Magyarok nyomdokain Törökországban – Úti jegyzetek, 2021. október 3–27.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Bartha Júlia Magyarok nyomdokain Törökországban. Úti jegyzetek, 2021. október 3–27. című cikke elsőként a Honismeret 2022. évi 4. számában jelent meg. A szám tartalomjegyzéke a folyóirat honlapján, az alábbi címlapra kattintva érhető el.

Isztambuli anzix

Minden törökországi utazásom Isztambullal kezdődik és végződik, hiszen kikerülhetetlen ez a város, és nem is lehet betelni vele. Igaza volt Bonaparte Napóleonnak: „Ha a világ egyetlen ország volna, Isztambul lenne a fővárosa…” Elkápráztatóan színes forgatag fogadja itt az embert, amint kilép az utcára. Ma már közel 20 millióan lakják, ennek fele állandóan az utcán van, s velünk szemben jön…

Kadiköyt szeretem leginkább. Ott is Moda kerület hangulatát, a Boszporusszal párhuzamosan futó sétány önmagában élmény, nemcsak a látvány miatt, hanem mert a kövezeten a török irodalom nagyjainak emlékkövét látjuk. Irodalmi sétát tehetünk, megismerve Cemal Sureya, Nazim Hikmet, Abdurrahim Karakoç, Melih Cevdet Anday és mások nevével, hogy aztán otthon rákeresve, olvashatjuk legszebb műveiket.

Isztambul hangulata mindig különös. Hajnalonként a sirályok kacagó hangjára ébredni, amikor a Boszporuszon megindul az élet, a hajók felkavarják a vizet, nyomukban bőséggel kínálva a zsákmányt az éhes madaraknak. Szép a reggel a hét dombra épült városban. Lüktet ez a város, tele élettel és élménnyel. Apró utcáin néhol szép oszmán házakat látni, már ami megmaradt a XIX. századi nagy tűzvészekből, azt szépen felújítva lakják. Az ázsiai oldal különös hangulatát, meghittségét ezek és nem az európai kereskedelmi központokat idéző üveg-felhőkarcolók adják.

A magyar történeti források között György barát (Georgius de Hungaria), a Szászsebesi Névtelen 1438–1458 között keletkezett keserű hangulatú írásai az elsők közül valók, amelyek ránk maradtak. Ő egyebek mellett az építészetről azt írta, hogy

Városaikban csak ritkán akad kőből épült ház, a főrangú urak a templomok és fürdők építményén kívül házaik általában inkább fából és földből készülnek.”

Ezek a városi házak ritkán földszintesek, leginkább egy-kétemeletesek, olykor három, amolyan „lakótorony” típusú házak, melyek híven tükrözik az életmódot. A legalsó szint a család gazdálkodását, megélhetését szolgálja, városokban valami üzlethelyiség, vagy tároló, faluhelyen az istálló. Isztambulban, kiváltképp Arnavutköy, Kuzguncuk, de más negyedekben is maradt néhány igazán hangulatos oszmánház, mely felújítva tökéletesen megfelel a mai modern életformának is. Ez a háztípus jellegzetesnek mondható egész Törökország-szerte. Magam Izmitben is találkoztam ilyennel, s mondhatnám legkedvesebb élményeim egyike volt, amikor Bahadir Bozdağ építész házában járhattam. Ez a fiatalember azon a telken, melyen egykor Thököly Imre első szállásul szolgáló háza (illetve egy ortodox pap háza, aki befogadta a fejedelmet) állt, felépítette annak hasonmását. Igen impozáns épület lett.

A fából való építkezés, valamint a kereskedelmi hajózás igencsak megritkította az erdőket, de a gyakori tűzvészek megtizedelték a lakóházakat is. Kiváltképp a nagyvárosokban, a szűk sikátorokban volt pusztító a tűz. Talán kevesen tudják, hogy egy kiváló magyar ember, a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István fia, Széchenyi Ödön volt, aki a szultán felkérésére 1874-ben Isztambul tűzrendészetét megszervezte. Itt telepedett le, és családjával együtt 1922. március 24-én bekövetkezett haláláig itt élt Isztambulban. A Török Birodalomban élő emigránsok többsége áttért a muszlim hitre, talán ő az egyetlen, aki megőrizte keresztyén vallását. Az isztambuli emigráns temető katolikus szárnyában nyugszik.

Magyarok nyomdokain Törökországban 1. Széchenyi Ödön sírja Isztambulban (Bartha Júlia felvétele)
Széchenyi Ödön sírja Isztambulban (Bartha Júlia felvétele)

Isztambulban számos magyar emlék van. Nemcsak épületek, követek házai, hanem az idegenbe szakadt honfitársaink sírjai is. Az közismert, hogy a vesztes forradalmaink, szabadságharcaink menekülni kényszerülő vezetői és kíséretük Törökországban talált menedéket. Thököly Imre és Zrínyi Ilona Izmitben, II. Rákóczi Ferenc Rodostóban (Tekirdag), Kossuth Lajos Kütahyában. Emigránsaink egy része, főleg az 1848–49-es szabadságharc menekültjei közül többen Isztambul Feriköy negyedében nyugszanak, a magyar protestáns temetőben. Persze, nem csak magyarok és nem csak protestánsok vannak itt, a feriköyi keresztyén temetőnek katolikus szárnya is van.

