„Kritikus idők?” – interjú Komjáti Zoltán Igorral
Elkötelezetten kutatja a Koháry-család történetét, különösen Koháry István várkapitány kedves számára. Emellett egy Bécsben bejegyzett magyar tudományos folyóirat, a Kritische Zeiten főszerkesztője. Komjáti Zoltán Igorral pályájáról, kutatásairól és terveiről Illik Péter beszélgetett.
Újkor.hu: Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt? Hol végezted a középiskolai és egyetemi tanulmányaidat?
Komjáti Zoltán Igor: Az általános iskolai ballagásom környékén elég bizonytalan idők jártak. 1989-1990 fordulója volt: a régi rendszer és a szabad választások közötti átmenet ideje. Mivel egészen kis koromtól kezdve vallásos nevelésben részesültem, és mivel a lehetőség adott volt rá, úgy gondoltam, hogy nincsen semmi akadálya annak, hogy egyházi iskolába menjek. Korábban titokban kellett templomba járnunk, mivel édesanyám tanárnőként minden héten ki volt téve az igazgató-főnökei hangulatának, szeszélyeinek, és szinte minden hétfőn raportra hívták, még arra is kényszeríteni próbálták, hogy a keresztet vegye ki a nyakából. Szóval Gyöngyös templomaiba jártunk, mindig változtatva a helyet, hogy az esetleges spicliket kijátsszuk; aztán nagyszüleim lakóhelyén, Gyöngyöshalászon is rendszeresen jártunk templomba a hétvégeken, de olyanra is emlékszem, hogy Mátrafüredre és Hatvanba is elmentünk. Hittanra is Gyöngyösre jártam, szintén titokban, és több olyan hitoktatóm volt, aki a piarista rend iskoláiba járt, és így valahogy kedvet kaptam ahhoz, hogy Kecskemétre, az egyik gimnáziumukba jelentkezzem. A 90-es évek közepétől kezdve egyre több egyházi iskola nyílhatott meg, ám akkoriban, 1990-ben, a piaristák még csak kettőt üzemeltethettek a szocializmus iskolapolitikai kényszereként: Kecskeméten és Budapesten. A felvételin megfeleltem, és középiskolás éveimet az előbbiben töltöttem.
1995-ben sikeresen felvételiztem az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola hittanári–történelem szakára. Azután 1999 novembere és 2001 februárja között a kötelező polgári szolgálatot kellett teljesítenem a sorkatonaság helyett, majd 2003-ban szintén a régi főiskolámra jelentkeztem, de már egyetemi szakra, hogy középiskolai tanár lehessek történelemből.
Hogyan léptél kutatói pályára, és miért pont a Koháry-család történetét kezdted feldolgozni?
Még az egyetemi idők folyamán, egészen pontosan 2004 májusában, Dr. Gebei Sándor tanszékvezető (aki 2006-ban az MTA professzora lett) magához hívatott, hogy alkalmasnak talál engem arra az eddigi szorgalmam és kitartásom, valamint „talentum-gyanúm” alapján, hogy tudományos kutatásokat végezve, PhD-fokozatot szerezzek valamelyik egyetemen. Gondoljam át a lehetőségeket a nyár folyamán, és próbáljak dönteni – mondta nekem. Törtem a fejemet, több variáció megfordult bennem, de minden valamirevaló Heves vármegyei nemest feldolgoztak már. Aztán édesanyám adott egy briliáns ötletet: mi lenne, ha Koháry Istvánnal foglalkoznék? Rövid utánanézés után Koháry István igencsak „elnyerte” a tetszésemet. Kutatása mellett szólt az, hogy csupán életrajzokat írtak róla, elfogulatlan, 20. századi feldolgozás pedig nem létezett, főleg, hogy irodalmi tevékenységére koncentráltak inkább. Motiváló tényezőként hatott rám, hogy ő alapította azt a piarista gimnáziumot 1714-ben, ahová jártam. Emellett Koháry István összesen nyolc Heves vármegyei településen bírt jobbágytelkeket, tehát reménykedhettem benne, hogy a megyei levéltárban biztosan találok hozzá anyagot. Felkerestem a ferences és a piarista központi levéltárakat is, majd 2004 szeptemberétől rendszeresen a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárát is (akkoriban még egyszerűbb volt a neve, Magyar Országos Levéltár). Már az egyetemi szakdolgozatom is Koháry-centrikus volt, a főúr Heves vármegyei vonatkozásairól írtam.
Hogy állnak most a Koháry-kutatások? Kik foglalkoznak rajtad kívül ezzel a témával? Melyek a már kidolgozott területek, és melyek a fehér foltok?
