A londoni hathárom és a magyar labdarúgás napja

1953. november 25-én került sor az angol és a magyar válogatott összecsapására a londoni Wembley stadionba. Európa két ekkoriban talán legismertebb csapatának küzdelme a labdarúgás régi és új iskolájának összeütközésévé is vált, barátságos hangulata ellenére mindkét nemzet számára sorsfordítónak bizonyult. A magyar válogatott 6:3-as sikere bebizonyította a „magyar iskola” eredményességét, az angolok pedig elsőkézből tapasztalhatták meg saját módszereik elavultságát hazai közegben. A „száguldó vörös szellemek” egyéni és csapaszinten is olyan megoldásokat mutattak a zöld gyepen, melyek a mai napig ismertek a labdarúgás története iránt érdeklődők számára. Ez jelentette az alapot, hogy 40 évvel később – 1993-ban – ezt a napot (november 25-ét) a Magyar Labdarúgás Napjának válasszák.

A magyar labdarúgás feléledése – az Aranycsapat születése

A magyar labdarúgás komoly megrázkódtatással élte meg a második világháborút. A harcok közepette szervezett „hadibajnokságok” után, a romok eltakarításával egyidőben újból megkezdődhettek a szervezett bajnokságok. 1945 és 1948 között tanúi lehetünk a magyar futball újjáéledésének: a játékosok lassan visszaszerezték régi formájukat, a csapatok erősebbek és szervezettek lettek. A hatalomra kerülő kommunista vezetés lehetőséget látott a labdarúgásban, mint népszerű médiumra. Úgy vélték, hogy a sportklubok – különösen a futball képviselői – sikerei hozzájárulhatnak a Párt támogatottságához. Ezért megkezdődött a hagyományos csapatok (FTC, MTK) átszervezése (ÉDOSZ és Textiles néven), valamint „új” együtteseket alakítottak ki. Utóbbira tipikus példa a Honvéd megszervezése és irányítása volt. Rövid időn belül ebben a csapatban találhatjuk a későbbi magyar válogatott – az „Aranycsapat” – magját, több játékost katonai rangban. Ezért hívták később Puskást is „Száguldó Őrnagynak”.

Ehhez szükség volt a magyar labdarúgás centralizálására és egységes irányítására. Sebes Gusztávot 1949. január 6-án választotta meg a Magyar Labdarúgó Szövetség a magyar válogatott kapitányának. Ő hét célt jelölt ki a magyar labdarúgás elé, úgy mint átszervezés, egy állandó csapat kiállítása, a következő olimpia (1952) megnyerése, Olaszország legyőzése (itthon és az olaszok otthonában), győzelem Londonban az angolok ellen, az Európa Kupa megnyerése, illetve az 1954-es világbajnokság aranyérme. A későbbiek láthatjuk, hogy Sebes ezek közül csak egyet nem tudott elérni.

Komoly kérdéseket vetett fel, hogy kinek is kell egy ország válogatottjában szerepelni. A csapatjátékokban gyakran előfordul, hogy egy sok klasszissal fellépő együttes vereséget szenved egy papíron gyengébb válogatottal szemben. A csapat egysége, a közös munka és az egymás kiegészítő elemek együttes hatását nem lehet lebecsülni ilyen helyzetben. Angliában például egy menedzseri stáb döntött az egyes játékosok szerepeltetéséről, nem minden esetben nézve a csapatérdeket. A másik problémát az jelentette, hogy a válogatott játékosai többször egymás ellen játszottak a nemzeti bajnokságokban. Így amikor egy csapatban kellett volna dolgozniuk, akkor a különböző klubokban foglalkoztatott focisták nem voltak képesek erre, még akkor sem, ha közös tréningekre került sor. A megoldást egyesek szerint az jelenthette volna, ha egy klubcsapatra alapozzák a válogatottat, hogy aztán az összeszokott „magot” kiegészíthessék tehetséges segítőkkel. Ez a csapat az alapcsapat magyar válogatott számára a Honvéd volt, amelyben több későbbi válogatott is szerepelt.

Hozzá kell tennünk, hogy a híresebb magyar csapatokban játszók – köztük pedig a válogatottba bekerülők – életszínvonalukat tekintve magasra törhettek a sport segítségével. Számos olyan történetet találhatunk, melyek egyes játékosok szokásairól, éjszakai mulatozásairól és kihágásairól szólnak. Ezt a válogatotton belül próbálták szankcionálni, így egy esetben például Czibor Zoltánt mellőzték is a „B” csapatba.

