Lehetőségek, dilemmák, kompromisszumok

Magyarország 1945 utáni külpolitikájáról, illetve annak lehetőségeiről jóval kevesebb ismerettel rendelkezünk, mint hazánknak a korábbi évtizedek, évszázadok során folytatott diplomáciai tevékenységéről. Ezt a hiányt hivatott orvosolni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) 2023-ban napvilágot látott, Lehetőségek, dilemmák, kompromisszumok című kötete, amely a NEB és az ELTE által 2018 őszén megrendezett konferencia előadásainak írott változatát tartalmazza. (A linkre kattintve letölthető.) Az impozáns kötet öt tematikus részben, 28 tanulmányban járja körül a témát, annak több aspektusáról képet adva.

Az első egység – Keretek és lehetőségek – áttekintést ad arról, hogy Magyarországnak milyen diplomáciai mozgástere volt a szocialista időszakban. A Horthy-korszak és a kommunista diktatúra közötti átmenet (1944­–1947) a külügyminisztériumban is változásokat hozott, amelyeket Ivánfi Miklós mutat be. A viharos évek Magyarország német megszállásával, majd a nyilas hatalomátvétellel kezdődtek, ami nehéz helyzet elé állította a külszolgálatot teljesítő diplomatákat, akiknek választaniuk kellett, hogy hűséget fogadnak a németek által irányított kormányoknak, vagy megtagadják az együttműködést. A világháborút követően a külügyminisztérium egyre inkább a Szovjetunió befolyása alá került, ami az intézmény átszervezésének módját is meghatározta. A folyamat 1947-re csúcsosodott ki, amikorra a hazai kommunista vezetés gyakorlatilag teljes egészében irányítása alá vonta a külügyet. Lányi Gábor tanulmánya egy kevéssé ismert elméletet, a Religious Cold war (vallásos hidegháború) fogalmát és annak kutatását mutatja be, amely a 2010-es években honosodott meg az angolszász történetírásban. A teória szerint a hidegháború időszaka szorosan összekapcsolódott a vallással, amelyhez az időszakban a politikai elit és a társadalmak egyaránt ambivalensen viszonyultak.

Ami Magyarország lehetőségeit, diplomáciai célkitűzéseit illeti, a tanulmányok konkrét példákon keresztül adnak képet hazánk korabeli nemzetközi kapcsolatairól. Nagy András kutatása az ENSZ és Magyarország 1956 és 1962 közötti viszonyára koncentrál. Az 1956-os forradalom idején Magyarország az ENSZ segítségében reménykedett. Csalódást okozott, hogy a szervezet nem küldött csapatokat hazánk védelmére, azonban a közelmúltban hozzáférhetővé vált dokumentumok – amelyeken a tanulmány alapul – jól szervezett humanitárius akciót mutatnak be, amely a magyarok támogatására irányult. A Kádár-kormány, valamint a rendszerváltás idején alakuló új pártok egyaránt kapcsolatban álltak Németország Szociáldemokrata Pártjával, amely az NSZK kormánypártja volt. A német szociáldemokraták számára dilemmát okozott, hogy az 1989-ben megváltozott körülmények között a közép-kelet-európai kommunista pártokkal is fenntartsák-e a kapcsolatot, vagy inkább az új politikai csoportokhoz közeledjenek. A döntés megkönnyítése érdekében a hivatalos látogatások, a diplomáciai jelentések és egyéb rendelkezésre álló információk alapján igyekeztek értesüléseket szerezni az egyes pártok irányvonaláról, aminek folyamatát Szilágyi Gábor munkája mutatja be. A rendszerváltást követő első kormányt Antall József vezette. E kormány diplomáciáját ismerteti Sáringer János, aki írásában a külügyminisztérium szervezeti felépítésének változásaira is kitér. Antall külpolitikájának prioritásai között a szuverenitás visszanyerése, az euroatlanti integráció, az új nemzetpolitikai koncepció kidolgozása, és ez utóbbival összefüggésben a határon túli magyarsággal való kapcsolatok szorosabbra fűzése is szerepelt. Ugyancsak egy nemrégiben kutathatóvá vált irategyüttest ismertet Orbán-Schwarzkopf Balázs írása, amely Irán külkapcsolatait mutatja be a magyar hírszerzési iratok tükrében. A tanulmány kitér Iránnak a Szovjetunióval, a Közel-Kelet többi országával és a nyugati államokkal való viszonyára, és külön részletezi a magyar–iráni kapcsolatokat is.