Mátyás király híres könyvtárának Corvina-kódexeiből 46 hiteles darabnak a felét, 1869–1877-ben II. Abdulhamid szultán adta vissza hazánknak. A Topkapi Szerájban lévő archívumban őrizték őket, létükről a Kossuth-emigráció egyik honvédtisztje, Szilágyi Dániel (1830–1885), a hajdúhadházi református pap fia, az egykori debreceni kollégista értesült. Dani Effendi, ahogyan a törökök emlegették, igen kalandos úton, Orsován át jutott a Török Birodalomba. 1849-ben, Kossuth katonáival együtt Isztambulba került, s haláláig ott élt. Az egykori huszár lovásznak szegődött el egy gazdag török pasához, közben egy másiknál konyhamesterként is dolgozott, mert jól értett a fűszeres ételek elkészítéséhez. Megtakarított pénzéből mekkai zarándoklatra készült, amiből nem lett semmi, mert az „ifjú törökök mozgalma” magával ragadta. A mozgalom elbukott, a megtakarított pénzéből – megélhetését biztosítandó – régiségboltot nyitott, amelyben az ilyen helyen szokásos holmik között számos különlegességet, török és perzsa kéziratokat árult. Az üzletet szívesen látogatta a város értelmisége, ulemák és hodzsák, de felkereste Vámbéry Ármin és Kúnos Ignác is. Jó eszű fiatalember volt, kiváltképp a nyelveket szerette. Kiválóan beszélt törökül, arabul, meg perzsául, és kitanulta a muszlim jogot, amolyan „zugügyvédként” jogi tanácsokat adott a perlekedő törököknek, de leginkább a tolmácsolása révén lett elismert és kedvelt. Halála után könyvtárát, mely ötszáz kéziratot, főleg török és perzsa iratokat tartalmazott, a Magyar Tudományos Akadémia vásárolta meg. Máig ez a gyűjtemény adja az Akadémia Keleti Gyűjteményének gerincét. Neki köszönhetően a magyar származású, kolozsvári születésű Ibrahim Müteferrikának, a török könyvnyomtatás atyjának több könyve is megtalálható a Keleti Gyűjteményben. Isztambulban, Feriköyben, a magyar protestáns temetőben nyugszik. Sírkövét a Konstantinápolyi Magyar Egylet állíttatta. Szülővárosában, Hajdúhadházon Györfi Lajos szobrászművész öntötte bronzba Dani Effendi alakját és nevét viseli a város középiskolája, a Szilágyi Dániel Szakképző Iskola. Emlékét kegyelettel őrzi a szülőföld.

A Kossuth-emigráció egy jeles katonájáról is meg kell emlékeznünk. A branyiszkói ütközet vakmerő hőse, Guyon Richard, a szabadságharc több katonájával együtt, máshoz nem értvén, a Török Birodalomban is katona lett. Ez persze azzal járt, hogy muszlim hitre tért és ennek jeleként új nevet kapott, Guyon Richard Hurşid pasaként még a Karstban az oroszok ellen vívott ütközetben is kitűnt bátorságával. Sírja a Boszporusz partján, Haydarpaşán, az angol katonai temetőben található.

Szilágyi Dániel kapcsán említettem Ibrahim Müteferrika nevét. Ibrahim, a kolozsvári diák igen nagy szolgálatot tett a török és a magyar kultúrának. Időben ugyan a korábbi, a Rákóczi-emigrációhoz kapcsolódik a személye. Minden Isztambulba látogató elmegy Müteferrika szobra mellett. A tájékozódási pont a Nagy Bazár és benne a Misir Çarşısı, a fűszereiről híressé vált Egyiptomi Bazár, s tőszomszédságában a könyves bazár. Ami a világon létezik, abból itt egy biztosan van. Minden magyarnak el kell ide látogatni, mert különleges élmény várja. Itt található a „török Gutenberg”, Ibrahim Müteferrika mellszobra. A törökök végtelenül tisztelik az egykori kolozsvári diákot.

A XIX. század második felében, a körülmények kedvező alakulása folytán, a magyar kutatók bejuthattak a törökországi levéltárakba és a könyvtárakba. Egy fiatal tudós, Karácson Imre az isztambuli könyvtárban rábukkant Ibrahim Müteferrika memorandumára, a Risâle-i Islâmȋye című munkára. Ibráhim Müteferrika a Rákóczi-kutatás kapcsán került a figyelem fókuszába, akit a török könyvnyomtatás megteremtőjeként tisztelnek Törökország-szerte. A Rákóczi-kor kutatói érthető okokból nem Müteferrikára helyezik a hangsúlyt, de kétségtelenül hozzájárulnak ahhoz, hogy a különös ember életműve kirajzolódjék az utókor számára. Itt jegyezzük meg, hogy noha Rákóczi haláláig a Müteferrika 17 művet jelentetett meg, ami a maga korában kimagasló teljesítmény volt. Bár az Oszmán Birodalomban az első nyomdát ő alapította, ennek ellenére nem nyomdászként, hanem Rákóczi tolmácsaként és a Porta összekötőjeként, a magyar ügyek előmozdítójaként emlegetik a források. Okkal.

