„Ki szabadít már meg ettől az izgága paptól?” – Becket Szent Tamás élete és mártíromsága

December 29-én emlékezik meg a Katolikus Egyház vértanú szentjéről, Becket Szent Tamásról. A mártírérsek magasra ívelt karrierjének és életének 1170 karácsony havának utolsó napjaiban vetett véget Reginald FitzUrse, Hugh de Morville, William de Trayce és Richard le Breton lovagok merénylete. Felmerül a kérdés, hogyan jutott odáig az említett kvartett, valamint az uralkodó és Becket Tamás viszonya, hogy az angol klérus fejét, azaz Canterbury érsekét, a súlyos bűnt felvállalva a másvilágra száműzze? Minderre Becket Szent Tamás érsek életútjának áttekintésével találhatunk választ.

Származása, útja az érseki székig

Jóllehet a középkor jeles személyeinek fiatalkora és származása gyakran az ismeretlenség ködébe burkolódzik, azonban Szent Tamás életének első szakaszáról viszonylag pontos képet alkothatunk. Ebben természetesen kulcsszerepet játszott a halála után azonnal kialakuló kultusza, valamint az érseki udvarához tartozó számos klerikus, akiket a személye körüli kultusz közvetlen letéteményesei között tarthatunk számon (például Edward Grim [†1189]; John of Salisbury [†1180]). A későbbi főpap normann származású kereskedők, Gilbert és Matilda gyermekeként született 1120 körül Londonban. Szülei alacsony származásuk ellenére is – amely motívum politikai karrierje során mindvégig elkísérte a prelátust – szorgalmasan iskoláztatták gyermeküket. Becket előbb a Surreytől délnyugatra fekvő Mertonban, majd Londonban tanult, ahol a középkori oktatás alapvető ismereteibe vezették be. Noha tanulmányai során húsz éves kora körül Párizsba is eljutott, apja néhány sikertelen üzleti döntése következtében, tanulmányait megszakítva hivatali pozíciót kellett vállalnia. Végül e döntés meghatározónak bizonyult Tamás életében, hiszen röviddel azután, hogy édesapja állást szerzett neki Osbert Huitdeniers nevű rokonuknál, Becket Tamás bekerült Theobald of Bec (†1161), Canterbury akkori érsekének udvarába. E fejlemény két tekintetben is nagy hatással volt karrierjére. Egyfelől az érsek udvartartásához tartozó fiatal klerikusokkal ismerkedhetett meg, akik közül többekkel egészen haláláig jó kapcsolatot ápolt. Közöttük említhetjük a 12. századi politikai gondolkodás legfontosabb irodalmi képviselőjeként számontartott John of Salisburyt, vagy Roger of Pont l’Évêque-t (†1181), aki York érseki székét foglalta el utóbb. Másfelől pedig Theobald érsek idővel felfedezte Tamás diplomáciai és politikai érzékét, ennek köszönhetően több fontos küldetésben szánt szerepet neki, sőt idővel Bolognába és Auxerre-be küldte kánonjogi stúdiumok folytatása céljából. Hazatértét követően Theobald különböző egyházi javadalmakkal halmozta el védencét, így válhatott Becketből 1154-ben először canterburyi főesperes, a Lincoln és a Szent Pál katedrálisok javadalmasa, valamint Beverley prépostja. Sőt 1155-ben az érsek őt ajánlotta II. Henrik király (1154–1189) figyelmébe a Robert of Ghent (†1154) halálával megüresedett királyi kancellári hivatalra, amelyet el is nyert.

Becket Szent Tamás 19. századi ábrázolása a Berkhamstedi Szent Péter templomban (forrás: wikipedia.org)

Kancellári működése idején Tamás új kenyéradójának hűséges és feltétel nélküli támogatójává vált, és a kormányzás különböző területein kamatoztatta kiváló politikai érzékét. Belpolitikai, diplomáciai és hadügyi téren egyaránt sikeresen manőverezett; felújíttatta a londoni Towert, nem csupán csapatokat állított ki, hanem csatába is vezette azokat az Angol Királyság kontinentális hadjárataiban például Toulouse ostrománál (1159). A kettejük közti bizalmas kapcsolatot jól jellemzi, hogy a királyt és az uralkodó feltétlen bizalmát élvező Tamást a szent egyik életrajzírója a bibliai Józsefhez és a fáraóhoz hasonlította. Kancellári működése alatt Becket viselkedése megváltozott, sok régi ismerősét, köztük Theobald érseket magára haragította életmódjával és a királyi politika feltétlen támogatásával. Kor- és pályatársai kinevezésétől kezdve szemére vetették a különböző javadalmak halmozását, ezzel együtt egyházi feladatainak elhanyagolását. Továbbá nemtetszésüket fejezték ki a fényűző és a pompát sem nélkülöző életvitelével kapcsolatban, valamint kancellárként az egyház jogainak rovására kifejtett tevékenysége miatt. A későbbi generációk pedig leginkább a Theobalddal való kapcsolatának elhanyagolását rótták fel az utóbb szenté avatott Becketnek.