A magyar válogatott sikerszériája 1950 június negyedikén kezdődött Varsóban, ahol 5:2 arányban győzték le a lengyel válogatottat. Ez volt a „verhetetlenségi széria” kezdete, amely egészen az 1954-es világbajnoksági döntőig tartott. Sebes Gusztáv hosszú ideig kísérletezett, hogy megtalálja azt a tökéletes csapatot, mely eredményekre képes. Ez alatt számos játékost kipróbált, mígnem kialakult a tökéletes csapat, mely eredményeket tudott elérni a pályán. A korabeli visszaemlékezések egy izgalmas képet vetítettek elő, ahol kevés embernek volt bérelt helye a csapatban, egyedül talán Puskás Ferenc és Bozsik József helye tűnt biztosnak.

Győzelem a helsinki olimpián (1952)

Armi Kuusela finn szépségkirálynő adja át a magyar válogatott tagjainak a győztesnek járó díjat. Forrás: Wikimedia Commons

Sebes kapitányságának elején a válogatott több kisebb-nagyobb győzelmet aratott a környékbeli csapatokkal szemben. A győzelmek után újabb erőpróbának tekintették az 1952-es olimpiát. Az ide utazó nemzetek felfogása eltérő volt: a magyarok igyekeztek legjobb csapatukat küldeni, míg másik (például az olaszok) „amatőrnek” mondott játékosoknak is lehetőséget kívántak biztosítani. A résztvevő 25 csapat már a megnyitó ünnepség előtt megkezdte a küzdelmeket, mivel a lebonyolítás (csoportkörök helyett egy győzelemig tartó párharcok) miatt csak így férhettek bele az olimpiai programba. A magyar válogatott mindegyik mérkőzését megnyerve (Románia ellen 2-1; Olaszország ellen 3:0, Törökország ellen 7:1, Svédország ellen 6:0) jutott el a döntőig. Itt azzal a jugoszláv csapattal találkoztak, mely a nyolcaddöntőben (döntetlen utáni újrajátszott mérkőzésen) győzte le a szovjet válogatottat. Az olimpiai döntő a Helsinki olimpiai stadionban zajlott 60 ezer néző előtt. Sokáig úgy tűnt, hogy a két csapat nem bír egymással, de előbb Puskás (70. perc) majd Czibor (88. perc) góljaival a magyar válogatott lett a győztes. A sikerrel Sebes még egy tételt kihúzhatott a maga által megjelölt célok közül és bár az olimpiai győzelmet sokan nem tekintették mérvadónak a labdarúgás terén, e siker mégis tovább növelte a magyarok hírét.

Kedvező előjelek: Róma, Bécs (1953)

A svédek elleni olimpiai győzelem után felfigyeltek a magyar válogatottra. 1952. június 28-án Stanley Rous (1895–1986) – az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) főtitkára – meghívta a magyar válogatottat egy londoni mérkőzésre. Az informális felkérést ugyanakkor két ember is magának vindikálta: Barcs Sándor (a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke) és Sebes Gusztáv is. Az ajánlat elfogadása ugyanakkor tény maradt és1953. november 25-ét jelölték meg a válogatottak találkozójául. A hivatalos felkérés az év végén Svájcban tartott nemzetközi labdarúgó-értekezlet estéjén történt meg. Hegyi Gyula – a sportot felügyelő Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnöke – azzal hagyta jóvá a tervezetet, ha Sebes később vállalja a politikai felelősséget a pártvezető (Rákosi Mátyás) előtt.

Ami a magyar labdarúgás számára igazi megtiszteltetésnek tűnt, az a magyar politikai elit számára kihívásként jelent meg. A mérkőzés híre ugyanis – hála a Reuters értesüléseinek – előbb érkezett meg Magyarországra, mint hogy Sebes jelentést tudott volna tenni az ügy részleteiről. Sebes így emlékezett meg az ominózus jelenetről:

(Sebes): Most azért kaptuk ezt a megtisztelő meghívást, mert olimpiai győztesek lettünk. Ez elől nem lehetett kitérni.

(Rákosi): És mi lesz ha kikapunk?

(Sebes): Ez előfordulhat, kontinenscsapat még nem győzött angol válogatott ellen Angliában – Remélem a magyarok lesznek az elsők!

(Rákosi): Hát jó lesz vigyázni!” 