Pontosan nem tudjuk a születésének dátumát. Újabb források 1674-re datálják a születési évét. A magyar nevét nem jegyezte fel a memoárjában és eddig nem került elő olyan forrás, ami bizonyítaná a kilétét. Azt lehet tudni, hogy Ibrahim 18 éves volt, amikor kikerült a Birodalomba, vagy kalandvágyból, vagy elfogták a portyázó török csapatok. Addigi életét a felnőttkor küszöbéig szülővárosában, Kolozsváron élte. Elképzelhető, hogy unitárius papnövendék volt. Akkoriban az erdélyi unitáriusokat igen sok atrocitás érte, templomukat 1689-ben bezárták, nem zárható ki, hogy önként emigrált a Török Birodalomba. A választ aligha tudjuk meg. Mindenesetre megtalálta a számítását, mert igen szép politikai karriert futott be, életpályája nagy ívű volt. Müteferrika (titkár és a Szultáni Tanács tagja) lévén államtitkok tudója volt, komoly megbízatásokat kapott a szultántól 1715-től. Mivel Rodostóban Rákóczi fejedelem mellett egy Musztafa nevű tolmács is volt, valószínű, hogy Ibrahim effendi Isztambulban töltötte idejének nagyobb részét, ott képviselte a fejedelmet. Maga, az egyébként több önéletrajzi vonatkozást tartalmazó Risâle-i Islâmȋye című memorandumában csupán azt írja:

Én igénytelen, szegény szolga, Magyarországon, Kolozsvár városában születtem.”

Az Oszmán Birodalomban az éles eszű fiatalember, miután elsajátította a török nyelvet (források bizonysága szerint a latint és az arabot is), könnyen boldogulhatott. Ilyenformán érthető Ibrahim Müteferrika előmenetelének az útja. Minden politikai érdeme mellett a könyvnyomtatásban elért igencsak figyelemre méltó eredményeit elismerte a világ. Tizenhét művet adott ki, többnyire szótárakat, hadtörténeti munkákat, térképeket. Ibráhim effendinek nem csak a születési évét, a halála idejét sem tudták pontosan, amíg elő nem került a levéltárból a gyászjelentése, amely szerint 1747. február 6-án, 73 éves korában halt meg. Isztambul Aynalıkavak temetőjébe temették a Kasımpaşa Kulaksız Dzsámival szemben. Azonban 1942-ben sírját áthelyezték a Mevlevi Dervisek Kolostorának sírkertjébe. Mellé tették a nyomdaalapítástól vele dolgozó jó barátját és nyomdászmesterét, Kirimli Abdullah Efendit, aki 1732-ben tért meg teremtőjéhez. Nevük örökre fennmaradt, nemcsak a sírsztélén, hanem a törökök emlékezetében is.

Ankara

Isztambul Moda negyedéből Ankarába vezetett az utam, hogy aztán egészen Délkelet-Anatóliág utazzak Bartók és a magyarrá lett baskír, Tagán Galimdzsán nyomán. Ezúttal gyorsvonattal, bár a törökök az autóbuszokat jobban szeretik utazáskor használni. Rengeteg busztársaság van, és szolgáltatásaik igazán kellemessé teszik az utat. Hatalmas ország ez, Isztambul és Ankara között közel nyolcszáz kilométer a távolság, nem mindegy, hogy mennyi idő alatt teszi meg az ember. Hozzá kell tennem, az utak kiváló minőségűek. Sok helyen autópálya fut, igaz, fizetős és a helybélieknek meglehetősen drága, ezért szinte üresek a pályák.

Az utóbbi évek nagy közlekedési vívmánya Törökországban a gyorsvasút. Kényelmes, olcsó és fele annyi idő alatt ér célba. Ankara, a modern nagyváros, léptékeiben meg sem közelíti Isztambult. Nyugodt, szép parkjai vannak, bár a helyiek a szmog miatt sokat panaszkodnak.

Rám ott mindig ragyog a nap, sok jó barátom van. Ankarában sok magyar dolgozott Atatürk meghívására, részint nekik köszönhető, hogy ligetes nagyváros lett, s néhány, városképileg is meghatározó épületet magyar tervezők építettek. Ezt leginkább a „monarchiás” ablakstílus jelzi.

Van Ankara várnegyedében egy szent hely: Hadzsi (Haci) Bayram Veli dzsámija és türbéje. Ez a XVI. században élt és az anatóliai parasztokat a gabonatermesztésre tanító, iskolaalapító és vallása elvárása iránti kötelezettségét teljesítő ember egyike annak a hatszáz szentnek, akit Anatólia-szerte tisztelnek. Ez a hely mintegy kiindulópontja a Szent Zarándoklatnak, amelynek minden muszlim életében egyszer eleget kell, hogy tegyen. Maga a tér, melynek közepén elhelyezkedik, a dzsámi és türbe a kihelyezett monumentális szószékkel és a Mekka irányát jelző imafülkével (nagy ünnepeken, amikor a hívek száma messze túlhaladja a dzsámiban elhelyezhető számot, itt zajlik az istentisztelet) jól mutatja a hely fontosságát.