A kancellár tevékenysége azonban többnyire kényszerpályán mozgott, hiszen a 12. századi – az állam és egyház viszonyában bekövetkezett – változások éles konfliktust idéztek elő a dinasztia és a canterburyi főpap között. E fejlemény, amely alapvetően meghatározta az uralkodó és az angol egyház kapcsolatát, a Plantagenet-dinasztia gregorián reformokhoz fűződő viszonya volt. A kereszténység 11. századi nagy reformmozgalma ugyanis többnyire sikeresen lazította az uralkodók és a helyi klérus közötti kapcsolatot Itáliában, a Francia Királyság és a Német-római Birodalom területein, valamint a 12. század első feléig a Brit-szigeteken is. A mozgalom ugyanis zászlajára tűzte – többek között – az egyházi javadalmak és az egyházi vagyon sérthetetlenségét, valamint a Rómához való fellebbezés lehetőségének biztosítását, illetve az egyháziak világi törvénykezés alóli mentességét (privilegium fori). Az Angol Királyságban azonban I. (Hódító) Vilmos (1066–1087) örökségeként a mindenkori angol király erős befolyással rendelkezett a helyi klérus felett, amint arra a Clarendoni Konstitúciók tárgyalása kapcsán még visszatérek. A Plantagenetek ugyan a 12. század első évtizedeiben – részben éppen a gregorián reform hatására – lazítottak az egyház feletti uralmukon, II. Henrik azonban elérkezettnek látta az időt az országhódító elődje által kijelölt útra történő visszatérésre.

Theobald érsek elhunytát (1161) követően Becket életében újabb sorsfordító esemény következett be. A király joggal gondolhatta, hogy Tamás érseki kinevezésével mind a királyság egyházpolitikájának, mind pedig személyes barátságuknak javát szolgálhatja. Mindezt megerősítheti az is, hogy az angol klérus mereven elzárkózott Henrik akaratától, s maga Becket is ellenezte kinevezését, az uralkodó azonban hajthatatlannak bizonyult. Ám nemsokára kiderült, hogy a „jog atyja” tévedett, ezáltal pedig feltétlen hívéből hatalmas ellenséget kreált magának, aki hosszú évekre megkeserítette uralmát.

Tamás érsek

Becket Tamás tehát 1162. június 2-án felvette a presbiteri ordót. Az új érsekről rendelkezésünkre álló információk némileg ellentmondásosak: egyfelől ugyanis egybehangzó tudósítások igazolják, hogy – korábbi mentalitására rácáfolva – aszketikus módon kezdett élni. Szigorúan böjtölt, alamizsnát osztott, valamint az egyházi jogok csorbítójából azok legfőbb patrónusává vált. Másfelől azonban főpapsága idején a canterburyi érsek környezetét csupán a legnagyobb földesurak fényűző udvartartásával hasonlíthatjuk össze. Annak ellenére, hogy viselkedése és lelki élete gyökeresen megváltozott, a főpap mindvégig hű maradt a királyi szolgálata alatt kialakított és alkalmazott módszereihez az igazgatás terén. Becket tehát ezekben az években magatartását tekintve immár új hivatásának megfelelően, az angol egyház vezetőjeként viselkedett, ám megmaradt annak a világi főúrnak is, akivé a király kegyelméből és a maga tehetségéből válhatott.