A politikai nehézségek nem zavarták meg a válogatott készülését. 1953. május 17-én avatták a római olimpiai stadiont, amely egyben az 1948–1953-as Európa-Kupáról is döntött a magyar és az olasz válogatottak között. A közel 90 ezer néző előtt játszott mérkőzésen a magyarok 3:0-ra győzték le az „igazi” – immáron profi futballistákkal felálló – olasz válogatottat Hidegkuti és Puskás (2) góljaival. Ezzel a győzelemmel a magyarok nyerték az Európa-kupát Csehszlovákia és Ausztria előtt.

1953. júliusában svéd túrára utazott a magyar csapat, ahol ötödikén 4:2-re nyert a svéd A válogatott ellen, majd Göteborg válogatottját és Halland megye válogatottját is térdre kényszerítették (6:1 és 5:1 arányban). Október 4-én két magyar válogatott is mérkőzésre volt hivatalos – az „A” válogatott Csehszlovákiában, míg a „B” csapat Bulgáriában szerepelt. Előbbi mérkőzésen 5:1-es magyar győzelem született, míg Szófiában 1:1-es döntetlent játszottak a csapatok. Sőt, a Népstadionban a csehszlovák és a bolgár „B” válogatott ellen is ki tudtak állítani két csapatot a magyarok. Mindkét csapat győzelemmel zárta az eseményt (2:1 és 3.0 arányban).

1953.május 17. Olaszország – Magyarország, 0:3

A felkészülés jegyében Sebes Gusztáv Londonba utazott, ahol az Angol Labdarúgó Szövetség 90. éves fennállását ünnepelték egy Anglia – Európa-válogatott mérkőzéssel. Utóbbi csapathoz megpróbálták kikérni a magyarokat is, de ezt egyes vélekedések szerint Sebes maga utasította vissza. Helyettük is találhattak magyar résztvevőt az érdeklődők az európai keretben Kubala László személyében. A 4.4-re végződő mérkőzésen két gólt szerző csatár ekkorra már valódi klasszis csatárként mozgott a pályán, az angolok pedig örültek, hogy ellenük a magyarok színeiben már nem játszhat majd.

A mérkőzés után Sebes engedélyt kért Stanley Roustól, hogy megnézhesse a Wembley gyepét a saját szemével, valamint pár labdát, hogy a magyarok kipróbálhassák azokat. Sebes komolyan vette a munkáját, hogy csapatát ne érhesse meglepetés az egy hónappal későbbi találkozón. Előtte azonban meg kell küzdeni a svédekkel a Népstadionban.

E mérkőzést többen szinte kötelező győzelemnek tekintették az angolokkal való összecsapáshoz képest. A taktikai változtatások (például az új „angol” labdák) és az idő közelsége miatt a válogatott nem tudott megfelelően felkészülni az ellenféllel szemben. Sebes szerint a „svédek elleni mérkőzésről szinte elfeledkeztünk. Akkor ébredtünk fel, amikor már a nyakunkon volt.” 

A papíron gyengébb svéd válogatottat – különösen edzőjüket, George Raynort – fűtötte a bizonyítási vágy. Az angol szakember ezzel a mérkőzéssel akarta felhívni a figyelmet saját magára, hogy lehetőséget kaphasson hazájában Angliában. Az edző éleslátását bizonyítja, hogy egyszerre látta a magyar válogatott erősségét (Hidegkutit nevezve meg a csapat motorjának!) és mutatott rá a gyengeségére – mégpedig a védelemre. Ezt maga Czibor Zoltán is megjegyezte később: „Volt aztán hátrébb egy nagyszerű karmester, időközben ő is elment, de ez az öt csatár jelentette az aranycsapat lelkét, mert a haditerv többnyire abból állt, hogy mindig több gólt kell rúgni, mint amennyit hátul a védelem beszed.” 

A svédek ellen a Népstadionban vívott mérkőzésen (1953. november 15-én) csak 2:2-es döntetlent ért el a magyar csapat. A mutatott játékot többen pozitívnak értékelték, Walter Winterbottom – az angolok ellenfélnézőben lévő kapitánya – például dicsérte a magyarokat. „Nem kell szégyenkezni az eredmény miatt, hiszen a világ bármelyik együttesével előfordulhat, hogy egyszerűen nem megy neki a játék.” 