Nekünk, magyaroknak is különleges ez a hely. Az én szívemet rabul ejtette. Ha Ankarában járok, mindig elmegyek ide, mert ráadásul magyar vonatkozása is van. Augustus császár politikai végrendelete Kr. u. az I. században keletkezett. Az eredeti Rómában volt, az Augustus-mauzóleumban négy bronztáblára vésve, de elveszett. Az utókor szerencséjére még annak idején a birodalmon belül a négy égtáj minden nagyobb városába elvitték, így maradt fenn az egyetlen Ankarában, egy ház falába építve. Verancsics Antal 1553–1557 között, majd 1567-ben járt Nagy Szulejmánnál követségben. Ő fedezte fel a kőbe vésett végrendeletet, amelynek 30/1. pontjában olvasható Pannonia első említése. A szöveget Verancsics Antal titkára, Belsius János másolta le, az első magyar fordítója Borzsák István volt. Hamilton adta közre 1800-ban, így sajnos nem a magyarok nevét jegyezte meg a világ.

A Monumentum Anküranum melletti teret szépen felújították, amelyet apró boltocskák és persze az utcahosszat beborító keleti csecsebecséket árusító boltok tarkítanak. A felújítás voltaképpen az egész történelmi városrészt, a várnegyedet érintette, eltakarították a „gece konduk” negyedet, a bádogvárost is. A „gece konduk” (gedzse konduk) amolyan egy éjszaka felépített hajlék, amelyet a népi jogszokás és a törökökre jellemző magántulajdon szentsége véd. Aki egy éjszaka alatt meg tudja teremteni a hajlékát, az az övé. Van ebben valami megkapó. Persze városképi szempontból kifogásolható, ha útban van, vagy a városrendezési tervet rosszul érinti, akkor a „tulajdonos” számára adni kell helyette másik hajlékot.

Magyarok nyomdokain Törökországban 2. A Monumentum Anküranum Ankarában (Bartha Júlia felvétele)
A Monumentum Anküranum Ankarában (Bartha Júlia felvétele)

Ankarából a barátnőmmel,[1] autóval csillagtúrákat téve utaztunk Safranboluba, majd Beypazarıba. Safranbolu, a vonzó kisváros nevét az itt bőven termő sáfrányról kapta. Kereskedelmi központ is volt hajdanán, amolyan elosztóhely, ahol a Keletről jött árukat az Oszmán Birodalom székhelyére, Konstantinápolyba szállították. A XVII. században élte virágkorát, gazdag kereskedőváros lehetett, erről tanúskodnak az épületei. A népművészete is különleges, a vasművesek utcájánál talán csak a rézműveseké szebb. A török hagyományos mesterségeket ma is űzik, kiváltképp kis helyeken. Ami nem változott az évszázadok során, sem az, hogy a műhelyboltok utcákat foglalnak le: egy-egy mesterség egy utcát sajátít ki. Ez nyilván az árakban is meglátszik, amelyekben a mesterek megegyeznek, különbség a minőségen van. Az ügyesebb mester szebb árukat kínál, nyilván a forgalma is nagyobb.

Magyarok nyomdokain Törökországban 3. Safranbolu házai
Safranbolu házai (Bartha Júlia felvétele)

Az oszmán kori városi építészet legszebb példáit itt látjuk. Szűk sikátorai különös hangulatot adnak a városnak, ami méretét tekintve, az alig hetvenezer lakosával közepesnek számít. Az óvárosban található építészeti öröksége okán 1994-ben UNESCO-védelem alá került. Háromszintes a safranbolui ház, mint általában az oszmán korban épült városi házak zöme. Kőből, fából és vályogból épültek, általában nagy alapterületűek; a csapadékos időjárás miatt sok fedett térre volt szükség és a törökökre jellemző, hogy nagycsaládos szervezetben élnek, egymás közelében laknak s a mindennapokban is gyakran együtt vannak. A házak alsó szintjén kaptak helyet az állatok istállói és a tárolóhelyiségek; itt raktározták a tűzifát, és a különféle élelmiszereket, vagy itt vannak a család megélhetését biztosítandó üzletek. A második szint rendszerint egyszerűbb, itt található a konyha, a napi élet is ezen az emeleten zajlott, a hideg téli napokon ezt a szintet volt a legkönnyebb felmelegíteni. A legfelső, a harmadik szint a „tisztaszoba”, a vendégfogadásra is alkalmas tér. Itt találhatók a kényelmesen berendezett lakószobák, melyekben rendszerint van egy faszekrényre emlékeztető egység is, a „gusülhane”, a mosdófülke, persze nemcsak a napi tisztálkodásra, hanem a rituális mosakodásra is alkalmas. A házakat kályhával fűtötték. Az emeleti szobák levegőjét „mangallal” temperálták, amibe parazsat tettek. A belső terek világítását olajmécsessel vagy gyertyával oldották meg. Safranbolu a szerelmesek városa lehet, ennyi fiatal kézen fogva sétálni még nem láttam az egyébként igen „szemérmes” Törökország egyetlen városában sem.

Kegyes hozzánk az idő. Gyönyörű az ősz Anatóliában. A tájat óarannyal festette a természet, október közepén 26 °C a hőmérséklet, igazi kirándulóidő. A fővárostól alig 100 km távolságra lévő Beypazari városkába látogatunk. A közép-anatóliai régió tipikusnak mondható városa a répatermesztésről, a kézművességéről és a pisztáciatermesztésről híres. A városka egyik nevezetessége a XIII. században épült dzsámija, s igen szép néprajzi múzeuma, ami főleg az életmódot mutatja be. Ehhez tartozik egy szabadtéri múzeum is a város határában.