A más államokkal és a nemzetközi szervezetekkel történő együttműködés mellett a korszakban jelentős volt a szocialista blokk országainak állambiztonsági szervei között fennálló kapcsolat is. Slachta Krisztina tanulmányából kiderül, hogy ezek a szervek kölcsönösen segítették egymást az ún. „nyugati kémek” elleni fellépésben, ami a gyakorlatban főként a külföldi rokonsággal rendelkezők, vagy más okból „gyanús” személyek megfigyelését jelentette. Az együttműködés formáit keretmegállapodások rögzítették, amelyek közül az írás az NDK és Magyarország között létrejött szerződéseket mutatja be részletesen. Ugyancsak egy állambiztonsági szerv, nevezetesen a Stasi tevékenységét állítja középpontba Szecsődi Attila tanulmánya, amely azt vizsgálja, hogy a Stasi miként viszonyult az 1953-as berlini felkeléshez. A munka részletesen kitér a keletnémet titkosszolgálat kiépülésére, a felkelés körülményeire, valamint bemutatja, hogy a Stasi milyen eszközökkel próbálta feltérképezni az események hátterét, és kideríteni, hogy kik vállaltak szerepet a felkelés előkészítésében. Az állambiztonsági szervek igyekeztek megfigyelés alatt tartani az emigránsokat is. Az MSZMP-nek a velük való viszonyáról ad képet Soós Viktor Attila tanulmánya, amely a párt vezető testületeinek ülésein keletkezett dokumentumin alapul. Az iratok tanúsága szerint a politikai elit igyekezett minél pontosabb adatokat szerezni az emigránsok számáról, társadalmi helyzetükről és arról, hogy közülük várhatóan hányan fognak végleg külföldön letelepedni. Az üléseken célkitűzésként fogalmazták meg az emigráns közösségek bomlasztását, a hazatérésre való ösztönzést, és részletes programokat készítettek a célokat elősegítő intézkedésekről.