A szurkolók nem hagyták annyiban ezt a teljesítményt és kemény szidalmakat szórtak a játékosok irányába. Ezt többen a politikai közegben tapasztalható változásának tudják be (a Nagy Imre vezette kormány hatalomra kerülése miatt), amit erősít, hogy így egy „privilegizált” csoport ellen fogalmazhattak meg negatív véleményt a szurkolók. Az angolok elleni felkészülésnek nem sok jót tett a helyzet, így Sebes úgy döntött, hogy a válogatott inkább vasúttal utazik a londoni mérkőzés helyszínére. Az induláskor egyesek szerint csak a családtagok búcsúztatták a válogatott tagjait, a szurkolók távol maradtak. A hosszú út alkalmas lehetett arra, hogy a társaság ismét összeszokjon, pár edzőmeccs pedig helyreállíthatta a megtépázott önbizalmat. Az angol lapok – látva a magyarok budapesti játékát – megnyugodtak és biztosak voltak csapatuk győzelmében. Nem is tévedhettek volna nagyobbat.

„Az évszázad mérkőzése” – a londoni derbi (1953. november 25.)

Nem tudom, melyik külföldi újságíró, szakember találta ki ezt a jelzőt <az évszázad mérkőzése>, de visszhangra talált. Az angol–magyar közeledtével az egész világ így kommentálta, és az csak természetes, hogy a magyar sajtó is átvitte a köztudatba” (Sebes i. m. 226. oldal). Sebes emlékiratában így vezeti be a mérkőzésről szóló beszámolót. Az előjelek alapján valóban komoly összecsapásra kellett számítani a friss olimpiai bajnok magyar és a labdarúgás őshazáját képviselő angol válogatott között. Noha az előbbi sorozatot nem tartották mérvadónak a labdarúgást tekintve, azonban az ott mutatott játék már beszédesebb volt a világ közvéleménye számára.

A magyarokat fűthette az 1936-os vereségéért való visszavágás vágya, amire Sebes emlékeztette is a játékosokat. Az angolok ugyanakkor nyugodtabban várhatták az összecsapást, mivel eddig külföldi csapattól vereséget nem szenvedtek hazájukban (az írek elleni vesztes mérkőzésüket ők belföldi meccsnek tartották). Ezt erősítette saját sajtójuk megnyilvánulásai is, melyek a svéd–magyar mérkőzés tapasztalatai alapján sima angol győzelmet vizionáltak. Egyetlen kivételként Geoffrey Green – a The Times futballszakírója – fogalmazott óvatosan és felhívta a figyelmet az angol labdarúgás hiányosságaira, különösen a tréningek tekintetében.

Szinte tapintható volt az izgalom az öltözőkben. A magyaroknál Czibor nem bírta a helyzetet és felfedező útra indult – útja az angol csapat öltözőjéhez vitte. Visszatérése után szinte kiabálva közölte a többiekkel: „Ezek legalább olyan idegesek, mint ti!” 

Képes beszámoló az „évszázad mérkőzéséről”.

A mérkőzés kezdete előtt a kivonulásnál mindkét csapat játékosai felmérték a másikat és elégedettek voltak. Puskás szóvá tette, hogy van nála alacsonyabb játékos az angol keretben (Ernie Taylor személyében), míg az angoloknál Billy Wright örült annak, hogy a magyaroknak még rendes felszerelésük sincs (gondolva a magyarok cipőire).

Az Aranycsapat ebben a felállásban lépett pályára (zárójelben a mezszámmal): (1) Grosics Gyula, (2) Buzánszky Jenő, (3) Lóránt Gyula, (4) Lantos Mihály, (5) Bozsik József, (6) Zakariás József, (7) Budai II. László, (8) Kocsis Sándor, (9) Hidegkuti Nándor, (10) Puskás Ferenc (csk.) és (11) Czibor Zoltán.

Az angolok az alábbi összeállításban jelentek meg: (1) Gil Merrick, (2) Alf Ramsey, (3) Bill Eckersley, (4) Billy Wright (csk.), (5) Harry Johnston, (6) Jimmy Dickinson, (7) Stanley Matthews, (8) Ernie Taylor, (9) Stan Mortensen, (10) Jackie Sewell és (11) George Robb.

A magyar csapat már az első percben vezetést szerzett Hidegkuti góljával, amire az angolok a 15. percben válaszoltak Sewell találatával. Ezután a 20–27. perc között három magyar gól született, amire csak egy angol válasz érkezett, így a félidőben 4:2-es állással vonulhattak öltözőbe a csapatok. A második félidőben az angolok küzdöttek, de ismét két magyar gól esett (Bozsik és Hidegkuti révén). A 60. percben aztán Alf Ramsey 11-esével állította be a végeredményt – 6:3-ra győzött a magyar csapat. Az angolok valódi gentlemanként kezet fogtak a magyar játékosokkal, az ünneplő tömeg pedig perceken keresztül éltette a magyar válogatott játékosait. A csapatban szerepet kapott Gellér Sándor, akit Grosics helyére cserélte be a 82. percben, így neki is kijutott az ünneplésből.

A mérkőzésről több tudósítás, rádióadás és filmes összefoglalás is elérhető. A korszakban a magyarok többsége rádión keresztül követte az eseményeket Szepesi György tolmácsolásával. A korabeli magyar lapok szinte mindegyike a címlapon közölte a nagy eseményt, valamint közölték a Magyar Távirati Iroda (MTI) közvetítését is az eseményekről „Csodálatos játékkal, nagyszerű küzdelemben, biztosan győzte le a magyar labdarúgó válogatott az otthonában 90 éve veretlen angol nemzeti tizenegyet” címmel.

A „WM játékrendszer (balra) és mellette a magyar válogatott „WW/MM” felállása. Forrás: Wikimedia Commons

A győzelmet utólag magyarázni nem tűnik szükségesnek, egy ilyen siker azonban számos kérdést felvetett. A szakértők megegyeznek abban, hogy ezen a napon a magyar válogatott szinte bárkit legyőzött volna, felkészültségük és taktikai fegyelmük kifogástalan volt. A résztvevőkkel készített interjúkból kiderül, hogy sokan külön készültek ellenfelükből, szinte előbb tudták mit fog lépni a másik, mielőtt az megtehette volna. Az egyéni kvalitások kiemelése mellett hozzá kell tennünk, hogy a magyar csapat számos taktikai újdonságot vetett be. Az egyik ilyen a hagyományosnak mondható WM rendszertől való eltérés, melyet a magyarok WW (mások szerint MM) rendszerre cseréltek. Mai kifejezéseinkkel élve 3–2–2–3-es (mely kinézetre egy W és egy M betűre hasonlított) felállást a magyarok 3–2–3–2-re változtattak. Itt a hangsúly a középpályásokon volt, akik szükség esetén a védekezésben is be tudtak segíteni. Ennek látható nyomai is voltak a mérkőzésen, hiszen az angolok sokszor nem találták a „rájuk bízott” magyar játékosokat, mert a helyzetváltoztatások miatt mindig máshol bukkantak fel. Nem követték Raynor tanácsát, hogy próbálják kikapcsolni Hidegkutit, amely a gólokban is megérződött. Tegyük hozzá, hogy a felsorolt elemek csak részeit jelentik annak, melyekkel a magyarok nyerni tudtak a mérkőzésen.

Hazatérés és ünneplés

A magyar győzelem híre a sajtónak köszönhetően gyorsan elterjedt a világban és még olyanok is tudtak róla, akik addig nem követték a labdarúgás eseményeit. Hegyeshalomnál több ezer gyűlt össze a hazatérő válogatott tiszteletére. Szinte mindegyik vasútállomáson üdvözlő tömeg várta a londoni győzteseket. A Keleti Pályaudvarra megérkező szerelvénynél tovább folytatódott az ünneplés, mely sokáig nem csitult. A játékosokat ismét mindenki megismerte a városban (és az országban), ingyen ebéddel és szórakozási lehetőségekkel várták őket. Ez a szeretet nem csak a játékosokat érintette, hanem kihatott a közvetlen családtagokra – például feleségekre – is.

A válogatott hazautazását már komoly médiafigyelem követte, ahol az politikai vezetői is megjelentek. A sikert igyekeztek azonnal politikai (és ideológiai) köntösbe bújtatni és mint a „szocializmus győzelmének” hirdetni. Nagy Imre egy 1954-es parlamenti beszédében kitért a magyar sikerre:

A fizikai ügyességben, a különböző sportágak terén az élre törtünk, a legnagyobbak közé, s mint mondani szokták, sportnagyhatalom vagyunk. Valóban, a jogos nemzeti büszkeség érzése töltött el bennünket az olimpiai győzelmi sorozat után és példátlan lelkesedéssel fogadta az egész ország labdarúgóink Londonban aratott nagyszerű 6:3-as győzelmét.” (Az országgyűlés 5. ülése 1954. évi január hó 23-án, szombaton. 130. Országgyűlési Értesítő.).

