Tűzvetés és kéneső – Az Erdélyi Fejedelemség aranya

Az elmúlt időszakban – örvendetes módon – fellendült a tudományos igényességgel, elsősorban a történelem iránt érdeklődőket célközönségnek tekintő ismeretterjesztő kötetek megjelenése. Ebbe a sorba illeszkedik Mátyás-Rausch Petra 2022-ben a Martin Opitz Kiadó gondozásában megjelent Erdély aranya. Nemesfémbányászat a kora újkori Erdélyben című munkája. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársaként dolgozó szerző mintegy másfél évtizede kutatja az Erdélyi Fejedelemség nemesfémbányászatának történetét, könyvében eddigi eredményeivel ismerkedhet meg az olvasó.

A szerző vállalt célja az írott források felhasználásával a kora újkori Erdélyi Fejedelemség ércbányászatának átfogó bemutatása. Bevezetésként ugyanakkor röviden kitér ennek középkori, még a Magyar Királyság keretei közötti előzményeire is: áttekintést ad az Erdélyi-érchegység aranytermelő vidékének bányáiról és bányavárosairól (Abrudbánya, Aranyosbánya/Offenbánya, Zalatna). Emellett felhívja a figyelmet a középkori erdélyi bányászat kontinentális léptékű jelentőségére, azaz arra, hogy a középkori Európa gazdasági vérkeringésébe bekerülő arany jelentős része a Magyar Királyságból és annak szerves részét képező Erdély területéről származott. Megállapítja továbbá, hogy az erdélyi nemesfémbányászat a 15. században élte virágkorát, majd a 16. század második felétől visszaesett a termelés, minden bizonnyal a felszínközeli bányászati lehetőségek csökkenésének következtében. Ennek ellenére az Erdélyi Fejedelemség kialakulását (1570/1571) követő években a nemesfémbányászat a már önálló állami keretek között működő ország gazdaságának egyik fontos ágazata maradt. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a Részek (Partium), azaz a tiszántúli vármegyék Erdélyhez csatolásával az Erdélyi-érchegység lelőhelyei mellett már a Zaránd vármegyei Körösbánya, továbbá a szatmári bányavidék bányái és bányavárosai (Nagybánya, Felsőbánya) is az Erdélyi Fejedelemség számára termeltek.

A szerző egy nagyobb fejezetet szentel a korabeli bányászati termelés különféle technikáinak bemutatására. Betekintést nyújt a térségben már az antikvitás időszakában is ismert és alkalmazott, gyors hasznot hozó felszíni termelési eljárásba, az aranymosásba.  A nagyobb tőkebefektetést igénylő, meglehetősen kockázatos mélyművelési módszer erdélyi elterjedése a 16. század második felére datálható. A szerző rámutat arra, hogy mélyművelésre a magas költségek miatt főképp az Itáliából és Németalföldről Erdélybe érkező bányabérlők, a helybeli polgárság tehetős családjai, illetve a fejedelmi kincstár vállalkozott. A termelésre fordított kiadások nagyságának és a vele járó nehézségeknek az érzékeltetésére Mátyás-Rausch Petra sorra veszi, hogy mire volt szükség a korszakban egy mélyművelésű bánya működtetéséhez, amelyet összekapcsol a mélyművelési termelési módszer fázisainak rövid ismertetésével. Mások mellett kitér az aknák és a tárnák kialakításáért felelős vájárok komoly szakértelmet igénylő tevékenységére. Bemutatja a mélyfejtési munkálatok veszélyeit is, így például az Erdélyben leginkább a szatmári bányavidéken alkalmazott tűzvetés (Feuer-Arbeit) módszere révén felszabaduló szulfit-tartalmú gázok egészségkárosító hatását. A bányát üzemeltetők számára folyamatos problémát és komoly költséget jelentett a bányák víztelenítése, amelynek korabeli technikájáról szintén képet kap az olvasó. A földfelszínre juttatott érc megmunkálásának a pénzverésig zajló többlépcsős folyamatát (sádolás, őrlés, ércmosás, kohósítás, finomítás) is végigköveti a szerző. Felvázolja továbbá a bányákban dolgozó szakemberek, így a bányamester, a munkafelügyelő, a gépelymester és a bányasáfár feladatait, kiemelve tapasztalatuk és szakértelmük fontosságát.

Mátyás-Rausch Petra hangsúlyt fektet a bányák ellátását, művelését biztosító uradalmak bemutatására is. Mindenekelőtt leszögezi, hogy az egyes bányauradalmak működése jelentős mértékben eltért egymástól. Ezeket a különbségeket a szatmári bányavidékhez tartozó nagybányai és az Erdélyi-érchegységben fekvő abrudbányai, offenbányai és zalatnai bányauradalmak összehasonlító elemzése révén tárja fel. Emellett sorra veszi az uradalmi lakosság úrbéri terheit (census, munera, servitia), amelyekkel az ott élők és dolgozók a bányabérlőnek vagy a bányát működtető fejedelmi tisztségviselőnek tartoztak. A bányauradalmak kötelékében dolgozó jobbágyok és „bérmunkások” tevékenységét, lehetőségeit, valamint az uradalmak mindennapi működését egyéb írott források mellett az uradalmi összeírások (urbarium) adatainak bevonásával vázolja fel a szerző.

