Lux in Tenebris. Sajtóvisszhangok a Néprajzi Múzeum elhelyezésének kérdésében az I. világháború után

Veszedelemben a Néprajzi Múzeum – ezzel a címmel jelent meg 1920. szeptember negyedikén a Népszava aktuális száma, amely az elsők között adott hírt az Iparcsarnok keleti részében elhelyezett Néprajzi Múzeum körülményeiről. A kép, amit a cikk írója az olvasó elé tárt lesújtó: a múzeum helyiségének falait a talajvíz feláztatta, a tetőzeten becsurog az eső, ami már eddig is jelentős kárt okozott a gyűjteményekben.

A Néprajzi Osztály tárgyainak múzeumi célokra megfelelő elhelyezése nem ekkor került először az érdeklődés középpontjába. A Jankó János vezetése alatt igénybe vett Csillag utcai épület szintén műszaki nehézségekkel küzdött (például fűtési problémák), viszont a múzeum akkori vezetésének mégis kedvező volt, hiszen lehetőség adódott egy átgondolt néprajzi kiállítás megtervezésére. Miközben a bérházban a múzeum egyre inkább terjeszkedett, kiadásai rohamos ütemben növekedtek, ezért felmerült az MTA épületében azoknak a helyiségeknek az átadása, melyeket korábban az Országos Képtár és Történeti Képcsarnok foglalt el. Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum főigazgatója felkérte Jankót, hogy véleményezze az elképzelést, Jankó ellenben nem akart élni a lehetőséggel. Indoklásában kifejtette, hogy egy olyan helyre átköltöztetni a gyűjteményt nem érdemes, amely nem alkalmasabb a mostaninál.

Jankó János korai halála után az új igazgató, Semayer Vilibáld vezetése alatt a múzeum szinte már az egész Csillag utcai épületet bérbe vette, melynek következtében a bérleti díj tetemes összegeket ért el. Semayer központi feladatként a gyűjtést határozta meg, ezért felmérte, hogy a lakbérként kifizetett összeg (évi 35 ezer korona) tárgyvásárlásra való felhasználása sokkal nagyobb hasznot hozhat a múzeum számára, így 1905-ben a székesfővárostól 10 évre megszerezte a városligeti Iparcsarnok keleti szárnyát bármilyen bérleti díj nélkül, valamint a kultuszminisztériumnál azt is sikerült kijárnia, hogy az addigi lakbért dotációként megkapja. Semayer leginkább abban bízott, hogy a kormány a Néprajzi Osztály erőfeszítéseit látva lépéseket fog tenni egy új, teljes mértékben múzeumi célokra szánt épület megépítésében. Feltételezzük azonban, hogy ez az elképzelés nem kizárólagosan Semayertől származott. A fentebb már említett Szalay Imre 1894-től töltötte be a Nemzeti Múzeum igazgatói tisztségét, előtte viszont a kultuszminisztériumnál tudományos ügyekkel megbízott vezető tisztviselőként dolgozott, majd 1899-től 1915-ig a Magyar Néprajzi Társaságban látta el az elnöki feladatokat. Szalay, bár tudományos értelemben nem foglalkozott néprajzzal, mindvégig elkötelezett volt ügyét illetően, és jóindulata a néprajzi gyűjtemény iránt is korán megmutatkozott, ezért is mindenképpen figyelemreméltó a következő párhuzam Szalay és Semayer gondolataiban: mint említettük, Semayer 10 évre szerezte meg múzeumi célokra az Iparcsarnokot, valamint a gyűjtésekben látta a lehetőséget egy végleges épület megszerzésére. Szalay pedig (aki a néprajzi osztály jövőjét önálló, megfelelő épületbe kerülő múzeumként vázolta fel) az Iparcsarnokba költözés után az alábbi elképzelésének adott hangot:

„ha az osztály tízéves munkával felgyűjti »hazánk néprajzi emlékeit«, a gyűjtemény egyedülálló intézmény lesz (…), ekkor a néprajzi anyag végleges elhelyezést fog kapni.” (Fejős 2020: 236.)