Okosan kitalált és megépített, amolyan „úttörő” munkának számító ritka vállalkozás Törökországban a „Yaşayan köy” (Élő falu), amely Törökország különböző vidékeinek népi építészét mutatja be. A vidékekre jellemző tipikus házakat, benne a hagyományos berendezéseket és a jellemző népművészetet láthatjuk. Némelyiket ki is lehet bérelni, ha az ember ott helyben ki akarja próbálni a kézművesség néhány fajtáját, a nyomódúcos textilfestést (nálunk kékfestő), az ólomöntést, tésztakészítést, vagy a Belső-Anatóliára jellemző angórakecskét akarja simogatni. Valóban élő falu ez. Alapítója a helybéli múzeum igazgatója, Harun Demir úr, aki Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban töltött egy hónapot és az múzeumszervezés fortélyait tanulmányozta. Sikerrel, annyi szent. Jó egy napot eltölteni ott, s egy bőven termő pisztáciafa árnyékában elkölteni a „gözlemét”, ami kovásztalan lepénykenyér darált hússal, vagy sajttal töltve.

Ankarából elindulva az Anatóliai-fennsíkon haladunk, szépen megművelt földeket átszelve. Távolról a Taurusz hegyvonulata sejlik. Ilyenkor látja, vagy inkább érzi az ember, hogy milyen távolságok vannak itt, ebben a hatalmas országban. Már a második napot töltöttük Nigdében, s ahogy rendes utazóhoz illik, megnéztük a környék nevezetességeit. Ulukışlaban Öküz Mehmet pasa XVI. században épült, mára szépen felújított karavánszeráját. A karavánszerájok a fontosabb kereskedelmi útvonalak mentén 40 km távolságra épültek egymástól. Amolyan pihenő-, és áruelosztóhelyek voltak, a középkori árucsere fontos állomásai. Öküz Mehmet pasa igen tehetős ember lehetett, sok középület építtetése fűződik nevéhez. Ez, a nevét megörökítő karavánszeráj most megszépülve nyilván arra vár, hogy a helyi kereskedők birtokba vegyék az aprócska üzlethelyiségeket, de egyelőre kong az ürességtől.

Utunk során Kemerhisar római kori vízvezetékét tekintjük meg. Még egy fürdő romjai maradtak a római korból, más emléket nem őriz ez a település. Sokat nem időzünk, hamarosan egy újabb római kori városromhoz, Kastabala Hierapolis maradványaihoz érünk. Az V. században épült a város, a II. században készült 5 méter szintkülönbségű impozáns színháza (amelynek feltárásán jelenleg is dolgoznak a régészek) és bizánci ritus szerinti istentiszteletnek helyt adó kis temploma. Impozáns agorája lehetett. A későbbi korokban is lakott terület volt, a hegy tetején a XIII. században állítólag a zarándokok pihenőhelyéül szolgáló fellegvára is épült. Különösnek tűnik, inkább a keresztes lovagok váraira emlékeztet. Sajnos látogatni nem lehet, mert az oda vezető út nem biztonságos.

Keresztény kegyhelyek

Délkelet-Anatólia mintegy kétezer kilométernyi Gölbaşı–Emirler–Yazıcağır–Gülhöyük útvonalán az első igazán döbbenetes hatású állomásunk a Gümüşler Manastırı, az Ezüst Monostor. Kappadokia szélén vagyunk, ez a vidék arról nevezetes, hogy a puha, könnyen faragható vulkáni tufa kőzete évezredeken át hajlékot, oltalmat adott az ott élő embereknek. Számtalan sziklába vájt kisebb-nagyobb templomot találhatunk itt, melyek a korai kereszténység idején keletkeztek. A bizánci művészet legszebb alkotásai között számontartott Gümüsler monostort 1973-ban tárták fel a régészek. A hely az Oszmán Birodalom idején itt bányászott, különlegesen értékes, fehér színű ezüstjéről kapta a nevét. Ebből az ezüstből verték az „akçet”, a korabeli pénzt. Kappadokia szélén található ez a település, melynek hatalmas sziklájába vájták a monostor középső templomát és hosszan elnyúló sziklatömbjeibe a lakófülkéket. A templom a VIII–XII. század között épült. A maga idejében is hatalmasnak számított, belső központi terét körülvevő falai 14 méter magasak, az északi felénél két emelet mélyen föld alatti város található. Nagyon szépek a freskói, valószínűleg három különböző mester kezétől származnak. A fő templom két emelet magas lehetett, jól láthatók a gerendák számára kivájt lyukakból. Az északi oldalszárny kis kápolnája kevéssé díszes, előtte a járószint alatt temető található. A fő apszisban látható freskók különösen szépek, bibliai jeleneteket ábrázolnak. Az északi oldalszárnyon az Istenanya, Mária, karján a kisdeddel, Jézussal. Két oldalukon, mintegy vigyázó pózban a hírvivő, Gábriel és Mihály arkangyal. Az ikonográfia és az oszlopok díszei vélhetően a XI–XII. században keletkeztek. Ehhez fogható szépségű monostor talán csak Sumela (Szumela) monostora, igaz, ez utóbbi jóval nagyobb. Nagy szerencse, hogy látogatható és őrzik is, így a vandál kezek nem tehetnek benne kárt.