Már a 2004-2006-os időszakban, az első kutatásaim kezdetén látszott, hogy a Koháry-forrásanyag szinte érintetlen, és az édesanyám által ajánlott téma nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy tudományos munkát lehessen benne végezni. A Bécsi kapu téri épületben való búvárkodásaim alkalmával aztán egy levéltáros felhívta a figyelmemet, hogy a szlovákiai Besztercebányai Állami Levéltár állományában megtalálható a Koháry-család teljes anyaga, sőt, ennek elég jelentős része át is lett hozva mikrofilmen Magyarországra, és a Mikrofilm-részlegen kutatni is lehet. Először 2005 végén jártam ott, megnéztem az állományt, és azt annyira alkalmasnak és érdekesnek találtam, hogy a 2006-tól kezdve (ekkor vettek fel a Debreceni Egyetem történelmi PhD-képzésére) végzett kutatásaim döntő részét itt végeztem, és végzem ma is. A családi levéltár anyaga több tucat mikrofilmen található, összességében gazdag leletegyüttest képez, viszont ún. „Vermischte Korrespondenz” jellegű, vagyis az egyes leveleket, iratokat és okleveleket sokszor nem kronológiailag rendezték és számozták az akkori levéltárosok. Hogy eligazodhassunk benne, mindenképpen egyenként kell minden tekercset átvizsgálni, és identifikálni az egyes forrásokat, végül korok szerint betagolni.
A Koháry-családdal szisztematikusan jómagam és Szirácsik Éva foglalkozik: mindketten Koháry II. István (1649-1731) tevékenységét kutatjuk, ám míg én a füleki főkapitányság korát dolgozom fel, addig Éva a 18. századi birtokaival foglalkozik. Még lehetne említeni Szabó András Pétert, aki Koháry I. István (1616-1664) szécsényi főkapitányi életéből elevenített fel egy szeletet, amikor az ottani seregszék ötéves működéséről talált forrását dolgozta fel, és készített egy kiválóan használható archontológiát is. Irodalomtudományi vonalon Mercs István az, aki Koháry lírájával foglalkozik.
Ettől függetlenül az egész Koháry-anyag teljesen feldolgozatlan. Ez érthető is, mert az egészet rendszerezni kell, hogy átláthatóvá váljon. Nehezíti a helyzetet, hogy bármilyen nemesi család kutatása során nemcsak a családi levéltárat kell átböngészni, hanem más, korabeli famíliák levéltárát is, aztán uralkodói, gazdasági, katonai és országos adminisztratív jelentőségű szervek iratállományát is. Nekem a Koháry-család levéltárával nagyon sokáig lesz kutatni való témám, még számos filmtekercs vár arra, hogy átnézzem, és amíg lehetőségem engedi, addig csinálom is.
Közvetlenül kötetmegjelenés előtt állsz. Miről szól majd ez a könyved (illetve könyveid, mivel tudtommal több kötetnyi anyagod gyűlt össze)?
Túlzás azt kijelenteni, hogy több kötetnyi anyag van a tarsolyomban, inkább úgy mondanám, hogy több kötetre való tervem van. Ami konkrétum, az a 2012 májusában megvédett disszertációm némely ponton kibővített változata, ami egy szlovákiai magyar kiadónál fog megjelenni. A Füleki Vármúzeum igazgatója, Agócs Attila egy Fülek-sorozatot szeretne indítani, ennek egyik eleme lenne az említett könyvem. A kiadására beadott pályázatot a kiadó 2013 nyarán meg is nyerte, viszont sajnálatos módon bizonyos EU-s szankcionálások miatt nem kapta meg még az elnyert pénzt, és így a kiadás is csúszik. Ami például eléggé hátrányosan érinti az OTKA-pályázataimat.
A másik könyvem még tervezet. A kutatásaim során annyi anyag összegyűlt, hogy az elővitán a témavezetőm és az opponensek döntés elé állítottak, hogy válasszak: vagy a füleki végvár működtetését, vagy a hadtörténetét dolgozzam fel az 1667 és 1682 közötti időszakban. Maradtam a működtetésnél, tehát Koháry II. István füleki főkapitányi kinevezésének körülményeit, a végvár karbantartását és építését, a hadkiegészítést, a fizetést és ellátást, valamint a katonai és civil lakosság közötti viszonyt (igazságszolgáltatás, közös együttélés lehetőségei és módjai) készítettem el egyfajta „mélyfúrásos” módszerrel. A tervezett második könyvben ugyanennek az időszaknak katonai eseményeit szeretném feldolgozni: a törökök és kurucok elleni harcokat, azoknak minden szférára kiterjedő vetületével. Terveim között szerepel még egy, Koháry honti főispánságának időszakából írott kisebb kötet is, de mindent szép sorjában. A „projektem” megvan, csak teljesíteni kell. Bár mostanában el kellett kissé „kalandoznom”, mert az idei egri végvári konferencia témája arra sarkallt, hogy az 1664-es felső-magyarországi hadjárat eseményeihez nyúljak, de maradtam szintén a Koháry-anyagban, tudniillik az „én” Kohárym édesapja volt akkor a magyar tábori hadak vezetője. Voltaképpen ez a kis „hűtlenkedés” is elősegíti a következő könyvem munkálatait, hiszen máris újabb források kerültek elő hozzá a mikrofilmek átfésülése közben.