Láthatjuk, hogy a két koncepció erős rokonságot mutat, valamint feltehető, hogy Szalay (ismerve a kultuszminisztériumi ügyintézést) segíthetett kijárni Semayernek a dotációt. A világháború azonban szétfoszlatta ezeket a reményeket, és a múzeum még nehezebb helyzetbe került, továbbá az is egyértelmű lett, hogy az Iparcsarnok fűtetlen, helytelen vízelvezetésű épülete alkalmatlan a múzeum számára.

A Tanácsköztársaság alatt is mind inkább világosabb volt, hogy a jelenleg használt helyiség nem megfelelő múzeumi célokra, ezért a vezetőség tárgyalni kezdett a lehetséges átköltöztetésről egy alkalmasabb helyre. Semayer Vilibáld valószínűleg ígéretet kapott az átköltözésre, ugyanis a munkálatokkal kapcsolatban a következő aggodalmainak adott hangot:

„[…] a segédmunkások közül épp azok hiányoznak, akikre az új berendezéshez mindenképpen szükségünk lesz, t. i. egy-két nyomdász, egy-két könyvkötő és a bábukat készítő és azokat jókarban tartó egy-egy cachirozó és papírmache munkás. Ezek nélkül a létesítendő új múzeum berendezéséhez még hozzáfogni sem lehet. […] Úgyszinte hiányoznak a portások, fűtők, gépészek, kertészek, éjjeliőrök és teremőrök, akikre külön épületben okvetlen szükség van.” (Balassa 1951: 437.)

A Tanácsköztársaság bukását követően a Néprajzi Múzeum átköltöztetésének ügye továbbra sem került le a napirendről, amit a szélsőségesen rossz munkakörülmények indokolhattak. A tetőn több helyen is becsurgott az eső, melyet a dolgozók edényekben fogtak fel, az egészségtelen levegő – valószínűleg a penész miatt – a munkát is megnehezítette.

A tarthatatlan állapotokat látva Haller István kultuszminiszter is támogatta az áthelyezés ügyét, kifejezte azonban, hogy egy új múzeum építése jelenleg (a világháború pusztítása után) nem lehetséges. Az egyetlen megvalósítható terv egy katonai épületbe (kaszárnyába, ruharaktárba) való átköltözés, előrelépés azonban mégsem történt, később az ötletet (a laktanyák bérlakásokként való bérbeadása miatt) el is vetették.

1921 januárjában a közvélemény még fokozottabb figyelmet szentelt a Néprajzi Múzeumnak: január 24-én éjjel egy szélvihar felszakította az Iparcsarnok keleti oldalának egy részét, éppen a múzeum felett. Az új kultuszminiszter, Vass József sürgős, ideiglenes elhelyezésként az Üllői úti laktanya egyik emeletét vetette fel. Erről (a sajtónak tett nyilatkozata alapján) Belitska Sándor honvédelmi miniszterrel is konzultált, viszont a Semayer Vilibáld 1920-ban történt nyugdíjazása után a múzeum új vezetője, Bátky Zsigmond szerint érdemleges egyeztetés ezzel kapcsolatban nem történt, valamint az azonnali költözés elképzelését is kétségbe vonta:

„egy olyan megoldásról, amely a rögtöni és gyors költözködéssel jár együtt, nem lehet szó. A Néprajzi Múzeum óriási anyagának elszállítása fél–egy esztendőt vesz igénybe.” (Magyarország 1921. január 28.)

Bizonyára a sajtó és a közvélemény egyre nagyobb mértékű érdeklődése lehetett az oka, hogy Horthy Miklós január 27-én személyesen is meglátogatta a Néprajzi Múzeumot. A szemlén jelen volt még Pekár Gyula államtitkár, Magyar Kázmér nemzetgyűlési képviselő, Czakó Elemér és Kertész K. Róbert miniszteri tanácsosok, Görgey József a kormányzó szárnysegédje és Bátky Zsigmond. Bátky végigvezette a jelenlévőket a múzeumon, s a látogatás végén Horthy – látva a gyűjteményeket fenyegető veszélyt – ígéretet tett, hogy miharabb orvosolják a problémát.