Mária és Jézuska, Gümüsler Monostor (Bartha Júlia felvétele)
Mária és Jézuska, Gümüsler Monostor (Bartha Júlia felvétele)

Mivel Kappadokia szélén járunk, egy másik csodára is szeretném felhívni az Olvasó figyelmét. A Niğde-Kayseri felé futó útról letérve található az Erdemli völgykatlan, ahol tíz (!) sziklába vájt bizánci templomot találhatunk. A kereszténység korai időszakából való sziklatemplomok ezek. Bámulatosan szép jelenség a sziklába vájt templom és a hegyoldalba vájt megannyi, lakásként szolgáló barlang. Nehéz megközelíteni, de felejthetetlen élmény.

Kappadokia tufaképződményei méltán izgatják a régészeket is. Itt tártak fel a XX. század utolsó harmadán több föld alatti várost, amelyek 8 emelet mélységben adtak otthont embernek, állatnak.

A föld alatti városok közül a legismertebb Derinkuyuban található. Egy véletlen folytán derült ki, hogy a település alatt hatalmas föld alatti város húzódik. Ma már tudjuk, hogy a IV. században létesítették a kappadokiai görögök, majd a VII–VIII. században tovább bővítették azért, hogy a 780–1180 között zajló arab–bizánci háború alatt védelmet nyújtson a lakosságnak. 1969 óta látogatható.

Ma már több föld alatti városról tudunk, de ez korántsem jelenti azt, hogy mindet megtalálták. Építészeti szempontból a füstelvezetés és a szellőzés megoldása különösen érdekes. Felejthetetlen élmény, mint minden utazás Kelet-Anatóliában.

Bartók útján

Az eredeti úti cél Bartók nyomán Osmaniye volt, persze kitérőkkel, mert ha már arra visz az út, nem szabad kihagyni Niğde múzeumát sem. Maga a település nem különösebben jellegzetes török város, azonban a múzeum gyűjteménye rendkívüli. A rabul ejtő „Piciny vénus” alig 20 cm, de a csodájára járhatna a világ, mert a „willendorfinak” édestestvére, a maga 5000 évével kishúga lehetne, ha ismernék. A múzeum kiállítását a Köşk höyük (Kösk halom), tell régészeti ásatása alapozta meg. Négy réteget fogott meg az ásató régész, Kr. e. 5200–4900-ból való kultikus edények, ház berendezése a legrégebbi leletek.

A vidék, az Ihlara völgykatlan, a 12 km hosszan elnyúló, folyó alakította táj különleges kultúrák kialakulását tette lehetővé. Mondhatni: minden korban megtelepedtek itt. Az itt talált díszes templomok építésének pontos idejét nem tudni, de a freskóik és a jelképek, írások alapján datálása a IV–XII. századra tehető. Az Ihlara folyó mentén épült templomok közül több látogatható, így az Ağaçaltı, Kokar, Prenli Seki Kilisesi, Sümbüllü Kilisesi, Eğritaş, Yılanlı és a Karagedik Kilisesi. Ne feledjük, Kappadokiában vagyunk, a sziklatemplomok vidéke ez, mely önmagában is lenyűgöző látványt nyújt.

Osmaniye felé a kis kitérő a Varda viadukhoz mindenképpen izgalmas élményt nyújt. Hatalmas építmény, látványában is fenséges. Adana tartomány Hacikiri falujában található ez a völgyhíd, a törökök Koca Köprünek (Kodzsa köprü – Hatalmas híd) nevezik, amely német mérnökök tervei alapján 1905–1907 között készült, de magyarok is dolgoztak az építésén. A korában hatalmas vállalkozásnak mondható völgyhíd az Isztambult Bagdaddal összekötő vasút miatt épült, rajta az első vonat 1916-ban futott át. Ma is kitűnő állapotban szolgálja a közlekedést.

Osmaniye, Bartók Béla nagy hírű népzenei gyűjtésének színhelye a következő állomásunk.

Az 1930-as években a török kormány nagy igyekezettel támogatta a népi kultúra feltárásának frissen létrehozott intézményeit.

Előzménye volt ennek a török kulturális miniszter, Mehmet Zeki Velidi Togan magyarországi látogatása, amelynek során nemcsak Budapesten, hanem például Karcagon is járt, Györffy István és Tagán Galimdsán, a magyarrá lett baskír etnográfus ismeretsége okán.

Különösen jó tudományos kapcsolat volt a magyarokkal. Több török tudós, köztük Hamit Zübeyir Koşay, Mehmet Fuat Köprülü Budapesten doktorált, s hazájukba visszatérve Koşay a múzeumok országos igazgatója lett. Megszervezte a népi kultúra feltárásának intézményrendszerét, múzeumi hálózatot hozott létre, s mindezt a nálunk látott példa nyomán.