Amellett, hogy Becket beiktatásától fogva várható volt az újdonsült főpap és az uralkodó közötti konfliktus kirobbanása, jól megfogható törésvonalat jelképeztek kettejük kapcsolatában a 1163. októberi westminsteri gyűlésen felszínre került ellentétek, kiváltképp pedig az 1164-ben kiadott Clarendoni Konstitúciók. A szabályozás lényegében I. (Hódító) Vilmos szigorú egyházpolitikájának felújítását jelentette, amelyen a király közvetlen elődei, I. Henrik (1100–1135) és Blois-i István (1135–1154) lazítottak országlásuk idején. Az alapvető problémát az jelentette, hogy az egyházi és a világi bíróságok hatáskörének elkülönítése nehézkesnek bizonyult. A canterburyi érsek ugyanis sok esetben már azelőtt interdictummal sújtotta vagy exkommunikálta az egyháziak vitában érdekelt ellenlábasait, mielőtt a világi bíróság ítéletet hozhatott volna felettük. Ezáltal pedig a klérus tagjai, különösen a világi földesurakként (is) tevékenykedő főpapok jelentős előnyt élvezhettek laikus vetélytársaikkal szemben. Az egyház azonban jogainak radikális korlátozását látta a rendelkezésben, ezért minden lehetséges eszközzel próbálta megakadályozni a szabályozást.

A Konstitúciók néhány komoly ellentétre okot adó passzusa:

1. Ha vita keletkezik laikusok, klerikusok és laikusok vagy klerikusok között az egyházak kegyuraságát és a prezentáció jogát illetően, a király úr kúriájában tárgyalják le és döntsék el.

(…)

3. Azok a klerikusok, akiket bármilyen ügyben megidéznek és vádolnak, a királyi bíró idézésére a király kúriájába fognak jönni, s ott felelnek azokban az ügyekben, amelyet a királyi kúria oda tartozóknak talál és az egyházi bíróság elé fognak állni olyan ügyekben, amelyek oda tartozóknak látszanak, de úgy hogy a király bírája kiküld valakit a szentegyház bíróságára, hogy meglássa: milyen módon folyik ott a per. Ha pedig a klerikust elítélik vagy beismerő vallomást tesz, azontúl az egyház ne védje meg őt.

4. Az érsekek, püspökök és az ország (egyházi) személyei nem hagyhatják el az országot a király úr engedélye nélkül. Ha pedig kiutaznak, a király kívánsága szerint biztosítékot kell adniuk, hogy sem mentükben, sem kint tartózkodván, sem jöttükben nem törekszenek a királynak vagy az országnak kárt vagy sérelmet okozni.

(…)

7. Sem a király közvetlen hűbérese, sem uradalmainak tisztviselője nem sújtható kiközösítéssel, s az ilyenek birtokai sem vethetők interdiktum alá, amíg nem fordultak a királyhoz, ha az országban van, vagy fő bírájához, ha külföldön tartózkodik, hogy tegyen igazságot: úgy, hogy a királyi kúriát illető ügyeket ott kell eldönteni, az egyházi bíróságot illetőket pedig oda kell átküldeni, és ott tárgyalni.

8. Ami a fellebbezéseket illeti, ha ilyenek történnek, a főesperestől a püspökhöz kell menniük, a püspöktől pedig az érsekhez. Ha pedig az érsek nem szolgáltatna igazságot, az ügyet végül is a király úr elé kell vinni, hogy a jogvitát az ő utasítása szerint, az érsek bíróságán fejezzék be, és semmi esetre se kerüljön tovább a király úr beleegyezése nélkül.” (Középkori Egyetemes Történeti Szöveggyűjtemény. Szerk. Sz. Jónás Ilona. Budapest, 1999. 254–255.)

Természetesen a cikkelyek felsorolását tovább folytathatnánk, ugyanakkor az idézett rendelkezésekből is kitűnik, hogy a király – ha csupán ősei jogát kívánta is felújítani – az egyház nemrégiben kivívott, érzékeny kiváltságait sértette meg. Ennek ellenére II. Henrik befolyása – és a fegyveresei jelenlétéből eredő presszió – igen jelentős lehetett, hiszen Anglia valamennyi főpapja hitelesítette a dokumentumot, még Becket Tamás is kézjegyével látta el a határozatokat.

A clarendoni események hatására ugyanakkor jelentősen megromlott az uralkodó és Anglia prímása közötti viszony. A kenyértörésre végül ugyanezen év októberében a Northamptoni Gyűlésen került sor, ahol a király ezúttal Becketet földesúrként kívánta elszámoltatni. Az érseket sikkasztással vádolták, amelynek alapját a kancellári tevékenysége szolgáltatta. A vádakat Becket természetesen nem tudta teljes mértékben cáfolni, így a körülbelül egy heti, viharos „bírósági tárgyalás” végén – miután a prelátusok jelentős része is a király mellé állt – Becketet elítélték. A főpap azonban nem várta meg, hogy elfogják, hanem álruhát öltött és elmenekült, miután november másodikán elérte a kontinens partjait, azonnal Sens-be, III. Sándor pápa (1159–1181) udvarába sietett.