1921. június 28-án Pekár Gyula államtitkár elnökletével felállt egy bizottság, melynek tagjai az állami tisztviselők mellett Fejérpataky László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, Végh Gyula az Iparművészeti Múzeum vezetője, Melich János a Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Bátky Zsigmond és Madarassy László igazgatóőr voltak. A bizottság feladata minden olyan épület alkalmasságának megvizsgálása volt, amely számításba jöhetett.

Az elkövetkező hónapokban megoldás mégsem következett, s a Néprajzi Múzeum helyzete változatlan maradt. Az átköltöztetésre vonatkozó ötletek közül szóba került többek között a Ludovikum (melyet a Néprajzi Múzeum is alkalmasnak talált, de végül a katonasághoz tartozó épületet a honvédség nem engedte át) és az István úti gimnázium, amely felvetés már éles ellenállást váltott ki a közvéleményből, főként az iskolaközösség és a szülők részéről, akik semmiképpen sem akarták átengedni az épületet a múzeumnak, melynek jeleként még egy nyílt levél is megjelent a Budapesti Hírlapban Ezer diák veszedelme címmel. A komoly ellenkezést főleg a tágas, jól felszerelt termekkel és játszótérrel rendelkező épület feladása jelentette:

„Az elmúlt tanévben végre örömmel láthattuk gyermekeinket az István úti épület egészséges termeiben, tágas játszótérségén és megelégedetten tapasztalhattuk fiaink szellemi, erkölcsi és testi erősödésén a modern berendezésű és felszerelésű iskola hasznát.” (Budapesti Hírlap 1921. május 13.)

A tiltakozás végül elérte a célját, és az iskolát nem foglalták le a múzeum részére, azonban az Iparcsarnok teljes alkalmatlansága miatt csak idő kérdése volt, mikor történik a januárihoz hasonló eset, amely aztán 1922 júliusában be is következett. Egy komolyabb vihar betörte az Iparcsarnok déli frontján lévő 900 üvegtáblát, az összetört üveg pedig jelentős károkat okozott egyebek mellett a laboratóriumban, a Sziámi-teremben elhelyezett porcelánokban és a raktárban. Az előállt problémát Klebelsberg Kuno kultuszminiszter a renoválási munkák mellett egy teljesen új épülettel akarta megoldani, melyet a Honvéd és Klotild utcára nyíló telekre jelöltek ki. Az építkezést főleg az amerikai magyarság támogatásából akarták fedezni, melyhez a sajtóforrások szerint a Kultuszminisztérium támogatásul rendkívül alacsony, mindössze 25 millió korona költségvetést kért, ezzel szemben lényeges megjegyeznünk, hogy Szemkeő Endre Törekvések az önálló Néprajzi Múzeum megteremtésére című munkájában már 10 millió korona költségvetésről számol be. A két összeg csekélységét jól mutatja, hogy ugyanebben az évben az Iparművészeti Múzeum renoválására és a kazánok kicserélésére 16 millió korona költséggel számoltak.

A felépítendő új épületre külön pályázatot írtak ki, melyben négy pályamű részesült tiszteletdíjban: Kiss László, Kotsis Iván, Medgyaszay István, végül Lechner Jenő és Wargha László közös munkája. A bírálatért felelős bizottság tagjai: Klebelsberg Kuno, Bánffy Miklós, Hauszmann Alajos, Alpár Ignác, Korb Flóris, Virágh Andor, Hültl Dezső, Sándy Gyula, Schulek János, Szőcs Farkas, Kertész K. Róbert és Sváb Gyula mint jegyző.  Mindenképpen érdekes, hogy egyes sajtóorgánumok rendkívül elégedetlenek voltak a díjazott tervekkel. Az Élet című folyóirat például azt kifogásolta, hogy a pályaművek nem hangsúlyozták ki „a magyar nemzeti vonást”. Ellenpéldaként Toroczkai Wigand Ede „ősien magyar” tervét emelik ki, amely „művészileg is tökéletes megoldása” a Néprajzi Múzeumnak. Toroczkai Wigand Ede pályázatának elutasításában a bírálatért felelős bizottság szerint az épület nem illett volna a környezetbe. A visszautasításhoz azonban sokkal inkább hozzájárulhatott az a tény, melyet Keserű Katalin is kiemel, miszerint a korszak nem kedvezett a népies építészetnek.