A bányászat igazgatási és jogi kereteinek bemutatását abból kiindulva vizsgálja a szerző, hogy a bányászati jog a középkortól a mindenkori uralkodó felségjoga volt. Az évszázadok során azonban a királyok és fejedelmek lemondtak ezen regálék egy részéről, utat engedve ezzel a bányászati és földesúri bányaszabadságnak. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az uralkodók bizonyos felségjogokat megtartottak, így a kitermelt érc után beszolgáltatandó, úgynevezett köteles rész (urbura) megadásának igénye mellett az érc forgalmazására, finomítására és a pénzverésre továbbra is jogot formáltak. A szerző ismerteti, hogy a bányászati szabadságot – azaz az érclelőhelyek szabad felkutatásának és az érc kitermelésének jogát – a Magyar Királyság területén már a 16. század első harmadában törvénybe iktatták. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a középkori Erdélyben ezt a törvényt nem alkalmazták. Az önálló állam időszakában pedig a mindenkori fejedelem adhatott engedélyt az ércbányászatra és a bányanyitásra a 17. század elejéig. A fordulópontot Bethlen Gábor fejedelem uralkodása jelentette, aki 1615-ben kihirdette az általános bányászati szabadságot, azaz a szabad ércfeltárást egyévi adómentességgel, cserébe viszont szerepvállalást várt el az országvédelemben, amelyet néhány évvel később az országgyűlés is törvénybe iktatott.

A szerző a bányászati felségjogok fejlődésére nézve megállapítja, hogy ebben a tekintetben nincs különbség a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség között. Az ércfinomítás uralkodói felségjogát elemezve a bányakamarák feladatainak rövid bemutatására tér ki. Kiemeli, hogy Erdélyben kizárólag a regálék kezelése tartozott feladataik közé, működtetésükben a bányakamara-ispán és a cementmester mellett az ötvösök vállaltak kiemelt szerepet. Az ércbeváltás kapcsán Mátyás-Rausch Petra ismerteti, hogy a kitermelt ércet a termelés helyszínéhez közelebb fekvő bányakamaránál kellett beváltania a bányatulajdonosnak vagy bérlőnek. A bányák és a bányakamarák közötti nagy távolságok azonban indokolttá tették a vidéki aranybeváltók működését, akiknél szabott áron válthatták be az ércet annak kitermelői. Az ércbeváltás utáni finomítás azonban hosszan elhúzódó folyamat volt, így a bányabérlők vagy bányatulajdonosok csak lassan jutottak hozzá a haszonhoz, ami – amint a szerző rámutat – utat engedett a „feketepiac” kialakulásának. Az érc gazdasági életben használt érmékké való végső megmunkálása a pénzverőházakban történt, más városok mellett Kolozsváron és Nagyszebenben, a finomításhoz hasonlóan az ötvösök kiemelt szerepvállalásával. A szerző ezen regálé jog ismertetése kapcsán felvázolja az erdélyi pénzverés technikai megoldásait (kézi – kalapács használatával, illetve gépesített – vonópad vagy hengeres pénzverőgép alkalmazásával). A pénzverőházak működésének szemléltetése érdekében betekintést nyújt a bizonyos időszakban a Magyar Királysághoz, máskor az Erdélyi Fejedelemséghez tartozó, a két ország határvidékén fekvő nagybányai pénzverdével kapcsolatos országos és helyi szintű konfliktusokba.

A szerző az érckitermelés kapcsán a bányabérlők szerepe mellett kitér a bányavárosok jelentőségére, amelyeket gyakorlatilag a bányászattal foglalkozó lakosság kiváltságokban való részesítése hívott életre. Hangsúlyozza, hogy a bányavárosok sajátos privilégiumokkal rendelkeztek, amelyek egyrészt biztosították a bányák zavartalan termelését és ezáltal a kincstár hasznát, másrészt a bányajoghatóság gyakorlását. Előbbire jó példa a fejedelmek által a bányavárosok számára adományozott, az élelmiszerekre kiterjedő vámmentesség, amely révén a nagyrészt mezőgazdasági termelésre alkalmatlan érckitermelő vidék bányászattal foglalkozó lakossága megfelelő ellátásban részesült, s ezáltal biztosított volt a bányászati munka folytonossága is. A termelés mindennapi kérdéseit magába foglaló bányajoghatóság kapcsán a szerző a bányavárosok, valamint a bányatulajdonosok vagy bányabérlők közötti ellentéteket hozza fel szemléltetésül, megállapítva, hogy a városok peres ügyeikben általában a fejedelmi hatalom segítségére szorultak.