Becket Szent Tamás és a király vitája (forrás: wikimedia.org)

Tamás érkeztével az egyházfő bonyolult helyzetbe került, ugyanis egyrészről támogatnia kellett a canterburyi érseket, különösen a király egyházpolitikájával szemben, ám II. Henriket sem haragíthatta magára, hiszen számított az angol király támogatására az I. (Barbarossa) Frigyes német császár (1155–1190) elleni invesztitúra-küzdelmekben. A kiegyensúlyozott megoldásra törekedve a pápa a Pontigny ciszterci apátságba küldte Becketet, hogy időt nyerjen a vita rendezésére. Mindemellett kapóra jött a Szentatyának, hogy a brit uralkodó hagyományos ellenlábasa VII. Lajos francia király (1137–1180) védelmébe vette az érseket, és vállalta az ellenfelek közötti közvetítést. Annak ellenére, hogy az angol egyház fejének távolléte egyik fél számára sem lehetett kedvező, Tamás hazatérésének több tényező is gátat szabott. 1166 késő tavaszán, a Pontigny apátságot hátrahagyva ugyanis az érsek egyházi büntetésekkel kívánta kikényszeríteni II. Henrik békejobbját. Szándékai komolyságát illusztrálandó pünkösd ünnepén Henrik számos tanácsadóját, köztük Josceline de Bohont, Salisbury püspökét is kiátkozta. Az ellentétet még egy esemény fokozta 1170-ben, amikor II. Henrik azonos nevű legidősebb fiát királlyá koronáztatta, amivel alapvetően sértette meg az angol prímás királykoronázásra vonatkozó jogait, válaszul Becket felfüggesztette a koronázásban közreműködő három püspököt. A szemben álló feleket végül az idő, valamint III. Sándor pápa és VII. Lajos francia király közbenjárása enyhítette meg, akik 1170-ben egy találkozót szerveztek II. Henrik és Becket Tamás számára. A Frétevalban tartott tárgyaláson a felek látszólag mindenki számára megnyugtató megoldásra jutottak: az uralkodó szavatolta Becket biztonságát és jogainak háborítatlanságát, a főpap pedig az általa korábban kiközösített személyek feloldozását helyezte kilátásba. Röviddel ezt követően azonban nyilvánvalóvá vált, hogy egyikük sem kívánja teljesíteni a béke rá vonatkozó passzusait.

A mártíromság koszorúja

Becket rövid ideig még francia földön tartózkodott, a királlyal kötött békét a Tourstól nyugatra fekvő Amboise-ban megújította, ezt követően kíséretével előbb Normandiába utazott, majd miután II. Henrik késlekedett, december elején Angliába hajózott. Az ifjabb király ezután felszólította a főpapot, hogy maradjon székhelyén Canterburyben, továbbá meghagyta neki, hogy ne gyűjtse maga köré a királyi család ellenségeit.

Becket Szent Tamás korabeli ábrázolása. (forrás: British Library, Cotton MS Claudius B II, f. 341r)

A király tehát attól félhetett, hogy Becket személyében a Plantagenet-dinasztia jelentős számú ellenfelének támogatásával, erős vetélytársra lelhet. Ilyen körülmények között érthető meg talán a király feldúltsága, minek hatására – a hagyomány szerint – a címben is idézett „Ki szabadít már meg ettől az izgága paptól?” kérdés elhagyta száját. Azonban minden valószínűség szerint nem e kifakadás miatt indult el az uralkodó négy lovagja az érsek elveszejtésére, hiszen – amint arra Bárány Attila a legújabb angol irodalom és a korabeli kútfők együttes elemzésével, rávilágított – tudatos és minden bizonnyal a király által motivált politikai akció következményeképp „tüntették ki” Tamást a mártíromság koszorújával. A számos változatban terjedő Henrik-mondatot ugyanis Salisbury János már évekkel korábban, 1166-ban lejegyezte, e szöveg lett az alapja több beszámolónak is. A későbbi gyilkosok tehát valószínűleg az érsek letartóztatásának szándékával indultak el az Angol Királyság szakrális központjába, a letartóztatáshoz pedig éppen Becket politikai tevékenysége szolgáltatott alapot.