A tervezett új épület megvalósítása érdekében tett további lépésekről pontos adatokkal nem rendelkezünk. Az amerikai gyűjtést illetően mindamellett feltételezzük, hogy érdemben el sem kezdődött, ugyanis a Pesti Napló 1928. november 28-án megjelent cikke szerint a gyűjtés még nem indult meg:

„Az a terv, hogy az új Néprajzi Múzeum felépítésére gyűjtési akciót indítsanak […] még bizony messze van a megvalósulástól, addig pedig – különösen, ha újabb havazás és esőzés következik be – pár hét alatt úgy elpusztul az egész nagyszerű gyűjtemény, hogy nem lesz mit elhelyezni a felépülő palotában.”

Feltevésünket tovább erősíti, hogy 1924 májusában a Néprajzi Múzeum helyzete továbbra is változatlan volt, és a gyűjtésről sem érkeztek új hírek, majd szeptember 11-én Klebelsberg arról értesítette a Nemzeti Múzeumot, hogy a Néprajzi Osztály részére a tisztviselőtelepi főgimnázium épületét engedik át, az építkezésről pedig a költségvetés hiánya miatt teljesen lemondtak.

Czinege József

Felhasznált források és irodalom

A Nép 1921. május 21.

Az Est 1920. szeptember 3.

Az Újság 1921. január 28. 1921. május 22.

Budapesti Hírlap 1921. május 13; 1921. május 24.

Élet 1924. március 2.

Építő Ipar – Építő Művészet 1923. október 25.

Magyar Építőművészet 1924.

Magyarország 1921. január 28.

Népszava 1920. szeptember 4.

8 Órai Újság 1922. október 15.

Pesti Hírlap 1920. október 9.

Pesti Napló 1921. január 27; 1923. november 28.

Új Nemzedék 1921. március 5; 1922. október 8; 1924. május 7.

Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum története a Magyar Tanácsköztársaság alatt. Ethnographia. 62. (1951) 433–444.

A Néprajzi Múzeum új otthona. Ethnographia. 34–35. (1923–1924) 184–185.

Fejős Zoltán: Néprajz és muzeológia. Tudománytörténeti megközelítés. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2020.

Keserű Katalin: Toroczkai Wigand Ede (1869–1945). Gödöllő: Gödöllői Városi Múzeum, 2008.

Kodolányi János: A Néprajzi Múzeum működése. Néprajzi Értesítő. 55. (1973) 34–47.

Selmeczi Kovács Attila: A Néprajzi Múzeum története. In Selmeczi Kovács Attila – Szabó László (szerk.): Néprajz a magyar múzeumokban. Budapest–Szolnok: Néprajzi Múzeum – Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1989. 7–27. 

Selmeczi Kovács Attila: Fejezetek a Néprajzi Múzeum történetéből. Magyar Múzeumok. 3. (1997) 13–20.

Szemkeő Endre: Néprajzi Múzeum a Csillag utcában (1893–1906) Magyar Múzeumok. 3. (1997) 21–24.

Szemkeő Endre: Törekvések az önálló Néprajzi Múzeum megteremtésére. Néprajzi Értesítő. 79. (1997) 57–83.

Szilágyi Miklós: Györffy István tevékenysége a Néprajzi Múzeumban. Ethnographia. 95. (1984) 577–592.

Ezt olvastad?

Közel 80 éve történt… – bemutatták a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató

X