Ankarában Rásonyi László alapította az Ankarai Egyetem Hungarológiai Tanszékét, az ő szorgalmazására ment Bartók Béla 1936. november 16-tól 29-ig tartó kelet-anatóliai gyűjtőútjára. Az útja során nagy segítségére volt Adnan Saygun ifjú török zeneszerző, aki maga is érdeklődött a népzene iránt, és később is sokat foglalkozott a gyűjtött anyaggal. Ez volt Bartók Béla utolsó terepgyűjtése. Maga is hangsúlyozta, hogy metodikai szempontból nagy jelentőségű a török gyűjtés, mert ilyenfajta összehasonlítást korábban senki nem végzett. Több körülmény hátráltatta a munkát, például az, hogy a török asszonyok nem szívesen nyíltak meg idegen férfi társaságában, s bár a házigazdák készséggel igyekeztek a híres magyar népzenegyűjtő kedvébe járni, az mégsem lehet, hogy rekedt hangú férfiaktól vegyenek fel bölcsődalokat. Ma Osmaniye, a Délkelet-Anatólia szinte legkeletibb csücskében lévő nagyváros helyi értelmisége híven őrzi a híres magyar népzenetudós emlékét. Tiszteletére a kultúrpalotában egy impozáns teremben kiállítási szalont nyitottak, amely ott jártamkor ugyan éppen felújítás alatt állt, de remélhetőleg azóta újra látogatható lett. Egy ottani ismerősöm, Hüseyin Asker nyugdíjas történelemtanár és népihangszer-készítő Bartók útjának szinte minden mozzanatát elmesélte. Reményeink szerint Bartók-szobor is lesz Törökországban, igaz, nem a távoli Osmaniyeben, hanem Ankarában (a fővárosban is tartott előadásokat Bartók). A helyi nemzeti koncertteremben lesz elhelyezve Györfi Sándor karcagi szobrászművész alkotása, vélhetően 2022-ben. Ez az utazás megint meggyőzött arról, hogy milyen jó magyarnak lenni Törökországban.

Osmaniyei utazásomnak egy másik oka is volt. A várostól alig pár kilométerre észak-keletre található Karatepe. (A földrajzi név ’fekete domb’-ot jelent, több ilyen van Törökországban, például Izmit-Kocaeliben a Thököly-emigráció által létrehozott falu.) Ezúttal Tagán Galimdsán, a magyarrá lett baskír etnográfus miatt is érdekelt a hely.

Tagán Galimdsán, a budapesti Néprajzi Múzeum egykori munkatársa Györffy Istvánnnal való barátsága révén 1932–1939 között háromszor volt gyűjtőúton Törökországban. 1939-ben a Toros- (Taurusz-) hegység déli lejtőjén, Délkelet-Anatóliában Adana környékén és attól keletre. Az alábbi településeket kutatta: İğdebeli, Göne, Üçkapılı, Yağmurlu, Gökbelen, Yeni Yerikler, Sidikliküçükoba, Balkar dağları, Saimbeyli, Mares (Adana tartomány), Üçkubbe, Büyük Karaca Üren (Gaziantep), Höketçe (Adana), Arkitça, Gaziantep, Karamanlı (Adana), Küp (Adana), Kredsacaği, Menges (Adana), Battal (Mares viláyeti), Karatepe. Tagán Galimdsán a török népéletet a legteljesebben A karatepeliek néprajza című tanulmányában írta le (Néprajzi Értesítő XXXII. 1940. 146–165.). A tanulmányt Ali-riza Yalman Yalgın adanai múzeumigazgatóval a török kulturális minisztériumnak benyújtott kutatási projekt alapján készítették. Gondolom, a kutatás helyi szakértője volt Aliriza úr, mert a tanulmány magyar nyelven jelent meg és Tagán Galimdsán nevével.

Karatepe, a Toros-hegység egyik nyúlványa, Karatepeli Ceyhan, az Adana tartomány Karaisali kerülete az archaikus gazdálkodása miatt hívta fel magára a kutatók figyelmét. Néprajzi szempontból rendkívül érdekes a vidék. Mivel egy völgykatlanban fekszik, az ökológiai viszonyok olyanok, hogy csak a nyári hónapokban van összeköttetésben a külvilággal. Télen vastag hótakaró alatt fekszik, tavasszal pedig a Doğan folyó és a délen a Zamantı folyó áradásai teszik lehetetlenné a közlekedést. A hegyi folyókon akkor nem voltak hidak, csak a Kozan város felé futó úton volt egy 30 méter hosszú függőhíd, de ezen csak egy ember és egy állat mehetett át egyszerre. A Karatepeli földrajzi név valójában összefoglaló elnevezése annak a hét községnek és pár telepnek, melyek hozzá tartoznak. Ezek: Darılık, Menges, Darı-Çukuru, Küp, Kişlak, Karahan, Bahçecik, Göğceli, Kizildam. Bár Tagán Galimdsán a vidék tárgyi néprajzát és az archaikus gazdálkodást, életmódot írja le, azért megemlíti, hogy a terület folklórja is igen különös. A síkság népei a hegyvidékieket furfangosnak tartják. Olyan bohókás történetek terjednek róluk, mint a magyarországi rátótiádák, vagy az oláhfalui történetek. A karatepeliek, teraszos földműveléséről, határhasználatáról és állattartásáról, ezekkel összefüggő eszközeikről kitűnő tanulmány született. A karatepeliek, bár letelepedve éltek, sok tekintetben megtartották nomád életmódjukat. Ez különösen érdekes, ha tudjuk, hogy Tagán Galimdsánt az aridus gazdálkodás érdekelte, voltaképpen ennek tanulmányozására ment Debrecenbe. Az aridus gazdálkodás a sztyeppei kultúra továbbélésének a folyamata. A kalászos növények közül a magasabban fekvő területeken rozsot, a völgyekben árpát és búzát termesztettek, melyek alá a földet kétszer szántották. A második szántás az őszi vetés előtt történt úgy, hogy előbb elszórták a magot, majd alászántották, valójában csak a talaj laza felszíni forgatása ez. A török–magyar összehasonlító néprajzkutatás szempontjából azért különösen fontos, amit Tagán Galimdsán írt, mert az archaikus földművelés módszerével és eszközeivel ismertet meg, alapmű a gazdálkodás kutatói számára.