Ezt látszik igazolni a gyilkosok személye is, az említett négy lovag: Reginald FitzUrse, Hugh de Morville, William de Trayce és Richard le Breton egyaránt a korabeli Anglia jelentős földesuraiként ismertek, akik rangban és méltóságban is alkalmasak lehettek arra, hogy az érseket letartóztassák. Valamint ugyanerre mutat a lovagok viselkedése is, hiszen december 29-én két alkalommal keresték fel a Canterburyben tartózkodó érseket. Első ízben az érseki lakosztályban, ahol előadták a király követelését, azaz felszólították Becketet a korábbi ígéretei betartására, valamint arra, hogy a király színe előtt személyesen megjelenve adjon számot minderről. A száműzetésből alig egy hónapja visszatért főpapnak természetesen nem állt szándékában a nyilvánvaló börtönbüntetést jelentő látogatás, ezért a lovagok által tolmácsolt királyi parancsot határozottan elhárította. Az eredménytelen találkozót követően a lovagok eltávoztak a palotából, Tamás érsek pedig a székesegyházba ment. A korabeli tudósítások egybehangzó állítása szerint néhány órán belül, a vesperás idején a merénylők, ezúttal alaposan felfegyverkezve, újra megjelentek. A katedrálisba behatolók előbb újra felszólították az érseket a kiközösített klerikusok feloldozására, majd erőszakkal megpróbálták kivezetni a székesegyház elé. Tamás ellenállt, s miután dulakodni kezdtek, a merénylők több ütést mértek a prelátus fejére, az érseki udvarban tartózkodók közül pedig többen, például az említett Edward Grim, az érsek egyik életrajzírója is megsebesült. A magára maradt főpapot a lovagok valósággal lekaszabolták, ezzel kijelölve Becket Tamás sírhelyét is, hiszen a canterburyi klerikusok később éppen azon a helyen temették el főpapjukat, ahol kilehelte a lelkét.

Becket Szent Tamás halála (forrás: historic-uk.com)

Halála következményei, emlékezete

 Az érsek halála azonnali és általános közfelháborodást keltett a Brit-szigetek és az Orbis Christianitatis egész terültén, azonban sem II. Henrik, sem pedig a merényletben résztvevő főurak nem részesültek súlyos büntetésben közvetlenül a merénylet után. Henrik esetében mindez könnyen megmagyarázható a középkor egyik legmeghatározóbb konfliktusaként ismert invesztitúra-küzdelmekkel. III. Sándor pápának ugyanis feltétlenül szüksége volt az angol király támogatására I. (Barbarossa) Frigyes császár és az általa pártfogolt III. Kallixtusz (1168–1178) ellenpápával szemben. A pápa végül megtiltotta a királynak a templomlátogatásokat, s csupán annak hatására enyhült meg, hogy Henrik vállalta egy jövőbeni kereszteshadjárat elindítását, amely fogadalmat végül fia, I. (Oroszlánszívű) Richárd (1189–1199) teljesített. Két esztendővel később pedig személyesen borult II. Henrik a canterburyi katedrálisban nyugvó szent sírja elé, az oda vezető zarándoklat utolsó szakaszát szőrcsuhát öltve, gyalogszerrel, mezítláb tette meg. Az uralkodónak emellett az angol egyházzal is ki kellett egyeznie, melynek során az egyház jogait csorbító rendelkezések legnagyobb részét 1172-ben visszavonta. Meghökkentő azonban, hogy Becket Tamás gyilkosai semmiféle retorzióban nem részesültek a király irányából, továbbra is élvezték az uralkodó kegyét. A Szentatya ugyanakkor a merényletben résztvevőket – megbocsáthatatlan tettükért – kiközösítette, majd amikor azok feloldozás reményében Rómába zarándokoltak, a Péter-utód 14 év szentföldi szolgálatra kötelezte őket.

Becket Tamásnak pedig hősies ellenállásával és halálával sikerült kivívnia az angol klérus, valamint III. Sándor pápa tiszteletét, aki már 1173. február 21-én, tehát halálát követően körülbelül 26 hónappal, szentté avatta. Miután a canterburyi klerikusok eltemették az érseket, a sírja néhány hónap elteltével zarándokhellyé, röviddel a kanonizációs folyamatot követően pedig Anglia első számú kegyhelyévé vált. A Becket-kultusz Canterburyre gyakorolt hatása túlbecsülhetetlen. Amint Fedeles Tamás munkájának hála, immár magyar nyelven is olvasható, a szentkultusz felvirágzásának két alapvető aspektusa ismert:

(…) a fama sanctitatis széleskörű ismertté válásának, valamint a szent vízzel hígított vére gyógyító hatásának köszönhetően hamarosan megindult a spontán zarándoklat a nyughelyéhez. A zarándokok között osztogatott, ampullákba porciózott »Szent Tamás vize« rövid idő alatt Európa-szerte keresett relikviává, hamarosan pedig a zarándokjelvények révén a szentély szimbólumává vált.” (Fedeles Tamás: „Isten nevében utazunk” Zarándokok, búcsújárás, kegyhelyek a középkorban. Pécs, 2015. 74.)