Fontos szereped van a Kritische Zeiten folyóiratban. Hogy indult ez a lap, és mit csinálsz benne?
A 2010-es évhez kell visszamenni. Emlékezetes nap volt számomra május 12-e — befejeztem a PhD-értekezésemet. Rögtön írtam az egyetemem programtitkárának, hogy készen vagyok, és szeretném elindítani a fokozatszerzési eljárást. Erre ő lehűtött a következő kérdéssel: megvan-e már a 4 szakcikkem? Nekem 2 volt, mert amikor jelentkeztem a doktori iskolába, akkor még csak annyi kellett a doktori szabályzat értelmében. Ám kérdésem idején már felemelték ezt a limitet, ami nekem nem kis problémát jelentett. Aztán július elején hirtelen megoldódott a gondom. Az egyik PhD-s évfolyamtársam felvetett egy ötletet, hogy mi lenne, ha saját lapot alapítanánk, amely főleg a PhD-hallgatók érdekeit tartaná szem előtt? Egy fokozattal nem rendelkező történészjelöltnek nem könnyű publikációs helyet találni. Sorolom az okokat: a kiadók és szerkesztőségek financiális problémákkal küszködnek; a klasszikus szaklapok tömve vannak, évekbe telik, amíg valaki sorra kerül; sok szerkesztőség szigorú kritériumokat szab meg, jobb esetben újraíratják, rosszabb esetben nem válaszolnak, még rosszabb esetben kategorikusan visszalökik, helyhiány címszóval. Előfordul, hogy a témavezetőtől kérnek nyilatkozatot, hogy közlésre elfogadják-e. Mindezek megbénítják a doktori képzésen részt vevők publikálását.
Mikor tehát ez az évfolyamtársam felvetette az ötletét, akkor én egyből elfogadtam a lehetőséget, és hajlandónak is mutatkoztam szerzőként közreműködni. Némi idő után szükséges volt a lap formai struktúrájának kialakítása, amelyet a tulajdonos rám bízott, amikor főszerkesztőnek kinevezett. Én alakítottam ki a Kritische Zeiten idézési és utalási metódusát, szakmailag én szerkesztem a számokat, és készítem elő a lap anyagát a nyomtatásra. Idén jubiláltunk, hiszen beléptünk az 5. évfolyamba. Sikerként könyvelhetjük el, hogy a PhD-hallgatók mellett professzorok és olykor az MTA-n dolgozó kutatók is megtisztelték kiadványunkat.
A Kritische Zeiten kis terjedelmű, így korlátozott számban fogad publikációkat, viszont viszonylag hamar kikerül a nyomdából. A szerkesztőség Bécsben van bejegyezve, évente két szám jelenik meg, amelyben magyar szerzők, főleg doktoranduszok publikálhatnak, mivel nem kérünk tőlük lektori véleményt, csupán abban az esetben, ha a szakcikk témája 1945 utáni. Fontos kiemelni, hogy a szerzők a magyar nyelv mellett, angolul és németül is leadhatják publikációjukat, és a két utóbbi opcióra azért is szoktam kérni az írni szándékozókat, mert a nagy magyar oktatási és kulturális központok mellett a folyóirat osztrák és német tartományi könyvtárak, valamint egyházi akadémiák állományába is bekerül. A folyóirat Magyarország egyetlen olyan tudományos szaklapja, amelyik külföldön jelenik meg és magyar tudósok cikkeit közli. A KZ összes kiadásának internetes változata ennek az évnek a közepéig a Debreceni Egyetem Elektronikus Könyvtárának állományában volt tárolva, és onnan „szívták” el más európai adatbázisok, mint a DRIVE vagy a Sciencegate. A folyóirat tulajdonosa azonban tervezi, hogy saját honlapot fog létrehozni.
Milyen lehetőségei vannak egy vidéken működő kutatónak? Milyen nehézségekkel kell megküzdeni?
Legnagyobb probléma az állás kérdése. Bölcsészként PhD-fokozattal elhelyezkedni szinte lehetetlen. A középiskolák, a gimnáziumok túltömöttek történelemtanárokkal, és sokan közülük is irigyek a fokozattal rendelkezőre. Egy igazgatónak is elég kellemetlen, hogy van egy nála „képzettebb” a tantestületben, és rögtön kész a kifogás: túlképzett az állásra. Az Önkormányzat is szívja a fogát, ha a tanár bére picivel is meghaladja az előírt keretet. Az új pedagógus életpálya-modell (amelyben van hely kutatótanároknak) hosszú távú hatása pedig még nem ismert.
Szerintem egy PhD-snek főiskolán, egyetemen, kutatóközpontokban, levéltárakban, múzeumokban lenne a helye, ám sajnos ezekben az intézményekben is nehéz elhelyezkedni háttértámogatás nélkül. Én két éve doktoráltam, és végzettségem ellenére nincsen munkahelyem. Most nyáron is írtam egy felsőoktatási intézménybe, mivel megtudtam, hogy több oktató nyugdíjba ment onnan. Az említett egyetemi tanárok valóban nyugdíjba mennek, de maradnak az állományban, mint óraadók. Üresedés tehát nincsen, de ha lesz is, csak azokat fogja az intézmény alkalmazni, akiknek van tanári gyakorlatuk. Ez paradox, mert a felsőoktatásban dolgozók nagy része korábban még diplomázása után tanársegédként ott tudott maradni anyaintézményében, mindenféle tanítási tapasztalat nélkül. Amelyik történész nem tud egy intézményhez (főleg fővárosihoz, mert szinte az egész tudományos élet ide koncentrálódik) csatlakozni munkatársként, az lemarad, vagy eléggé nehezen tud felzárkózni.
A vidéki kutatók számára nehézséget okoz az is, hogy a legtöbb forrásanyag a Magyar Nemzeti Levéltárba került fel. Egy budapesti történész megváltja a havi bérletet, és 1 hónapig oda utazik, ahová akar, és akár minden nap mehet a levéltárba. Nekem legalább 10 ezer Ft-ba kerül egy nap. Pedig kutatni meg kell, minimum hetente 1-1 napot, mert a források feltárása nélkül nem lehet újat felmutatni a történettudományban. Külföldre eljutni pedig még ennél is nehezebb. A vidéki emberek mentalitása is olykor problémát okozhat. Falun élek, ahol többen más szemmel nézik a kutatási vágyat, mert nekik a földfelhalmozás, a „borgyártás”, az autó- és géppark növelése, bunda- és ékszervétel az etalon.
Milyen jövőbeli szakmai terveid vannak?
Állást találni végre! Folyamatosan publikálni, mert nem szabad leállni. (22 szakcikket írtam 2008 óta, és további 10 vár megjelenésre). Elkészülni a második könyvemmel, és aztán megint tovább kutatni, gyűjteni az anyagot és feldolgozni, amíg csak lehet. Szeretnék mindig előbbre jutni az ismeretekben, és szakmai elismerést szerezni. A habilitációt sajnos csak azok kaphatják meg, akik 5 évet dolgoznak egy felsőoktatási intézményben. Remélem, hogy egyszer én is elérhetem. Addig is szolgálom a történettudományt és erősítem Magyarország hírnevét. Mindenesetre szeretnék valamilyen állami pályázatot nyerni, hogy a bécsi és a besztercebányai levéltárakba is eljuthassak. Emellett másfél évvel ezelőtt elkezdtem egy angol–magyar szótárat készíteni, egyelőre saját használatra, hogy idegen nyelven még egzaktabb publikációkat készíthessek. Ebben a jogi, katonai, tudományos szaknyelvű és történelmi jellegű kifejezések dominálnak, illetve hasznos angol szavak cikkek fordításához. Még csak a D betűnél tartok, de úgy érzem, ezzel is hasznosat cselekszem.
Ezt olvastad?
További cikkek
„…tudtuk, hogy átlépjük a Rubicont” – interjú Rácz Árpáddal
Az 1989 óta működő Rubicon folyóirat neve összefonódik főszerkesztőjéével, Rácz Árpádéval. A lap 400. száma idén jelent meg, s ez kiváló alkalmat teremtett számunkra, hogy felkeressük őt. A beszélgetés során […]
A száz éve született Szabad György öröksége
A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom […]
„Nem. Én vagyok, az apád!” – James Earl Jones emlékére
93 éves korában, 2024. szeptember 9-én elhunyt James Earl Jones amerikai színész. Hangja sokak számára ismerős lehet, hiszen olyan ikonikus karaktereknek kölcsönözte, mint Darth Vader vagy Mufasa – emellett a […]
Előző cikk
A trianoni békeszerződés szlovákiai és magyarországi emlékezete
A Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés címmel több szempontból is érdekes, új szemléletű munka látott napvilágot a trianoni kérdéskörről, mégpedig könyv alakban és digitális […]