A szerző a bányászatban tevékenykedő szereplőket vizsgálva, az adott személyek bányászathoz fűződő viszonya alapján, két csoportot különít el: a bányapolgárokat és a bányavállalkozókat. A bányapolgárok társulásokban működtettek egy-egy bányát, amelyben tulajdonosi részük volt. A társaság tagjai bizonyosan szakmai hozzáértés és/vagy tapasztalat birtokában kezdtek bele az érckitermelésbe, a szegényebbek maguk is dolgoztak a tárnákban. Mátyás-Rausch Petra ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a bányapolgárok összefogása kizárólag az érckitermelés folyamatára terjedt ki, az érc feldolgozását már nem társulásban végezték. A bányavállalkozók bányaszövetkezet formájában műveltették a bányákat, a legtöbben közülük külföldi „befektetők” voltak, az érckitermelést munkásaik végezték. Számos, javarészt hitelekből fedezett fejlesztés és „beruházás” kapcsolódik a nagyvállalkozókhoz, amelyek leginkább az erdélyi ércfeldolgozás folyamatát mozdították előre.

Társadalomtörténeti szempontból is érdekes a veszélyes termelői munka miatt gyakran özvegyen maradt bányászfeleségek helyzetének ismertetése. A csekély rendelkezésre álló forrás alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy mindaddig, amíg erejükből telt, a bányászözvegyek saját maguk vitték tovább néhai férjük vállalkozását, az életben és a munkában való egyre nehezebb boldogulás miatt ugyanakkor egy idő után az újraházasodás mellett döntöttek. A legtöbb esetben az új férjek is a bányászok közül kerültek ki, akik szakmai hozzáértésük révén folytathatták az előző házastárs tevékenységét. A szerző az abrudbányai Maczkó Anna példáján keresztül szemlélteti az (özvegy) bányászfeleségek lehetőségeit. Emellett a bányavárosok asszonyok számára nyújtotta „vagyonfelhalmozás” mikéntjét Kalmár Borbála végrendelete alapján vázolja fel.

A kötetben külön fejezetben is szó esik a fejedelemségben tevékenykedő itáliai bányavállalkozókról, akiknek már a középkortól kezdve jelentős szerepük volt az erdélyi nemesércbányászatban. A szerző ennek kapcsán ismerteti a főképp a zalatnai érckitermelésben érdekelt Grison-Matalea, Genga és Muralto családok erdélyi működését.

Az erdélyi nemesércbányák közül egyedül a Torda vármegyében fekvő torockói bányák voltak kizárólag földesúri kézben, nevezetesen a Thoroczkay család birtokában. Mátyás-Rausch Petra hangsúlyozza, hogy ugyan a vasbányászat mellett a térségben eltörpült a nemesérc-kitermelés jelentősége, a források a 17. század első felében mégis az aranybányászat fellendüléséről tanúskodnak. A szerző ezek elemzése révén betekintést enged a torockói aranybányanyitásból adódó nehézségekbe, valamint a Thoroczkay család, a helyi jobbágyság és az I. Rákóczy György fejedelem közötti ellentétekbe.

Zárásként helyet kap a kötetben az erdélyi higanybányászat bemutatása is, amely azzal magyarázható, hogy a korszakban kénesőnek nevezett higany az aranyfinomítási eljárás nélkülözhetetlen „kelléke” volt (amalgámozás). Emellett a szerző rámutat, hogy a higany a kora újkori Erdély egyik legfontosabb exportcikke is volt. Ennek megfelelően a fejezetben olvashatunk az idriai és erdélyi higany rivalizálásáról, a 16. századtól Erdély délnémet városok felé irányuló higanyexportjának jelentőségéről, valamint a Bethlen Gábor fejedelem idejében Velencével és az Oszmán Birodalommal létrejövő és egyre élénkülő erdélyi higanykereskedelemről.

Összegezve elmondható, hogy a könyv a kora újkori Erdély ércbányászatáról, leginkább az aranybányászatáról ad áttekintést. A szoros értelemben vett bányászattörténet mellett ugyanakkor gazdaság-, igazgatás-, társadalom- és családtörténeti kérdések is bemutatásra kerülnek a kötet hasábjain. A külcsínjében igényes munka mondandójának befogadását nagyban segítik a kiemelkedő bányászati szakírók és/vagy szakemberek életét és munkásságát bemutató, illetve rövid fogalommagyarázatokat tartalmazó „szövegdobozok”, valamint a színes képi illusztrációk és térképek. A téma egyes részleteiben való elmélyülésben pedig irodalomjegyzék igazítja el az érdeklődőt.

Szalai Ágnes

Ezt olvastad?

A Máré-vártól Mohácsig – Új szempontok az 1526. évi mohácsi csata kutatásában

2023. augusztus 25-én a Baranya vármegyei Máré-vár alagsori termében gyűltek össze történészek és régészek, hogy előadások és egy pódiumbeszélgetés keretében

X