Bár a Becket-tisztelet először szülei származási helyén, Normandiában, illetve Flandriában érhető tetten, kultusza hamar elterjedt a Brit-szigeteken is, elsősorban Írországban, Skóciában és Walesben. A kontinensen pedig Itália-szerte, a német területeken, valamint Magyarországon alakult ki a vértanú iránti tisztelet. Utóbbira szolgáltat ragyogó példát a magyar főpapok 1220. évi angliai zarándoklata, amelyet Solymosi László 2013-ban, a Történelmi Szemle hasábjain mutatott be a szakmai közönség számára. A hazai klérus legmagasabb méltóságai közül két személy, János esztergomi érsek (1205–1223) és Dezső csanádi püspök (1202–1229) minden bizonnyal részt vett Szent Tamás translatioján, mellettük további püspökökről feltételezhető a zarándoklat.

Becket Szent Tamás síremlékének rekonstrukciós modellje. (forrás: bbci.co.uk)

Szent Tamás tehát alacsony származása ellenére sikerrel ostromolta az Angol Királyság legfelsőbb hivatalait. Eleinte épp olyan állhatatosan szolgálta királyát és barátját, II. Henriket, amilyen szilárd védelmezőjévé vált az angol egyház kiváltságainak érsekké válását követően. Ám amilyen gyorsan Tamás csillaga emelkedett, ugyanolyan hirtelen törte derékba pályáját az uralkodóval szembeni fellépése. Ehhez hasonló hirtelenséggel vetett véget életének megingathatatlan és makacs személyisége. Becket Szent Tamás (és természetesen II. Henrik király) életét igen végletesen ítélte meg az érsek- és a királypárti történetírás, jelen írás keretei között arra törekedtem, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel Szent Tamás életének és karrierjének kontúrjait kiegyensúlyozott módon mutassam be, ábrázolva a mártírrá válás egyik impozáns középkori példáját. Szent Tamás pedig méltán vívta ki az utókor figyelmét is, amelyet T.S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban című műve, valamint az 1964-ben Becket címmel bemutatott mozifilm is remekül példáz.

Kovács István

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Források és tájékoztató irodalom:

Bárány Attila: Gyilkosság a székesegyházban. In: Magyarság és Európa – Tegnap és ma. Tanulmányok az Ady Endre Akadémia 15. születésnapjára. Szerk. Orosz István et al. Debrecen, 2007. 33–53.

Diós István: A szentek élete I–II. Budapest, 2009. (=https://archiv.katolikus.hu/szentek/index.html; utolsó letöltés: 2020. 12. 16.)

Fedeles Tamás: „Isten nevében utazunk” Zarándokok, búcsújárás, kegyhelyek a középkorban. Pécs, 2015.

Solymosi László: Magyar főpapok angliai zarándoklata 1220-ban. Történelmi Szemle 55. (2013): 4. 527–540. (=http://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2013_4/solymosi.pdf; utolsó letöltés: 2020. 12. 16.)

Középkori Egyetemes Történeti Szöveggyűjtemény. Szerk. Sz. Jónás Ilona. Budapest, 1999. (=https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/kozepkori-egyetemes/ch03s13.html; utolsó letöltés: 2020. 12. 16.)

Internetes hivatkozások:

https://www.britannica.com/biography/Saint-Thomas-Becket; utolsó letöltés: 2020. 12. 16.

https://www.catholic.org/saints/saint.php?saint_id=12; utolsó letöltés: 2020. 12. 16.

https://nenequirer.com/2019/01/24/thomas-becket-vs-the-king-of-england-the-trial-of-the-millennium-held-in-northampton/; utolsó letöltés: 2020. 12. 16.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1170_december_29_merenylet_becket_tamas_ellen/; utolsó letöltés: 2020. 12. 16.

Ezt olvastad?

2021. május 13-án új időszaki kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. A Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből című