlovák katonaság azonban az ellenállás minden formáját erőszakosan megtorolta. Fellépésük tragikus eredménye lett a február 12-i pozsonyi sortűz, mely hét polgár halálát okozta.

A szerző megállapítása szerint érdemi ellenállásra az ipari régiókban került sor, ahol a szociáldemokraták egységbe szervezték a munkásságot, ily módon a szociális és nemzeti követelések egységet képeztek. A magyarokhoz ráadásul német, sőt jelentős számú szlovák munkás is csatlakozott. A csehszlovákokkal szembeni aktív vagy passzív ellenállás azonban reménytelen volt hosszabb távon a Károlyi-kormány hathatós támogatása nélkül. Budapestről azonban nem érkezett segítség.

A csehszlovákok brutalitását mutatja a komáromi áttörési kísérletet követő megtorlások. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően április 27-én kirobbant magyar-csehszlovák háború során április 30-án a győri, tatabányai és újkomáromi munkásság megpróbálta visszafoglalni a balparti Komáromot. A csehszlovák alakulatok azonban az Erzsébet-szigetre szorították vissza a támadókat, ahol foglyokat nem ejtve legyilkolták őket. Elmondható, hogy a csehszlovák alakulatok olasz tisztkara igyekezett fékezni a hadsereg és az új közigazgatási apparátus magyarellenes intézkedéseit, érdemi eredményt azonban szinte egyáltalán nem sikerült elérniük.

A kiépülő csehszlovák hatalom az egyik legfontosabb feladatának tekintette az új államhoz lojális közigazgatás kiépítését, azonban Dél-Szlovákiában még szlovákul beszélő hivatalnokot sem találtak sok esetben. Ezért 1919 tavaszán még kénytelenek voltak eltekinteni a hűségeskü letételtől a magyar közigazgatási alkalmazottak esetében, akik, ha nem tanúsítottak ellenséges magatartást, folytathatták addigi munkájukat.

Problémát jelentett a térség hiányos közellátása is. Ugyanis ebben az átmeneti időszakban a magyarországi hatóságok már nem foglalkoztak az ellátás megszervezésével, a csehszlovák infrastruktúra pedig még nem épült ki a feladat teljes körű ellátásához. A pénzreform bevezetését követően a csehszlovák hatóságok 1919. február 25-én lezárták az államhatárokat, így ezt követően már a komáromi Erzsébet-hídon sem lehetett Magyarországra utazni. Ez nagy érvágás volt többek között a komáromi és párkányi munkásoknak, akiknek a Duna túloldalán volt a munkahelyük. Ilyen körülmények között fellendült a határ menti csempészés is. . A jelzett időszakban a falvakban éreztette legkevésbé hatását az impériumváltás, azokban legfeljebb az időnként megjelenő csehszlovák járőrök képviselték az új hatalmat. Ezzel szemben a városokban erősen éreztette hatását az új politikai berendezkedés.

Az új államhatalom kiépülésével megkezdődött a szimbolikus térfoglalás is. A csehszlovák hatóságok megtiltották a március 15. és augusztus 20. nyilvános megünneplését. Egyúttal számos köztéri szobrot, különösen az 1848-49-es szabadságharc emlékét őrző alkotást távolítottak el különböző ürügyekkel. Az új helyzetben a felvidéki sajtó viszonyai is megváltoztak: a Šrobár vezette minisztérium egyértelmű célja volt elszigetelni a Felvidéket az anyaországi sajtótól. Ezért tiltották be a magyarországi sajtótermékek terjesztését, valamint a demarkációs vonalon túlról érkező híreket csak a helyi lapok külföldi rovatában lehetett közölni. Ezen túlmenően az újságok elnevezéséből törölni kellett a Magyarországra utaló elemeket; így a Felsőmagyarország című lap 1919 januárjától már Kassai Napló néven jelent meg.