A kötet második egysége Magyarország és Európa kapcsolataiba nyújt betekintést. Bank Barbara tanulmánya az 1956-os forradalom leverését követően Franciaországba menekült emigránsok helyzetét vizsgálja. Az írás kitér az emigránsok nehézségeire, szervezeteikre, az állambiztonság általi megfigyelésükre, és az 1957-től kezdődően évente megrendezett megemlékezésekre, amelyek során a résztvevők egyfelől felidézték a forradalom eseményeit, másfelől összefoglalták azokat a francia közönség számára. Szintén a magyar–francia kapcsolatok alakulását tárgyalja Kecskés D. Gusztáv tanulmánya, amely hullámzónak értékeli a két állam viszonyát és kiemeli, hogy azt a Szovjetunió külpolitikai lépései is nagymértékben befolyásolták. Míg közvetlenül a háború után lehetőség nyílott a kapcsolatok rendezésére, addig a Rákosi-korszakot a rossz viszony jellemezte, amelyben az 1956-os forradalom sem eredményezett pozitív változást. Charles De Gaulle hatalomra jutását követően viszont a franciák közeledtek a közép-kelet-európai államokhoz, így Magyarországhoz is. A konszolidált viszony François Mitterand elnöksége alatt is fennmaradt. Dobrowiecki Péter munkája az 1956 és 1980 közötti magyar–jugoszláv kapcsolatokat ismerteti. Mivel Jugoszlávia kommunista berendezkedésű volt ugyan, de elkülönült a szovjet tömbtől, Kádár János igyekezett ellensúlyozni a jószomszédi viszony fenntartása és a Szovjetunió elvárásai között. Így hazánk és déli szomszédjának viszonyát az óvatosság és az ambivalencia jellemezte a korszakban. Ugyancsak a Jugoszláviával való viszonyt vizsgálja Hornyák Árpád tanulmánya, amely a második világháborút követő határkijelölés kérdését állítja középpontba. A határok módosítása a jugoszlávok részéről merült fel, akik Baranya térségében kívántak kiigazítást elérni, amelynek érdekében felállították a horvát határkijelölő bizottságot. Ezen kívül felmerült a lakosságcsere-egyezmény lehetősége is. A Kádár-korszakban sor került a portugál–magyar kapcsolatok újrafelvételére is, amelyet Pál Zsombor Szabolcs munkája mutat be. Ennek előzménye az volt, hogy az 1930–1940-es években megerősödtek a két állam közötti kapcsolatok, elsősorban a kultúra területén. Mivel Portugáliában 1974-ig az autoriter Salazar-rendszer állt fenn, a kommunista éra idején a közeledés megszakadt. A rezsim bukása után a magyar kormány figyelemmel kísérte a portugál helyzet alakulását a viszony újbóli megerősítésének reményében. Szekér Nóra tanulmánya is az Ibériai-félszigetre kalauzol minket, az írás a madridi magyar királyi követség 1949 és 1957 közötti működését ismerteti. A két világháború közötti időszakban a magyar–spanyol kapcsolatok pozitívan alakultak, így a háborút követően a magyar emigránsok otthonra találtak Spanyolországban. A kivándorlók 1947-ben hozták létre a Magyar Nemzeti Bizottmányt, amelynek egy majdani ellenkormány szerepét szánták. Egy évvel később Marosy Ferenc diplomata felvette a kapcsolatot a szervezettel és felajánlotta, hogy Spanyolországban képviseli azt, amelyhez a nevezett követség biztosította az intézményi hátteret.

A könyv harmadik egysége Magyarország amerikai kapcsolatait veszi górcső alá. Balogh Máté Gergely írása a magyar állambiztonság felkészítő tankönyvei alapján vizsgálja meg, hogy a magyar politikai elitben milyen kép élt az amerikai gazdaságról. A hírszerzésben a gazdaság, mint az államok közötti konfliktusok egyik fő gócpontja kiemelt szerepet kapott. Amerika kapcsán az elemzések elismerik az Amerikai Egyesült Államok gazdasági erejét, de egyúttal hangsúlyozzák a szocialista gazdaság felsőbbrendűségét is, különösen a vizsgált korszak elején. Ahogyan a magyar állambiztonsági szervek igyekeztek feltérképezni az amerikai viszonyokat, úgy a CIA is figyelemmel kísérte a Magyarországon zajló folyamatokat. Ezt Kávássy János Előd munkája mutatja be egy, a CIA által 1985-ben készített elemzésen keresztül. A dokumentum a magyar gazdaság stagnálásáról és az ennek hozadékaként jelentkező társadalmi nehézségekről, valamint az ellenzéki csoportok formálódásáról számol be. Az elemzés azzal a céllal készült, hogy Amerika felülvizsgálhassa a Magyarországgal kapcsolatos korábbi álláspontját.   Glant Tibor tanulmánya szintén konkrét példán, nevezetesen az 1977-ben zajló amerikai–magyar sajtókampányon keresztül ad képet azokról a törekvésekről, amelyek annak érdekében folytak, hogy Magyarország a lehető legkedvezőbb színben tűnhessen fel az amerikaiak előtt. A kampány szorosan összefonódott az 1945-ben amerikai kézre került Szent Korona visszaadására irányuló megbeszélésekkel, amire az USA kormánya az 1970-es évek végétől mutatott hajlandóságot. A pozitív magyarságkép kialakítása az Egyesült Államokban „igazolta” a korona visszajuttatásának jogos voltát. Az egység utolsó két tanulmánya a diplomáciai kapcsolatok alakulására koncentrál. Rácz János írása azt elemzi, hogy az 1956-os forradalom miként befolyásolta Magyarország és az Amerikai Egyesült államok viszonyát. Az amerikai külügyi jelentések egyfelől magyarázattal igyekeztek szolgálni arra vonatkozóan, hogy az USA miért nem nyújtott katonai segítséget Magyarországnak a forradalom idején, másfelől pedig újraértékelik a közép-európai térséggel kapcsolatos amerikai külpolitikát. Bár mindkét fél törekedett a kapcsolatok rendezésére, Magyarországnak nem volt kellő mozgástere, Amerikát pedig nem fűzték különösebb érdekek a viszony szorosabbá tételéhez. Szilágyi Ágnes Judit tanulmánya Dél-Amerika felé nyújt kitekintést, a Magyarország és Brazília közötti diplomáciai kapcsolatok helyreállításának folyamatát ismerteti. Brazília és a közép-kelet-európai országok között a második világháború alatt szakadtak meg a diplomáciai kapcsolatok, 1947-ben pedig a szovjet–brazil viszony is ilyen sorsra jutott. Az 1950-es évek közepén azonban igény nyílt a kapcsolatok rendezésére, az USA-tól független brazil külpolitika kialakítására. A szovjet blokk országaihoz, köztük a Magyarországhoz történő közeledést jelentős vita előzte meg, amelyet a tanulmány részletesen bemutat.

A kötet utolsó két egysége specifikusabb területeket jár körbe. A negyedik nagyobb rész a Gazdaság és kereskedelem kérdéskörével foglalkozik. Germuska Pál tanulmánya Magyarország és az Európai Gazdasági Közösség (EGK) viszonyát vizsgálja az 1970-es évekre fókuszálva. Noha eleinte a magyar vezetők – követve a moszkvai irányvonalat – negligálták az EGK-t, az 1960-as évek közepére ráébredtek arra, hogy hosszú távon számolni kell a közösséggel, így felmerült egy, az EGK irányába követendő kereskedelempolitika kidolgozásának gondolata. Noha a KGST kezdetben elutasítóan viszonyult a magyar felvetéshez, az 1970-es években Magyarország úgy döntött, hogy önállóan kezdeményez tárgyalásokat az EGK-tagállamokkal. Az 1980-as években növekedni kezdett a kereskedelem jelentősége a magyar–arab kapcsolatokban, amelyet J. Nagy László munkája ismertet. Az 1970-es évek végén jelentkező gazdasági világválság hatására az MSZMP vezetői belátták, hogy a talpra állás érdekében szükség van arra, hogy Magyarország minél több állammal megerősítse a kereskedelmi kapcsolatait. Az arab térség felé irányuló magyar export ezt követően növekvő tendenciát mutatott, és a gazdaságiak mellett hamarosan az idegenforgalmi és a kulturális kapcsolatok is fejlődésnek indultak ezekkel az államokkal. Az egység utolsó tanulmánya, Krajcsír Lukács írása azt mutatja be, hogy az 1955-ös csehszlovák–egyiptomi fegyvervásárlási egyezmény milyen hatást gyakorolt a magyar külpolitikára. Az 1950-es években Egyiptom külpolitikájában fokozott szerephez jutott a fegyvervásárlás, amit a Szovjetunió – a szovjet blokk egyes országainak, így Csehországnak a bevonásával – igyekezett a saját javára fordítani, ami többek között az említett megállapodás létrejöttéhez vezetett. A szocialista országok és Egyiptom közötti együttműködés erősödése lehetővé tette a magyar–egyiptomi kapcsolatok elmélyülését is.

A kötet ötödik, egyben utolsó egysége a Kultúra és egyház címet viseli. Mészáros Andor írása a Magyarország és Csehszlovákia közötti kulturális kapcsolatok megerősödését mutatja be, aminek a szlovákiai magyar kisebbség szempontjából különösen nagy jelentősége volt. A második világháború után a Csehszlovákiában élő kisebbségeket megfosztották a jogaiktól, ami miatt megromlott a magyar–csehszlovák viszony. A magyar vezetők 1949-ben dolgozták ki részletes tervüket a kulturális együttműködésre vonatkozóan, azzal a céllal, hogy a jövőbeli egyezményben a kisebbségi jogok kölcsönös biztosítása is szerepeljen. Az elhúzódó tárgyalásokat követően végül 1953-ban nyílt meg a Prágai Magyar Kulturális Központ. Hazánk Lengyelországgal is élénk kulturális kapcsolatokat ápolt, amiről Mitrovits Miklós munkája ad képet. Az 1956-os eseményekhez való viszonyulás eredményezett némi vitát a kapcsolatokban. Ennek kitűnő példája az a felháborodás, amellyel az MSZMP vezetése fogadta Wojciech Żukrowski „Kőtáblák” című regényének megjelenését. Az 1960-as években azonban a Magyarország és a szocialista országok közötti kulturális kapcsolatok irányelveiről szóló határozat szellemében a magyar és a lengyel vezetők tárgyalásokat kezdtek az együttműködés lehetőségeiről, és a két állam kulturális kapcsolatai az 1970-es évekre pozitív irányba fejlődtek. 1945 és 1950 között a brit–magyar kulturális közeledésre is történtek lépések, amelyeket M. Madarász Anita ismertet. A kapcsolatok fontosságát a britek és a magyarok egyaránt felismerték, és felmerült az angol nyelv magyarországi tanításának gondolata, valamint az az elképzelés, hogy magyar kulturális intézményeket létesítsenek az Egyesült Királyságban. A Magyarországon egyre erősödő szovjet befolyás azonban nehezítette, sőt, esetenként lehetetlenné is tette a tervek megvalósítását. Ezt példázza, hogy a Magyarországon 1945 óta működő British Council tevékenysége is meglehetősen akadozott az időszakban. A Kádár-korszakban sorra alakultak a könnyűzenei zenekarok Magyarországon, amelyek törekedtek arra, hogy lehetőség szerint külföldön is bemutatkozzanak. A külföldi koncertezést a Nemzetközi Koncert Igazgatóság, más néven Interkoncert irányította, amelynek tevékenységébe Csatári Bence tanulmánya nyújt betekintést. Az intézet tartotta ellenőrzés alatt a zenekarokat, és döntött azok cenzúrázásáról és fellépési engedélyeiről. Az Interkoncert egyfelől számos zenész karrierjének alakulását megnehezítette, másfelől azonban ő maga is nehézségekkel szembesült, bel- és külföldön egyaránt. Az egység – és egyúttal a kötet – utolsó tanulmányában Wirthné Diera Bernadett egy katolikus szervezet, a Mária Légió magyarországi működését mutatja be. Az egyesület onnan kapta a nevét, hogy felépítését a római légiók mintájára alakította ki. A mozgalom, amelynek magyarországi tevékenységét Bécsből koordinálták, 1958 után erősödött meg hazánkban. Bár nem tudott tömegeket elérni, mégis jelentős szerepe volt a katolikus hit fenntartásában.

Összességében a kötet hiánypótló munka, amely segíti a magyar kutatókat és a témakör iránt érdeklődő olvasókat abban, hogy jobban megismerhessék a kommunista-szocialista időszak diplomáciai lehetőségeit, korlátait, és konkrét példákkal is szemlélteti azokat. A tanulmányok mindegyike bibliográfiát, felhasznált forrásokat is feltüntet, így az egyes témák iránt mélyebben érdeklődőknek lehetőségük nyílik az ismereteik további bővítésére.

Hamerli Petra

Ezt olvastad?

Főszerepben az 1945 és 1970 közötti brit–magyar diplomácia

Hogyan fonódik össze a propaganda, a kultúra és a diplomácia két olyan ország kapcsolatában, amelyek a vasfüggöny különböző oldalaira kerültek

X