Karatepe azóta sokat változott. A sebes folyású Ceyhan folyón hidak épültek, az élet némileg könnyebb lett, de a gazdálkodásban, mármint a termesztett növényekben alig van változás, talán csak az olivaültetvények és a köves utak száma szaporodott meg. A folyóvölgy ma is azt a szubkultúrát élteti (nyilván az éghajlati adottságok miatt), amit majd’ száz évvel ezelőtt. Varázsos ez a vidék!

A viharisten oltalmában

A mediterrán vidék az év minden szakában, de nyáridőben különösen sokat szenved a szárazságtól. Tűzveszélyes vidék, elég egy eldobott üveg, ami prizmaként összegyűjti a Nap sugarait és öngyulladást okoz hatalmas károkkal.

A 2021. év nyarától őszig a világ a Földközi-tenger partvidékén égő erdőkért aggódott. Döbbenetes látványt nyújtott a leégett erdők sokasága. A tűz Karatepéig futott. Jellemző a török mentalitásra, hogy azonnal pótolja az elveszett javakat. Még izzott a zsarátnok, de már elkezdték újratelepíteni az erdőket.

Ha a közjót szolgálja, a török ember az elhunyt szeretteiért, azok emlékére cselekszik. Az ő emlékükre emel közkutakat (a víz nagy kincs a forró égöv alatt!), ez esetben a katasztrófa sújtotta területeken a szíriai háborúban hősi halált halt fiatal szeretteik emlékére telepít erdőket. Fenyőerdőket, ami számomra érthetetlen, mert a fenyő gyantás, könnyen gyullad és elképesztő gyorsasággal terjed a tüze. Ellenben gyorsan nő (útitársam szerint választásokat lehet vele nyerni) és az építőiparnak is kell a kemény, görcsmentes fa, amely viszonylag hamar megnő.

Karatepét is elérte a tűz. Megfékezték, szerencsére. Azonban az ősi, hettita várban lévő múzeum anyagát, az egykori hettita vár ásatása során feltárt leleteket elköltöztették biztonságos helyre. Csak remélni tudom, hogy visszakerül az eredeti helyére. és nem tűnik el valamelyik nagy múzeum raktárában és a feledés homályában. Nagy kár lenne érte! Ami maradt a hettita vár anyagából, az a kőtár, a szabadtéri múzeumban látható. Fenséges látvány!

Hatalmas kultúra volt a hettitáké. Ők fogták hadrendbe először a lovakat. Nagyon valószínű, hogy a küllős, kétkerekű, könnyű harci kocsit is ők alkalmazták először. Az ilyen harci szekereket csapattestbe tömörítették, s ezzel forradalmasították a hadviselést. Minden harci kocsin a vezetőn kívül még két harcos állt, szinte legyőzhetetlen erőt képviseltek ezek a csapattestek. Bogazköy közelében, a Hettita Birodalom egykori központjában, Hattusasban került elő egy sok ezer sor terjedelmű, közel 3500 éves kézikönyv a lótenyésztés, a hét hónapon át tartó idomítás módjáról. Valami olyat tudtak a lovas hadviselésről, ami abban a korban és még jó ideig páratlan volt. A qadesi csata, amit II. Ramses fáraó és Muwatallis, az ázsiai népektől támogatott hettita uralkodó vívott Kr. e. 1296-ban, világtörténeti jelentőségű, az egyiptomiak vereségével végződő ütközet volt.

Aztán a hettita civilizációról megfeledkezett a világ. Majd 1945 nyarán Helmuth Th. Bossert professzor és asszisztensnői az isztambuli egyetem megbízásából Anatólia ókori civilizációjának nyomát keresték, mígnem úttalan utakon eljutottak a „fekete hegyek között” a helyi nomád jürükök útmutatásával az oroszlános kőhöz… Karatepe „Tarhunzas-Baal” viharisten oltalmában bevonult az ókortudomány történetébe…

Bartha Júlia

[1] Kicsi Valéria turkológus régi jó barát és kiváló útitárs. Ankarától közel háromezer kilométeres körutat tettünk meg együtt Délkelet-Anatóliában 2021. október közepén.

Ezt olvastad?

1950. július 19-én kezdte meg hivatalosan működését a recski kényszermunkatábor. Építését még az első internáltak kezdték meg, amikor a Mosonyi