A magyar Vörös Hadsereg 1919 májusának végén indította meg az északi hadjáratot, melynek következében a Felvidék mintegy harmada tért vissza rövid időre Magyarország igazgatása alá. A szerző szerint Dél-Szlovákia lakossága felszabadítóként és a magyar igazgatás visszatéréseként tekintett a Vörös Hadseregre és a Tanácsköztársaságra. Bár akadtak olyan csoportok is, akik tartottak a bolsevik hatalomtól és inkább fogadták el a csehszlovák hegemóniát. A Felvidéken a tanácshatalom nem tudott érdemi intézkedéseket tenni az idő rövidsége miatt, és a forradalmi terror is szórványosabb volt a magyarországinál.

A Vörös Hadsereg visszavonulását követően 1919 júliusában ismét visszatért a csehszlovák katonaság és ezzel együtt az idegen hegemónia. Ezt követően Dél-Szlovákia magyar lakossága is egyre inkább kezdett beletörődni sorsába és tudomásul venni, hogy ők már Csehszlovákia állampolgárai. 1919 őszén ugyan még továbbra is magyarul intézte az ügyeket a vármegyei és az alsóbb szintű közigazgatási egységek jó része. Ezzel párhuzamosan már Dél-Szlovákia szín magyarok lakta területein is nőni kezdett a cseh/szlovák népesség aránya, mely folyamat egyértelműen a térségbe érkező katonák és hivatalnokok létszámának tudható be.

A hétköznapok is fokozatosan visszatértek a békés keretek közé.  Komáromban 1919. szeptember második felétől engedélyezték a túlpartra történő átkelést az ott munkahellyel vagy földdel rendelkező személyek részére. Ez könnyebbséget jelentett többek között a Dunaalmáson vagy Neszmélyen szőlővel rendelkező gazdáknak.

Simon Attila munkájának érdeme, hogy a hétköznapi emberek szemszögéből közelíti meg a Felvidék csehszlovák megszállásának kérdését. Míg az eddigi szakirodalom politikatörténeti szempontból közelítette meg a problémát és legfeljebb a hivatalnokkérdéssel foglalkozott felszínesen, addig a szerző a hétköznapi élet több szegmensét vizsgálja. Legfontosabb megállapítása, hogy csehszlovák megszállás és a magyar uralom vége nem egyik pillanatról a másikra történt meg, hanem egy hosszabb átmeneti folyamat eredményeként. Hiszen míg a jelzett időszakban a csehszlovák hadsereg jelen van a térségben és megszálló tevékenységet végez, addig a helyi közigazgatásban döntően magyar hivatalnokok dolgoznak, akik a magyar jogszabályok alapján végzik szolgálatukat.

 Simon Attila csehországi, szlovákiai és magyarországi levéltárakban végzett kutatómunkát. A forráskezelés erénye, hogy magyar és cseh/szlovák visszaemlékezésekkel egyaránt szemlélteti mondanivalóját, ami szintén mérföldkőnek számít az eddigi szakirodalmi munkákhoz képest. A források gerincét mégis inkább a korabeli folyóiratok képezik: nyugodtan mondhatjuk, hogy a felvidéki sajtó elemzése adja a kötet legizgalmasabb megállapításait.

A szerző monográfiája lehetséges kutatási irányokat is kijelöl egyúttal. A munkában vázolt egyes kérdések, mint például csehszlovák pénzreform következményei, vagy a Magyar Tanácsköztársaság felvidéki eseményei, átfogóbb vizsgálatot is megérdemelnek. Egy átfogó munkára is szükség lenne, mely összehasonlítja az 1918/19-es csehszlovák megszállás jellemzőit a mai Dél-Szlovákia és a Felvidék túlnyomóan szlovákok lakta térsége között.

Macher Péter

Ezt olvastad?

Szakértelem és szakértői szerep a humán tudományokban – Expertturn konferencia Prágában

Az Expertturn projekt háromnapos prágai konferenciája huszonhárom előadásban tárgyalta a szakértők szerepét a huszadik századi Európában. A Cseh Tudományos Akadémia

X