A 6:3 utóélete – az Aranycsapat további diadalútja

A válogatott ugyanakkor itt nem állt meg és további sikerre áhítoztak. Arról már kevesebben tudnak, hogy a visszavágón – 1954. május 23-án – a Népstadionban 92 ezer ember előtt 7:1 arányban győztek a magyarok. Így az angolok – és a világ – sem mondhatta azt, hogy a magyarok sikere egyszeri alkalom volt. A labdarúgás szerelmesei ekkor már azonban egy másik nagy eseményre készültek –a svájci világbajnokságra.

Itt a várakozásoknak megfelelően kezdett a magyar válogatott, akiket a fenti győzelmek miatt az esemény egyik titkos esélyesnek tartottak a dél-amerikai csapatok (különösen Uruguay) mellett. A csoportkörben két győzelemmel zártak az élen, majd Brazília és a már említett Uruguay következett. Különösen az utóbbiak ellen lejátszott elődöntő volt felőrlő, ahol csak hosszabbítás után tudott diadalmaskodni a magyar válogatott. A döntőben azzal az NSZK-val találkoztak, akiket a csoportkörben egyszer már legyőztek (8:3 arányban). A meccs jól indult, Puskás és Czibor góljaival a 8. percben már 2:0 volt az állás a magyar számára. A német válogatott azonban nem adta fel és tíz perc alatt egyenlített, majd a 84. percben megszerezte a győztes gólt. Egyesek e mérkőzéshez kötik az Aranycsapat végét, hiszen oda lett a veretlenség, az elvárások alapján pedig mindenki a világbajnoki címet várta. Ahogyan örültek a londoni győzelem után az országban, úgy lettek szomorúak a lakosok a vereség hírére később. A labdarúgás komoly érzelmeket váltott ki az emberekben, ez pedig a mai napig érezhető a társadalomban.

Végszó

A Aranycsapat 1953-ban. Forrás: Wikimedia Commons

A magyar labdarúgás története során számos olyan mérkőzés van, amely emlékezésre adhatna okot. Az 1952-es olimpiai aranyérem, az olaszok feletti siker mellett fontos volt az angolok legyőzése a Wembleyben (más forrásokban „Empire Stadium”-ban). A „hathárom” olyan történeti eseménnyé vált, amelyről még azok is tudnak mai napig, akik nem követik a labdarúgás eseményeit. Több film is született a híres magyar győzelem, például a „6:3 avagy, játszd újra Tutti.”, de zeneszámokat is írtak a híres Aranycsapatnak címezve. Annak ellenére, hogy a londoni győzelem fénye igencsak megkopott, ez a nap alkalmas lehet arra, hogy felidézzük a magyar labdarúgás aranykorszakának egyik remek epizódját.

Kiss Márton

Felhasznált irodalom:

A magyar labdarúgás története III. Aranykor (1945-1966). Szerk: Dénes Tamás – Sándor Mihály – B. Bába Éva. Debrecen, 2015.

Bocsák Miklós: Kocsis és Czibor. Budapest, 1983.

Csillag Péter: Kapufák és kényszerítők. Futball a 20. századi magyar történelem árnyékában. Budapest, 2020.

David Bailey: Az Aranycsapat története. Budapest, 2018.

Molnár Károly: Miért veszít a győztes? Budapest, 1983.

Rejtő László: Az Aranycsapat és árnyai. Budapest, 1966.

Sebes Gusztáv: A magyar labdarúgás. Budapest, 1955.

Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások. Budapest, 1981.

Szepesi György: Gól! Góóól! 200 Gól! Budapest, 1963.

Videók:

Anglia-Magyarország 3-6. Hathárom.hu https://www.youtube.com/watch?v=IuPTKuZnmXs

1953 friendly match. England – Hungary 3-6 (full match). https://www.youtube.com/watch?v=YBk82pNWAwk

https://www.magyarfutball.hu/en/merkozesek/1953-11-25/anglia-magyarorszag

 

Ezt olvastad?

Hetven évvel ezelőtt, 1952. november 20-án vette kezdetét a Magyarországon leginkább „csehszlovák Rajk-perként” elhíresült prágai koncepciós per az egykori pártfőtitkár,
Támogasson minket